DAATH2 - http://www.daath.hu/ A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Thomas Szasz:

SZERTARTÁSOS KÉMIA (II. RÉSZ)

Drogmitológiák

Második rész

Farmakomitológia: az orvoslás mint mágia

5. Törvényes és törvénytelen gyógyítás: a boszorkánymesterség és a drogmesterség üldözése

Minden társadalomban vannak bizonyos hatóságok, amelyektől az emberek a betegségek gyógyítását várják el. A társadalmi komplexitás egy bizonyos fokától kezdve, ezek a hatóságok a gyógyítási funkció monopolizálására fognak törekedni: ekkortól úgy határozzák meg magukat, és a hatalommal rendelkezők úgy határozzák meg őket, mint egyedüli hitelesített vagy törvényes gyógyítókat, míg a többiek mind a nem hitelesített vagy törvénytelen gyógyító vagy a kuruzsló kategóriájába soroltatnak.

Tanulságos áttekinteni a boszorkányság ellen viselt középkori háborúk és a drogellenes modern háborúk némely hasonlóságát. E küzdelmekben az uralkodó társadalmi erkölcs rituálisan dramatizált megkérdőjelezésének és megvédelmezésének lehetünk tanúi; a született vagy törvénytelen gyógyítók, illetve hitelesített vagy szakértővé vált versenytársaik rejtett konfliktusának; és végül annak a harcnak, amely a saját gyógyításukat magukra vállaló egyének és a közösségek vagy államok között zajlik, amelyek viszont ragaszkodnak hozzá, hogy az általuk terápiásként meghatározott eljárások keretében gondoskodjanak tagjaikról. Napjaink drogproblémái tehát nem érthetőek meg anélkül, hogy ne fordítanánk megfelelő figyelmet a hitelesített és a nem hitelesített gyógyítók, az orvosok és a kuruzslók, a törvényes és a törvénytelen drogok, valamint az orvostudomány és a népi orvoslás közötti nehezen megfogható, de erőteljes feszültségekre, amelyeknek komoly érzelmi és gazdasági következményei vannak.

Az orvoslás történetének hagyományos feldolgozásai az ókori világba, Hippokratészhez és Galénuszhoz vezetik vissza az orvostudomány eredetét, majd a sötét középkor „rendes” – főként arab és zsidó – orvosainak munkálkodásán keresztül jutnak el a „tudományos” orvoslásnak a reneszánsz és a felvilágosodás korabeli megszületéséig. Egy korántsem elhanyagolható mulasztás révén ez a leírás meghamisítja az orvoslás történetét: figyelmen kívül hagyja ugyanis a középkori „fehér boszorkányok” szerepét. (A bizalommal övezett „fehér boszorkányok” olyan nők voltak, akiknek segítő és gyógyító hatalmat tulajdonítottak, szemben a félelemkeltő „fekete boszorkányokkal”, akiknek szerencsétlenséget, betegséget és halált hozó hatalmat tulajdonítottak.) Különösképpen árulkodó, hogy miként a zsidó teremtéstörténetben az emberiségnek van egy isteni atyja, de anyja egyáltalán nincs; és ahogy a keresztény teremtéstörténetben az emberiségnek van egy isteni atyja, de anyja csak egy emberi anya; ugyanígy, az orvoslás férfiszempontú történetében e tudományág is csak magasztos apákkal büszkélkedhet, anyával viszont eggyel sem. Ebben az esetben biztonsággal kijelenthetjük, hogy az orvoslás születésének szeplőtelen fogantatásával kapcsolatos hím fantáziaszülemény pusztán ennyi – egy fantaziaszülemény. A helyzet az, hogy bár az antikvitás nemes pap orvosai kétségtelenül távoli ősei a modern orvostudósoknak, legközelebbi hozzátartozójuk mégis az édesanyjuk, a középkori fehér boszorkány. [1]

Hogy megértsük a – gyakran „vajákos asszonynak” nevezett – fehér boszorkány gyógyító szerepét, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a középkorban az orvoslás a tudomány más ágaihoz hasonlóan le volt fojtva. Jules Michelet megfogalmazásában: „Az arab és zsidó orvosoktól eltekintve, akiknek a szolgáltatásait súlyos összegekért vették igénybe a gazdagok, az orvosi kezelés ismeretlen volt – a nép legfeljebb a templomajtókban tolonghatott, hogy meghintsék szenteltvízzel”. [2]

A törvényes gyógyítók tehát a papok voltak, és a gyógyítás helyes, társadalmilag hitelesített módszerei imádságból, böjtölésből és a szenteltvíz megfelelő alkalmazásaiból álltak. Mindez természetesen sokakat nem elégített ki, nem csak azért, mert tudták, hogy a gazdagok által igénybe vett orvosok hozzáférhetetlenek a szegények számára, hanem azért is, mert tudták, hogy léteznek füvek és főzetek, varázsigék és egyéb bűvös szertartások, amelyeket koruk „engedéllyel nem rendelkező” vagy „született” gyógyászai, a boszorkányok kínáltak. Ahogy Pennethorne Hughes rámutatott, „A zsidókat uzsorásoknak bélyegezték, mivel a középkori rendszerben kizárólag a zsidóknak – akiknek egyébként is csak néhány más foglalkozás űzését tették lehetővé – engedélyezték, hogy pénzkölcsönzéssel foglalkozzanak. Ugyanígy: az orvoslás középkori tiltása miatt a boszorkányoké volt a gyógyító erők – vagy inkább a gyógyítás és ártás kettős erőinek – monopóliuma.” A monopólium, amire Hughes hivatkozik, természetesen törvénytelen monopólium volt, olyasmi, mint amivel manapság a maffia (vagy a „szervezett bűnözés”) rendelkezik Amerikában a heroinimport és -forgalmazás területén. Ez persze, ahogy hamarosan látni fogjuk, csak egy a számos hasonlóság közül a boszorkány- és a drogmesterség, illetve az ellenük viselt háborúk között.

A boszorkányok nemcsak maguk fogyasztottak farmakológiailag aktív anyagokat (amelyeket a továbbiakban „drogok”-nak fogok hívni), hanem másoknak is adtak ilyeneket – egy újabb hasonlóság a boszorkányok és a törvénytelen drogok mai használói között. A boszorkányok legendás főzetei magukba sűrítették a boszorkányság farmakológiai technológiája által nyújtott összetett, sőt néha egymással összeegyeztethetetlen hasznosítási lehetőségeket: a főzet bűvös hatalommal ruházza fel a boszorkányt, aki megissza, valamint eszköze lehet az egészséges megmérgezésének vagy a beteg meggyógyításának. Továbbá: komoly bizonyítékok támasztják alá azt a vélekedést, hogy – bár a boszorkány gyógyító erői részben varázslaton alapultak (vagyis a „pácienseknek” a boszorkány gyógyítói képességeibe vetett hitén) – ezek a nők számos farmakológiailag aktív anyagot alkalmaztak a gyógyítás során, melyek hatásaival is tisztában voltak. Például 1527-ben Paracelsus, aki kora egyik legnagyobb orvosának számított, nyilvánosan kijelentette, hogy „mindent, amit tud, a varázslónőktől [fehér boszorkányok] tanulta.” [4]

Margaret Murray immár klasszikus The Witch-Cult in Western Europe (Boszorkánykultusz Nyugat-Európában) című könyvében A. J. Clark pontos információkkal szolgál egy olyan kenőcs összetételéről, amelyet a boszorkányok a „boszorkányszombat” ünnepén használtak. Ezeknek a kenőcsöknek a pszichoaktív – vagy ahogy manapság neveznénk, „pszichedelikus” – hatásai nyilvánvalóak, és feltűnően hasonlítanak azokhoz, amelyeket ma gyakran az LSD-nek tulajdonítanak.

Kenőcsök bőrön keresztüli használata, természetesen, sok vallásnak része. Ez a gyakorlat tehát részben szertartásos, részben kémiai jellegű volt, amennyiben bizonyos anyagok a sértetlen vagy – az esetek többségében – a sérült, bőrön keresztül kerültek a szervezetbe. Az európai boszorkányok által használt „repülő kenőcs”-ről Clark így ír:

A boszorkányok által használt „repülő” kenőcs három receptje a következő: 1. petrezselyem, sisakvirág nedve, nyárfalevelek és korom; 2. vízi paszternák, kálmos, pimpó, denevérvér, nadragulya és olaj; 3. babazsír, vízi paszternák leve, sisakvirág, pimpó, nadragulya és korom.

Ezek a receptek tanúsítják, hogy a boszorkányok társadalma felettébb tiszteletre méltó ismeretekkel rendelkezett a mérgezés művészetében; a sisakvirág és a nadragulya – vagy más néven a farkascseresznye –, kettő a három Európában vadon termő legmérgezőbb növények közül; a harmadik a bürök, és minden valószínűség szerint a „persil” a bürökre utal és nem a rá nagyon hasonlító ártalmatlan petrezselyemre. [5]

A következőkben Clarktól nemcsak a boszorkányok farmakológiai szakértelméről szerezhetünk tudomást, hanem a drogfogyasztás és -szabályozás mai problémáinak történelmi előzményeiről is:

A sisakvirág az ókor egyik legismertebb mérge volt; sőt, a birodalmi idők Rómájának hivatásos méregkeverői olyannyira széles körben használták, hogy törvényt hoztak, amely termesztését főbenjáró bűnné nyilvánította. [...] A farkascseresznye méregként való használata szintén ismert volt a görög-latin kultúrákban; tudták, hogy tizennégy bogyó elfogyasztása halált okoz, egy szerényebb adag pedig nagyfokú izgalmat és delíriumot vált ki. A bürök szintén jól ismert ősi méreg. [...] Kétség nem fér tehát a receptek hatékonyságához, és ahhoz, hogy alkalmazásukkal fiziológiai hatásokat tudtak kiváltani. [...] Nem tudok arról, hogy e szerek közül bármelyik is a repülés benyomását keltené, de a sisakvirág használatát érdekesnek tartom ebből a szempontból. Az álomba merülő ember szabálytalan szívműködése a hirtelen zuhanás jól ismert érzetét kelti, és nagyon is lehetségesnek tűnik, hogy egy, a farkascseresznyéhez hasonló delirifaciensnek [delíriumot okozó szernek] egy szabálytalan szívműködést okozó szerrel, mint a sisakvirággal, való kombinációja a repülés érzetét keltheti. [6]

Röviden: a középkori boszorkányok droghasználatának fenti leírásában megtaláljuk a repülés vagy a repülésre való képesség illúziójának előfutárait, amelyet ma az LSD-nek tulajdonítanak. Valamint kiderül, hogy a leírásban szereplő boszorkányok olyan társadalmi szerepeket töltöttek be, amelyek nemcsak a jelen született gyógyítói, hanem a törvényszegő drogfogyasztók („függők”) és terjesztők („dílerek”) szerepeivel is összevethetők. Úgy tűnik továbbá, hogy a repülés képzetei – és az embernek a saját testével vagy környezetével kapcsolatos hamis vagy torz képzetei – nem annyira drogspecifikusak, mint helyzetspecifikusak: e képzetek bármely drog használatakor mutatkoznak, ahol a felfokozott túlfűtöttség érzete a droghasználat elvárt eredménye. Hughes tehát megjegyzi, hogy „a perzsa dervisek és mások a hasissal ugyanezt a hatást érték el [mint a boszorkányok]: az egzaltált túlfűtöttségből a teljes hallucinációba való átmenetet. E kábítószer hatása alatt a kis kavics állítólag hatalmas sziklának tűnik, a csermely széles folyamnak, az ösvény széles, végtelen útnak. A függő azt képzeli, szárnyai vannak, és hogy felemelkedhet a földről.” [7]

Mielőtt a fehér boszorkányokkal kapcsolatos rövid észrevételeink végére érnénk, akiknek a modern gyógyítás olyan sokat köszönhet, de akiknek érdemeit mégis tagadni próbálja, és létezésükről sem akar tudomást venni – szeretném felhívni a figyelmet a modern gyógyítás mákkal kapcsolatos nagyon hasonló álláspontjára, amelynek szintén nagyon sokat köszönhet, de amelynek érdemeit most mégis tagadni igyekszik, és amelyet ma mindenestül el akar törölni a föld színéről.

Az ópiumot évezredekig az emberiség és a gyógyítás legjobb – leghatékonyabb és legbiztonságosabb – fájdalomcsillapítójaként és hangulatjavítójaként használták. De az ópium, miként a született gyógyító, egyszerű és szerény: a mák szárított nedve. Se vegyészek, se gyógyszergyárak, se orvosok nem kellenek az előállításához vagy az alkalmazásához. Állítom, hogy ez az egyik fontos ok, amiért a modern gyógyítás oly hálátlan módon hátat fordított a máknak, csakúgy, mint ahogy korábban a vajákos asszonynak is: mivel az arrogáns „doktort” – aki inkább páciensei ellenőrzésére, mint gyógyítására törekszik – alacsony származására emlékeztetik; és ami még rosszabb, azzal fenyegetik, hogy elfoglalják a helyét a született gyógyítók, a népi gyógymódok és az öngyógyítás különböző formái. Mindez nélkülözhetővé és bizonytalanná teszi az orvost. Egy másik fontos oka annak, hogy a modern orvos kapva kapott a szintetikus fájdalomcsillapítókon és hangulatváltozást előidéző szereken az az, hogy se a válium, se más hasonló szerek nem létezhetnek vegyészek, gyógyszergyárak, és a recepteket felíró orvosok nélkül! Ettől a modern orvos tudósként és nem varázslóként tűnik fel; és ez teszi őt nélkülözhetetlenné – mint a páciensek védelmezőjét a kuruzslókkal vagy akár önmagukkal szemben!

Ilyen összefüggésekben kell szemlélnünk és vizsgálnunk a törvényes és a törvénytelen drogok, a törvényes és a törvénytelen gyógyítók párhuzamát, illetve az egymással folytatott küzdelmüket.

Akik valamikor a boszorkánymesterséget űzték, drogot szedtek és adtak másoknak. Ugyanígy tesznek azok is, akik manapság a drogmesterséget űzik – vagyis azok, akik törvénytelen drogokat szednek és adnak tovább. Mindkét esetben a deviánsok része üldöztetés és büntetés, nem csak azért, amit tesznek, hanem azért is, amik: egy „ellenkultúra” dacos tagjai.

Szükségtelen újra felidéznünk a híres boszorkányüldözések tényeit. Mindazonáltal egyértelműnek látszik – mind a történelem, mind az emberi természet tanúbizonysága szerint –, hogy a boszorkányok elleni háborút részben azért vívták oly bőszen, mert a boszorkányok fenyegetést jelentettek a papok oligarchikus hatalmára, ugyanúgy, ahogy a dílerek elleni háborút is részben azért vívják oly bőszen, mert a dílerek fenyegetést jelentenek az orvosok oligarchikus hatalmára. Figyelemre és megfontolásra méltó tény, hogy Margaret Jones, egy boszorkánysággal vádolt „orvosnő” volt az első ember, akit Massachusetts Bay gyarmatán kivégeztek. [8]

Korábban, a teokratikus társadalmakban, csak a pap gyógyíthatott. Ha a boszorkány gyógyított, cselekedeteinek következményeitől függetlenül elítélték; ha ártott, gonosztevőként büntették meg; ha segített, a hívők megrontásával, az ártatlanok megbabonázásával vádolták. Ma, a terápiás társadalmakban, csak az orvos adhat „veszélyes drogokat”. Ha bárki más tesz ilyet, „díler”-nek nevezik, és cselekedeteinek következményeitől függetlenül elítélik és megbüntetik.

A boszorkányok és a papok közötti középkori versengés végeredménye az inkvizíció lett, összetett és messze ható következményeivel együtt. Kialakult többek között a boszorkányságüzletben érdekeltséggel bírók nagyhatalmú csoportja, akiknek meghatározó érdekükké vált, hogy mind több boszorkányt mutassanak fel, hogy ezáltal még nélkülözhetetlenebbé és gazdagabbá tegyék magukat. Ehhez hasonlóan a drogfogyasztók és -terjesztők modern üldözése összetett és messze ható következményekkel járó egészségügyi inkvizíciót teremtett. Kialakult többek között a függőségüzletben érdekeltséggel bírók nagyhatalmú csoportja, akiknek meghatározó érdekükké vált, hogy mind több drogfogyasztót mutassanak fel, hogy ezáltal még nélkülözhetetlenebbé és gazdagabbá tegyék magukat.

Az ilyen jellegű fejlemények valóban elkerülhetetlenek – mivel a társadalom „szövetének” részei; és mert ennnek a szövetnek az egyik nyilvánvaló tulajdonsága a fontos és jól körülírható társadalmi tevékenységek intézményesítettsége. A vallás papságként, a gyógyítás orvosi mesterségként, a drogszolgáltatás gyógyszerészetként intézményesült. Hasonlóképpen: az eretnekek és a boszorkányok ellen viselt háború az inkvizícióban öltött intézményes formát. Végül a veszélyes drogok, drogfüggők, és dílerek – vagyis a „drogmesterség” – ellen viselt háború a Bureau of Narcotics and Dangerous Drugs (Narkotikumok és Veszélyes Drogok Hivatala), a National Institute of Mental Health (Országos Mentálhigiénés Intézet) és más, a drogok elleni küzdelemre felsorakozó szerv és csoport formájában intézményesült.

Az inkvizícióhoz hasonlóan, a drogfogyasztás ellen hirdetett „szent egészségügyi háború” is nemzetközi méretű. És ahogy az inkvizíciónak is két fő központja volt, egy Rómában és egy Spanyolországban, az Egészségügyi Inkvizíciónak szintén két fő központja van, az egyik Washingtonban, a másik pedig Svájcban. Mondhatjuk, hogy a szent háború igazi szellemi központja az amerikai fővárosban van, közelebbről a kertvárosi „Országos Ilyen-Olyan Betegség és Drog Intézeteiben”. Ezekből a központokból indulnak útjukra azok az átfogó tervek is, amelyek az „egészségügyi szenteltvíz” funkciójú metadon előállítását és elosztását szabályozzák a „heroin eretnek boszorkányfőzetével” való összecsapásra készülve.

Az egészségügyi inkvizíció nemzetközi műveleteinek központja Svájcban található, leginkább Genfben, az Egyesült Nemzetek különböző függőségellenes és drogfogyasztás-ellenes hivatalainak irodáiban. Szükségtelen mondanunk, hogy ezek a szervek nem törődnek a kábítószer-élvezet olyan formáival, mint az ivás, a dohányzás vagy a „metadon-szintentartás”, hanem kizárólag azokkal a fogyasztói szokásokkal foglalkoznak, amelyeket az emberek orvosi felügyelet nélkül kezdenek el és folytatnak, és amelyek az Egyesült Nemzetek által „törvénytelen drogként” besorolt anyagokat érintenek.

Michelet megjegyzi, hogy az egyház „a tizennegyedik században kinyilatkoztatta, hogy ha egy nő tanulmányok folytatása nélkül orvosolni merészel, az boszorkány, és meg kell halnia.” [9] A „tanulmányok” itt természetesen a Szentírás tanulmányozására és voltaképpen a papi képzettség megszerzésére vonatkozik. Ugyanígy: a huszadik században az orvostudomány kinyilatkoztatja, hogy ha egy férfi, nő vagy gyerek arra vetemedik, hogy orvosi képzettség nélkül drogokat szolgáltasson – és „veszélyes drogot” szolgáltat anélkül, hogy a Bureau of Narcotics and Dangerous Drugs különleges nyilvántartásába lenne véve –, akkor „díler”-nek minősül, akit szigorúan meg kell büntetni, akár életfogytiglani szabadságvesztéssel is.

Habár a boszorkányüldözések idején nyilvánvaló volt, hogy az inkvizítorok szép hasznot húznak a boszorkányok felkutatásából és üldözéséből, sem ez a körülmény (ami kétségtelenül túl egyszerűnek tűnik az emberi értelemnek, ami ott is bonyolult megoldásokat keres, ahol nincsenek bonyodalmak), sem az, hogy a boszorkányprobléma a tizenharmadik századot megelőzően nem is létezett, nem volt elegendő az embereknek, hogy felismerjék, micsoda szörnyűséges bohózat résztvevői és szemtanúi. Mindez még drámaibban igaz a jelen szörnyűséges bohózatára. A „drogabúzus-tudomány” – a drogfogyasztók és a drogfüggők kreálása, valamint a „kezelésükön” keresztül megvalósuló üldözésük – virágzó üzletág. Csak New York államban az állami kormányzat több mint 6 milliárd dollárt költött el az elmúlt hat évben [10] – a szövetségi alapokon felül – azzal a teljesen előrelátható eredménnyel, hogy a „drogproblémát” ma rosszabbnak ítélik, mint korábban bármikor. A tizenkilencedik században, amikor nem volt drogszabályozás, nem volt drogprobléma sem.

Az emberek – ahogy ezt a főinkvizítor olyan jól felismerte – imádják, ha „ellenségektől” való „megmentésükre” szervezett kampányokkal szórakoztatják és félemlítik meg őket, és lelkesen ölelik keblükre vezetőiket, amiért azok felajánlják, hogy leemelik vállukról a szabadság terhét. Az emberek természetesen mindig úgy tudták – és úgy érezték, hogy nincs is „okuk” ebben kételkedni –, hogy vezetőik csupán védelmezik őket a boszorkányok és a dílerek ellen, és megmentik őket Isten és az egészség dicsőségére. (Lásd az 1. táblázatot.)

A szüntelen egalitarius és antikapitalista propaganda súlya (a kommunista és a nem kommunista országokban egyaránt) és a szakadatlan „drogoktatási” programok nyomása alatt a legtöbb emberben bizalom ébredt az önzetlen állammal és bizalmatlanság a „veszélyes drogok” eladásából és használatából „hasznot” húzókkal szemben. Mindez megkönnyíti az egészségügyi inkvizíció számára, hogy lépésről lépésre fokozza működésének mind az intenzitását, mind a hatótávolságát anélkül, hogy komoly ellenkezést keltene akár a népszerűsítő sajtó, akár a szakmai körökben. Nem tiltakoztak idejében a „mértékadó” véleményformálók, amikor a „narkotikumokkal” kapcsolatos első hazugságokat a hivatalos igazságok kegyeletével kezdték övezni, és amikor először söpörték félre a polgárjogokat a munkanélkülivé vált, buzgó prohibicionisták.

Jóval mielőtt a heroinfüggőség jelenlegi – a függők számára metadonrendelést, a dílerek számára életfogytiglani börtönbüntetést jelentő – kettős „végső megoldását” előterjesztették volna, számos olyan fegyvert vetettek be a drogok ellen viselt háborúban, amelyek nem hagytak kétséget afelől, mire is megy ki ez a hadjárat. Az orvosok vagy helyettesítőik lopva – főként gyerekektől, katonáktól és elmegyógyintézeti ápoltaktól – vett vért és vizeletet teszteltek illegális drogokra. Senki nem tiltakozott. Embereket és gépkocsikat, akiket és amiket igazságügyi tisztviselők nem droggal kapcsolatos okokból állítottak meg, kutattak át, és ha drogot találtak, a drogellenes törvények megsértése miatt indítottak eljárást. Senki nem tiltakozott. Az 1960-as évek végén sok New York állambeli közösség kezdeményezett új „programot” a drogkérdés „megoldására”. A TIP elnevezésű program pénzbeli jutalmat helyezett kilátásba mindenkinek, aki „felad egy dílert”. Így fedezték fel újra New York államban a barátot, a szomszédot és az ellenséget terhelő – nyilván közérdekből tett – hatósági feljelentés ősi művészetét. És senki nem tiltakozott.

Minél arcátlanabbá és bizarrabbá váltak az üldözők módszerei, annál lelkesebb lett a fogadtatás – annál nagyobbra értékelték a „törődő” köztisztviselők önzetlen tetteit. A főiskolák a drogfogyasztásról és a drogszabályozásról előadó vendégtanárokat fogadtak. Az orvosi iskolák „gyorsított programokat” indítottak a drogfogyasztás és a kezelése témájában. A legtöbb ember – laikusok és szakemberek egyaránt – mindennel egyetértettek, amit a hatóságok mondtak nekik. Némelyeknek ugyan több eszük volt, de – általában joggal – attól tartva, hogy elveszíthetik állásukat, jó hírüket és anyagi biztonságukat, inkább nyugton maradtak. Néhányan hangot adtak eltérő véleményüknek, erről azonban legtöbbször tudomást sem vettek.

Persze sokan voltak, akik kifogást emeltek, és nem értettek egyet. De – ugyanúgy, ahogy ez a többi keresztes hadjárat, tömegmozgalom, és forradalom elmélyülő terrorjának idején történt – csaknem mindenki, aki kifogást emelt, és aki ezt a leginkább önelégült módon tette, nem a megfelelő dolog miatt emelt kifogást – ezzel inkább erősítve, mintsem gyengítve az üldözők alapvető intellektuális és morális premisszáit. Jól példázzák ezt azok, akik ma a drogterjesztők kötelező életfogytiglani ítélete ellen annak „túlzó” volta miatt tiltakoznak, míg figyelmen kívül hagyják a „dílerek” büntethetőségének alapvető erkölcsi és törvényi jogtalanságát! Sokakat megdöbbent a gondolat, hogy a dílereket egyáltalán nem kellene megbüntetni. Ezek a reakciók nagyon hasonlítanak az inkvizíció és a náci program teljes kiépítése utáni reakciókra: akkor sem volt kérdéses – még a „legliberálisabb” és „legjószándékúbb” emberek fejében sem –, hogy „valamit tenni kell” a boszorkányokkal és a zsidókkal. „Értelmes” emberek mindössze arról tudtak vitázni, hogy az a „valami” mi legyen. A felvetés, hogy semmit se kellene tenni, kimerítette volna az első két esetben az eretnekség, illetve a náciellenesség fogalmát; a harmadik esetben pedig úgy tekintenének az ilyesmire, mint a heroinfogyasztás pártolására gyámoltalan gyermekek körében Harlemtől Honolulu-ig.

Talán szükségszerű, hogy az ilyen „tömegőrületek” [11] befussák pályájukat, és hogy emberek tömegeinek kell sérülniük, mielőtt elegen szembefordulnának, és elutasítanák ezeket.

A The New York Times 1973. február 2-ai számában megjelentette a drogellenes háborúról szóló számtalan riportjainak egyikét. A több mint fél oldalas cikk címe: „Kormányzói terv a drogfogyasztásról.” [12] Az alábbiakban áttekintett program és a néhány száz évvel ezelőtti boszorkányüldözők programjai közötti hasonlóságok kézzelfoghatóak lesznek.

A riport a következő mondattal kezdődik: „Rockefeller kormányzónak a kábítószerüzérek megfékezésére irányuló előterjesztései mindezidáig meghatározták a mai nappal az ötödik munkahetét befejező törvényhozás 1973. évi tevékenységét.” [13] Itt jelölik meg az egészségügyi inkvizíció elsődleges célpontjait: a drogok hordozta sorscsapásért „felelős” dílereket.

„A kormányzó előterjesztései nagymértékben azon kudarc [kiemelés tőlem] felett érzett frusztrációjából táplálkoznak, amit egyik saját teremtménye – a Narcotics Addiction Control Commission (a Kábítószerfüggőség-szabályozó Bizottság) – a narkotikumjárvány megfékezésében szenvedett el.” [14]

A „kudarc” kifejezésnek van itt jelentősége, amennyiben – nagyon tömör formában – kifejezi a droggal szemben viselt háború egész ideológiáját: a hatóságok, akik megteremtik a „problémát”, állítják, hogy igyekeznek „megoldani”, de „kudarcot vallanak”. De ha valaki elutasítja ezt az ideológiát és mitológiát, akkor arra a következtetésre kell jutnia, hogy ami Rockefeller kormányzó „teremtményével” történt nem gyászos kudarc, hanem fényes siker: hiszen sikeresen még tovább rontott a „problémán”, amelyet látszólag orvosolni volt hivatva. Ma viszont a hatóságok meghatározásában a függőségüzlet éppen az ellentéte annak, ami valójában – ugyanúgy, ahogy annak idején ez a boszorkányságkérdés kezelésére is jellemző volt. És mivel hatóságok, meghatározásaikat rákényszeríthetik a sajtóra és a közgondolkodásra. A Times tudósítója láthatóan e felismerés jegyében zárja riportját: „Mindazonáltal általános egyetértés tapasztalható abban a tekintetben, hogy bármilyen keményvonalas törvényjavaslatot is terjesszenek elő végül, az bírni fogja a kormányzó jóváhagyását, hiszen hivatala és a rendelkezésére álló hatalmas közszolgálati apparátus révén, élénk érdeklődést keltett, és kelt ma is az ügy iránt.” [15]

„»A kezelés önmagában [folytatja a Times cikke] nem képes megállítani a kemény drogok terjedését és társadalmunk fokozatos pusztulását,« jelentette ki Mr. Rockefeller a törvényhozási meghallgatáson. Amire most szükség van, mondta, »az a kábítószer-terjesztéstől való ténylegesen hatásos elrettentés.«” [16] Ebben a megközelítésben az a tétel, miszerint a „dílerek” rossz emberek, és valami módon „felelősek” nemcsak a kemény drogok használatáért, de „társadalmunk pusztulásáért” is, többé nem kérdőjelezhető meg. Rockefeller kormányzót sem rettentette el javaslatának előterjesztésétől a tény, hogy mindössze néhány héttel korábban a sajtó felfedte, hogy a New York városi rendőrség sok millió dollár értékben „adott túl” – vagy talán inkább „vesztett el”? – heroint és kokaint. [17]

„Rockefeller kötelező életfogytiglani szabadságvesztést kért a keménydrog-kereskedők és az erőszakos bűncselekményt elkövető kábítószerárusok ellen. ... A kormányzó azt kérte, hogy az állam 1000 dolláros pénzjutalmat fizessen azoknak, akik megvádolt kábítószerárusok ellen vallanak. [...] A törvény keménydrogként határozza meg a heroint, a kokaint, a morfint, az ópiumot, a hasist, az LSD-t és az amfetaminokat. A marihuána nem szerepel a felsorolásban.” [18]

A hitelesített és a nem hitelesített kísértők (papok, gyógyítók, kábítószer-kereskedők stb.) közötti verseny drámája ezen a ponton szinte ordít. Azok, akik illegális drogokat kínálva kísértenek meg másokat, elítéltetnek és „dílerként” gyaláztatnak. Ugyanakkor azokat, akik ingyenes metadonnal arra csábítanak heroinfüggőket, hogy metadonfüggővé váljanak, akik informátorokat pénzjutalommal arra csábítanak, hogy embereket drogosként feljelentsenek, és akik orvosokat arra csábítanak, hogy államilag fizetett függőségforgalmazóként prostituálják magukat – mindezeket „terapeuta”-ként és a „drogos visszaélések elleni háború” önfeláldozó harcosaiként magasztalják és bálványozzák.

Az említett előterjesztések ellen megfogalmazott kritika, ahogy korábban jeleztem, kizárólag egyes szankciók „túlzott szigorúságára” összpontosított. Így néhány kritikus figyelmeztetett, hogy az ilyen kemény büntetések „arra késztethetik a kábítószerfüggőt, hogy lelője a tanút, és ezáltal további veszélyeknek teszik ki a drogosok áldozatait. »Ennek a kockázata fennáll«, mondta nemrégiben a kormányzó.” [19]

A többi ellenvetés is hasonlóan erélytelen és valóban szánalmas volt. „Némely jogász és törvényhozó úgy érzi”, folytatja a Times riportja, hogy „ez [a pénzjutalom] becstelen és bosszúvágyó személyeket arra ösztönözhet, hogy kábítószert rejtsenek el másoknál, megteremtve ezzel annak lehetőségét, hogy ártatlan embereket életfogytiglani büntetésre ítéljenek.” [20]

Ez a rész rávilágít, hogy az amerikaiak – még a jogászok és a törvényhozók is! – mára teljes egészében elfogadták, hogy ne lehessen joguk bizonyos drogokat vásárolni és eladni. Ha az emberek meg akarják fosztani magukat egy joguktól – amelynek birtokában voltak 1914 előtt, és amelynek elvesztését nem is érzik, még kevésbé értik –, akkor meg is teszik. Egy ember nem tehet szabaddá egy másik embert, még kevésbé egy egész nemzetet. Így azonban a nemzetre hárul, hogy szembenézzen döntése következményeivel: meg kell tehát büntetnie azokat, akik gyakorolni kívánják ezeket az „illegális” szabadságjogokat; össze kell egyeztetnie a drogokkal kapcsolatos antikapitalista buzgalmát egyébként teljesen kapitalista ideológiájával és intézményeivel; és mindezzel együtt kell élnie – amit a társadalmaknak éppen annyira meg kell tanulniuk, mint az egyéneknek. Amikor a nemzet egyszer csak ráeszmél, hogy kíméletlenül üldözi a drogárusokat, akik a nem is olyan távoli múlt magzatelhajtóihoz hasonlóan, csupán egy olyan terméket vagy szolgáltatást kínálnak, amelyre hatalmas a kereslet, miközben következetlen módon megbocsát azoknak, akik számtalan esetben követnek el közvetlen erőszakot polgártársaikon.

Sok hatóság természetesen örvendetes „előrelépésként” üdvözöl minden új mozzanatot, amely tovább fokozza a küzdelmet, és az arzenál mind további erősítését szorgalmazza. Így a Syracuse Herald Journal vezércikke nemcsak helyesli mindazt, amit Rockefeller javasol, hanem még azon siránkozik, hogy „ezek a tervek a kábítószer-terjesztőkre vonatkoznak. Mi lesz azokkal, akik a drogkereskedelem melléktermékeiből húznak csinos hasznot, kérdem én? Azok, akik a kiegészítőket, a vízipipákat, a kokainkanalakat, és a hasispipákat árusítják, talán nem legalább annyira bűnösök, mint azok, akiket kiskorúaknak nyújtott bűnsegédletért ítélnek el? [...] Olcsó nyerészkedés, nem igaz?” [21]

1973. február 5-én a New York állami Konzervatív Párt még Rockefeller kormányzón is túltett a drog ellen vívott szent háború iránti buzgalmában: egyrészről a párt azt javasolta, hogy az életfogytiglani szabadságvesztés az „utcai kereskedők” számára inkább „kiszabható”, mintsem kötelező büntetési tétel legyen, másrészt viszont arra is javaslatot tettek, hogy a „törvénytelen drogok jelentős importőreit és nagykereskedőit” sújtsák halálbüntetéssel. Ahogy korábban a leghívebb keresztények a legkevésbé keresztényi kegyetlenség alkalmazását tartották helyénvalónak a boszorkányokkal szemben, úgy ma a leghívebb kapitalisták a legantikapitalistább kegyetlenséggel kívánnak fellépni a „veszélyes drogokkal” kereskedő vállalkozók ellen.

A pápák meggyőzték az embereket arról, hogy a boszorkányok társadalmuk transzcendens gonosztevői, akik ezért rászolgáltak a könyörtelen büntetésre. A politikusok hasonlóképpen meggyőzték az embereket arról, hogy a drogárusok társadalmunk transzcendens gonosztevői, akik ezért rászolgáltak a könyörtelen büntetésre. Amit az emberek egykor nem ismertek fel, az az volt, hogy ők maguk voltak a boszorkányok és a megbabonázottak, és amit ma nem ismernek fel, az az, hogy ők maguk a drogárusok és a drogfüggők. Egyhangú szabályszerűség: az emberek bolond módon félnek az ártalmatlan bűnbakoktól, és vakon bíznak a veszélyes bűnbakteremtőkben.

1. táblázat. A teokratilus és a terápiás szemlélet jellemzőinek összefoglalása.

	TEOKRATIKUS ÁLLAM	TERÁPIÁS ÁLLAM
Domináns ideológia	vallásos/keresztény	tudományos/orvosi
Domináns érték	kegyelem	egészség
A viselkedésformák értelmezői, igazolói, előírói és tiltói – és állítólagos céljuk	papok egyházi személyek apácák a lelkek megmentése	orvosok klinikusok ápolónők a test és a lélek gyógyítása
Hősök	szentek	hősies gyógyítók
Eretnekek	boszorkányok	kuruzslók
Szertartások és rítusok	keresztelés oltáriszentség gyónás, vezeklés papi rendek a házasság szentsége csodák ördögűzés a betegek szentsége	születési anyakönyv pszichofarmakológia pszichoterápia orvosi diploma pszichiátria mint orvosi szakterület szervátültetés elektrosokk, lobotómia halotti bizonyítvány
Csodaszerek	hit remény szeretet szenteltvíz	tudományos tudás tudományos kutatás kötelező kezelés terápiás drogok
Csodamérgek	sátán	a keresztény tudósok és mások, akik dacolnak az orvostudomány tekintélyével;
	istenkáromlás	az orvostudomány és az orvosi kezelés visszautasítása;
	boszorkányfőzet; zsidók és zsidó méregkeverők	„veszélyes drogok”; drogfüggők és drogárusok
Tiltott tárgyak	a Biblia „köznyelvi” fordítása; „veszélyes könyvek” (tiltott könyvek jegyzéke)	szabadon hozzáférhető drogok; „veszélyes drogok” (tiltott drogok jegyzéke)
Szakszerűtlen magatartás	túl sok búcsúcédula eladása; az Anyaszentegyház tévedhetetlenségének megkérdőjelezése	túl sok recept felírása „veszélyes drogokra”; a modern orvostudomány tévedhetetlenségének megkérdőjelezése
A társadalmi szankciók végrehajtó szerve	inkvizíció	intézményes pszichiátria

6. Az ópium és a keletiek: az amerikai bűnbakok modelljei

Ahogy a tudományos forradalom a vallási ideológiát felváltotta egy orvosi ideológiával, a tudományos forradalom által előidézett technológiai forradalom az emberi munkát a gép „munkájával” helyettesítette. Ez az átalakulás komoly hatással volt a droghasználat személyes mintáira és a droghasználat által kiváltott kulturális reakciókra is. A gépkorszak beköszöntéig a legtöbb embernek a túlélés érdekében ideje nagy részét munkával kellett töltenie. Így a legtöbb, viselkedést befolyásoló drogot – főképpen: marihuánát, ópiumot és kokaint – arra használták, hogy az emberek jobban, keményebben és hosszabb ideig tudjanak dolgozni. Ezek a drogok ugyanazt jelentették a technológia előtti embernek, amit a gépek a technológia emberének: segítették a „produktivitás” vagy a „teljesítmény” növelésében. E tényeket persze a szőnyeg alá söpörték – pontosabban: letagadták és megváltoztatták – a mi modern farmakomitológiáink hirdetői.

A tizenkilencedik század közepére a piac telítve volt emberi munkaerővel. Az akkori viszonylag szabad piacgazdaságokban ez azt jelentette, hogy azok, akik a legkeményebben dolgoztak, előnyt élveztek kevésbé produktív versenytársaikkal szemben. Ezzel elérkezünk a modern történelem egy olyan szakaszához, ahol a legbrutálisabb kitaszító és irtó háborúknak lehetünk a tanúi, melyeket a kevésbé tehetségesek és szorgalmasak vívtak a tehetségesebbek és szorgalmasabbak ellen.

A fehér amerikaiak három nagy, szokásaikban az amerikaiaktól alapvetően különböző faji csoporttal kerültek kapcsolatba és kellett versenyezniük: a bennszülött indiánokkal, az afrikai feketékkel és a keletiekkel – először főleg kínaiakkal, majd japánokkal is. A kortárs olvasó számára nyilvánvaló okok miatt az indiánok és a feketék – néhány területet kivéve – nem tudták megtartani azt, ami a sajátjuk volt, és felülmúlni sem tudták az amerikaiakat. Így lustává és ostobává alacsonyították le őket, mint alacsonyabb rendű fajok degenerált tagjait. A fehér amerikaiak első vetélytársukat a kínaiakban találták meg. Ahogy velük bántak, az létfontosságú „drog-problémánk” megértéséhez.

A kínaiak 1850-tól kezdve érkeztek nagy számban az Egyesült Államokba. Hamarosan mind teljesítményben, mind termelékenységben – a mosodákban és a farmokon, a bányákban és a vasúton egyaránt – felülmúlták az összes többi fajt és nemzetiséget. Hogyan csinálták? Én sem tudom jobban megválaszolni ezt a kérdést, mint bárki más. Csupán két tényt – egy nyilvánvalót és egy nem nyilvánvalót – tudok kiemelni: a tradíció és az ópium szerepét. A kínaiakat mindig intelligensnek, szorgalmasnak és fegyelmezettnek tartották. Használtak – főként szívtak – ópiumot is, éppen úgy, ahogy az amerikaiak dohányt szívtak. Ha az ópium nem is segítette őket, hogy jobban dolgozzanak – bár a legtöbben, akik szívták, azt állították, hogy ez így van –, nyilvánvalóan nem is hátráltatta őket! Ha a fehér amerikaiak azt gondolták volna, hogy az ópiumszívás hátráltatja a kínaiak munkáját, nyilvánvalóan támogatták, vagy legalábbis engedélyezték volna számukra az ópiumhasználatot, ahogy engedélyezték és támogatták az alkohol használatát az indiánok és az eszkimók között. Amint látni fogjuk, nem ez történt. Ehelyett az amerikaiak megpróbálták kiszorítani a kínaiakat a versenyből, és az ópium megvonása által versenyképtelenné tenni őket: az ópium rendszeres, de mértéktartó használata ugyanis segítette őket, hogy megállják a helyüket az életben és megbirkózzanak viszontagságaival. A kínaiak üldözésének, körülbelül 1880 és az első világháború közé eső szakasza, az egyik legtanulságosabb fejezet nemcsak az Egyesült Államok, de a droghasználat és a pszichiátria történetében is. Most csak a történet legszembeötlőbb tényeit közlöm.

Amerikában kezdetektől fogva a szakszervezetek irányították a kínaiellenes mozgalmat. Először a nyugati parti, majd a nemzeti szakszervezetek. Főként az ő törekvéseik eredményeképpen a kongresszus 1889-ben életbe léptette a kínaiak kizárásáról szóló (Chinese Exlusion Act) törvényt, megtiltva ezzel a kínaiak további bevándorlását az Egyesült Államokba. [1] Ez a törvény természetesen nem érintette az Egyesült Államokban maradt körülbelül 100 000 kínait. A kínaiellenes agitáció tehát e csoport ellen irányult. A háború során, amely egy kivételesen dolgos és törvénytisztelő nép ellen irányult, e nép jellegzetes szokása – az ópiumszívás – lett „veszélyességük” fő szimbóluma. Végül is az amerikaiak nem vallhatták be, hogy azért gyűlölték és félték a kínaiakat, mert keményebben dolgoztak, és kevesebb bérrel is beérték, mint ők. Ugyanúgy, ahogy a németek sem ismerhették be, hogy azért gyűlölték és félték a zsidókat, mert a zsidók keményebben dolgoztak és jobban gazdálkodtak, mint ők. Mindkét esetben – és minden hasonló esetben – egy kevésbé versenyképes többség valamilyen bűnt tulajdonít a versenyképesebb kisebbségnek, amely bűn aztán feljogosítja a többséget a kisebbség üldözésére.

Hogy az ilyen vádak hamisak, hogy ezek gyakran annak a példái, amit a pszichiáterek „projekciónak” neveznek – ez azt jelenti, hogy olyan tulajdonságokat tulajdonítanak az áldozatnak, amelyek belőle hiányoznak, ellenben annál inkább megvannak a megtorlóban – , az még hasznosabbá teszi ezt a taktikát. Ugyanis nem szabad elfelejtenünk, hogy ezt a stratégiát csak egy erős és nagyhangú többség használhatja egy erőtlen és gyenge hangú kisebbséggel szemben, és ez az, amitől olyan nagyszerűen működik. A többség definiálja azt, hogy milyen a bűnbakká váló kisebbség, és ezt a definíciót rá is erőszakolja. Az amerikaiak így nem csak a kínaiakat rágalmazták meg, hanem az ópiumot is. Lényeges megemlíteni, hogy amíg nincs olyan tanult ember, aki elhinné azt a sok elképesztő ostobaságot, amit évtizedekig a kínaiakról terjesztettek a vezető hatóságok, a legtöbb tanult ember még mindig elhiszi azokat az elképesztő ostobaságokat, amiket az ópiumról terjesztenek. Az ópiumellenes kampány bámulatos sikere akkor válik nyilvánvalóvá, ha egymás mellé helyezünk két mérvadó amerikai véleményt erről a drogról, az egyiket 1915-ből, a másikat 1970-ből.

1915-ben a Journal of the American Medical Association vezércikkének vezérmondata így jellemezte az ópiumot: „Ha az egész rendelkezésünkre álló materia medica egy gyógyszer használatára lenne korlátozva, biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan közülünk, ha nem legtöbbünk, az ópiumot választanák; és meg vagyok győződve, hogy ha ki kellene választanunk, mondjuk, a hat legfontosabb gyógyszert a rendelkezésre álló gyógyszerkészletből, mindannyian az ópiumot tennénk első helyre.” [2]

1970-ben, egy ENSZ-konferencián, amit újabb drogellenes törvények életbeléptetésére hívtak össze, a Egyesült Államok Narkotikumok és Veszélyes Drogok Hivatalának igazgatója, mint a konferencián megjelent fő amerikai kiküldött, így fogalmazott: „Az ópiumtermelés társadalmi következményei jóval meghaladják orvosi és gazdasági előnyeit. A félmegoldások nem vezetnek sikerre – csak egy teljeskörű, az egész világra kiterjedő mihamarabbi tilalom szüntetheti meg ezt az emberiséget sújtó sorscsapást.” [3]

Az ópium gyógyszertani hatásai nem változtak 1915 és 1970 között. Nyilvánvaló, hogy mi változott: a hivatalos és általános amerikai vélemény az ópiumról.

Néhány további tény a kínaiellenes mozgalommal kapcsolatban fényt vet nemcsak az efféle üldözések sztereotip mintájára, de közeli kapcsolatára is az ópium átalakulásával „panacea”-ból (mindenható csodaszerből) „panapathogen”-né (minden bajt okozó „csodaméreggé”).

A szakszervezeti szövetség első találkozóján 1881-ben első lépésként elítélték Kalifornia kínai szivarkészítőit, és sürgették, hogy csak szövetségi címkével ellátott szivar legyen kapható. Azzal sem voltak elégedettek a szövetség vezetői – mely 1886-ban az Amerikai Munkások Szövetségévé vált –, hogy pusztán szentesítsék a kínaiellenes mozgalmat. Herbert Hill szerint e vezetők lettek „Amerikában a keleti-ellenes ügy legjelentősebb bajnokai”. Az amerikai munkásemberek kínai kulik elleni háborújának tábornoka Samuel Gompers, az Amerikai Munkások Szövetségének (AMSZ) elnöke volt, aki a szövetség 1886-os megalakításától 1924-ben bekövetkezett haláláig egy év kivételével folyamatosan töltötte be ezt a posztot. Annak ellenére, hogy maga is bevándorolt zsidó volt, aki szocialista ideálokat támogatott, és megállás nélkül ontotta a szónoklatokat a gürcölő tömegekkel melletti szolidaritásról, Gompers lett a fő szószólója Amerikában a – főként a munka területén megnyilvánuló – faji felsőbbrendűség tanainak.

1902-ben Gompers kiadott egy röpiratot, melyet Herman Gutstadttal, az AMSZ egy másik hivatalnokával együtt szerkesztett Néhány ok a kínaiak kitiltására: hús a rizzsel szemben, amerikai férfilét az ázsiai kuliléttel szemben – Melyik maradjon életben? címmel. A pamfletet az 1901-es Kínai Kitiltási Konferencia megrendelésére írták, azzal a céllal, hogy meggyőzzék a Kongresszust a következő évig hatályos törvény megújításának szükségességéről. (A törvényt megújították.) Ebben a dokumentumban Gompers kinyilvánítja, hogy „az amerikai fehérek és az ázsiaiak közti faji különbségeken soha nem léphetünk túl. A felsőbbrendű fehéreknek törvény által kellett kirekeszteniük az alacsonyabb rendű ázsiaiakat, szükség esetén pedig fegyveres erő is bevethető [...] A sárga embernek természetes, hogy hazudik, csal és öl, és minden 100 kínaiból 99 szerencsejátékos.” [6]

Gompers sohasem fáradt bele e rasszista hazugságok ismételgetésébe, kiszínezve azokat, ahogy mindjárt látni fogjuk, az ópium fenyegetésével. 1906-ban például azt hangsúlyozza, hogy a „nemzet fenntartása a faji tisztaság fenntartásától függ” [7]; és azt bizonygatja, hogy ellentétes a „nemzet érdekével” az „olcsó munkaerő, amelyet nem lehet amerikanizálni és arra megtanítani, hogy ugyanazt az intelligens, hatékony szolgáltatást nyújtsa, amelyet az amerikai munkások.” [8]

Évtizedekkel megelőzve és előrevetítve a totalitárius propagandisták sajtómanipulációit, Gompers gyűlölettel telített fantáziája termékeként megalkotja a kínai ópiumrab képét – egy képet, amelynek hatása talán még a hírhedt náci hazugságoknál is nagyobb volt. Hill szerint „Gompers felidéz egy szörnyű képet arról, hogy a kínaiak miként taszítják a fehér kisfiúkat és kislányokat az ópium rabságába. Arra ítéltetve, hogy napjaikat a mosodák hátsó helyiségeinek sötétjében töltsék, ezek a piciny elveszett lelkek átengedik szűz testüket mániákus sárga elrablóiknak. »Hogy milyen egyéb bűntetteket követtek el azokon a sötét, bűzös helyeken« – írja Gompers – »a drog hatása alatt a kínaiak gazságának ezen kis ártatlan áldozatai, azt még elképzelni is túl szörnyű lenne... Több százan, sőt, több ezren amerikai lányaink és fiaink közül, akik átvették ezt a halálos szokást, el vannak átkozva, reménytelenül halálra vannak ítélve, a megváltás reménye nélkül«”. [9]

Nixon és McGovern, Rockefeller és Lindsay, az Amerikai Orvosi Kamara és az Amerikai Ügyvédi Kamara hivatalnokai, erkölcseink és egészségünk védelmezői, pártállásra és foglalkozásra való tekintet nélkül, úgy ismételgetik ezt a kínaiellenes fantazmagóriát, mintha ez lenne a Szentírás. Mert ez valóban „szentírás”. A megkísértő – a kínai, a török farmer vagy az amerikai „díler” – az ördög, akinek szorításában olyan reménytelenül vergődik a tiszta, ártatlan amerikai, mint légy a pókhálóban. Nem valami tetszetős kép ez – akár hisz benne az ember, és felbuzdul, hogy elkövesse a legszörnyűbb dolgokat, amelyeket a „terápia” látomásai igazolnak; akár nem hisz benne az ember, és így beleütközik a hatóságok megalkuvást nem tűrő visszautasításába, mely híján van minden józan észnek és tisztességnek.

E történet fő tanulsága az, hogy a korai amerikai ópiumellenesség inkább faji, mintsem orvosi megfontolásokon alapult. Még a Fogyasztók Egyesületének a Legális és illegális drogokról szóló beszámolója is, amely erős előítéleteket táplál a drogokkal – főleg az ópiumszármazékokkal – szemben, tudomásul veszi ezt a tényt. A következő idézetek alátámasztják ezt az állítást, és felfedik, hogy a kínaiüldözés Amerikában nem csak a kínai mint ember ellen, hanem jellegzetes szokása ellen is irányult – egy szokás ellen, amely része volt „életmódjának”, és amely lehetővé tette, hogy „kiteljesedjen”, hogy hatékony legyen, és hogy felülmúlja a fehér amerikai teljesítményét.

„Hogy összefoglaljuk az eddig vizsgált adatokat” – írja Edward M. Brecher és munkatársai – „az ópiumszármazékok naponta nagy dózisokban szedve [...] nem jelentettek társadalmi veszélyt a tizenkilencedik századi viszonyok mellett, nem is fogadták őket veszélyként [...] és nem is mutatkozott igazi igény az opiátok betiltására. De volt egy kivétel az opiátokkal szemben tanúsított általános tolerancia alól. 1875-ben San Francisco városa [amely már akkor is tágra nyitotta kapuit] rendeletet hozott, amely megtiltotta az ópium szívását az ópiumbarlangokban. Ennek a rendeletnek a gyökerei inkább rasszista, mintsem egészségügyi jellegűek...” [10]

Ezeknek és más hasonló tilalmaknak sem sikerült beszüntetni az ópium használatát; ehelyett, kortárs megfigyelők szerint, „úgy tűnt, hogy külön pikantériát adtak az élvezetéhez”. A kongresszus azonban hamarosan közbelépett, és 1887-ben olyan törvényt léptetett életbe, amely a kínaiaknak megtiltotta az ópium importálását, ugyanakkor az amerikaiakra ez a tiltás nem vonatkozott! Egy 1890-es korlátozó törvény szerint csak amerikai állampolgárok gyárthattak szívni való ópiumot! 1909-ben teljesen betiltották a szívni való ópium behozatalát. Ettől kezdve az opiátok közül a morfiummal és a heroinnal lehetett élni és „visszaélni” – mely anyagok használatában a kínaiak már nem voltak érdekeltek.

Az Egyesült Államokban élő kínaiak elleni amerikai háború szörnyű tragédia volt – függetlenül attól, hogy ez a dráma milyen gyakran játszódik le újra a történelem színpadán. Habár „nekünk” nem sikerült „őket” legyőznünk, legalább „mi” elvettünk „tőlük” valamit, amit „ők” a kincsüknek tartottak, és ami jobbá tette „számukra” az életet. Az irigy üldözőknek ugyanúgy hálásnak kell lenniük a kis győzelmekért, mint a nagyokért. A törökök sikeresebbek voltak háborúikban az örmények ellen; a németek is a zsidók ellen; és az ugandaiak is a kelet-indiaiak ellen. E háborúk mindegyikét, úgy vélem, nagymértékben – ha nem kizárólag – egy alacsonyabb rendű többségnek a magasabb rendű kisebbség ellen irányuló irigysége fűtötte. [13] A forgatókönyv a következő: a többség újraértelmezi a kisebbséget, mint alacsonyabb rendű és lealázott csoportot, amely veszélyt jelent a többség „tisztaságára”. Ily módon elrejtve és igazolva sikeres vetélytársával szembeni agresszív céljait, a többség megszabadul „beszennyezőjétől”: kiűzi vagy kiirtja a kisebbséget.

Amíg ez a háború – amelynek olyan elképesztően messzire nyúló következményei lettek egy évszázaddal később! – folyt a kínaiak és ópiumszívási szokásuk ellen az Egyesült Államokban, számtalan más ember használt ma már illegálisnak számító drogokat, különösen ópiumot és kokaint, azzal a céllal, hogy a droghasználat segítsen nekik megbirkózni az élet nehézségeivel. Közéjük tartozott két világhírű orvos is, akiknek „veszélyesdrog”-használata drámai cáfolatát nyújtja az akkori „tudományos” állításoknak, amelyek minden elképzelhetőt állítottak e drogok hatásairól. Mindkét ember arra használta a drogokat, hogy segítségükkel elérjék kitűzött céljaikat – nem másban, mint az orvostudományban!

E két orvos egyike Sigmund Freud1856-1939) volt, aki kokaint használt. A történet, Ernest Jones Life and Work of Sigmund Freud (Sigmund Freud élete és munkássága) című könyvében, tömören így hangzik:

„Olvastam a kokainról, ami a kokalevelek fő alkotórésze” – írja Freud mennyasszonyának, Martha Bernaysnak 1884. április 21-én. – „A kokaleveleket számos indián törzsben azért rágják, hogy segítségükkel le tudják győzni a nélkülözést és a nehézségeket.” Freud ezután kis adagokban kipróbálja a kokaint és azt tapasztalja, hogy az anélkül könnyít depresszióján, hogy megfosztaná bármennyi munkaenergiától. 1884. május 25-én ezt írja Martha Bernays-nek: „Ha minden jól megy, írok egy értekezést a kokainról, és bízom benne, hogy a kokain elfoglalja méltó helyét a gyógyszerek között, a morfium mellett, sőt megelőzve azt. De más terveim is vannak. Rendszeresen szedek kokaint kis adagokban depresszió és emésztési zavarok ellen, méghozzá a lehető legragyogóbb eredménnyel.” [15]

1884 júliusában Freud kiadja kokainról szóló írását, amelyben áttekinti a tárgyra vonatkozó irodalmat és beszámol a droggal kapcsolatos saját tapasztalatairól is, amelyeket Jones így foglal össze: „Írt a »jókedvről és a hosszantartó eufóriáról, amely semmiben sem különbözik az egészséges ember normális eufóriájától [...] Az ember érzi, miként növekszik az önuralma és miként árad szét benne az életerő és a munkakedv [...] Vagyis az ember egyszerűen normálisabb lesz, és hamarosan nehéz már elhinni, hogy valamiféle drog hatása alatt áll [...] Hosszú és intenzív szellemi vagy fizikai munka végezhető bármilyen fáradtság nélkül [...] Ez az eredmény az alkohol által okozott jókedvet követő bármely kellemetlen utóhatás nélkül élvezhető.«” [16]

Ebben az esszében Freud a kokain használatát ajánlja a „neuraszténia” kezelésére. Ő maga is három évig él a droggal, majd minden nehézség nélkül abbahagyja a használatát.

Ez a történet aligha kíván hozzáfűznivalót. Mindössze annyit szeretnék megjegyezni, hogy Freud két különböző, de pszichológiailag szorosan összekapcsolódó esetben használta a kokaint. Ezt a különbségtételt azonban feltűnően mellőzték a pszichoaktív drogokról szóló irodalomban. Először is, saját maga használta a drogot mint energiaserkentőt azon végtelen ambíciója szolgálatában, hogy nyomot hagyjon a világban. Másodszor pedig betegei gyógyításában alkalmazta a kokaint, amelynek terápiás sikerét túlzott várakozásainak megfelelően értékelte. Röviden: a kokain erősebb férfivá és hatékonyabb doktorrá tette Freudot. Amikor más utakat talált ahhoz, hogy erős és hatékony legyen – mint ember és mint terapeuta –, föladta a feszültségoldás e módjának az alkalmazását. Tehát a válasz arra, hogy egy embernek mennyire nehéz vagy könnyű leszoknia egy drogról, nem magában a drogban keresendő, hanem abban, hogy milyen jellegű a fogyasztó droghasználata, és hogy milyen más anyagokat tud vagy akar a drog helyettesítésére igénybe venni.

Érdekes megjegyezni, hogy Freud kokainnal kapcsolatos munkássága és kokainhasználata nyilvánvalóan zavarba hozta áhítatos életrajzíróját, Jones-t. Valóban, a pszichoanalitikusok talán pontosan azért álltak elő a függőséggel kapcsolatban olyan furcsa és szemmelláthatóan félrevezető nézetekkel, mert Freud maga is – a szó mai értelmében – kokain-„függő” és szivar-„függő” volt. E nézetek közül a legárulkodóbb az, miszerint Freud egyátalán nem volt kábítószerfüggő. Jones leértékeli Freud droghasználatát egyrészt a „kokainepizód” kifejezés alkalmazásával, másrészt a mester „szellemi egészségének” feltűnő megerősítésével: „...ahogy ma már tudjuk, a drogfüggőség kifejlődéséhez kifejezett hajlam szükséges, és szerencsére Freud nem rendelkezett ilyennel.” Pontosan e logikát követve nem tekintik Freud szivarozását sem függőségnek, sem Jones, sem más „ortodox” pszichoanalitikusok. Pedig Freud szivarja, csakúgy, mint Freud kanapéja, fontos szimbólumává vált a pszichoanalitikusok szakmai identitásának.

Freudnak ez a két szokása, és tekintélyes pszichiátriatörténészektől és pszichoanalitikus elméletalkotóktól származó értelmezésük, véleményem szerint, különös figyelmet érdemel. Mert, ismétlem, amikor a pszichoanalízis megalapítója három év után abbahagyja a kokainhasználatot, követői ezt szellemi egészségének bizonyítékaként emlegetik! És amikor Freud mértéktelenül szivarozik, és nem tud nélküle létezni, ez arra ösztönzi őket, hogy belevegyítsék a szivart a pszichoanalitikus szertartás ceremoniális kémiájába! Talán Freud azért tudott lemondani a kokainról és azért nem tudott lemondani a szivarról, mert úgy érezte, hogy kokain nélkül továbbra is „önmaga” tud maradni, míg szivar nélkül már nem „önmaga” lenne.

Amikor az emberek rájönnek arra, hogy egy drog, amit az élet nehézségeinek leküzdésére használnak, inkább hátráltatja, mint segíti őket, akkor abbahagyják a drog használatát, és ezt könnyedén teszik. Miután a „leküzdés” ebben az összefüggésben gyakran az emberek fölötti felsőbbrendűség megszerzését jelenti, azt várnánk, hogy bármi, ami segít egy embernek a mások fölötti ellenőrzés megszerzésében – főként, ha az illetőnek amúgy is erős késztetése van arra, hogy uralkodjék a többieken vagy kitűnjön közülük –, az segítené abban is, hogy felhagyjon bizonyos drogok használatával. És ugyanígy azt várnánk, hogy bármi, ami segíti őt abban, hogy legyőzzön másokat – hogy alacsonyabb rendűvé, szolgaian alázatossá és megbélyegzetté tegye őket –, szintén segítené őt a droghasználatról való leszokásban. Ez a magyarázat összevág nemcsak azzal a ténnyel, hogy a „drogfüggőség” megszokott dolog a fiatalok körében, akik idősebb korukban gyakran felhagynak ezzel a szokásukkal, de számos ismert droghasználó – például Freud és Malcolm X [18] – élettörténetével is, akik mind könnyen felhagytak egyéni, társadalmilag nem elfogadott drogfüggőségükkel, amint kifejlesztették jellegzetes, társadalmilag elfogadott munkafüggőségüket, amelynek segítségével nyomot tudtak hagyni a világban – Frued a pszichoanalitikus mozgalommal, Malcolm X pedig a Black Power fekete polgárjogi mozgalommal.

Egy másik híres orvos esetéből, aki a „kemény” drogok „legkeményebbikének”, a morfiumnak a rabja volt, kiderül, hogy még ez a drog is használható úgy – az alany képességeitől és motivációjától függően –, hogy elhanyagolás helyett inkább segítségére legyen a használó kötelességeinek teljesítésében.

Dr. William Stewart Halsted (1852–1922, az egyik legnagyobb és leghíresebb amerikai sebész, a John Hopkins orvosi egyetem egyik alapítója, egész életében morfiumfüggő volt. Röviddel azután, hogy magánpraxisba kezdett New Yorkban az 1870-es években, Halsted kokainfüggő lett. E szokásáról csak úgy tudott lemondani, hogy morfiumfüggővé vált. 1886-ban tehát, amikor Dr. William Henry Welch felkérte Halstedet, hogy csatlakozzon a John Hopkins orvosi egyetem alapítóinak csoportjához, az akkor harmincnégy éves Halsted már a morfium rabja volt. Ez az információ csak 1969-ben látott napvilágot, amikor, a John Hopkins kórház megnyitásának nyolcvanadik évfordulója alkalmával megjelentették a Hopkins – egyik alapítója, Sir William Osler által írt – „titkos történetét”: „Amikor teljes értékű sebészként támogattuk őt” – írta Osler – „...úgy hittük Welch-sel együtt, hogy már nem morfiumfüggő. Olyan jól és energikusan dolgozott, hogy kizártnak tűnt, hogy a drogok szedése mellett ilyen jól teljesítsen.” [19]

Valójában nem a morfiumhasználat ellenére, hanem éppen amiatt tudott Halsted ilyen jól teljesíteni. Miután Osler megnyerte a bizalmát, megtudta, hogy „[Halsted] sohasem volt képes lecsökkenteni a mennyiséget napi három szem [180 milligramm] alá; ezzel kényelmesen tudott dolgozni, és fenn tudta tartani kiváló fizikai erejét [...] nem hiszem, hogy bárki gyanakodott volna rá, még Welch sem.” [20]

Morfiumfüggősége közepette „Halsted beházasodott egy előkelő déli családba. Feleségével, aki főnővérként dolgozott a Hopkins műtőiben, »teljes kölcsönös odaadásban« éltek együtt Halsted harminckét évvel későbbi haláláig.” [21] 1898-ban, negyvenhat évesen, Halsted lecsökkentette napi morfiumadagját másfél szemre [90 milligramm]. Edward Brecher szerint azonban „mindvégig egészséges, aktív, nagyra becsült és – minden valószínűség szerint – morfiumfüggő maradt.” [22]

Talán most kiegészíthetnénk a Hopkinsról szóló legendás élcek egyikét. Amikor a John Hopkins orvosi egyetem felvételi követelményszintjét meghatározták, Sir William Osler megjegyezte Dr. William H. Welchnek: „Welch, még szerencse, hogy mi professzorként kerülünk ide; mert diákként sohasem jutnánk be”. [23] Ha ezek a tiszteletre méltó orvosok már mind jól megérdemelt mennyei nyughelyükre kerültek, elképzelhetjük, amint Dr. Halstedet ezt mondja Dr. Welchnek: „Welch, még szerencse, hogy professzorként vettél fel; mert most már csak a Phipps [a J. H. kórház pszichiátriai osztálya] egyik betegeként vennél fel »személyiségzavar: morfiumfüggőség« diagnózisával.”

Az eddigi bizonyítékok határozottan igazolják a következtetést, hogy a függőség szokás, és hogy a szokások bizonyos dolgok megtételét lehetővé teszik számunkra, míg más dolgok megtételében gátolnak minket. Ez alapján tehát aszerint lehet, sőt kell, jónak vagy rossznak ítélni a függőségi formákat, hogy mennyire értékeljük azokat a dolgokat, amelyeket lehetővé tesznek számunkra, illetve amiben meggátolnak bennünket. Továbbá: az, hogy egy adott szokás mit tesz lehetővé és miben gátol – amint láthattuk –, lehet ténykérdés vagy tulajdonítás kérdése. Bár mindez nyilvánvaló, mégis újra hangsúlyozandó, mert az emberben mindig megvan az a – manapság különösen néhány gyógyszerészeti hatóanyaggal kapcsolatban érezhető – hajlandóság, hogy a bűnbakoknak teljesen tévesen kártékonyságot tulajdonítson. (Hasonlóan hajlamos az ember arra, hogy tévesen jótékony hatást tulajdonítson bizonyos csodaszereknek; erre később még kitérek.) [24]

Mindez a hatalom nagyon ismerős meghatározó erejét mutatja, amivel meghatározza a jót és a rosszat, és ezáltal magát a társadalmi valóságot is. Ezt az elvet fogom az alábbiakban a – bizonyos dolgokat lehetővé tevő, míg más dolgokat gátló szokásként értelmezett – függőségre alkalmazni, amikor úgy tekintem át a bűnbeesés példázatát, mint egy „függőség” megszerzését.

A zsidó–keresztény teremtésmitológia szerint az első „rossz” szokás, amire az ember szert tett, az erkölcsi ítélkezés volt. Miután megették az általában almaként azonosított tiltott gyümölcsöt, Ádám és Éva „rájönnek”, hogy meztelenek és eltakarják nemi szerveiket. És ettől kezdve ők is – akár Isten! – erkölcsi ítéletet hoznak arról, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy mi szolgál örömükre és mi nem. Tehát fájdalomnak és szenvedésnek vannak ugyan kitéve, de megismerik a gyönyört és az élet szeretetét is. Szeretkeznek, és ezt élvezik, de hogyan tudnának az élvezetnek hódolni, ha nem éreznének vágyat és kielégületlenséget is?

Az eredendő bűn tehát létrehozza az „eredendő szokást”, amely lehetővé teszi Ádám és Éva számára, hogy olyan dolgokat csináljanak, amelyekre azelőtt nem voltak képesek. Pontosan fogalmazva, az alma elfogyasztása által Ádám és Éva elég erős lett ahhoz, hogy független és szabad életet éljen, ellentétben a tétlen élettel, amelyhez Isten szoktatta őket az édenkertben. Mint a dél-amerikai indián koka levelei vagy mint nem is olyan régen az észak-amerikai feleség ópiuma, [25] az alma lehetővé teszi a férfi és a nő számára az élet elviselését és otthoni kötelezettségeik elvégzését. Valóban, az alma – a tiltott gyümölcs – az ember első találkozása az „illegális” vagy „tiltott” droggal: az alma elfogyasztása segít az embernek megbirkózni az élettel, segít, hogy ne húzódjon vissza mindentől, mint tette azt annak előtte.

Továbbá: az alma tiltásában megnyilvánuló hatalom fenntartása érdekében, Isten nyilvánvalóan indokoltnak érzi, hogy hazudjon az embernek. Az ember megszabadulása a hatalomhoz való kötöttségétől tehát két párhuzamos lépéssel kezdődik: egy tilalomnak való ellenszegüléssel – az alma megevésével; és Isten színvallásra kényszerítésével – az isteni csalás leleplezésével.

Isteni csaláson az emberi életet irányító isteni törvények kezdeti kinyilvánítását értem: „Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze. Az Úristen parancsot adott az embernek: »A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.«” [26] A kígyó azt tanácsolja Évának, hogy egyen a gyümölcsből, egészen pontosan így buzdítván őt: „Semmi esetre; nem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.” [27]

Vagyis Isten hazudik az embernek, míg a kígyó elárulja neki az igazságot. Ez egy olyan jel, ami a hatalom és a hazugság, illetve a függetlenség és az őszinteség közötti kapcsolat mély átlátására utal. Hogy megtartsa alávetettje fölötti uralmát, a hatalom erőszakhoz és csaláshoz folyamodik. Ezzel szemben az, akiből hiányzik az erő az elnyomáshoz, de független – ami nem mondható el sem a felsőbbrendűről, sem az alárendeltről, hiszen egyik a másikától függ –, megengedheti magának azt a luxust, hogy felfedje és kimondja az igazságot.

Az állítás, miszerint Isten becsapta az embert – amikor azzal fenyegette, hogy a gyümölcs megevésének következménye a halál lesz, pedig valójában az élet volt az – nemcsak azzal a ténnyel igazolható, hogy Ádám és Éva nem halt meg a tiltás megszegése után, hanem a bűnösökre kiszabott további büntetésekkel is: Isten megátkozza a kígyót, és hason csúszásra ítéli; a gyermekszülést fájdalmassá teszi, és a nőt alárendeli a férfinak; a férfit szakadatlan munkára ítéli; és halandóvá teszi a férfit és a nőt![28]

A teokratikus társadalmakban a hatóságok arra használták az istent és a vallást, hogy általuk megadásra kényszerítsék az embert; a terápiás társadalmakban a tudomány és az orvostudomány segítségével történik ugyanez. És miként azelőtt az Isten és a papok csapták be az embert, most – úgy vélem – a tudomány és az orvosok teszik ugyanezt. „Egyél a gyümölcsből és meghalsz!” – figyelmeztetett Isten, de nem mondott igazat. „Használd a drogot, majd rászoksz, megromlasz, megőrülsz és meghalsz!” – figyelmeztet most a tudomány, de nem mond igazat. Őseink csak úgy tudták legyőzni Isten zsarnokságát, hogy ellenszegültek neki, és lerántották a leplet az isteni hazugságról; a modern ember pedig csak úgy tudja legyőzni a tudomány zsarnokságát, ha ellenszegül, és lerántja a leplet a terapeuták hazugságáról. E hazugság elleni lázadás – legyen az az Isten, a pápa, a király, a többség vagy a tudomány hazugsága elleni lázadás – mindig is az egyén legfőbb kötelessége volt, és talán mindig az is marad.

7. Drogok és ördögök: Malcolm X megtérési gyógymódja

Antropológusok, történészek és a vallás tanulmányozóinak bizonysága alapján ítélve, az emberiség nagy részét mindig is elvakította az ember tragédiájának, azaz annak az egyfajta kozmikus körforgásnak a látványa, mely során a bűnt erényként, a gonoszt jóként – és fordítva – hasznosítják újra. Ennek eredményeként a beszennyeződés és a megtisztulás, a gyalázás és a dicsőítés, és általában az ördögimádás és az istenimádás témái hipnotikus hatást gyakoroltak mind az egyénekre, mind a csoportokra.

A múltban ehhez a színjátékhoz a vallás – különösen a keresztény vallás – szolgáltatta a klasszikus forgatókönyvet: a bűnöst megmentették; a pogányt, a zsidót, a mohamedánt áttérítették az igaz hitre; a Messiás eljött, hogy megmentse az emberiséget, és végül mindenkinek megígértetett a halál utáni megváltás és üdvözülés – és a „halottak” egyfajta halhatatlan „léte” – a „túlvilági életben.”

Ma ugyanez a cselekmény orvosi és faji forgatókönyv alapján bontakozik ki: a pácienst meggyógyítják; a homoszexuális heteroszexuálissá válik; az alkoholistából és a kábítószerfüggőből ex-alkoholista és ex-függő válik; a megfélemlített európai zsidóból bátor izraeli, a bátortalan háziasszonyból a női egyenjogúság harcosa, az alázatos négerből büszke fekete moszlim6 válik.

Röviden: ahogy a hit korszakának hőse a megváltott bűnös volt, úgy az őrültség és a rasszizmus korszakának hősei az ex-függő és a „megtért” rasszista. Az effajta, korunkra és országunkra oly jellemző hősök egyike Malcolm X.

Malcolm X metamorfózisa – azaz drogfüggőből forradalmár vezetővé, majd meggyilkolt szentté való átváltozása – a beszennyeződés és a megtisztulás fogalmainak a drogok és a rasszizmus jelenleg divatos képeivel és szónoki fordulataival kifejezett foglalatát adja.

Következő észrevételeim forrásául szolgáló Önéletrajzának borítója így írja le őt: „Csavargóból, tolvajból, drogdílerből és striciből emelkedett [...] a Fekete Forradalom legdinamikusabb vezetőjévé.” [1] Van néhány figyelemre méltó párhuzam – amit itt csak megjegyezni kívánok, de nem tárgyalom részletesen – Jean Genet és Malcolm X élete között, és leginkább Sartre nagyszerű Saint Genet-je [2] és Malcolm X megrendítő Önéletrajza között. Mindazonáltal megtisztulási rítusként értelmezve az elhanyagolt, rossz bánásmódban részesült, iskolázatlan francia árva híres francia íróvá válását vagy a homoszexualitását szégyenlő ember homoszexualitását büszkén felvállaló emberré válását, ez drámai varázsában és hatásában – főként az amerikaiak számára – egyszerűen összehasonlíthatatlan egy ingerlékeny fekete csavargónak fantasztikus önfegyelemmel bíró Fekete Párduccá, [7] illetve egy szánalmas drogfüggőnek és alávaló drogdílernek egy sztoikus filozófus vagy egy spártai tábornok méltóságával és önfegyelmével bíró moszlim lelkésszé való átváltozásával.

Szörnyűséges gyermekkora után Malcolm (Little) X nyolcadikos korában kibukott az iskolából, kamaszkorában utcai lopásból élt, és még huszonegy éves sem volt, amikor tíz évre elítélték fegyveres rablásért. A letartóztatása és bebörtönzése előtti években marihuánát szívott és árult, kokaint szippantott, kerített, és fehér nőkből élt, lopott és rabolt, és számtalan alkalommal majdnem gyilkolt, és majdnem meggyilkolták. Nem süllyedhetett volna mélyebbre – és nem is emelkedhetett volna magasabbra.

Megmenekülését a fekete moszlim hitre való megtérésének, pontosabban a mozgalom vezetőjének, Elijah Muhammadnak köszönhette. Alex Haley, akinek Malcolm X Önéletrajzát diktálta, beszámol arról, hogy mielőtt ténylegesen elkezdtek volna a könyvön dolgozni, Malcolm leírt egy mondatot, amit ajánlásnak szánt a könyvéhez. A mondat így hangzott: „Ezt a könyvet a tiszteletre méltó Elijah Muhammadnak ajánlom, aki rám talált itt Amerikában, a föld legmocskosabb civilizációjának szennyében, ahonnan kihúzott, majd megtisztított, talpra állított, és azzá az emberré tett, aki ma vagyok.” [3] Erről a megtisztításról, megszépülésről és megtisztulásról szól a könyv nagy része. De mivel végül már Elijah Muhammad sem ért fel Malcolm X tisztasággal szemben támasztott elvárásaihoz, ez az ajánlás sem jelent meg a könyv elején.

Bebörtönzése előtt Malcolm X egy ideig nagy mennyiségű marihuánát használt. Ezt írja: „Shorty ismertette meg velem eredetileg a marihuanát, de fogyasztásom mostani mértéke őt is lenyűgözte.” [4] Kokaint is „szippantott”, de nem írja, hogy milyen mennyiségben. Azt azonban megjegyzi, hogy „úgy tekintettem a narkotikumokra, mint más ember az ételre. Úgy hordtam a fegyvereimet, ahogy ma nyakkendőt hordok. Valahol mélyen tulajdonképpen úgy hittem, hogy az emberileg lehetséges lehető legteljesebb életet kell élni, majd erőszakos halált kell halni.” [5] Vagyis a drogok és az erőszak volt Malcolm X életmódja vagy vallása. Abban az időben ez volt számára a helyes út.

1946 februárjában, röviddel huszonegyedik születésnapja előtt, Malcolm X-et letartóztatták, és tíz év börtönbüntetésre ítélték. Addigra, azt állítja, „az amerikai fehér ember társadalmának legmélyére” süllyedt; és hozzáteszi: „hamarosan, a börtönben, megtaláltam Allahot és az iszlám vallását, és ez teljesen megváltoztatta az életemet.” [6]

De nem azonnal. Az első, börtönben töltött hónapok alatt Malcolm X amennyire csak tudta, folytatta kinti életmódját. Annyit drogozott és annyi szentségtörést követett el, amennyit csak tudott. Társai „Sátán”-nak hívták – „vallásellenes viselkedésem miatt.” [7] A drogokkal kapcsolatban elmondja, hogy „a pénzen, amit Ella [a nővére] küldött, végre jobb cuccokat tudtam venni az őröktől. Szereztem jointokat, Nembutalt és benzedrint. A raboknak való csempészés volt a börtönőrök mellékfoglalkozása; minden börtönlakó tudja, hogy az őrök így keresik meg a megélhetésük nagy részét.” [8]

Malcolm bevezetése a fekete moszlim vallásba a Reginald bátyjától kapott levelekkel kezdődött. Az első döntő fontosságú lépés – mondja, és én hiszek neki – ez az utasítás volt: „Malcolm, ne egyél több disznóhúst, és ne dohányozz többet. Megmutatom neked a börtönből kivezető utat.” [9] Néhány nappal később, amikor disznóhús volt ebédre, Malcolm nem evett – és megtapasztalta az első, önmegtartóztatás és megtisztulás által okozott „kábulatot”. „Kezemben a tányérral haboztam egy kicsit; aztán továbbadtam a mellettem várakozó rabnak, aki vett is a tányérból. Aztán hirtelen megállt. Emlékszem, ahogy meglepetten felém fordul. Mondtam neki, hogy »nem eszem disznóhúst.« A tányér azután továbbhaladt az asztalon. Az volt a legviccesebb, ahogy a többiek reagáltak, és ahogy elterjedt az egész. A börtönben, ahol annyira kevés kell az egyhangú rend megtöréséhez, a legkisebb dolog is felbolydulást okoz. Éjszakára az egész cellasor tudta, hogy a Sátán nem evett disznóhúst. Ettől, valami furcsa módon, nagy büszkeséget éreztem. A feketékről kialakult általános képzetek egyike benn és kinn egyaránt az volt, hogy nem tudnak meglenni disznóhús nélkül. Jó érzés volt látni, hogy kifejezetten megriasztotta a fehér elítélteket az, hogy nem eszem disznóhúst.” [10]

Malcolm X szenvedélyesen vágyott arra, hogy felfigyeljenek rá, hogy csodálják, hogy féljenek tőle és tiszteljék. Bebörtönzése előtt megpróbálta ezt a tiszteletet és elismerést az egyetlen olyan módon kivívni, amelyet akkor ismert: drogok használatával és eladásával, fehér nők bántalmazásával és nyílt erőszakkal. E módszerek – különösen szegény négerek által való – alkalmazását társadalmunk egyelőre szigorúan korlátozza. A disznóhústól való tartózkodásban Malcolm nemcsak a mások elkápráztatásának és irányításának egészen új repertoárját, de az önuralmat is felfedezte. És amilyen törekvő és energikus ember volt, nemcsak felfedezte az önuralmat, hanem gyakorolta is, és ez olyan jól ment neki, mint Joe Louisnak a boxolás. Önuralom tekintetében fölülmúlt mindenkit maga körül, a végén még Elijah Muhammadot is. Valószínűleg ez volt az egyik oka annak, hogy meggyilkolták. Most azonban inkább Malcolm X élvhajhász drogosból sztoikus fekete moszlimná való átváltozására fogok szorítkozni.

Malcolm X személyes metamorfózisának – ami természetesen közel sem jelentett akkora változást erkölcsi értékrendjében, mint erkölcsi értékrendjéhez igazodó tettei társadalmi következményeiben – következő, döntő fontosságú lépése annak a felfedezése volt, hogy a legnagyobb örömök az önmegtartóztatásból erednek, és hogy az ember önérzetének legjobb támasza az embertársai lealacsonyításra, becsmérlésére és bűnbakként kezelésére való képesség. Malcolm tehát hirtelen és szemmel láthatóan minden megerőltetés nélkül abbahagyta a dohányzást és a drogozást, és nem evett többé disznóhúst. De legfőképpen azt tanulta meg a moszlim vallásból – amelyre először testvére, majd maga Elijah Muhammad térítette –, hogy „a fehér ember az ördög” [11], ami hangozhat idétlenül vagy komolyan, Malcolm X számára azonban ez volt a legprózaibb és legfontosabb igazság, amelynek valaha is a birtokában volt. Így tetteit is ehhez az igazsághoz igazította.

Megtérése tehát teljessé vált. Régen azt gondolta, hogy a marihuána, a kokain és a fegyverek jók, és hogy tudja, hogyan győzze le velük a fehér embert. De rájött, hogy fájdalmasan tévedett. Az ifjú bajkeverő önfegyelmezett fanatikussá érett. Többé nem őt tartotta hatalmában az ördög, a drog, a féktelen szenvedély. Fordult a kocka: Most ő tartotta hatalmában – saját magát, az „igazságot”, és azt az önelégültséget, ami abból eredt, hogy most már tudta: a fehér ember iránti gyűlölete – amelyet korábban gyenge ürügyekkel igazolt – szilárdan nyugszik azon a „tényen”, hogy Mr. Fehér maga az ördög.

„Előző életem bűneinek rettenete készített fel az igazság elfogadására” [12] – írja. A szerénység soha nem tartozott Malcolm gyengeségei közé; bár megpróbálta, és úgy tűnik, azt hitte, sikerült is elrejtenie az önzetlenségről és a közösség – ez esetben az Iszlám Nemzet – iránti elkötelezettségről szóló szabvány politikai és vallási szónoklatok mögé tettei igazi hajtóerejét. Az igazságot, folytatja, azonban csak „a bűnös tudja befogadni, aki tudja és belátja, hogy sokat vétkezett. [...] Sem most, sem akkor [amikor először olvasott róla] nem hasonlítottam magam Pálhoz. De megértem, hogy mit élt át.” [13]

A megváltás előfeltételeként értelmezett keresztény bűnfogalom átalakítása a gyógyítás előfeltételeként értelmezett orvosi betegségfogalommá – azaz orvosi megváltássá és sikerré egy olyan világban, ahol az orvostudomány vallása uralkodik – baljóslatú következményekkel jár, amelyekről saját vesztünkre nem veszünk tudomást. Ha nem figyelünk oda, van ebben az ideológiai előfeltevésben egyfajta csábítás, ami arra ösztönzi az embereket, hogy felvegyék és a lehető legjobban játsszák a beteg szerepét, ha másért nem, hát azért, hogy a csodás gyógymódok által megváltást, majd tekintélyt és hatalmat nyerjenek. Ma az alkoholizmusból, a drogfüggőségből és az elhízásból, holnap pedig a ki tudja milyen betegségből való kigyógyulás által megszentelődve az expáciensből próféta és vezér válik, aki végre uralkodhat és kihasználhat másokat, és akit ahelyett, hogy üldöznének és meggyaláznának, csodálhatnak és dicsőíthetnek.

Az évek során, és különösen börtönből való szabadulását követően, miután hét évet letöltött a tízből, Malcolm a fekete moszlimok szertartásait gyakorolta, melyekben nagy hangsúlyt kap a rend és a tisztaság. Így írja le a reggeli tisztálkodási gyakorlatot: „»Allah nevében elvégzem a mosdást« – mondta a moszlim fennhangon, mielőtt megmosta először a jobb majd a bal kezét. A fogakat alaposan meg kellett sikálni, ezt követte a száj háromszori kiöblítése. Az orrlyukakat is háromszor kellett kiöblíteni. Ezután az imára való felkészülésként egy zuhany fejezte be az egész test megtisztítását.” [14]

Ha a feketék nem gyűlölnék annyira a fehéreket, és viszont, akkor a „tisztaság egyenlő a jósággal”-iskola moszlimjai és fehér puritánjai nyilván jól kijönnének egymással. A baj csak az, hogy mindkét fél megtalálta az ördögöt, és biztos benne, hogy ki az: a másik.

Nyilvánvaló, hogy a fekete moszlimok utánozták a puritánokat – az elnevezés fontos ebben az összefüggésben – és egyszerűen úgy alkalmazták a puritán etikát, mintha az saját felfedezésük lett volna. (Talán minden elnyomott egyén és csoport így tesz, amikor valami olyasmit akarnak alkalmazni, amely az „ellenséghez” tartozik.) Malcolm X így magyarázza „a törvényt”, ami szerint a moszlimoknak élniük kell: „Az Iszlám Nemzetben minden paráználkodást szigorúan tiltottak. Tilos volt a tisztátalan disznóhús vagy más ártalmas vagy egészségtelen étel fogyasztása; a dohány, az alkohol vagy a narkotikumok használata. Azok a moszlimok, akik Elijah Muhammadot követték, nem táncolhattak, nem űzhettek szerencsejátékokat, nem randevúzhattak, nem mehettek moziba és sporteseményekre, és nem vehettek ki hosszú szabadságot a munkahelyükön. A moszlimok nem aludtak többet, mint amennyit az egészségük megkívánt. Semmilyen otthoni veszekedés vagy udvariatlanság, különösen nőkkel szemben, nem volt megengedhető. Tilos volt a hazugság, a lopás és – a vallási kötelezettségektől eltekintve – a civil hatóságokkal szembeni engedetlenség.” [15]

Röviden: a moszlim törvény felöleli az önállóságról szóló legfontosabb tanokat, amelyeket az ókori görögöktől Emersonig – és azóta is – megfogalmaztak; e törvény azonban fanatizálódott, és végső célként nem a mások megbecsülése által nyert önbecsülés, hanem a nem „feketék” dehumanizálása által nyert önbecsülés elérését szolgálta.

A Black Power (Fekete Erő) mozgalomban való üstökösszerű felemelkedése előtt Malcolm X lelkiismeretes lelkészként szolgált. Mértékletes volt és önmegtartóztató. „A[z Iszlám] Nemzet minden lelkészéhez hasonlóan az összes költségemet állták, és volt némi zsebpénzem. Régebben nem lehetett volna olyasmit mondani, amit meg ne tettem volna pénzért, de most a pénz volt az utolsó dolog, amire gondoltam.” [16]

A hatalom azonban féltékeny szerető. „Mindig nagyon vigyáztam arra, hogy ne kerüljek személyes közelségbe egy moszlim nővérrel se”, folytatja Malcolm. „Az iszlám iránti teljes elkötelezettségem megkövetelte, hogy ne érdekeljen semmi más, főképpen, úgy éreztem, a nők ne [...] Az iszlámnak nagyon szigorú törvényei és tanításai vannak a nőkről. Ezek lényege, hogy a férfi igaz természete az, hogy erős, a nőé pedig az, hogy gyenge, és [...] hogy a férfinak irányítania kell a nőt, ha el akarja nyerni a tiszteletét.” [17]

Minden világnézet szükségképpen tükrözi a világnézetet megfogalmazó és azzal saját felsőbbrendűségét igazolni szándékozó csoportnak az értékrendszerét. A tradicionális nyugati, zsidó–keresztény világnézet tehát a fehér férfi taktikáját tükrözi: mind teológiája, mind tudománya a fehér ember feketék feletti és a férfi nő feletti uralmát hirdeti és „bizonyítja”. Mutatis mutandis, amikor a feketék törnek a fehérek feletti uralomra, eszméik magyarázatára és szándékaik igazolására megteremtik saját teológiai és tudományos mitológiáikat. És a nők, akik a férfiak feletti uralomra vágynak, ugyanezt teszik. [18]

Ezzel kapcsolatban eszünkbe juthat, hogy a Szentírást régóta a fehérek és a férfiak felsőbbrendűségének magyarázatára és igazolására használják. Az már jóval kevésbé ismert, sőt figyelemre méltó módon elhallgatott tény, hogy Benjamin Rush – nemcsak a fehér Amerika, de az intézményes pszichiátria „atyjainak” is egyike – kifejlesztett egy elméletet arról, hogy miért fekete a néger. Rush magyarázatát ma már mindenki bizarrnak találná, és talán már saját korában is sokan annak tekintették. Érdekes módon ez az elmélet – melyet teljes egészében a The Manufacture of Maddness (Az őrület gyártása) című könyvemben írtam le19 – nagyon hasonló Elijah Muhammad arra vonatkozó elméletéhez, hogy miért fehér a fehér ember.

A Rush és Muhammad elméletei közötti hasonlóság talán nem is olyan meglepő: mindkettő látszólag az emberiség teremtését magyarázza úgy, hogy saját fajának jelentőségét túlhangsúlyozza, míg az – első esetben született leprásként, a másodikban pedig ördögként megjelenített – másik faj jelentőségét lecsökkenti. Az emberek gyűlölik az egyhangúságot és változatosságra vágynak. De mint ahogy csak meghatározott számú módon tudják a férfiak és a nők szexuálisan izgalomba hozni egymást vagy magukat, ugyanígy csak meghatározott számú módon tudják a férfiak és a nők – fehérek, feketék, sárgák vagy vörösek – dicsőíteni magukat és meggyalázni másokat. Valójában egészen pontosan azzal magyarázható, hogy az antropológiai és a történeti vizsgálatok mind az egyéni, mind a kollektív emberi viselkedés szembetűnően ismétlődő mintáit mutatják, mert ilyen kevés lehetőség áll rendelkezésre. A franciáknak van egy idevonatkoztatható mondásuk: „Minél több dolog változik, annál több marad változatlan.” Talán ez az egyik oka annak, hogy az emberek nemcsak elfelejtik a történelmet, de gyakran egyszerűen tudomást sem hajlandóak venni róla. Vágyakozva, makacsul keresve az újdonságot az életben, ahol – a természettudományok és a technológia területeinek kivételével – az ilyen újdonság a legnagyobb ritkaságnak számít, az emberek nem emlékeznek a történelemre, hogy – Santayanát idézve – a történelmet megismétlése közben újra fölfedezhessék.

Benjamin Rush1746–1813, a Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírója, orvos volt, aki a rabszolga-felszabadítás hívének tartotta magát. „Szeretem még Afrika nevét is” – írta Jeremy Belknapnak –, „és mindig olyan érzelmeket ébreszt bennem egy fekete rabszolga vagy szabad ember látványa, amelyekhez hasonlókat ritkán érzek világosabb bőrszínű szerencsétlen embertársaim iránt.”20 Mi baja volt hát Rushnak a feketékkel? Csupán az, hogy mind leprában szenvedtek! Honnan tudta ezt Rush? Az orvostudomány tudatta vele. A feketék, hangsúlyozta Rush, a „veleszületett leprának [...] olyan enyhe formájában” szenvednek, „amelynek a túlzott pigmentlerakódás az egyetlen tünete.” [21] Miután ez örökletes betegségfajtának számított, a feketék szolgaként nem jelentettek veszélyt, szexuális partnerként azonban veszélyesnek, tehát tabunak minősültek. Vagyis Rush szerint Isten fehérnek teremtette az embert, és ha az ember fekete, ennek az az oka, hogy leprás. Rusht a fehéren és feketén kívül más bőrszínek egyáltalán nem foglalkoztatták, így nem is kellett összeegyeztetnie az indián vörös bőrének magyarázatát orvosi teremtéselméletével.

A másik teremtéselmélet, amelyet Elijah Muhammad hirdetett és tanított, riasztóan azonos Rushéval. M. S. Handler, aki feltételezhetően nem ismerte Rush elméletét, a fehér teremtéstörténet nyilvánvaló „ellenelméletének” „abszurditásán” elképedve ezt írja az Önéletrajz bevezetőjében. „Malcolm magyarázata a társadalmi eszméiről világos és átgondolt volt, bár bizonyos fokig sokkolóan hatott a fehér beavatott számára” – írja Handler –, „de a legnyugtalanítóbb az volt a beszélgetésünkben, hogy Malcolm hitt Elijah Muhammad teremtéstörténetében, és abban a feketék felsőbbrendűségének igazolására szolgáló genetikai elméletben, amely engem merő abszurditásában megdöbbentett.” [22]

Ez az idézet a tudomány mint vallás problémájának legmélyére mutat: úgy hiszünk a „mi” tudományunkban, mint a szentírásban, és abszurdként utasítjuk vissza az „övéket” (bárkik is legyenek azok az „ők”). Mégis a „tudomány”, amelyet kormányunk és orvosi iskoláink ma az alkoholizmusról és a droghasználatról mint „betegségekről” tanítanak, valamint a kezelések, amelyeket e betegségek gyógyítására javasolnak és folytatnak, csöppet sem kevésbé abszurdak, mint Muhammad vagy akár Rush elmélete.

Mi is tehát ez az „abszurd” fekete teremtéselmélet? Megpróbálom minél rövidebben összefoglalni Malcolm saját szavaival. „Elijah Muhammad [abban, amit „Yacub történeté”-nek hív] azt tanítja követőinek, hogy először a hold elvált a földtől. Az első emberek, az »ősi emberek«, feketék voltak. Ők alapították Mekka szent városát. E fekete faj tagjai között volt huszonnégy tudós. Az egyik tudós, aki szemben állt a többivel, megalkotta a különösen erős Shabazz törzset, amelyből Amerika úgynevezett »négerei« származnak.” [23]

Majd eljött az idő, és egy gyermek született – neve Yacub –, akiből különösen éleselméjű tudós vált. Yacub rájött, hogy hogyan lehet a „fajokat tudományosan kitenyészteni”. Túláradó büszkesége és a hatalommal szemben tanúsított tiszteletlensége miatt azonban végül Mekkából Patmos szigetére száműzték. Patmoson Yacub munkába kezdett és megteremtette – azt, ami addig bizonyosan hiányzott a moszlim vallásból – az ördögöt. „Bár Mr. Yacub fekete ember volt, most Allah irányában megkeseredvén elhatározta, hogy bosszúból egy ördögi fajt hoz létre a földön, egy kifehérített fehér fajt.” [24]

Így is tett Mr. Yacub. Hatszáz év telt el, „mielőtt ez a faj visszatért az anyaföldre, a természetes fekete emberek közé. Mr. Elijah Muhammad azt tanítja követőinek, hogy hat hónapba tellett, hogy ez az ördögi faj hazugságai terjesztésével viszályt szított a fekete emberek között, és pokollá változtatta az addig békés földi paradicsomot...” [25]

A teremtéstörténet azonban nem ezzel a szomorú véggel zárul, hanem tovább folytatódik az „utolsókból lesznek az elsők” elv fekete moszlim verziójával. „Úgy volt megírva, hogy miután Yacub kifehérített fehér faja hatezer évig – egészen a mi időnkig – uralta a földet, az eredeti fekete fajból megszületik valaki, akinek bölcsessége, tudása és ereje végtelen lesz. [...] Elijah Muhammad azt tanítja, hogy a legnagyobb és leghatalmasabb isten, aki megjelent a földön, W. D. Fard mester volt.” [26]

Nem nehéz elképzelni, milyen gondolatokat ébreszthetett Malcolm X-ben ez a legenda. Malcolm azt állítja, hogy szó szerint hitt a fehér ember sátániságában. Hogy ugyanennyire vagy csak kissé egy kevésbé hitt saját isteniségében, az nem túl lényeges számunkra, legalábbis az úgynevezett drogprobléma megértéséhez nem.

A fekete moszlimok drogpolitikája, mint láthattuk, világos és következetes: az élvezetektől való szigorú önmegtartóztatásban hisznek. Bizonyos értelemben tehát igen félrevezető a drogfüggő „kezeléséhez” való fekete moszlim hozzáállásról beszélni, hiszen egy moszlim nem lehet drogfüggő, csakúgy, mint egy ortodox zsidó nem lehet disznóhúsevő. Ez ilyen egyszerű.

Vagyis a droghasználatra és a drogtól való tartózkodásra vonatkozó moszlim nézetek, akár az én nézeteim, erkölcsi és vallásos jellegűek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ugyanazokra a következtetésekre jutunk.

Malcolm tisztesség és igazság iránti szenvedélye néhány érdekes drogdemitologizálásban bukkan felszínre – azaz olyan állításokban, melyek szembeszállnak a „kemény” vagy „veszélyes” drogokra és „addiktív” erejükre vonatkozó általánosan elfogadott tudományos és orvosi dogmák némelyikével. „Néhány leendő moszlimnak” – jegyzi meg Malcolm, mintha csak mellékes félreszólás volna – „nehezebb volt leszokni a dohányzásról, mint másnak a drogról.” [27] Ebből kitűnik, hogy a moszlimoknak nem jelent nagy különbséget, hogy valaki dohányzik vagy marihuánát szív: „tudják, hogy ami számít, az az „élvhajhászás” szokása, nem a „kábulatok” vagy „kiütések” farmakomitológiája. Fejenként egy jó mitológia nyilvánvalóan elég: ha hiszel – igazán hiszel – a fekete moszlimizmus (Black Muslimism) vagy a zsidóság vagy a kereszténység mitológiájában, akkor nincs szükséged a gyógyszer és a terápia pótmitológiájára.

A moszlimok nemcsak azt hangsúlyozzák, hogy a függőség bűn, de azt is, hogy, mint minden bűnt a világon, ezt is – csak ezt talán még inkább – a fehér ember szándékosan erőszakolta a feketékre. „A moszlim program annak felismerésével kezdődött, hogy a bőrszín és a függőség között határozott kapcsolat van. Nem véletlen, hogy az egész nyugati féltekén a függők legnagyobb helyi koncentrációja Harlemben van.”28 A moszlim valóságban Mr. Fehér az oka mindennek. „A drogfüggők mindegyike” – magyarázza Malcolm – „azért fordul a szerhez, mert menekül valami elől [...] A legtöbb fekete drogos junkie valójában azért próbálja kábítani magát, mert feketeként kell élnie a fehér ember Amerikájában. De valójában, mondja a moszlim, a fekete ember droghasználata csak segít a fehér embernek annak »bebizonyításában«, hogy a fekete ember senki.” [29]

Így alakul a drog kísértése elleni küzdelem a fehér elnyomás alóli „nemzeti felszabadulás” igazolható küzdelmévé: így válik a személyes problémából politikai probléma – szépen megfordítva a pszichiátriai taktikát, amely egy politikai problémát tesz személyessé azáltal, hogy a zavarba ejtő ellenvéleményeket megfogalmazókat őrültnek nyilvánítja. (Véleményem szerint mindkét felfogás taktikának tekintendő: de csupán taktikának és semmi másnak.)

A moszlimok tehát hisznek a drogfogyasztás szokásának olyanfajta megtörésében – a „cold turkey”8 állapot előidézésében –, amely hirtelen és teljes elvonással, valamint annak összes szenvedésével jár. Ez a megpróbáltatás valójában elősegíti a drogfüggő Mr. Fehér hatalma alóli felszabadulásának további dramatizálását és ritualizálását. „Amikor a drogfüggő elvonási tünetei megkezdődnek – írja Malcolm –, és üvölt, káromkodik és könyörög: »Csak még egy adagot, haver!«, a moszlimok mellette vannak és drogos zsargonban beszélnek hozzá: »Bébi, rázd le magadról azt a dögöt! Gyerünk, rázd le Mr. Fehért a hátadról! [...] Engedd el Mr. Fehért, bébi!«” [30]

A fekete moszlimok ma tulajdonképpen ugyanazt mondják, amit a fehér orvosok mondtak ötven éve – tudniillik, hogy a drogfüggőség nem betegség, hanem a viselkedés olyan formája, amelyet helytelenítenek. Alfred C. Prentice, M. D., az Amerikai Orvosi Társaság Narkotikus Szerek Bizottságának tagja 1921-ben, a Journal of the American Medical Assotiation című lapban így fogalmazza meg az akkori „hivatalos” nézetet a drogfüggőségről: „A közvéleményt a drogaddikció bűnéről szándékosan és következetesen félreinformálták, mind az orvosi, mind a laikus sajtóban [...] A sekélyes hazugságot miszerint a drogfüggőség »betegség« lenne [...] önjelölt »specialisták« által kiadott kötetnyi »szakirodalom« támasztja alá és szorgalmazza.”31 A moszlimok tehát most ugyanazokat az értékeket támogatják, és ugyanúgy viselkednek, mint a századeleji orvosok; míg a mai orvosok és metadonkúrán lévő fekete „pácienseik” az akkori „ellenkultúra” szokásait követik.

Malcolm X tüskésre nyírt hajat viselt, egy Wall Street-i ügyvéd egyszerű eleganciájával öltözködött, udvarias és pontos volt. Haley úgy írja le a moszlimokat, mint akiknek olyan „modoruk és magatartásuk [volt, ami] tükrözte a spártai fegyelmet, amit a szervezet megkövetelt [...]” [32] Míg Malcolm ördögként gyűlölte a fehér embert, a „gyenge” feketét, aki visszautasította az önjobbításra irányuló erőfeszítéseket, megvetette: „A gettóban élő feketének [...] el kell kezdeni saját anyagi, erkölcsi és spirituális hibái és bűnei korrigálását. A fekete embernek el kell indítania saját programját a részegségtől, a drogfüggőségtől és a prostitúciótól való megszabadulásra. A fekete embernek Amerikában fel kell emelnie saját értékrendjét.” [33]

Ez veszélyes beszéd. A liberálisoknak és a pszichiátereknek a gyenge akaratúakra és a mentális betegekre van szükségük ahhoz, hogy legyen kivel törődniük, és legyen valamilyen tennivalójuk. Ha Malcolm keresztülvitte volna az akaratát, ez a rengeteg „segítő” legjobb esetben is mind munkanélkülivé vált volna. Itt van tehát az alapvető konfliktus és ellentmondás a moszlim és a metadon között; az előbbi – a feketét önállóvá és önmagáért felelőssé téve – megszünteti a problémát és egyben a fehér ember és az orvos létjogosultságát; az utóbbi nélkülözhetetlenné teszi a fehér embert és az orvost azáltal, hogy – a Benjamin Rush által régen felvázolt modellt követve – a feketét maradandóan orvosi nyomorékká és élethossziglan pácienssé változtatja.

Malcolm természetesen felfogása és kijelentései szerint – amelyekkel kevés fekete vagy fehér ember értene egyet – a fehér emberek azt akarják, hogy a feketék drogozzanak, és a legtöbb fekete, aki drogozik, inkább folytatni akarja a drogozást, mint abbahagyni. A szabadság és önrendelkezés nemcsak értékes, de fáradságos dolog is; a legtöbb ember – főleg, ha nem tanítják meg értékelésére – nem akar velük semmit kezdeni. Malcolm X és Edmund Burke belátta azt a fájdalmas igazságot, hogy az állam gyenge és félénk embereket akar, nem pedig erőseket és büszkéket.

Ez szembesít minket az úgynevezett drogprobléma politikai dimenziójával, amelyet Malcolm így értékelt: „Ha néhány fehér ember vagy »elismert« fekete hozna létre egy olyan sikeres drogkezelési programot, mint ami a moszlimok égisze alatt zajlott, ó, lenne ott kormánytámogatás meg dicsfény és glória, meg újságfőcímek! De minket ehelyett megtámadtak.” [34]

Amit Malcolm nyilvánvalóan nem látott vagy nem elég tisztán látott, az az volt, hogy programja megfogalmazásával és megszervezésével valójában vallásháborút indított sokkal hatalmasabb erők ellen. Nem egy kereszténység elleni vallásháborúra gondolok. A kereszténység elutasításával és az iszlám magukévá tételével a moszlimok elég világosan megmutatták szembenállásukat a „fehér ember vallásával”. De a kereszténység már nem az a hatalom, ami valaha volt, főként nem az Egyesült Államokban. A vallásháború, amelyet Malcolm meghirdetett és folytatott – anélkül, hogy ennek teljesen tudatában lett volna – az orvostudomány vallása ellen viselt háború volt. Végtére is, nem csak a fehérek, de saját fekete népének többsége és az összes fekete vezető is hitte – és még ma is hiszi –, hogy a droghasználat betegség. Ezért követelik és tüntetnek az „ingyenes” detoxikáló kúrákért – és sorban állnak a metadonkúrákért, mint a zsidók a gázkamráknál. Malcolm mindezt látta, de nem vagyok biztos benne, hogy felfogta a problémát a maga szörnyűségében. Vagy talán mégis ez történt, és ezzel magyarázható, hogy végül, nem sokkal meggyilkolása előtt megtagadta a fekete moszlimokat is – azokat, akikbe röviddel azelőtt az élőhalottak létéből való feltámadásának a hitét helyezte –, és ismét megtért, ezúttal az ortodox iszlám hitre. Nevét is megváltoztatta, ezúttal El Hajj Melik Shabazzra – nevéül tehát a „Yacub történeté”-ből az amerikai feketék legendás őseinek nevét választotta.

A szovjet társadalomban az elmérgesedő konfliktusok a más véleményen lévő – például értelmiségi, író és zsidó – egyének és csoportok és az állam között alakulnak ki; a mi társadalmunkban pedig a más véleményen lévő – például droghasználó, női és fekete – egyének és csoportok és az állam között. Azok, akik elnyomva és üldöztetve érzik magukat az állam által, a konfliktust mindig erkölcsi vagy vallási jellegűnek érzékelik. Az állam viszont minden esetben – és gyakran sikeresen – próbálja ezt az értelmezést visszautasítani, és a konfliktust politikai vagy még inkább orvosi jellegűként újradefiniálni. Az orosz kormány az elégedetleneket alkohollal, dohánnyal, munkával és kommunizmussal próbálja narkotizálni. Amikor ezek a kísérletek csődöt mondanak, a deviánsokat hazaárulónak, az állam ellenségeinek, vagy elmebetegnek nyilvánítja, majd ennek megfelelően börtönbe vagy elmegyógyintézetbe záratja. Hasonképpen: az amerikai kormány is megpróbálja az elégedetleneket alkohollal, dohánnyal, munkával, pénzzel és metadonnal narkotizálni. Amikor ezek a kísérletek csődöt mondanak, gyógyíthatatlan elmebetegnek vagy drogfüggőnek nyilvánítja őket, majd ennek megfelelően egyeseket börtönbe, másokat elmegyógyintézetbe zárat, a többieket pedig „metadonos kezelésre ítéli.”

Röviden: a heroinfüggőség vagy bármely más illegális drog használata nem nagyobb „probléma” itt, mint amennyire az értelmiségiek ellenállása vagy a kivándorlási vágy „probléma” Oroszországban. Ezek a „problémák” inkább csak ürügyet szolgáltatnak az újabb csapásokra azokban az örökké tartó háborúkban, amelyeket az uralkodók viselnek alattvalóik ellen. Vagy talán azért sem mernek erőteljes támadásaikon enyhíteni, nehogy az alattvalók – a nép, a feketék, a fehérek, a drogfüggők, az Oroszországot elhagyni kívánó zsidók, mi mindannyian – túlságosan „elbizakodottá” váljanak, és elfelejtsék „valódi helyüket”. Ha lett volna metadonos kezelési program, amikor Malcolm Little fiatal volt, rengeteg vesződségtől kímélhették volna meg magukat az amerikaiak. Milyen egyszerű lett volna becsábítani őt egy ilyen kúrára!

Ezek után vajon mit gondolhatunk elnökeinkről, kormányzóinkról, nemzeti mentálhigiénés intézeteinkről, amerikai orvosi kamaráinkról – és a fekete moszlimok kivételével az összes fekete vezetőről és szervezetről –, akik mind a metadont népszerűsítik?

Ironikus, de talán valamennyire reménykeltő is, hogy – a droghasználat és a drogszabályozás területén (és sok más területen is) – a külső szabályozórendszerekkel szemben az önuralom elsődlegességét hirdető fekete moszlimok tulajdonképpen az egyéni önrendelkezést védik az infantilizáló állami beavatkozással szemben. Annak a hagyományos bölcsességnek a megerősítésével, miszerint a droghasználat csupán helytelen magatartásforma – mint az udvariatlanság, a lustaság vagy a rendetlenség –, a moszlimok olyan változatos összetételű – liberálisokból és konzervatívokból, patriótákból és puritánokból álló – társaságban találják magukat, akikkel a versenyt is fel kell venniük. Az majd csak a jövőben derül ki, hogy hány fekete amerikai akar szabadon és tisztességesen versenyezni fehér amerikai társaival, és fordítva; és hogy hányan vannak közöttük, akik a versennyel szemben a meghódítást vagy a megadást részesítik előnyben. Talán ennek az egyensúlynak a megteremtésében rejlik nemzetünk jövője. Úgy hiszem, most már világos, és a jövőben még világosabbá válik, hogy – függetlenül attól, hogy bármilyen más ügyben milyen álláspontot képviselnek – a szervezett amerikai gyógyászat és a szervezett amerikai politika állásfoglalása a droghasználat és a drogfüggőség kérdésében ellentmond minden olyan elvnek és gyakorlatnak, amelynek jegyében az Egyesült Államokat létrehozták. Ezzel szemben a fekete moszlimok a droghasználatról és a drogfüggőségről a legnemesebb amerikai hagyományok szellemében gondolkodnak.

8. Ételabúzus és ételfüggőség: a lélekellenőrzéstől a súlyellenőrzésig

Korábban már említést tettem az ember alapvető morális színjátékáról – a beszennyeződés és a megtisztulás drámai ciklusáról. Természetszerűleg, az étel és az étkezés kiemelkedő szerephez jut ebben a forgatókönyvben: a legegyetemesebb megtisztulási ceremónia a böjt; a saját vágyak kielégítésének, illetve a beszennyeződésnek a legáltalánosabb ceremóniája pedig a lakoma, a dőzsölés. Általában, a fájdalomra és a szomorúságra adott hagyományos vallási válasz, illetve a fájdalom és a szomorúság leküzdésének hagyományos eszköze a böjtölés; míg az öröm és a boldogság ünnepeihez a lakomázás kapcsolódik hagyományosan.

A böjt kereszténységben betöltött szerepének fontossága az ember eredendő bűnösségéhez kapcsolódó képzet intenzitásából fakad; innen vezethető le a böjtnek, mint az önmegtisztítás egyik módszerének a jelentősége. Ezen elképzelések és cselekedetek jelentősége nyelvünkben is tükröződik. A böjt jelentésű „fast” szócikk – amely egyike a leghosszabbaknak – az Oxford English Dictionary-ben nyolc és fél hasábot foglal el; míg a lakoma jelentésű „feast” szócikke mindössze két és fél hasábos.

Továbbá: ez a böjthöz és a lakomához kapcsolódó alapvetően vallási megközelítés – a megfelelő nyelvi és ceremoniális változtatásoktól eltekintve lényegében változatlanul – áttevődött a diétázás modern orvosi megközelítésére. Az Oxford English Dictionary meghatározása szerint a böjtölés „vallási előírásnak megfelelő [...] tartózkodás az ételtől”, a diétázás pedig „orvosi vagy büntetési okokból előírt étkezési rend”. Azaz: ahogy az orvoslás (mint vallás) átvette a vallás helyét, a diétázás felváltotta a böjtölést, az elhízás kezelése pedig kiszorította a falánkság bűne alóli feloldozást. Természetesen mindez csak egyik oldala az erkölcsök mindent átható medikalizációjának, amely az elmúlt három évszázad során ment végbe.

Bármennyire is nyilvánvalónak tűnnek az étel, a böjt és a lakoma vonatkozásában a korábbi vallási és a jelenlegi orvosi álláspontjaink közötti párhuzamok, ezek mégis elkerülik az e tárgyban publikáló modern tudósok és orvosok legtöbbjének a figyelmét. Például, az úgynevezett túlsúly problémájába való belefeledkezést és ezzel összhangban a súlygyarapításhoz képest a súlycsökkentésre irányuló nagyobb figyelmet általában „tudományos” megfontolásoknak – különösen a jóléti társadalmakra jellemző „túltápláltságnak” az „alultápláltsággal” szembeni nagyobb gyakoriságának és az elhízás betegségekre hajlamosító patogén hatásainak – tulajdonítják. Ráadásul az elhízási hajlamot, legalábbis részben, minden szakértő a mozgáshiányos modern életmóddal hozza kapcsolatba. Ezeket az értelmezéseket mint ténykérdéseket nem vitatom. De úgy vélem, hogy ezekben a „tudományos magyarázatokban” több a titok, mint a magyarázat.

A súlycsökkentés jelenlegi orvosi hangsúlyozása, mint már említettem, szoros párhuzamban van a böjtölés régebbi vallási hangsúlyozásával. Természetesen a középkorban nem álltak az emberek rendelkezésére ilyen bőségesen vagy ilyen könnyen elkészíthető ételek, mint manapság; és az emberek sem mozogtak ilyen keveset. Meggyőződésem szerint az akkori böjtölés és a mai diétázás ugyanazt a fontos szertartásos funkciót töltötte, tölti be az önmegtisztításban, de ezt a funkciót manapság elhomályosítják a súlycsökkentés előnyeit hirdető technikai érvek.

A táplálkozás pusztán orvosi szemlélete nem képes magyarázatot adni arra, hogy a nők miért törődnek többet a karcsúsággal, mint a férfiak. Az esztétikai megfontolások segítségül hívása sem segít a kérdés megválaszolásában: miért hangolja le sokkal jobban a nőket, ha felszednek néhány kiló „súlyfelesleget”, mint a férfiakat? Vajon azért, mert a férfiak „testi” – mondjuk szexuális – tárgyként kezelik a nőket? Minden egyes válasz csak újabb kérdéseket vet fel anélkül, hogy választ kapnánk az eredeti kérdésre. Azt állítom, hogy mindenféle táplálkozástudományi, pszichoanalitikus és férfisoviniszta retorika legmélyén álcázva ott nyugszik az a nőkre vonatkozó ősi előfeltevés – a férfias félelem és a nőies elfogadás –, amely úgy kezeli a nőket, mint különösen „szennyezett” személyeket, akiknek különleges „megtisztító” rítusokra van szükségük.

A „női szennyezettség” fogalma ősi hiedelem. [1] Az idevonatkozó magyarázatok és igazolások ugyan változtak az idők folyamán, de maga a hiedelem nem vesztett erejéből. Valójában jelen formájában el sem lehet oszlatni ezt a nézetet, mivel sem a nők mint egyének, sem az antropológusok és orvosok mint szakértők nem ismerik el, hogy a nők súlyfölösleggel és diétázással kapcsolatos állandósult aggodalmának bármi köze lenne „tisztátalan” voltukhoz. Azt állítom, hogy a „túlsúlyos nő” pusztán a női tisztátalanság mítoszának jelenkori változata, amelynek korábbi verziói közé tartozott – a tisztaságot biztosító megfelelő óvintézkedésekkel együtt – a menstruáció, a felsőbbrendű szexuális erők gyakorlása, a boszorkányság és az ördöggel való „meghitt kapcsolat”. Ezekre a korábbi tisztátalansági-megtisztulási szertartásokra most visszatekintve annak tudjuk meghatározni őket, amik valójában voltak; de napjaink szertartásait – a masszázsszalonokat és a fogyókúrás klubokat, a diétás kézikönyveket és az egészséges ételeket, a szélhámos orvosokat, az „anorexiásokat” és a modern súlykultusz minden egyéb orvosi-vallási kellékét – saját képtelenségükben szemügyre véve továbbra is úgy tekintünk az egészre, mintha egy pusztán orvosi problémáról lenne szó!

Mindezzel nem a fiziológiai tényeket kívánom tagadni, vagy azt, hogy bizonyos orvosi elvek és eljárások segíthetnek néhány embernek súlyuk leadásában (vagy gyarapításában). De abból, hogy orvosi technikákat alkalmaznak a testsúlyszabályozáshoz, ugyanúgy nem következik az, hogy a testsúlyszabályozás ténylegesen orvosi probléma lenne, mint ahogy abból, hogy bűnözők kivégzésére használhatnak villamosszéket, sem következik az, hogy a bűnözők kivégzése ténylegesen villamosmérnöki probléma lenne.

A testsúly tökéletesen alkalmas annak a jelenkori szenvedélynek a kielégítésére, hogy az emberi tulajdonságokat az orvosi normák függvényében írjuk le. A mindenki számára ismerős magasság-testsúly táblázatok ezeknek a normáknak a megtestesítői. Mindazonáltal figyelemre méltó, hogy bár ezektől a normáktól négy különböző irányban lehet eltérni, az eltérések egyikét sokkal súlyosabban megbélyegzik, mint a másik hármat. Az a személy, aki magasabb, alacsonyabb vagy soványabb, mint a norma (hacsak túl nem lépi a nagyon széles tűréshatárokat), „statisztikai abnormalitása” ellenére is elfogadja a társadalom. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy nem ragasztották rá az orvosilag abnormális, illetve beteg címkét. De a negyedik irányban eltérőket – azaz az átlagnál súlyosabbakat – nagy bánatukra társadalmilag „túlsúlyosként”, esztétikailag „visszataszítóként” és orvosilag „betegként” bélyegzik meg. A társadalmi és különösen az orvosi szakmai attitűdök tekintetében néhány szembetűnő hasonlóság mutatkozik azok irányában, akik rosszul gondolkodnak (ők az őrültek), akik rossz anyagokat vesznek magukhoz (ők a kábítószerfüggők), és akik „rossz súllyal” rendelkeznek (ők a túlsúlyosak).

A tizenhetedik században egy új orvosi szakterületet hoztak létre azok vizsgálatára és felügyeletére, akiknek a társadalmi viselkedése eltért az orvosi normáktól: így született meg a pszichiátria. A huszadik században egy új orvosi szakterületet dolgoztak ki azok vizsgálatára és felügyeletére, akiknek a drogfogyasztási szokásai eltértek az orvosi normáktól: így született meg a kábítószerrel való visszaélés tudománya. Az 1960-as években ismét egy új orvosi szakterületet hoztak létre azok vizsgálatára és felügyeletére, akiknek a testsúlya eltért az orvosi normáktól: így született meg az elhízásgyógyászat (bariatric medicine). A személyes szokásokba való rosszindulatú orvosi beavatkozás gyakorlatának professzionalizálódása több okból is említést érdemel: mindezek az áltudományos vállalkozások tudományos és orvosi problémaként definiálják újra a személyes preferenciákat; az orvosi kényszert gyógyításnak álcázzák; és – ami hosszú távon talán a legjelentősebb hatású az az, hogy – gazdaságilag nagyon is érdekeltté teszik az orvosokat abban, hogy egyszerű morális ítéleteket csalárd módon bonyolult orvosi diagnózisként és durva kényszerítő intézkedéseket kifinomult terápiás beavatkozásként tüntessenek fel.

Például: amikor a pszichiátria még gyerekcipőben járt, gyakorlóit legalább helyesen „őrültorvosoknak” vagy „bolondokháza-felügyelőknek” nevezték; de ahogy ezek a kuruzslók egyre nagyobb hatalomra tettek szert, a világos és köznapi elnevezéseket felváltották az olyan fellengzős szakkifejezések, mint a „pszichiáter”, a „pszichoanalitikus” és a „magatartáskutató tudós”. Hasonlóképpen: akik azt tanácsolták az embereknek, hogy egyenek kevesebbet, vagy másként igyekeztek segíteni nekik a testsúlycsökkentésben (vagy legalábbis úgy tettek, mintha segítenének) egészen napjainkig olyan elnevezésekkel büszkélkedhettek, mint „kövérorvosok” („fat doctors”) és „piruladílerek” („pill pushers”); mára azonban elindult egy olyan mozgalom, amely az „elhízásgyógyász” (bariatrician) elnevezést szorgalmazza. 1970-ben az elhízásgyógyászattal foglalkozó orvosokat tömörítő American Society of Bariatric Physicians nevű társaságnak (az elnevezés a »súly, tömeg« jelentésű görög baros szóból ered) mindössze 30 tagja volt, 1972-re viszont a társaság taglétszáma már elérte a tiszteletre méltó 450-et. [2]

Természetesen az „elhízásgyógyászok” első számú üzletága, hogy olyan „pácienseket” fabrikáljanak, akik az „elhízásnak” nevezett „betegségben” szenvednek. Wilmer A. Asher, orvos, az American Society of Bariatric Physicians elnöke egyértelműen tisztában van a szakterületében rejlő üzleti lehetőségekkel; és tervei – „páciensei” étvágyához hasonlóan – nagyszabásúak. Első becslései arra vonatkozóan, hogy hányan szorulnak az ő vagy a munkatársai segítségére, elképesztőek. „Valahol 30 és 60 millió közé tehető az elhízott amerikaiak száma” írja Asher. „Ha állampolgáraink ugyanilyen számban fertőződnének meg kanyaróval vagy himlővel, akkor azt már járványnak tekintenénk.” [3]

Asher nem egyszerűen kitalálta ezeket a számokat. Az adatok olyan orvosoktól és táplálkozástudományi szakértőktől származnak, akik azon fáradoznak – méghozzá jelentős sikerrel –, hogy meggyőzzék az amerikaiakat arról, hogy az elhízás a legelterjedtebb mai népbetegség. Jól illusztrálja ezt az alábbi mondat, amely 1967-ben San Franciscóban, a Kaliforniai Egyetem Orvosi Központjában megrendezett rangos elhízásszimpózium megnyitóján hangzott el: „Egyértelműen a rossz táplálkozás legintőbb jeleként értékelhető az Egyesült Államokban, hogy a felnőtt népesség 25–36 százaléka küzd legalább tízszázalékos súlyfelesleggel”. [4]

A szimpózium „Bruttó nemzeti termékünk, az elhízás”5 című egyik záró előadása a „betegség” kialakulásáért nagyrészt Amerika dekadens gazdagságát teszi felelőssé, de ugyanakkor legalább újra emlékeztet az ilyen jellegű orvosi gengszterkedésben részt vevő orvosok, valamint gyógyszer- és élelmiszeripari ágazatok anyagi érdekeltségeire. Néhány a legérdekesebb számok közül: az élelmiszeripar több, mint 1 milliárd dollárt költ évente reklámcélokra; ezzel párhuzamosan az alacsony kalóriatartalmú diétás ételek forgalma gyorsan növekszik, például a Metracalból (egy azóta feledésbe merült speciális étrendkiegészítőből) a piaci megjelenése után eltelt két évben 150 millió dollárnyit adtak el; a vitaminok forgalma eléri az évi 200 millió dollárt, az állítólag étvágycsökkentő hatású szerek forgalma pedig az évi 80 millió dollárt. Ez utóbbival kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy míg az amfetaminok – amelyek törvénytelen birtoklásáért New York államban bárki könnyedén tartós börtöndiétára fogható – mára bekerültek a „veszélyes drogok” panteonjába, addig az ilyen és ehhez hasonló drogok orvosi használata továbbra is hatalmas üzlet. A Physicians’ Desk Reference, az amerikai gyógyszerészeti készítmények standard útmutatója 1973-as kiadásának „drogklasszifikációs indexében” nem kevesebb, mint harmincnégy készítményt sorol az „anorexikumok” – azaz étvágycsökkentő szerek – címszó alá, mely szerek egyúttal az „elhízás elleni készítmények” címszó alatt is szerepelnek. [6]

Az elhízásmenedzselés művészetének előbbi rövid áttekintése azt sugallja, hogy az elhízásgyógyászat talán még nagyobb jövő előtt áll, mint a pszichiátria: az elhízás-gyógyászok könnyedén nevezhetnek szinte bárkit páciensüknek; és a súlyproblémák emberekre kényszerített diagnózisának és kezelésének lehetőségei könnyen visszavonulásra késztethetik a képzelőerőt. Nyilvánvaló, hogy egy lelkiismeretes bariatrikus bárkiben, aki nehezebb Gandhinál, az „elhízás esetének” valós, látens vagy potenciális megtestesülését látja, és bárkiben, aki olyan sovány, mint Gandhi, az „anorexia nervosa”, illetve a „pszichogén ételmegtagadás” esetét és egyúttal az orvosi kezelés tökéletes alanyát látja. Ha valamilyen deviancia esetleg elkerülné az amerikai társadalom pszichiátriaiparának figyelmét, akkor még mindig van rá esély, hogy ezt a mulasztást az elhízásgyógyászati ipar azonnal felmutassa és korrigálja.

Az egyéb orvosi bűnbakokhoz és különösképpen az akaratuk ellenére mentális beteggé nyilvánított személyekhez hasonlóan, az „elhízottak” szintén gyakran visszautasítják – ha nem szavakban, akkor tettekben – a beteg szerepét. Cselekedeteik azt a vágyat kommunikálják, hogy szeretnek kövérek lenni vagy kövérek maradni, vagy – talán pontosabban fogalmazva – többet nyomni annál, amit mások ideális súlynak tartanak. Bár az elhízásgyógyászati gyakorlat jogosítványainak kiterjesztéséért emel szót és talán azért, hogy másokat kizárjon ebből a gyakorlatból, Asher maga a következő árulkodó szavakkal jellemzi potenciális betegeit: „Az elhízott páciensek nehéz esetek. Képtelenek betartani a diétát; hazudnak orvosuknak; a megbeszélt időpontokban nem jelennek meg. Ha orvosuk túl keményen bánik velük, akkor egyszerűen egy másik orvoshoz kezdenek járni, ha viszont túl elnézőek velük, akkor kövérek maradnak. Az orvos gyakran képtelen segíteni elhízott páciensén.” [7] Asher ezzel majdnem – nem teljesen, csak majdnem – beismer két dolgot. Először: tekintettel együttműködési képtelenségükre, az elhízással küszködő páciensek – hasonlóan az őrültekhez és a drogfüggőkhöz – a legjobban zárt intézményekben, akaratuk ellenére kezelhetők. Másodszor: bár az orvos gyakran kudarcot vall az elhízott páciens megsegítésében, soha nem vall kudarcot önmaga megsegítésében – páciense (a biztosítótársaság vagy valamilyen harmadik személy vagy szervezet) pénzével.

Hasonlóan a pszichiátriához, itt is szembetaláljuk magunkat azzal a jelenséggel, hogy az orvos „hazugnak” nevezi betegét – miközben valójában az orvos maga (illetve az orvosi szervezet és szakma) az, aki durva hazugságokba bocsátkozik. Hiszen az orvos az, aki a mértéktelenül evőket – ha emiatt kövérek – „betegnek” nevezi; ő az, aki azokat az embereket, akik nem akarják őt rendelőjében felkeresni – akik lemondják a megbeszélt időpontokat – „páciensnek” nevezi; és ő az, aki „orvosi kezelésnek” nevezi azt, ha az embereknek kevesebb evést – „diétázást” – tanácsol.

Az elhízás és a drogfüggőség közötti párhuzamok némelyike természetesen elég nyilvánvaló. Ezeket gyakorta el is ismerik – sőt néha még hangsúlyozzák is – laikusok és szakmabeliek egyaránt. A túlsúlyos személyeket „szénhidrátfüggőknek” és „ételfüggőknek” nevezik; sokan közülük olyan tehetetlennek érzik magukat az étellel szemben, mint az alkoholisták az alkohollal szemben, és bajukra enyhülést a hatóságoknak való behódolástól várnak, melyek kényszerítő intézkedéseit készségesen elfogadják. Natalie Allon – aki történetesen azon néhány ember egyike, akik a probléma csalárd medikalizációjának egyértelmű visszautasításával írtak az elhízásról – megjegyzi, hogy „a súlycsökkentő klubok remek alternatív gyógyító rendszert kínálnak a túlsúly »betegségének« vagy »bűnének« kezeléséhez. Számos diétázó készségesen veti alá magát a csoport külső hatalmának”. [8] A Weight Watchers – azaz a Súlylesők – (és egyéb hasonló csoportok) és a Névtelen Alkoholisták közötti hasonlóságok nyilvánvalóak – attól eltekintve, hogy az ételfüggők nem mondhatnak le teljesen az ételről. Mindazonáltal – és ez az igazi lényeg – az ételfüggők éppen úgy magukévá tudják tenni a diétázás helyettesítő szokását (azaz „függőség” szerűen rá tudnak szokni a diétázásra), ahogy az alkoholisták magukévá tudják tenni az absztinencia helyettesítő szokását (azaz „függőség” szerűen rá tudnak szokni az absztinenciára). Allon egy örökös diétázót idéz, aki így jellemzi önmagát: „Úgy tűnik most már egy életre rászoktam a diétázásra. Mindig a mágikus kúrát keresem – diétamániám akkor ér véget, ha örökre sovány maradok”. [9]

Az orvosi szakértőktől eltekintve a legtöbb súlycsökkentő szakember – hasonlóan a legtöbb alkoholrehabilitátorhoz és drogabúzus-szakértőhöz – egykoron maga is ételfüggő volt. „Szakképzettségük” alapja, hogy „bűnösökből” „szentekké” váltak. A „tisztátalanság” leküzdésével elért mitikus-vallásos „megtisztulási” folyamat – melyet már korábban leírtam [10] – a diétázásban talán még világosabban és még drámaibb módon nyilvánul meg, mint az alkoholtól vagy egyéb szerektől való tartózkodásban. Allon erre adott magyarázata annyira tanulságos, amennyire pontos is egyben: „A morálisan jó fogyókúrázó arra tesz kísérletet, hogy testét egyre tökéletesebbé formálja. Ahhoz, hogy valaki elérje a felsőbbrendű jóságnak ezt a fokát, a sovány test végső kúrájának a kövér testből kell kibontakoznia. A szentség magában a megtisztulás aktusában van jelen. Ahhoz, hogy valaki szentté váljon, bűnösként kell kezdenie.” [11]

E modellel összhangban, a megmentett bűnösök maguk is annyi embert próbálnak megmenteni, amennyit csak lehetséges. „A fogyókúrás gyógyítók olyan önjelölt szakértők, akik abból a tényből merítik a súlycsökkentő csoportok vezetéséhez szükséges szakértelmüket, hogy ők maguk sikeresen kigyógyultak kövérségükből a fogyókúrás étrend alkalmazásával [...] Az [alap] diétán kívül a csoportos fogyókúra kvázivallásos szertartása volt a fogyókúrás gyógyító rendszer elsődleges működési módszere.” [12]

Az állítólagos és látszólagos „tudományos” szakértők (akiknek szakértelme pusztán abból adódik, hogy valaha ők is „orvosilag bűnösök”, azaz alkoholisták, kábítószerfüggők vagy ételfüggők voltak) osztályának feltűnése és elfogadása a modern orvoslásban máig nem részesült kellő figyelemben. Ez alól talán csak a humor jelent kivételt. Nemegyszer hallottam, amint munkatársaim heccelődve megjegyzik, hogy fiaiknak többé nem az orvosi vagy a jogi pályát javasolják, hanem inkább azt tanácsolják nekik, hogy legyenek ők is „ex-függők”.

Az ex-alkoholisták, ex-kábítószerfüggők és ex-ételfüggők mint paramedikális szakértők feltűnésének jelentősége és hatása a következőkben rejlik: mindegyik az orvosi szakma hitelesen tudományos és technikai követelményrendszeréről való lemondást szimbolizálja; arra ösztönzi az orvosokat – a szakma jelentős új tudományos eredményei ellenére –, hogy bizonyítékokon és következtetéseken, technológián és igazságon nyugvó munkamódszerüket váltsák fel egy hamis vallás pompájával és dicsőségével; és végezetül: mindez az orvoslást még inkább az állam karjaiba hajtja, ahol halálos ölelésében először az agy oxigénhiányos állapota miatt elhülyül, majd irgalmas fulladásban kimúlik.

Korábban amellett érveltem, hogy a jelenkori drogfüggőség-mánia és a kábítószerfüggők ehhez kapcsolódó üldöztetése pusztán modern változata annak, amit Charles Mackay „rendkívül népszerű téveszméknek és tömegőrületnek”13 nevezett. Ha ez a szemlélet megállja a helyét, akkor valószínűsíthető, hogy a már korábban említett párhuzamok mellett újabbakat fedezhetünk fel egyfelől a kábítószerfüggők üldöztetése, másfelől a boszorkányok és a zsidók üldöztetése között; különösképpen az tűnhet fel, ahogy a bűnbakidentitás alkalmazása egy kezdetben különálló csoportról – például a tehetetlen nők, a szegény zsidók vagy a fekete heroinfüggők csoportjáról – átterjed más csoportokra, például a szakadár keresztényekre, az összes nem árja fajúra vagy éppen a hosszú hajú fiatalokra.

Ha széles körben elfogadottá válik, hogy egy adott csoport – például a boszorkányok vagy a zsidók csoportja – „veszélyes”, akkor a csoport minden tagjának megsemmisítésére irányuló hadjárat könnyen áldozatokat teremthet más csoportok tagjaiból is. A bűnbakképzés minden jelentősebb hullámában megfigyelhetjük ezt a jelenséget – s ez kétségkívül az irigység, a kapzsiság, a bosszú és a puszta gyilkolási vágy iránti alapvető emberi szenvedélyek elszabadulásának köszönhető. Ami néhány boszorkány és eretnek üldöztetéseként kezdődött, az az inkvizítorok kezében olyan messzemenő következményekkel bíró kampánnyá fejlődött, amely immár kiterjedt mindenféle keresztény másként gondolkodóra, zsidóra és mohamedánra, szegényre és gazdagra – azaz bárkire, aki valaki más haragját vagy féltékenységét kiváltotta.

Az amerikai drogellenes háború eddigi történetében is felfedezhető két jól elkülöníthető szakasz, melyek során a bűnbakidentitás először egy bizonyos anyagról átvándorolt egy másikra, majd innen szétterjedt más szerekre. Az első talán egy különleges eset, mindazonáltal fontos tényeket tartalmaz: itt arra utalok, amikor az alkoholtilalom eltörlése után az alkohol elleni hadjárat átalakult először a marihuána, majd más „veszélyes drogok” elleni hadjárattá. A második bűnbakidentitás-diffúzió 1960 körül kezdődött. Ekkortól kezdve annak lehetünk a tanúi, ahogy a drogok elleni küzdelem a marihuána és az LSD felől szétterjedt a heroinra, a kokainra, a barbiturátokra és az amfetaminszármazékokra.

Az „ártalmas anyagok elleni harc” végül akkor érte el csúcspontját, amikor az „ellenség” maga az étel lett! Ez a hadi hasonlat nem az én találmányom, ahogy az a következő példából kiderül.

1971. október 6-án az Associated Press hírügynökség egyik hírét a következő címmel jelentette meg: „Fish and Chips the Enemy in USAF’s »Battle of the Bulge«”. [9] (Azaz: „Az amerikai légierő ellensége a zsírban sült hal és hasábburgonya”.) A cím részben arra a tényre utal, hogy a szóban forgó hadállásban az amerikai légierő az egyik küzdő fél. A másik küzdő fél, az ellenség – ami az eredeti szövegben nincs idézőjelek közé téve, vélhetően azért, mert itt nem metaforikus, hanem valóságos ellenségről van szó – az étel; mégpedig külföldi étel. Amit már azelőtt megtudunk, mielőtt a hír végére érnénk. A jelentést – némileg rövidített formában – az alábbiakban közreadom:

Az Egyesült Államok légiereje jelenleg Nagy-Britanniában küzd a földi személyzet körében terjedő kerekedő pocakok ellen. Az egyik célpont a „fish and chips”. A sült hasábburgonyával tálalt zsírban sült haldarabok fogyasztását hat amerikai bázis közül kettőben, Lakenheathben és Mildenhallban már betiltották. A bázisok közelében található „fish and chips”-boltokat az amerikaiak számára tiltott területnek nyilvánították. Hasonló akciókra lehet számítani máshol is. „A probléma az, hogy sok Amerikából érkezett újonc nagyon ízletesnek találja ezt az ételt”, magyarázza az egyik tiszt. [...] A London melletti South Ruislip bázis minden pilótáját megmérték, hogy megállapíthassák, milyen károkat okozott az angol étel. A legkövérebbeknek parancsba adják az ételtől való tartózkodást. „Nagy-Britanniában a pilóták százait fogják túlsúlyosnak találni”, közölte a szóvivő. Az orvosi problémákkal küzdők kivételével a legkövérebb katonákat, akik nem engedelmeskednek a parancsnak és továbbra is engednek a »fish and chips« csábításának, a légierő kórházaiba utalják, és addig tartják ott őket, amíg meg nem szabadulnak ettől a szokásuktól. [14]

Az ember nehezen tudja eldönteni, hol kezdje ennek az írásnak az „elemzését”, amely vetekszik George Orwell 1984 vagy Állatfarm című könyvének legfantáziadúsabb részleteivel. Hadd kezdjem azzal a megjegyzéssel, hogy bár a Parade [15] című képes folyóiratban (amit állítólag 25 millió amerikai olvas) megjelent ennek a beszámolónak egy rövidített változata, nem emlékszem, hogy bárki akár a legkisebb mértékben is tiltakozott vagy felszólalt volna az emberi jogok ilyen hihetetlen mértékű sárba tiprása ellen. Itt nemcsak az amerikai „dagikat” érte jogsérelem, de azokat a brit boltosokat is, akiknek üzleteit gyakorlatilag bojkottal sújtotta az Egyesült Államok légierejének egyik rendelete. De nem csak hogy nem volt tiltakozás, hanem ráadásul olyan módon tálalták a történetet – különösen a Parade-ben –, amiből egyértelműen kitűnt, hogy a lap támogatja ezt, a legtöbb ember szemében „nyilvánvalóan” ésszerűnek és jószándékúnak tűnő eljárást: „Hogy segítsék embereiket a hízás elleni küzdelemben, a hatóságok [...] kimondták, hogy a helyi »fish and chips« üzleteket tilos látogatni”, emeli ki a Parade.

Bár az effajta „segítőkészség” teljesen természetes lehet azok számára, akik helyeslik az ilyen jellegű orvosi beavatkozást, nem biztos, hogy azok számára is természetes, akik nem helyeslik az ilyen típusú beavatkozást. És mivel én ez utóbbiak közé tartozom, a történet tartalmának és nyelvezetének áttekintése során rengeteg érdekességre bukkantam.

Először: ebben az esetben az amerikai állampolgároktól egy olyan anyag bevitelét tagadják meg, ami nem kábítószer, hanem étel; mindazonáltal e tiltás indokai megkülönböztethetetlenek az úgynevezett veszélyes drogok tiltásának indokaitól.

Másodszor: a tiltott étel egy külföldi étel – mégpedig annak a baráti országnak az egyik nemzeti étele, ahol a légierő állomásozik. Az az érvelés, hogy a „fish and chips” magas zsírtartalma miatt került tiltólistára, természetesen nem túl meggyőző. A hot dog, az almás pite és a fagylalt nem szerepel a híradásokban, és feltételezhetően ezek továbbra is elérhetők a katonák számára saját állomáshelyükön. Az Associated Press híradása határozottan az „angol étel ártalmait” hangsúlyozza. Az angol és nem az amerikai étel ártalmait. Itt kínálkozik az összehasonlítás azzal a helyzettel, amikor a dohányt támogatják, mert a dohány az amerikai, míg a marihuánát tiltják, mert a marihuána külföldi. A hot dogot, mint az amerikai kulturális örökség részét „legalizálni kell”, míg a nem amerikai „fish and chips”-et „veszélyesnek” kell nyilvánítani és be kell tiltani (és talán csak az orvosoknak kellene megengedni, hogy receptre fölírják az „anglofóbia” – angolgyűlölet – betegség ellenszereként).

Harmadszor: az étel jellemzéséhez használt nyelvezet szembetűnő hasonlóságokat mutat a „veszélyes” kábítószereket leíró nyelvezettel. A hal „befészkeli” magát a sült krumpliba; „ártalmas” a katonának, aki nem tud ellenállni a „csábításnak”; az üldözötteket „dagiknak” nevezik, akiket eltiltanak a „fish and chips” fogyasztásától és addig tartják őket rabságban a légierő kórházaiban, míg „le nem szoknak” erről a káros szenvedélyről!

Negyedszer: láthatóan senkit sem foglalkoztatnak az amerikai katonákat és az angol boltosokat egyaránt érintő helyzet erkölcsi, törvényi és emberi jogi aspektusai. A katonákat éppen úgy kezelik, mint a veszélyes elmebetegeket vagy drogfüggőket – kórházi elzárással. A boltosokat úgy támadják, mint békeidőben az ellenségeket – bojkottálják termékeiket. Mégis, legalábbis a legjobb tudomásom szerint, senki nem tiltakozott a brit étkezési szokások és a brit jogok megsértése ellen.

Továbbá: azzal, hogy Angliában a „fish and chips”-boltokat az amerikai katonák számára „tiltott területté” nyilvánították, de nem tették meg ugyanezt Amerikában a Kentucky Fried Chicken-üzletekkel – vagy a Lums gyorsétteremlánc tagjaival, ahol szintén kapható „fish and chips” –, nyilvánvalóan semmit sem tettek az amerikai katonák súlyszabályozása érdekében; és hogy mindezzel mit tettek a katonák igazságérzete, a szabadsággal, az egyenlőséggel és a méltósággal kapcsolatos érzéseik ellen – vagyis mindazon értékek ellen, amelyek védelme állítólag éppen a katonák feladata lenne –, azt csak sejteni lehet.

Végül ötödször: tiltakozni szeretnék az orvoslás és az orvosi intézmények teljes lealacsonyodása – átpolitizálódása, átpszichiátrizálódása és büntető jellegűvé válása – ellen, amely az itt leírt esetben is tetten érhető. A brit ételek fogyasztását – szemben az amerikai ételek fogyasztásával – úgy kezelik itt, mintha ez orvosi probléma volna, és mintha a mértéktelen evés (amelynek pontos meghatározásával egyébként adósak maradnak) egy különösen komoly orvosi probléma volna, amely kórházi kezelést, „hospitalizációt” igényel. Ráadásul a történet meglehetősen bizarr csattanójaként arról értesülhetünk, hogy az „orvosi problémákkal küzdők kivételével, azokat, [...] akik engednek a »fish and chips« csábításának, a légierő kórházaiba utalják...” (kiemelés tőlem). Ha ezt az eljárást valóban alkalmazzák, akkor ki kell jelentenünk, hogy a felelősök egyszerűen hazudozós orvosi bűnözők. A hagyományos amerikai intézményes pszichiátriában és a modern szovjet mentális egészségügyi gyakorlatban, a rendszer orvosi prostituáltjai legalább úgy tesznek, mintha áldozataik betegek lennének és mintha azért kellene elzárni őket, mert betegek. Itt azonban azt hangsúlyozzák, hogy azokat, akik tényleg betegek, kizárják a kórházi kezelésből (amire bizonyára nincs is szükségük, hiszen a járóbeteg-rendelés keretében vélhetően megfelelő ellátást biztosítanak a számukra), és a „hospitalizáció” kiváltságát azoknak tartják fenn, akiknek nincsenek orvosi problémáik.

A drogokkal való visszaélés és a drogfüggőség „pestise” tényleg fenyegeti Amerikát és az amerikaiakat. De, miként az orvosi üldözés szétterjedése – a maszturbációtól a marihuánán át a „fish and chips”-ig – mutatja, e pestis veszélye nem az egyébiránt nem létező betegségben rejlik, hanem a gyógyításban, ami nem más, mint diagnózisnak, megelőzésnek, védelemnek, hospitalizációnak és kezelésnek álcázott fékezhetetlen orvosi barbarizmus.

Annak érdekében, hogy láthassuk, milyen logikusan következik a „fish and chips” kriminalizációja a drogfogyasztást, az elhízást és az összes emberi problémát övező totalitariánus orvosi szemléletből, a „»fish and chips«-függőség” „kórházi kezeléséről” rátérek az elhízás sebészi kezelésére, tekintet nélkül az elhízást „okozó” étel nemzeti hovatartozására.

A rossz szokások orvosi szemlélete a „probléma” – legyen az önkárosítás vagy ételabúzus – lényegét az „érintett” szervben keresi és nem a személyben. Ez nagyjából olyan, mintha a gyermekként külföldön élő és ezért az angolt akcentussal beszélő személy száját, nyelvét és fogait valamilyen „rekonstrukciós sebészi beavatkozásnak” vetnék alá, hogy ezzel korrigálják a hibás beszéd szokását. Az ilyen jellegű sebészi beavatkozás nyilvánvaló abszurditása, a beavatkozást végző sebész még ennél is nyilvánvalóbb szadizmusa és a páciensek hiszékenysége sem hűtötte le az ilyen jellegű, újabbnál újabb sebészi „gyógymódok” iránti mindig megújuló lelkesedést. Például a tizenkilencedik században a maszturbáció elfogadott kezelésének számított a lányok klitoriszának kimetszése és a fiúk körülmetélése. A péniszamputációt a (brit) Királyi Sebészi Kollégium egyik elnöke még 1891-ben is támogatta. [16] A huszadik században a sebészek rátértek egy tökéletesen egészséges szerv, az agy csonkítására, hogy ezzel kezeljék a „skizofrénia” gyűjtőnévvel illetett, a gondolkodást, a beszédet és a viselkedést érintő „rossz szokásokat”. Ennek a „kezelési” formának a felfedezője, Egas Moniz munkásságáért Nobel-díjban részesült. A lobotómiának vagy leuktómiának nevezett beavatkozást a káros szenvedélyek rabjain is előszeretettel gyakorolták.

És ezzel el is érkeztünk az elhízás – a túl sokat evés „rossz szokásának” – sebészi kezeléséhez. Mivel megfelelően működő emésztőrendszer nélkül nem lehet elhízni, az orvostudomány az emésztőszervekben lokalizálta az „elhízásnak” nevezett betegség által előidézett „kóros elváltozást”, és hozzá is látott ennek „korrigálásához”. Hihetetlen? Egyáltalán nem. Ha az orvosok, a páciensek és a politikusok mind egyetértenek abban, hogy a túlevés orvosi probléma, akkor ki akadályozná meg őket abban, hogy őszinte meggyőződésük szerint cselekedjenek? Valóban, miért is akadályozná meg ebben őket bárki is? Gyakran mondják a házasokról, hogy „megérdemlik egymást”; és talán ugyanez elmondható a betegek és orvosaik kapcsolatáról is. Továbbá: mivel jóval több a beteg, mint az orvos, ha a betegek áldozattá válnak, ebben a viktimizációs folyamatban jelentős szerep hárul magukra az érintett páciensekre is. Mert az effajta viktimizáció – mint mindannyian jól tudjuk – gyakran annak a következménye, hogy az érintettek így próbálják elkerülni az önkritikus gondolkodással és az önfegyelmező életvitellel együtt járó felelősséget.

Az elhízás sebészi kezelését két Los Angeles-i sebész, J. Howard Payne és Loret T. DeWind fejlesztette ki, akik 1956-ban kezdték el az úgynevezett bél-bypass műtétek alkalmazását. Első eljárásuk, az éhbélsöntölés lényege a vékonybél „rövidre zárása” volt, ami abból állt, hogy a vékonybél egy részének „elkerülésével” (innen a bypass elnevezés) és funkció nélkülivé tételével kötötték össze a vékonybél éhbél elnevezésű részét a vastagbéllel. A káros mellékhatások miatt 1969-re felhagytak ezzel az eljárással, és egy olyan műtéttel váltották fel – a csípőbélsöntöléssel –, amely „kevésbé zárta rövidre” a beleket. Ettől kezdve az elhízás műtéti úton történő kezelése meglehetős népszerűségre tett szert az Egyesült Államokban és Kanadában. Az alábbiakban természetesen nem az a célom, hogy áttekintsem az idevágó irodalmat, hanem sokkal inkább az, hogy kritikai megjegyzésekkel illessem, és nevetségessé tegyem. Mégis idézni fogok a terület legkiemelkedőbb szaktekintélyeinek állításaiból, egyrészt azért, hogy bemutassam nézeteiket, másrészt azért, hogy illusztráljam az orvosok betegeik kontrollálására irányuló ellenállhatatlan késztetéseit.

Az American Journal of Surgery 1969. augusztusi kiadásában Payne és DeWinde összefoglalják a területen szerzett tizenöt éves tapasztalataikat: „1. A csípőbélsöntölés határozott előnyökkel jár azoknál a pácienseknél, akiknek az egészségi állapotára az elhízás veszélyt jelent. 2. Ez nem az az eljárás, amelyet egy 25–50 fontos (kb. 12–25 kg) súlyfelesleggel rendelkező elhízott páciensnél alkalmazunk. 3. Mivel szoros együttműködésre van szükség, az orvos és a páciens kapcsolatát a kölcsönös tiszteletnek, bizalomnak és felelősségérzetnek kell jellemeznie. A páciens részéről megnyilvánuló ellenséges viselkedés nem tolerálható...” [17]

Az orvos részéről megnyilvánuló „ellenséges viselkedés” természetesen tolerálható. Mégis, Payne és DeWind a páciens és az orvos közötti „együttműködés” és „kölcsönös tisztelet” erényeit prédikálják.

A Payne-DeWind-cikket követően megjelent hivatalos vitában egy másik Los Angeles-i sebész, Jack M. Farris, a következő megjegyzéseket teszi: „Öt évvel ezelőtt ugyanerről a témáról folyt a vita, felvetettem, hogy ugyanezt a célt elérhetnénk úgy is, ha egyszerűen összedrótoznánk a páciensek fogait, mintha eltörött volna az állkapcsuk. Vissza kell azonban vonnom ezt az álláspontomat, mert időközben rájöttem, hogy 100 font felesleges zsír eltávolításához – ami körülbelül 400 000 kalóriát jelent – 6–12 hónap teljes koplalásra lenne szükség. Következésképpen, a dr. Payne által tárgyalt esetben – ahol a páciens 380 fontot fogyott – a fogdrótozásos módszer alkalmazásával körülbelül négy évig tartott volna ugyanennek az eredménynek az elérése”. [18]

Tréfásan hangzik, pedig komolyan gondolták: össze kell drótozni az emberek fogait ahhoz, hogy megszabaduljanak súlyfölöslegüktől! Igaz, valamikor az orvosok szegecses erényövet raktak a fiúk nemi szervére, nehogy önkielégítést végezzenek; és máig szeletelik az emberek homloklebenyét, nehogy kimondják zavaró gondolataikat.

Általában ezeknek az eljárásoknak a morális megítélése – kezdve attól, hogy mit definiálunk „problémaként”, és hogy milyen kritériumokat jelölünk ki annak eldöntéséhez, hogy morálisan mi megengedhető „megoldás” és mi nem – attól függ, hogy miként rangsoroljuk az értékeket, különös tekintettel az olyan fogalmakra, mint egészség, egyéni szabadság és orvosi kényszer. Én személy szerint irtózom minden beavatkozási formától, amelyről eddig említést tettem. Ugyanakkor nézetem szerint az ilyen beavatkozások morális megítélésekor nem az a legfőbb kritérium, hogy az ember irtózik tőlük vagy sem, hanem az, hogy helyzetükről jól informált, a beavatkozásokhoz hozzájáruló pácienseken végzik-e el ezeket vagy sem. (A gyermekektől ilyenfajta jóváhagyás nem kapható, mivel ők meg vannak fosztva a szerződéskötés törvényes jogától, így ők „kényszerkezelt pácienseknek” számítanak.) Úgy gondolom tehát – és azt hiszem, hogy azok, akik hisznek a személyes autonómia értékében, nem is gondolkodhatnak másként –, hogy az embereket hagyni kellene, hogy szabadon eldönthessék, „betegként” definiálják-e magukat, ha maszturbálnak, ha rémisztő gondolataik vannak, vagy ha túl sokat esznek; hagyni kellene az embereket, hogy szabadon eldönthessék, engedik-e az orvosoknak testük megcsonkítását annak érdekében, hogy „megtisztítsák” őket „tisztátalanságaiktól”. A vallásszabadságnak ennélfogva ki kellene terjednie a teológiai valláson kívül az orvosi, a sebészi és a pszichiátriai vallásokra is. Mivel én a „kényszerkezelést” a kényszerrel végrehajtott vallási hittérítés megfelelőjének tartom, aligha szükséges az ezzel az eljárással kapcsolatos ellenvetéseimről többet szólnom – tekintet nélkül azokra az orvosi előnyökre, amelyeket a kényszerkezelés hívei ezeknek a beavatkozásoknak tulajdonítanak.

Dr. Farris korábbi észrevételeihez még egy megjegyzés kívánkozik. Az általa hangsúlyozott 100 fontos zsírfeleslegben megnyilvánuló mérhetetlen kalória-felhalmozás, ha nem is a „bűn jutalmaként”, de mindenesetre egy megrögzött szokás következményeként dramatizálódik. Ahhoz, hogy valaki több száz font túlsúlyt szedjen magára, nyilvánvalóan a mértéktelen evés hosszú évekig tartó gyakorlata szükséges; ennélfogva az elhízást nem olyan betegséggel kell összevetni, mint amilyen a cukorbetegség, hanem egy olyan, kemény munkával elsajátított készséggel, mint amilyen például a virtuóz hegedűjáték. Világos, hogy rábeszélés által lehetetlen volna „kigyógyítani” a hegedűművészt „kényszeres” hegedűjátékából, különösen amíg ő maga „igazán” nem akarja abbahagyni a hegedülést. De tegyük fel mégis, hogy a ránehezedő nagy társadalmi nyomás hatására sikerülne meggyőzni őt a hegedülés abbahagyásának szükségességéről. Ekkor talán készséggel alávetné magát a kényszeres hegedűjáték kezelésére hivatott sebészi beavatkozásnak – ami, mondjuk, állhatna abból, hogy egyik vagy mindkét kezéről leamputálnának néhány vagy minden ujjat. Ezek után jelentős sebészeti szakirodalom jelenhetne meg a témával kapcsolatban, különböző sebészek érveket sorakoztatnának fel amellett, hogy több vagy kevesebb ujjat érdemes amputálni, illetve hogy az ujjak egészét vagy csak egyes részeit tanácsos eltávolítani. Világos tehát, hogy eddig közel sem aknáztuk ki azt a sebészeti aranybányát, amely tele van a különböző szokások „rekonstruktív” műtétekkel való kezelésének lehetőségeivel.

Ezeknek a „gyógymódoknak” persze megvan a maguk ára, még akkor is, ha a betegbiztosító fedezi a kiadásokat. „Elképesztő számomra”, jegyzi meg Dr. Farris – akinek a fogak összedrótozásáról tett megjegyzése bizonyára arany szívéről árulkodik –, „hogy bár az éhbél fisztulának valóban nincs helye az elhízás kezelésében [...], mivel összeegyeztethetetlen az egészséggel és az életerővel, mégis még mindig sok helyen alkalmazzák.” [19] Én ellenben mindezt egyáltalán nem találom elképesztőnek. Azzal viszont egyetértek, hogy az orvosi egyetemeken ugyanolyan alapossággal kellene Pandora szelencéjének anatómiájával foglalkozni, mint más tárolóedényekével, melyek tartalmával egy képzett orvosnak tisztában kell lennie.

Az elhízás bél-bypass műtétekkel történő sebészi kezelését közel húsz éve gyakorolják. E beavatkozás jelenlegi szakmai státusa remekül kikövetkeztethető az alábbi megjegyzésből, amelyet Harry H. LeVeen egy ilyen műtétről szóló, 1972-ben az American Journal of Surgery című folyóiratban megjelent tanulmánnyal kapcsolatban írt: „A beteges elhízás sebészeti terápiája vonzó alternatíva, mivel az orvosi terápia szinte mindig kudarcot vall. Ha ezek a páciensek kényszeres evők, azaz úgynevezett ételfüggők, akkor szorongásaik enyhítése érdekében esznek. Egyértelmű, hogy a bizonyos ételeket kiiktató diéták szorongáskeltő hatásúak. Így pszichológiai szempontból a sebészi beavatkozás megfelelőbb terápiás formának tekinthető.” [20]

A kövér személy nem más, mint egy ellenállhatatlan erővel zabáló hájas test – ez ugyan nincs itt így kimondva, de nincs megkérdőjelezve sem; egyszerűen magától értetődőnek tűnik ez az értelmezés. És az „amerikai nagyközönség” számára mindez talán valóban magától értetődő, legalábbis ha hihetünk a Time magazinnak. 1972 áprilisában a Time egy hosszú cikket közölt az elhízás sebészi kezeléséről, amelynek hatására az olvasóban könnyen kialakulhatott az a benyomás, hogy a műtéti beavatkozással csupán az a baj, hogy egyes lelkiismeretlen sebészek néha elrontják. Néhányan, értesülhetünk, még arra sem képesek, hogy a páciens bélrendszerének elválasztott végeit a megfelelő módon összekapcsolják, ami természetesen halálos kimenetelű mulasztás. A Time így írja le a műtét menetét: „Az emésztőpálya lerövidítése csökkenti a kalóriafelvételt, lehetővé téve ezzel a szélsőségesen túlsúlyos embereknek, hogy fontokat veszítsenek, tekintet nélkül arra, mennyit esznek. A műtét végrehajtásakor a sebész az éhbél végének közelében elmetszi a vékonybelet, és közvetlenül a vastagbél kezdete felett összeköti a csípőbéllel. Ennek következtében a vékonybél aktív szakasza 23 lábról (kb. 7,5 méterről) mindössze 30 hüvelykre (kb. 75 centiméterre) redukálódik, ami drasztikusan csökkenti az ahhoz szükséges időt, hogy az étel áthaladjon a bélrendszeren. Ezzel csökken a megemésztett anyagok mennyisége, ami a bélfalakon keresztül tud felszívódni.” [21]

Mindez nagyon szépen és tudományosan hangzik. A kalóriák nem számítanak. Akaraterőre sincs szükség. Az egészségbiztosító is persze szó nélkül fizet. És természetesen ez a módszer sokkal kifinomultabb, mint a túlevés undorító római „kezelése”, amikor egy hosszú madártollal a torok hátsó falát ingerelve hányást idéztek elő. Mi már túlléptünk az ilyen mocskos szokásokon.

A hányást előidéző torokingerlés amúgy is túlságosan hasonlít a nemi szerveknek az orgazmus előidézése céljából végzett ingerléséhez. Ezeket a dolgokat az ember magának, magában végzi, éppen ezért elítélendők – és lehetőség szerint betiltandók. Végül is soha nem szabad magunkban lennünk, és soha nem szabad sorsunkat autonóm módon irányítanunk (legyen az bármilyen furcsa mód). A másoknak való kiszolgáltatottság „heteronóm” etikája azt diktálja, hogy valaki más irányítsa a sorsunkat: orgazmusunk szexuális partnerünk, elhízott testünk pedig sebészünk kezében legyen. És máris megérkeztünk az elhízás bypass-műtétéhez – a béltartalom egyszer és mindenkorra történő eltávolításához, a vékonybél kimetszéséhez, az emésztőszerv lobotómiájához. Mindez törvényes és terápiás célzatú. A műtéteket végző orvosok híres és megbecsült sebészek, akik a legnevesebb orvosi lapokban teszik közé kutatásaik eredményeit. Ugyanakkor az amfetaminokat áruló közönséges emberre életfogytiglani börtön vár. Ilyen az élet az őrület korszakában, melynek uralkodó vallása a tudományos orvoslás.

A mű eredeti címe:
CEREMONIAL CHEMISTRY
The ritual persecution of drugs, addicts, and pushers

Az írást az alábbi címen találod:
http://www.daath.hu/showText.php?id=116

© Copyright 1974, 2001 Új Mandátum Könyvkiadó.