DAATH

Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni.

Weöres Sándor

 
KöszöntőGyarapodásAnyagokKönyvtárFórumKeresésKapcsolatok


Kategória:

Könyv


Eredeti cím:

The Joyous Cosmology


Eredeti alcím:

Adventures in the Chemistry of Consciousness


Kiadó:

Borz Pszichedelikus Honlapja


Kiadás éve:

1962 / 1999



Fordító:

Borz


Beküldő:

Borz


Szerkesztő:

Borz



Eredeti szöveg

Nyomtatható változat


Felkerülés ideje:

2002. április 22.


Utolsó módosítás:

2002. április 22.



Érdeklődés:

167268 letöltés
69 szavazat


Súlyozott pontszám:

4.55 pont


Szavazatok aránya:

77% kiváló
12% jó
6% átlagos
3% rossz
3% borzasztó



Értékelés:

kiváló

átlagos
rossz
borzasztó




Felmérés: Global Drug Survey 2018 (magyar)
Felmérés: Personality, Substance Use, and Microdosing (angol)
Felmérés: Global Ayahuasca Project (angol)
Felmérés: Psychedelics Survey (Imperial College London) (angol)


Alan W. Watts:

Az öröm kozmológiája

Kalandozás a tudatosság kémiájában

Előszó

Az öröm kozmológiája csodálatos beszámoló olyan élményekről, melyek nem foglalhatók szavakba. Ahhoz, hogy megértsük ezt a nagyszerű, ám nehéz könyvet, feltétlenül szükséges különbséget tennünk külső és belső között. Ez természetesen pontosan az a mesterséges megkülönböztetés, amin Alan Watts túl akar lépni. Csakhogy Watts egy nyugati nyelvvel játszik, így hát megbocsátható, ha az olvasó a hagyományos, csoportokra tagoló gondolkodást követi.

Külső és belső. Viselkedés és tudat. Ahogy civilizációnk alakítja a külső világot, az egyszerre csodálatos és esztelen. Az elmúlt két évszázadban a nyugati monoteisztikus kultúrák kifelé fordultak és elképesztő hatékonysággal formálták át a külső világ tárgyait. A legújabb időkben azonban kezdünk ráébredni a zavaró egyensúlyhiányra. Felfedeztük a belső univerzum létezését, mely eddig ismeretlen volt, megtaláltuk a tudat eleddig feltérképezetlen régióit.

Ez a dialektikus irányvonal korántsem új keletű. Számos kultúra és számos egyén életében lezajlott ez a ciklus. A külső anyagi sikert kiábrándulás követi, az alapvető „Miért?” kérdések felvetése, majd a belső világ felfedezése – egy olyan világé, mely összetettségében és gazdagságában végtelenszer felülmúlja a külső világ mesterséges építményeit, melyek, forrásukat tekintve, végső soron csak az emberi képzelet projekciói. Végül a logikai, fogalmi elme önmaga ellen fordul, felismeri az általa a világra kényszerített toldozott-foldozott rendszerek ostoba elégtelenségét, szakít saját merev irányításával, és megdönti a kognitív tapasztalás uralmát.

Az idegrendszer politikájáról beszélek (ahogy Alan Watts is a könyvében) – ami legalább olyan bonyolult, és legalább olyan fontos, mint a külső világ politikája. Az elme az agy ellen – erről szól ez a politika, a zsarnoki verbális ész leválasztja magát a szervezetről, a világról melynek része, cenzúráz, felügyel, értékel.

És ez az ötödik szabadság – a tanult, kulturális elmétől való szabadulás. A tudat kitágításának szabadsága, hogy az meghaladja a kultúránk által biztosított mesterséges tudást. Annak szabadsága, hogy a verbális játékokat – a társas kapcsolatok játékait, az én játékait – hátrahagyva eljussunk ahhoz az örömteli egységhez, ami mögöttük rejlik.

Nem új dologról van itt szó. A misztikusok, a vallásos tapasztalat filozófusai, és az a kevés, ám nagyszerű tudós, aki képes volt átlépni a tudományos játék határait, évszázadok óta foglalkozik ezzel. William James, a nagy amerikai pszichológus tisztán megfogalmazta, amikor így írt:

„...normális éber tudatállapotunk – amit racionális tudatállapotnak nevezünk – nem több mint a tudatállapotok egy adott fajtája, melyen kívül, mindössze papírvékony falakkal elválasztva tőle, egészen eltérő tudatállapotok potenciális formái léteznek. Leélhetjük az életünket anélkül, hogy akár csak sejtésünk támadna létezésükről. Azonban elég egyetlen egy megfelelő inger, és máris megjelennek teljes nagyságukban, az elmeállapot olyan típusai, melyeknek minden bizonnyal megvan a saját alkalmazási területük, és adaptációs jelentőségük. Az univerzum teljességének semmilyen leírása nem lehet kielégítő, ha figyelmen kívül hagyja ezeket a tudati formákat. A kérdés csak az, hogyan viszonyuljunk hozzájuk, ugyanis olyannyira különbözőek a tudat szokásos állapotától. Meghatározhatják attitűdjeinket, de nem adnak formulákat, megnyithatják az utat egy területre, de nem biztosítanak térképet. Annyi bizonyos, hogy a valóság leírásának elhamarkodott befejezésében meggátolnak minket. Saját tapasztalataim alapján azt kell hogy mondjam, egy bizonyos fajta meglátás felé mutatnak, melynek mindenképpen metafizikai jelentőséget kell tulajdonítanom.”

Vajon milyen ingerekre van szükség, hogy megdöntsük a fogalmi gondolkodás uralmát, és megnyíljanak előttünk ezen „egészen eltérő tudatállapotok potenciális formái?” Igen sokfélék lehetnek. Az indiai filozófusok százával írták le őket, a japán buddhisták hasonlóképp. A nyugati vallások szerzetesei is szolgálnak példákkal. A mexikói gyógyítók, valamint Dél- és Észak-Amerika indiánjainak vallási vezetői évszázadok óta használnak szent növényeket a tudattágításhoz. És a közelmúltban a nyugati tudomány felfedezte a legközvetlenebb módszert az észlelés új birodalmainak megnyitására, kémiai anyagok formájában.

William James dinitrogénoxidot és étert használt, hogy „különleges fokra emelje a misztikus tudatállapotot.” Ma a pszichológusok, filozófusok és teológusok figyelme három szintetikus szerre összpontosul – a meszkalinra, a lizergsav dietil-amidra és a pszilocibinre.

Mik ezek az anyagok? Gyógyszerek, drogok vagy szakrális élelmiszerek? Könnyebb azt megmondani, hogy mik nem. Nem narkotikumok, nem mámorító szerek, nem stimulánsok, nem fájdalomcsillapítók, nem érzéstelenítők. Inkább egyfajta biokémiai kulcsok, melyek a nyugati emberek többsége számára megrázóan új tapasztalatok kapuit nyitják meg.

Az elmúlt két évben a Harvard Egyetem Személyiségkutató Központjának munkatársai rendszeres kísérleteket végeztek ezekkel az anyagokkal. A biokémiai tudattágítás első vizsgálatait amerikai embereken végeztük, barátságos, kényelmes, természetes környezetben. Több mint ezer személy reakcióiról készítettünk feljegyzéseket. A megfigyelések, interjúk, jelentések, kérdőívek, valamint az esemény előtt és az után felvett személyiségtesztek különbségei alapján több következtetést is levonhatunk. (1) Ezek az anyagok valóban megváltoztatják a tudatállapotot. Ezt senki sem vitatja. (2) Nincs értelme ennél részletesebben tárgyalni a „drog hatásait.” Belső és külső tényezők, az elvárások, az atmoszféra egyaránt alakítják a kiváltott specifikus reakciókat. Nincs olyan, hogy a „drog hatásai”, minden esetben környezet plusz drog kölcsönhatásáról kell beszélnünk. (3) Ha a lehetőségeket vizsgáljuk, hasznos lehet még egy lépést megtenni, és környezet plusz drog helyett az emberi agykéreg lehetőségeit nézni, mely a szavak és fogalmak rendszerét jelentősen meghaladó látványok és tapasztalatok létrehozására képes. Mi, akik részt vettünk ennek a kísérletnek a kivitelezésében, munkaidőnk jó részét azzal töltöttük, hogy meghallgattuk az emberek beszámolóit a tudatmódosító drogok hatásairól. Ha a drog szót az emberi agykéreg kifejezéssel helyettesítjük, elfogadhatunk bármely lehetséges „hatást” – jót és rosszat, hasznosat és ártalmasat, szeretetteljeset és félelmeteset. Az agykéregben rejlő lehetőségek, nem a drogban. A drog csak az eszköz.

Hogy vizsgálataink eredményeit elemezzük és értelmezzük, először a modern pszichológia fő irányzataival, a pszichoanalitikus és a viselkedés-lélektani megközelítéssel próbálkoztunk, azonban ezek a rendszerek meglehetősen alkalmatlannak mutatkoztak a kitágított tudatállapotok gazdagságának és bőségének feltérképezésére. Hogy megértsük, amit felfedeztünk, kénytelenek voltunk visszatérni egy olyan nyelvhez és egy olyan nézőponthoz, mely meglehetősen idegen volt számunkra, a mechanikus, objektív pszichológia alkalmazói számára. A keleti filozófia kettőséget elvető koncepcióihoz kellett újra és újra visszatérnünk, az elme olyan elméleteihez, melyeket a nyugati ember számára Bergson, Aldous Huxley, Alan Watts tettek érthetőbbé. Könyve első részében Watts gyönyörű tisztasággal mutatja be az elméletét a tudatról, melyet bizonyítani látszanak kísérletünk résztvevőinek – filozófusok, írástudatlan börtönlakók, háziasszonyok, értelmiségiek, alkoholisták – beszámolói. Átlépni a szavak szövevényét, azonosulni a tapasztalat teljességével – az ilyen kifejezések újra és újra felbukkannak ezen személyek leírásaiban.

Alan Watts ékes részletességgel írja le a drog által kiváltott látnoki pillanatait. Természetesen a lehetetlenre vállalkozik – arra, hogy szavakkal (melyek mindig hazudnak) írja le azt, ami a szavakon túl fekszik. Ám mégis milyen nagyszerűen csinálja!

Alan Watts egyike korunk nagy tudósítóinak. Intuitív érzékenysége van a hírekre, a század fontos eseményeire és témáira. Emellett rendelkezik egy költő és egy filozófus kifejezőkészségével, mellyel tanít és informál. Ezeken az oldalakon talán a legjobb beszámolóval szolgál nekünk az űrkorszak miszticizmusáról, mely Aldous Huxley két klasszikus művénél is merészebb, mert Watts követi az utat, melyen Huxley elindult, de messzebbre merészkedik nála. A misztikus élmény szeretet-aspektusának felismerése és a társas érintkezés új formáinak felvázolása különösen fontos.

Nagyszerű emberi dokumentumot tart most a kezében az Olvasó. Azonban, hacsak nem egyike azon kevés nyugati embernek, akik (véletlenül, vagy a kémia jóvoltából) megtapasztalták a kitágult tudatosság misztikus pillanatait, valószínűleg nem fogja érteni, miről beszél a szerző. Nagy kár, ám nem nagy meglepetés. A történelem arra emlékeztet minket, hogy az új elképzelések és látomások mindig értetlenséggel fogadtattak. Nem érhetjük meg azt, amire nincs szavunk. Ám Alan Watts könyvében a szavakkal játszik, és az olvasót hívja partneréül.

De figyelem! Jobb, ha felkészül, ebben a könyvben csodálatos sorok tucatjai találhatók. Nagyszerű ötletek. Túl sok. Túl tömören. Túl könnyen átsiklunk felettük. Figyeljen rájuk.

Ha csak néhányat megért ezek közül az ötletek közül, azon fogja észrevenni magát, hogy azokat a kérdéseket teszi fel magának, amiket mi is, kutatási adataink vizsgálatakor. Hogyan tovább? Mire használhatók ezek az új csodagyógyszerek? Képesek lehetnek többre is, mint hogy emlékezetes pillanatokat és emlékezetes könyveket teremtsenek?

A választ kétfelől kaphatjuk meg. Újabb és újabb emberekkel kell megismertetnünk ezeket az élményeket, és megkérni őket, mondják el a tapasztalataikat, ahogyan Alan Watts ebben a könyvben. (Nehéz elképzelni, hogy ne volnának önkéntesek, akik vállalkoznak erre az eksztatikus utazásra. Kísérleti alanyaink kilencvenegy százaléka szívesen megismételné az élményt, és megosztaná családtagjaival, barátaival.) Emellett objektív tudományos kutatásra kell bátorítanunk minden olyan szakembert, akik maguk is kipróbálták a drogot, és felismerték a különbséget belső és külső, tudat és viselkedés között. Ezek a kutatások felderíthetnék, miképpen alkalmazhatók az ilyesfajta élmények a modern élet problémáinak megoldásával kapcsolatban – az oktatás, a vallás, az ipari termelés, a művészetek terén.

Sokan vannak, akik azt gondolják, fontos fordulópont előtt állunk az emberi tudat kitágításával kapcsolatban. Kutatási eredményeink megerősítik ezt az optimizmust. Az Öröm kozmológiája is szilárd bizonyíték arra, hogy bizakodásunk nem alaptalan.

Timothy Leary, Ph. D.
Richard Alpert, Ph. D.
Harvard Egyetem, 1962. január

Bevezető

Az Észlelés kapuiban Aldous Huxley nagyszerű leírással szolgál arról, milyen hatásokat válthat ki a meszkalin egy megfelelő érzékenységű emberből. A könyv Huxley első módosult tudatállapoti tapasztalatairól számol be, ám mára, további élmények hatására, számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a szer a könyvében leírtaknál sokkal mélyebb meglátásokhoz is vezethet. Bár nem remélhetem, hogy túlszárnyalom Aldous Huxley mesteri írói képességeit, úgy érzem, itt az ideje egy olyan beszámoló megírásának, mely a meglátás mélyebb, avagy magasabb szintjeit mutatja be, melyeket elérhet ezen tudatmódosító „drogok” és állandó filozófiai elmélkedés segítségével bárki, aki nem szórakozást, hanem meglátást keres. Talán hozzá kell tennem, hogy számomra a filozófiai elmélkedés terméketlen, ha különválasztjuk a költői képzelettől – a világ megértéshez vezető úton nem haladhatunk fél lábon.

Manapság mindennapos, hogy elméleti szinten súlyos kommunikációs problémák jelentkeznek tudósok és laikusok között, mert az utóbbiak nem értik azt a matematikai nyelvet, melyen az előbbiek gondolkodnak. Például a görbült tér koncepciója sehogysem ábrázolható az emberi érzékszervek számára értelmezhető módon. Ám engem ennél is jobban aggaszt az a szakadék, mely a tudósok elméleti ismeretei és közvetlen tapasztalatai között tátong. A nyugati tudomány az utóbbi időkben az ember új koncepcióját kezdi körvonalazni, a testbe zárt magányos ego helyett egy olyan organizmust, mely az által az ami, hogy elválaszthatatlan a világ többi részétől. Azonban, a ritka kivételektől eltekintve, maguk a tudósok sem éreznek így. Legtöbbünkhöz hasonlóan ők is ragaszkodnak egy olyan személyiséghez, mely független, elzárt, elszigetelt, elidegenített a kozmosztól, mely körülveszi. Ezt a szakadékot valahogy át kell hidalni, és az erre alkalmas számos módszer egyikét épp a tudománynak köszönhetjük, és ez vallásának szentségévé válhat.

Megszokhattuk, hogy vallás és tudomány két külön terület, a világ szemlélésének két teljesen eltérő, és egymástól idegen módja. Nem hiszem, hogy ez az álláspont sokáig tartható. Meggyőződésem, hogy fel kell hogy váltsa egy olyan világnézet, mely sem nem tudományos, sem nem vallásos, hanem egyszerűen a mi világnézetünk. Másként fogalmazva, olyanná kell válnia, hogy tudományos és vallásos hasonlatos legyen a szemhez és a fülhöz.

A spirituális tapasztalat hagyományos útjai ritkán nyerik el tudományos vagy szkeptikus beállítottságú személyek tetszését, mert a szekerek, melyek rajtuk haladnak, rozogák és fölösleges csomagoktól súlyosak. Így kicsi az esélye, hogy egy éber és kritikus gondolkodó első kézből megismerje azokat a tudatállapotokat, melyeket látnokok és misztikusok próbálnak leírni – gyakran archaikus, ügyetlen szimbólumokban. Ha a gyógyszerészet segítségünkre lehet eme ismeretlen világ felfedezésében, hatalmas szolgálatot tehet azzal, hogy megmenti a vallásos tapasztalatot az elhomályosítóktól.

Alan W. Watts
San Francisco, 1962

Prológus

Lassan nyilvánvalóvá válik, hogy a legnagyobb babonáink egyike az elme különválasztása a testtől. Ez nem azt jelenti, hogy be kellene ismernünk: csak test vagyunk, semmi több; azt jelenti, hogy egészen új elképzelést kell alkotnunk a testről. Mert ha a test különvaló az elmétől, akkor az nem más, csak amolyan porhüvely. Ha azonban elválaszthatatlan az elmétől, a test már egészen mást jelent, és még nincs megfelelő szavunk egy egyszerre szellemi és anyagi világ megnevezésére. Nem sok jóra vezetne, ha szellemi-anyaginak neveznénk, hiszen ez nagyon szerencsétlen összekapcsolása volna két olyan szónak, melyeket ellaposított a hosszú elválasztás és szembenállás. Azonban legalább remény látszik arra, hogy elvethessünk minden olyan elgondolást, mely megkülönböztet valami szellemit, és valami anyagit. „Valami” – ez a szó egy alaktalan masszát jelöl, amikor az érzékek még nem elég élesek a mintázat felismeréséhez. Az anyagi és szellemi valami elgondolásának alapja az a hamis analógia, mely szerint a hegyek kőből, a tölgyek fából, az elme szellemből van, csakúgy, mint ahogy a korsó agyagból. Úgy tűnik, az élettelen anyagnak külső intelligens energiára van szüksége, hogy alakot öltsön. Csakhogy már tudjuk, az anyag nem élettelen. Kezdjük megtanulni, hogy az anyagot, akár szerves, akár szervetlen, energia mintázataként lássuk – nem úgy, mintha valamiből volna, hanem egy energikus mintaként, mozgó rendszerként, aktív értelemként.

A felismerést, mely szerint elme és test, alak és anyag egy, ősi szemantikai zűrzavar és pszichológiai előítéletek akadályozzák meg. Mert a közgondolkodás szerint minden minta, forma vagy szerkezet valamiből való alak, mint az agyagból való korsó. Nehéz felismerni, hogy ez a „valami” ugyanolyan tünékeny, mint az éter, melyben az egykori feltételezések szerint a fénynek kellett volna utaznia, vagy a mesebeli teknős, melyről egykoron azt gondolták, a hátán hordja a világot. Ha valaki valóban megérti ezt a gondolatot, különösen szívderítő felszabadulást tapasztal meg, mert a valami súlya lehull a válláról, és járása kevésbé lesz görnyedt azután.

Az elme és a test kettőssége talán annak ügyetlen magyarázatából ered, hogyan irányítja önmagát egy intelligens szervezet. Logikusnak tűnik a gondolat, hogy különválasztjuk az irányító részt az irányítottól. Ily módon a tudatos akarat szembekerült az akaratlan vágyakkal, az ész az ösztönökkel. Szépen megtanultuk, hogy az irányító résszel, az elmével azonosítsuk magunkat, és hogy egyre inkább csak porhüvelyként tekintsünk az irányított részre. Így elkerülte figyelmünket, hogy a szervezet, mint teljes egész, mely nagyrészt tudattalan, csak felhasználja a tudatot és az észt, hogy informálja és irányítsa önmagát. Úgy gondoltunk tudatos énünkre, mintha csak egy magasabb világból ereszkedett volna alá, hogy megszállja a porhüvelyt. Nem vettük hát észre, hogy ugyanazon alakító folyamat működése, mint az idegek, izmok, erek és csontok rendszere – egy olyan finoman rendezett (tehát intelligens) struktúra, melyet a tudatos gondolkodás még leírni is képtelen.

Az irányító és az irányított rész merev elválasztása önmagát irányító lényből önmagát frusztrálóvá tette az embert, és a történelmét behálózó konfliktusok és önellentmondások sorozatában öltött testet. A szétválás után a tudatos én saját céljait kezdte szolgálni, ahelyett, hogy a szervezet céljain ügyködne, mely teremtette őt. Pontosabban a tudatos intelligencia törekvése az lett, hogy saját, elkülönült céljait valósítsa meg. Azonban, ahogyan azt később látni fogjuk, nem csak az elme függetlensége a testtől illúzió, de a test alávetettsége is az elme saját elképzeléseinek. Csakhogy az illúzió nem kevésbé valóságos, mint a hipnotikus hallucinációk, és az emberi lény valóban frusztrálja önmagát viselkedésmintáival, melyek felettébb összetett, vad körpályákon mozognak. Az eredmény egy olyan kultúra, mely az életöröm helyett egyre inkább a mechanikus rendet szolgálja, és mely önpusztításra hajlik, ahelyett, hogy minden egyes tagjának ösztöneire hallgatna.

Úgy hisszük tehát, hogy az elme uralja a testet, és nem a test irányítja önmagát az elmén keresztül. Innen hát a megrögzött előítélet, miszerint az elme mindenfajta fizikai segítség nélkül működik – a mikroszkópok, távcsövek, kamerák, mérlegek, számítógépek, könyvek, műtárgyak, ábécék és mindazon dolgok ellenére, melyek nélkül valószínűtlen, hogy létezne egyáltalán szellemi élet. Ugyanakkor mindig is volt legalább egy halovány érzés, miszerint elkülönült elmének, léleknek, egónak gondolni magunkat nem teljesen helyénvaló. Ha valaki önmagát bármi kevesebbnek gondolja, mint szervezetének egésze, fél ember, vagy még annyi sem. Elzárja önmagát attól, hogy lénye teljességében legyen a természet része. Ahelyett, hogy a test volna, teste van neki. Ahelyett, hogy élne és szeretne, túlélési és fajfenntartási ösztönei vannak. Megtagadja őket, ezért rossz szellemek, vagy beléköltözött démonok módjára irányítják őt.

Az érzés, hogy valami sántít ezzel az egésszel, egy olyan ellentmondást eredményez, mely minden civilizációra jellemző. Az egyszerre jelen lévő két vágyat: megőrizni önmagunkat és elfelejteni önmagunkat. Íme az ördögi kör: ha elkülönülve érezzük magunkat szervezetünktől, kényszerítve érezzük magunkat a túlélésre; a túlélés – vagyis a napi munka – feladattá válik, és teherré, mert nem veszünk részt benne teljesen; mivel nem pontosan úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk, egyre csak reménykedünk, hogy majd jobb lesz, hogy majd több időnk lesz, és még inkább kényszerítve érezzük magunkat, hogy tovább csináljuk. Amit a tudatunknak nevezünk nem más, mint a szervezet összezavartságának érzése, egy olyan állapotban, mintha a gázt és a féket egyszerre nyomva próbálnánk vezetni. Ez természetesen igen kellemetlen érzés, amit legtöbben el akarunk felejteni.

Berúgni, szórakozásba feledkezni, vagy az olyan természetes transzcendentális eszközök, mint a nemi közösülés – ezek önmagunk elfelejtésének alantas módjai. A magasztos módszerek közé tartozik a művészetek űzése, a társadalmi tevékenységek, a vallási miszticizmus. Ezek az eszközök azonban ritkán sikeresek, mert nem számolják fel az alapvető hibát: a kettéosztott ént. A magasztos módok még tetőzik is a bajt, mert követőik büszkék arra, hogy teljesen szellemi tevékenységbe feledkeznek – még ha a művész használ is festékeket vagy hangokat, a társadalmi idealista anyagiakat adományoz és a vallásos is használ szentségeket és rituálékat, vagy olyan fizikai eszközöket, mint a böjtölés, a jóga légzőgyakorlatok, vagy a dervistánc. Eme fizikai segédeszközök alkalmazása mögött egy egészséges ösztön rejlik, mint ahogy a misztikusok is gyakran kifejezik, hogy Istenről tudni nem elég: az én átváltozása csak Isten felismerésén vagy átérzésén keresztül lehetséges. A rejtett titok az, hogy a rosszul működő ember nem javítható meg olyan felszínes módszerrel, mint a gondolkodásmód megváltoztatása elkülönült elméjében. A szervezet működésének kell változnia; önmagát frusztrálóból önmagát irányítóvá kell lennie.

Hogyan valósítható ez meg? Az egyértelmű, hogy az elme, a tudatos akarat semmit nem tehet, egészen addig, amíg elkülönültnek érződik a teljes lénytől. Ám ha máshogy volna, már nem is kellene semmit tenni! Néhány keleti guru, bölcs és nyugati pszichoterapeuta talált – meglehetősen megerőltető – módszereket, melyekkel a szervezet becsapható, rávehető arra, hogy egyesítse önmagát. Ez többnyire egyfajta dzsú dó, vagyis „szelíd út”, amely azáltal dönti meg az önfrusztrálás folyamatát, hogy logikus és abszurd végletekig fokozza azt. Mindenekelőtt a zen útját kell megemlítenünk, valamint esetenként a pszichoanalízist. Valahányszor ezek a módszerek sikerrel járnak, nyilvánvalóan látszik, hogy több történt a tanítvány vagy a paciens gondolkodásmódjának megváltozásánál. Érzelmileg és fizikailag is különböző lett, egész lénye másként működik.

Régóta tudom, hogy a keleti „miszticizmus” bizonyos formái – különösen a taoizmus és a zen buddhizmus – az univerzumot nem osztják ketté anyagi és szellemi félre, és nem az a céljuk, hogy egy olyan tudatállapotot érjenek el, melyben az anyagi világ feloldódik egy osztatlan, testetlen fényességben. A taoizmus és a zen egyaránt a relativitás filozófiáján alapszik, de ez nem egyszerű spekulatív filozófia. Ez a tudatosságnak egy olyan tana, melynek eredményeképp minden dolgok és események kölcsönös összekapcsolódása állandó érzéssé válik. És ez az a tudatosság, melyre ráépül a szokásos, mindennapi tudatosságunk, melyet a buddhista filozófia avidyának, vagyis tudatlanságnak nevez, mert a különbségeknek szenteli minden figyelmét, és nem veszi észre a hasonlóságokat. Nem látja például, hogy elme, forma, alak és tér ugyanolyan elválaszthatatlan egymástól, mint előoldal és hátoldal, sem azt, hogy az egyén és az univerzum olyannyira összefonódnak, hogy a kettő egy test.

Ez egy olyan nézőpont, mely a miszticizmus sok más fajtájától eltérően nem tagadja a fizikai különbségek létezését, inkább az egység kifejeződését látja bennük. A kínai festmények jól mutatják ezt, amikor a fa és a szikla nem a háttér előtt, hanem a háttérrel együtt jelenik meg. A papír azon részei, melyeket nem érintett az ecset, egyenrangú részei a festménynek, nem puszta háttérként szolgálnak. Ugyanezen okból válaszolja egy zen mester minden kérdésre, melyet az egyetemessel és a végsővel kapcsolatban tesznek fel neki: „A ciprusfa az udvaron!” Robert Linssen kifejezésével élve, ez nem más, mint spirituális materializmus. Egy olyan nézőpont, mely sokkal közelebb áll a modern tudomány relatív felfogásához és mezőelméleteihez, mint bármilyen vallásos természetfölöttiséghez. Azonban míg a relatív univerzum tudományos megértése még nagyban elméleti, ezekben a keleti diszciplínákban közvetlen tapasztalatként jelenik meg. Lehetséges tehát, hogy a világ közvetlen tudatos észlelésének szintjén nagyszerű párhuzamot jelenthetnek a nyugati tudománnyal.

Mert a tudomány azt a mindennapos feltételezést követi, hogy a világ különálló dolgok és események összessége, és ezeket a részleteket próbálja a lehető legalaposabban és legpontosabban leírni. A tudomány legfőbb jellemzője analitikus volta, ezért logikusnak tűnik, hogy a dolgok leírásához minél jobban szét kell szednie azokat. Kísérleteit körültekintően izolált körülmények között végzi, minden lehetséges befolyást kizárva, mely nem mérhető, vagy nem irányítható – mint amikor a zuhanó testeket vákuumban vizsgálják, hogy kizárják a levegő súrlódását. Ám éppen emiatt a tudós mindenki másnál jobban tudja, a dolgok mennyire elválaszthatatlanok egymástól. Minél jobban próbálkozik, hogy minden külső hatást kizárjon a kísérletből, annál inkább fedez fel újakat, melyeket korábban nem is sejtett. Minél pontosabban próbálja mondjuk egy részecske mozgását leírni, annál részletesebben kénytelen leírni a teret is, amelyben mozog. Ha a dolgokat pontosan el akarjuk határolni egymástól, felismerjük, mennyire szétválaszthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz. A tudomány tehát túllép a mindennapi gondolkodáson, melyből kiindult, és úgy kezd beszélni dolgokról és eseményekről, mint azon „mezők” tulajdonságairól, amelyekben megjelennek. Ez azonban nem más, mint elméleti megfogalmazása annak, amit ezek a keleti „miszticizmusok” közvetlen tapasztalatként kínálnak. Ahogy ezt tisztáztuk, megteremtettük az alapot Kelet és Nyugat gondolatainak összekapcsolásához, mely igen gyümölcsözőnek bizonyulhat.

A gyakorlati nehézség abban rejlik, hogy a tao és a zen olyan nagymértékben épít a távolkeleti kultúrára, hogy nagyon nehéz a nyugati igényekhez igazítani. Például a keleti tanítók azt az ezoterikus és arisztokratikus hagyományt követik, hogy a tanítványnak a nehezebbik úton kell elsajátítania mindent, vagyis úgy, hogy saját maga fedezi fel. Néhány elvetett célzástól eltekintve, a tanító egyszerűen csak elfogadja, vagy visszautasítja, amire a tanítvány jutott. Nyugaton azonban a demokratikus, közérthető tanítás a szokás, mely szerint a tanítványnak meg kell kapnia minden lehetséges információt és segítséget, hogy az anyag elsajátítása minél könnyebb legyen. Valóban a tan ellaposodásához vezet ez az utóbbi megközelítés, ahogy a puristák állítják? Ez attól függ, milyen tanról van szó. A matematika tanításában bizonyára célravezető a nyugati módszer. De a tao és a zen által véghezvitt tudatátformálás sokkal inkább hasonlít egy hibás látásmód kijavítására, vagy egy betegség meggyógyítására. Nem arról van szó, hogy újabb és újabb tényeket tanulunk és készségeket sajátítunk el, hanem inkább elhagyjuk rossz szokásainkat és vélekedéseinket. Ahogy Lao-ce megjegyezte: „A bölcs nap mint nap újat tanul, a taoista nap mint nap felejt.”

A tao vagy a zen távol-keleti gyakorlata tehát egy olyan folyamat, amelynek során a nyugati ember szándékosan emelt falakkal fog szembetalálkozni, melyek a haszontalan kíváncsiság vagy a rossz nézőpontok ellen emeltettek, és arra kényszerítik a tanítványt, hogy hamis nézeteit szisztematikusan és következetesen nyilvánvaló képtelenségekké redukálja. Az összehasonlító miszticizmus tanulmányozásakor fő célom volt, hogy átvágjam magam ezeken a kerítéseken és meghatározzam azt a mögöttük rejlő pszichológiai folyamatot, mely az észlelés megváltozásához vezet, és ahhoz a felismeréshez, hogy énünk egy a világgal, nem különvaló tőle. Talán elértem némi sikert abban, hogy nyugati módszerekkel jobban elérhetővé tegyem ezt a fajta tapasztalást. Ezért hát egyszerre vagyok fellelkesülve és zavarban a nyugati tudomány olyan eredményeinek láttán, melyek szinte megdöbbentően könnyű eszközöket kínálnak a világ egyetemességének meglátására mindazok számára, akik a hagyományos módszerekkel mindeddig hiába próbálkoztak.

A nyugati tudomány géniuszának egyik jellegzetessége, hogy egyszerűbb és logikusabb módszereket talál olyan feladatokra, melyek korábban munkaigényesek vagy nehezen kivitelezhetők voltak. Gyakorta nem szisztematikus kutatás, hanem a véletlen vakszerencse vezet el egy felfedezéshez, de azután a rendszeres vizsgálatok következnek. A gyógyszerészet területén például a tudósok a javasemberek olyan gyógyító szereiből vonták ki az orvosság eredeti hatóanyagát, mint a szalamandrafőzet, fekete üröm, porrá tört koponya, szárított vér. A tiszta gyógyszer biztosabban gyógyítja a betegséget, de nem biztosítja az állandó egészséget. A páciensnek változtatnia kell az életmódján vagy az étkezési szokásain, melyek sebezhetővé tették a betegséggel szemben.

Lehetséges tehát, hogy a nyugati tudomány szolgálhat olyan orvossággal, mely legalább egy indító lökést adhat az emberi szervezetnek, hogy megszabadítsa magát az önellentmondásból? A gyógyszert természetesen szükséges lehet más eljárásokkal támogatni – pszichoterápiával, „spirituális” tanokkal, és alapvető életmódbeli változásokkal – azonban úgy tűnik, minden beteg személynek szüksége van egy kezdőlökésre, mely elindítja őt az egészséghez vezető úton. A kérdés egyáltalán nem abszurd, ha figyelembe vesszük, hogy nem csak az elme, hanem a szervezet betegségéről van szó, az idegrendszer és az agy alapvető működéséről. Létezik olyan gyógyszer, mely átmenetileg biztosítja az egység érzését, azt, hogy egyek vagyunk önmagunkkal és a természettel, ahogy azt a biológusok elméleti ismeretei sugallják? Ha igen, egy ilyen élmény segíthet abban, hogy felismerjük, mit kell tennünk a teljes és állandó egyesülés eléréséhez. Ha nem is több, de Ariadné fonalának kezdőpontja lehet ez, mely kivezet minket az útvesztőből, melyben gyermekkorunk óta bolyongunk.

Az újabb kutatások azt mutatják, hogy legalább három ilyen gyógyszer létezik, bár egyikük sem tévedhetetlenül „specifikus.” Működnek bizonyos embereknél, és sok függ a társas és pszichológiai környezettől, melyben alkalmazzák. Időnként lehetnek ártalmasak, de ilyen megfontolások nem akadályoznak meg minket a penicillin használatában sem, mely pedig gyakran sokkalta veszélyesebb szer, mint e három bármelyike. Természetesen a meszkalinról (a peyote kaktusz aktív összetevője), a lizergsav dietil-amidról (az anyarozs módosult alkaloidája) és a pszilocibinről (a psilocybe mexicana nevű gomba származéka) beszélek.

A peyote kaktuszt a délnyugati és mexikói indiánok régóta használják a felsőbb világgal való kapcsolatteremtésre, és ma a növény szárított darabkáinak fogyasztása az elsődleges szentség az Egyesült Államok Bennszülött Amerikai Egyházában, mely egy tiszteletreméltó keresztény felekezet. Weir Mitchell és Havelock Ellis írták le először a hatásait a tizenkilencedik század végén, és néhány évvel később azonosították a növény aktív összetevőjét, a meszkalint, egy könnyen szintetizálható alkaloidát.

A lizergsav dietil-amidot egy svájci gyógyszervegyész, Albert Hofmann fedezte fel 1938-ban, az anyarozs nevű gomba tulajdonságait vizsgálva. A sav molekuláris struktúrájával kísérletezett, amikor véletlenül rácsöppent egy kevés a bőrére – így derült fény különös pszichológiai hatásaira. A későbbi kutatás megerősítette, hogy a máig ismert legerősebb tudatmódosító szerre bukkant, mert az LSD-25 egészen parányi, 20 mikrogrammos adagban is hatásos, mely egy átlagos ember testsúlyának mindössze hétszázmilliomod része.

A pszilocibin a mexikói indiánok egy másik szent növényének származéka – egy olyan gombának, melyet ők tenanacatlnak, vagyis „Isten húsának” neveznek. Amikor Robert Weitlaner 1936-ban felfedezte a szent gomba kultuszát Oaxacában, számos mikológus (gombákkal foglalkozó tudós) kezdte vizsgálni az arrafelé honos gombafajokat. Három gombát találtak, melyet ilyen célokra használtak. A psilocybe mexicana mellett felfedezték még a psilocybe aztecorum heim és a psilocybe wassonii fajokat, melyeket Roger Heim, valamint Gordon és Valentine Wasson gombaszakértőkről neveztek el, akik résztvettek a kultusz szertartásain.

A nagyszámú kutatás és számos elmélet ellenére keveset tudunk ezeknek a szereknek az idegrendszerre gyakorolt pontos fiziológiai hatásairól. A szubjektív hatások mindhárom szernél hasonlóak, bár az LSD-25, talán a rendkívül kicsi szükséges adag miatt, ritkán eredményezi a másik kettőre oly gyakran jellemző émelygéses reakciókat. Az általam olvasott tudományos jelentések alapján az a halvány benyomás látszik kibontakozni, hogy ezek az anyagok valamiképpen felfüggesztik az idegrendszer bizonyos gátló, vagy szelektáló folyamatait, és ez által érzékelő-rendszerünket a szokásosnál nyitottabbá teszik a benyomások iránt. A pontos hatásokkal kapcsolatos tudatlanságunk természetesen összefügg az agyra vonatkozó ismereteink meglehetős szegényességével. Ez a tudatlanság arra int minket, hogy legyünk nagyon óvatosak ezeknek a szereknek a használatával, azonban eleddig nincs semmi bizonyíték arra, hogy szokásos adagjukban bármiféle fiziológiai károsodáshoz vezethetnének. [1]

[1] A meszkalin szokásos adagja 300 milligramm, az LSD-25 szokásos adagja 100 mikrogramm, a pszilocibiné 20 milligramm. Ha az olvasó kíváncsi a tudatmódosító szerek részletesebb leírására, és a legújabb kutatási eredményekre, ajánljuk Robert. S. De Ropp Drugs and the Mind című könyvét (Grove Press, New York, 1960).

A szó tágabb értelmében ezek a szerek drogok, azonban nem szabad összekevernünk ezeket olyan kábítószerekkel, melyek fizikai függőséget okoznak, vagy elhomályosítják az érzékeket, mint az alkohol, vagy a nyugtatók. Hivatalos besorolás szerint ezek hallucinogének – egy hihetetlenül pontatlan meghatározás, mert hatásukra nem hallunk olyan hangokat, nem látunk olyan víziókat, melyek összekeverhetők volnának az anyagi valósággal. Behunyt szemünk előtt valóban létrehoznak összetett, és egyértelműen „hallucinációs” mintákat, azonban elsődleges hatásuk, hogy a tudatosság igen magas szintjére élesítik ki az érzékeket. Mindhárom szer szokásos adagja öt és nyolc óra közötti időtartamra fejti ki hatását, és az élmény gyakran olyannyira megrázó és mélyen feltáró, hogy az illető nem is akar újra a szerhez nyúlni, amíg „meg nem emészti” az átélteket, ami akár hónapokig is tarthat.

Az, hogy egy drog használata mély pszichológiai vagy filozófiai meglátásokat eredményezhet, a legtöbb tanult ember számára túl egyszerűnek, túl mesterségesnek, sőt, túl banálisnak tűnik, hogy igaz legyen. Egy olyan bölcsesség, mely valami lámpához hasonlóan „bekapcsolható”, sérti az emberi méltóságot, úgy tűnhet, mintha egy kémiai automatává degradálna minket. Egy szép új világ képei jutnak eszünkbe, ahol tenyésztett Buddhák kasztja él, akik be vannak „állítva”, a lobotomizáltakhoz, a sterilizáltakhoz, a hipnotizáltakhoz hasonlóan, csak éppen más irányba – olyan lények, akik elveszítették emberi mivoltukat, és akikkel, mint a részegekkel, nem lehet kommunikálni. Ez azonban csak egy hátborzongató képzelgés, melynek semmi köze a tényekhez, vagy magához az élményhez. Azok közé a babonák közé tartozik, amelyeket akkor tapasztal az ember, ha ismeretlennel találkozik, és összekeveri azt a természetellenessel – ahogyan egyes emberek éreznek a zsidókkal kapcsolatban, amiért körülmetéltek, vagy a négerekkel, „idegen” vonásaik és színük miatt.

A drogokkal kapcsolatban közkeletű és általános előítéletek élnek, és bizonyos vallások váltig állítják, hogy ők kínálják az egyetlen lehetséges utat a megvilágosodáshoz. Ennek ellenére én nem látok jelentős különbséget a fenti drogok által megfelelő körülmények között kiváltott élmények, valamint a „kozmikus tudat” olyan állapotai között, melyekről R. M. Buckle, William James, Evelyn Underhill, Raynor Johson és a miszticizmus más kutatói számoltak be. „Megfelelő körülmények” alatt egy olyan környezetet értek, mely szociális és fizikai vonásait tekintve egyaránt kedvező; ideális esetben egy vallásos beállítottságú pszichiáterek vagy pszichológusok által felügyelt menedékház (nem kórház vagy elmegyógyintézet). Az atmoszféra inkább otthonos legyen, mint kórházi, és különösen fontos, hogy a vezető hozzáállása támogató és együttérző legyen. Bizonytalan, különös, barátságtalan körülmények között az élmény könnyedén átváltozhat igen kellemetlen paranoiává. Két napra lesz szükség – az első napon az élmény maga, mely 6-8 órát tart, a második napon az értékelés az ilyenkor szokásos nyugodt, relaxált elmeállapotban.

Ezzel azt szeretném hangsúlyozni, hogy ilyen nagy hatású gyógyszerek használatát nem szabad olyan könnyedén venni, mint egy cigaretta elszívását, vagy egy koktél felhajtását. Inkább úgy kell tekinteni rájuk, mint a szentségekre – de nem azzal a humorral és mulatozással, mely manapság szokásossá vált vallási rituáléinkban. Alapszabály, hogy mindenképpen jelen kell lennie egy képzett felügyelőnek, aki kapcsolódási pontként szolgál a társadalmilag definiált valósággal. Ez lehetőség szerint egy olyan pszichiáter vagy klinikai pszichológus legyen, aki maga is megtapasztalta a drog hatásait, bár magam is láthattam, hogy a megfelelő végzettséggel rendelkezők közül milyen sokan irtóznak a szokatlan tudatállapotoktól, amit egyértelműen ki is fejeznek a rájuk bízottak felé, és ami bizony az élmény kárára válik. A legfontosabb „végzettség”, amellyel a felügyelőnek rendelkeznie kell, a helyzetbe vetett bizalom. Ezt a magabiztosságot a drog által felfokozott érzékenységű emberek is átveszik.

Az említett drogok nem izgatószerek, és ha egy kisebb csoportban veszik be, az atmoszféra egyáltalán nem hasonlít egy részeg mulatozásra, sem egy ópiumbarlangban általános bódultságra. A csoport tagjai rendszerint nyitottá válnak és nagyfokú baráti szeretettel fordulnak egymás felé, mert az élmény misztikus szakaszában az egymáshoz tartozás alapvető egysége olyan tisztán jelentkezhet, mint egy fizikai érzés. A társas helyzet valóban olyan lehet, melyet a vallásos szervezetek céloznak meg, és amelyet oly ritkán sikerül elérniük közös szertartásaikon – egy olyan kapcsolat, mely a legélénkebb megértésen, megbocsátáson és szereteten alapszik. Ez az érzés természetesen nem válik véglegessé, de a vallásos összejöveteleken időnként megtapasztalt felebaráti érzés sem. Az élmény szinte pontosan megfelel a szentség vagy az isteni kegyelem teológiai koncepciójának – ki nem érdemelt ajándékként kapott spirituális erő, melynek haszna attól függ, mihez kezdünk vele a későbbiekben. A katolikus teológia elismeri a „különleges” kegyelem létezését, gyakorta egyfajta misztikus felismerést, mely váratlanul ereszkedik alá, az egyház által biztosított szokásos eszközöktől, a szentségektől és az imáktól függetlenül. Véleményem szerint csak hamis érveléssel tarható az a vélekedés, hogy a gombák, kaktuszok vagy a tudomány használatán keresztül szerzett kegyelem mesterséges és hamis a vallásos tanok által biztosítotthoz képest. Az állítás, miszerint csak és kizárólag az én termékem az igazi, ugyanolyan gyakori a szervezett vallásokban, mint a kereskedelemben, amelyhez még hozzájárul a puritánok bűntudata, ha olyasmit élveznek, melyért nem szenvedtek meg.

Amikor e könyvemet írtam, tisztában voltam vele, hogy az LSD közbotrány forrásává válhat, különösen az Egyesült Államokban, ahol a szesztilalom és a marihuána elleni hihetetlenül szigorú intézkedések példái nem sok jóval kecsegtettek – olyan törvények, melyeket a drog hatásai tudományos vizsgálatának még csak a tettetését is mellőzve hoztak, és amelyeket meglepő módon más országok is átvettek. Ez hét évvel ezelőtt volt (1961-ben), és azóta bekövetkezett minden, amitől féltem. Feltettem magamnak a kérdést, vajon tényleg meg kellett-e írnom ezt a könyvet, nem szentségtelenítettem-e meg a misztikumot, nem hánytam-e disznók elé a gyöngyöket. Azt gondoltam azonban, hogy Aldous Huxley és mások már kiadták a titkot, és ezért az én feladatom volt, hogy elősegítsem a manapság pszichedelikus szereknek nevezett drogokkal kapcsolatos pozitív, korrekt, félelmektől mentes, intelligens hozzáállás kialakítását.

Hiába. A szavakon, dorgálásokon és (többnyire) rossz szertartásokon kívül semmit nem nyújtó, védjeggyel ellátott vallásokból kiábrándult fiatalok ezrei fordultak az LSD-hez és más pszichedelikus szerekhez, az igazi vallásos tapasztalat kulcsát keresve. Ahogy az várható volt, voltak balesetek. Néhány potenciális pszichotikusnak elborult az elméje, többnyire azért, mert bizonytalan körülmények között fogyasztottak LSD-t, vagy túl nagy adagban, vagy hideg és fenyegető atmoszférájú kórházi kutatások során, melyeket olyan pszichiáterek vezettek, akik azt képzelték, mesterségesen előidézett skizofréniát vizsgálnak. Mert csak a rossz hír a hír, ezek a balesetek nagy vihart kavartak a médiában, míg az esetek túlnyomó többségét alkotó nagyszerű és emlékezetes élmények leírásai, mint amilyenről a későbbiekben én is beszámolok, viszonylag kevés teret kaptak. A válás az hír, egy boldog házasság nem az. Még szándékosan meghamisított történetek is megjelentek a sajtóban, mint például az, amelyik néhány fiatalról szólt, akik LSD hatása alatt olyan sokáig bámulták a Napot, hogy megvakultak. A pszichiáterek „agykárosodásra” figyelmeztettek, melyet aztán soha nem sikerült bizonyítékokkal alátámasztani, és ijesztő hírek jelentek meg a génekre gyakorolt romboló hatásról, mely később jelentéktelennek bizonyult, többé-kevésbé hasonló mértékű, mint a kávé és az aszpirin hatásai.

A tömeghisztéria hatására az LSD szabványát birtokló Sandoz gyógyszergyár visszavonta a terméket a piacról. Ugyanakkor az USA kormánya, semmit sem tanulva a szesztilalom katasztrófájából, egyszerűen betiltotta az LSD-t (csak a Nemzeti Mentális Egészségügyi Hivatal által támogatott néhány kutatásban engedélyezve használatát, valamint a Hadsereg vegyi hadviselési kísérleteiben), és a rendőrségre bízta a probléma kezelését.

Egy LSD ellenes törvény egyszerűen betartathatatlan, mert az anyag színtelen és semleges ízű, mert a hatásos adag sokszorosa miniatűr helyen tárolható, és mert szinte bármi ihatónak vagy ehetőnek álcázható, gintől az itatóspapírig. Ezért amint a Sandoz beszüntette a megbízható anyag szállítását, amatőr vegyészek hatalmas mennyiségű fekete piaci LSD termelésébe kezdtek – ám ez bizonytalan minőségű és erősségű LSD volt, gyakran olyan más összetevőkkel keverve, mint a methedrin, a nadragulya vagy a heroin. Ennek következtében a pszichotikus epizódok gyakoribbá váltak, amit csak fokozott a tény, hogy nem megfelelően kontrollált szituációkban és rendőrségi fenyegetés árnyékában az LSD-fogyasztó könnyen esik áldozatául extrém paranoiának. Ugyanakkor az amatőr vegyészek egy részének, többnyire olyan kémia szakos végzősöknek, akiket küldetéstudatuk hajtott, hogy „beállítsák” az embereket, sikerült elfogadható minőségű LSD-t gyártaniuk. Így a pozitív tapasztalatok száma továbbra is sokkalta nagyobb volt, mint a negatív élményeké, és az alkímia csak tovább folytatódott és terjedt. A közvélekedés ellenére, amely a hippikkel és egyetemi hallgatókkal azonosítja, nagyon sokan használták érett felnőtt emberek is – orvosok, ügyvédek, lelkészek, művészek, üzletemberek, egyetemi tanárok és kiegyensúlyozott háziasszonyok.

Az LSD és más pszichedelikus szerek teljes elnyomása tökéletes katasztrófának bizonyult, mert (1) komolyan hátráltatta a kutatást ezekkel az anyagokkal kapcsolatban, (2) az árak emelésével nyereséges fekete piacot teremtett, (3) a rendőrséget lehetetlenné tette egy teljesíthetetlen feladattal, (4) hamis vágyakozást teremtett a tiltott gyümölcs után, (5) komolyan megnehezítette a bíróságok munkáját, és nem-bűnöző emberek ezreit küldte az amúgy is túlzsúfolt börtönökbe, amelyekről mindenki tudja, hogy a szodómia és a professzionális bűnözés iskolái, (6) a pszichedelikus szerek használóit minden korábbinál erősebb paranoiának tette ki. [2]

[2] Ezen összefoglalóban a marihuánát és a hasist is a pszichedelikus szerek közé sorolom, bár nem rendelkeznek az LSD képességeivel.

Melyek hát az LSD valódi veszélyei? Elsődlegesen az, hogy kiválthat rövid- vagy hosszú távú pszichózist bárkiben, aki erre fogékony, és a pszichológiai, neurológiai tesztek ellenére képtelenek vagyunk a potenciális pszichotikusokat teljes bizonyossággal azonosítani. Ha valaki pszichedelikus szerek használatán gondolkodik, alaposan meg kell fontolnia a veszélyt: van rá egy halvány esély, hogy – legalábbis ideiglenesen – megőrül. A kockázat valószínűleg jóval nagyobb, mint egy menetrendszerű repülőjáraté, azonban sokkal kisebb, mint egy autós utazásé. Minden háztartásban vannak veszélyforrások: elektromosság, gyufák, gáz, konyhakések, tisztítószerek, ammónia, aerosolos spray-k, alkohol, csúszós fürdőkádak, csúszkáló szőnyegek, puskák, fűnyírók, balták, üvegajtók és úszómedencék. Az ilyen dolgok árusítása és birtoklása nem törvénybe ütköző, és az sem tilos, hogy valaki amanita pantherinát termesszen otthon, ami a legmegtévesztőbb és legmérgezőbb gombafaj, vagy a halálos fekete csucsort, aranyesőt, kerti folyondárt, erdei rózsát, skót rekettyét vagy más mérgező és pszichedelikus növényeket.

Az egyik legértelmesebb dogma a zsidó és (legalábbis elméletileg) a keresztény teológiában, hogy semmilyen anyag vagy kreatúra nem gonosz önmagában. A gonoszság a nem megfelelő használatból származik – a késsel való gyilkolásból, a gyufákkal való gyújtogatásból, gyalogosok elgázolásából részegen. (Megjegyzendő, hogy egy nagyon izgatott, mérges vagy depressziós sofőr ugyanolyan veszélyes, mint a részeg, mert a figyelme nincs az úton.) Ésszerű jogi gondolkodásnak tűnik számomra, hogy valakit csak olyan egyértelmű és meghatározott tettekért ítéljenek el, melyek mások életét, épségét, tulajdonát károsítják, vagy veszélyeztetik. Az olyan törvények, melyek az esetlegesen veszélyes módon használható dolgok egyszerű árusítását, vásárlását vagy birtoklását büntetik (kivéve a gépfegyvereket és a bombákat), a rendőri hatalommal való visszaélés lehetőségét vetítik elénk, politikai célokból, vagy népszerűtlen személyek zaklatására. (Milyen egyszerű is elültetni egy kevés marihuánát egy kellemetlen üzleti vetélytárs telkén!) Minden ilyen szabályozó törvénykezés (melyek a személyes morált korlátozzák, és olyan bűnöket alkotnak, melyeknek nincsenek akaratlan áldozataik) arra irányul, hogy a személyes szabadságot zavarmentessé és biztonságossá tegyék, hogy megfosszák az egyént saját felelősségétől az élete iránt, valamint annak jogától, hogy kiszámított veszélyeket vállaljon politikai, társadalmi, atlétikai, tudományos vagy vallásos célok elérése érdekében, melyek számára megérik az esetleges kockázatot.

Kalandvágyó és kreatív emberek mindig is készek voltak arra, és legtöbbször a bátorítást is megkapták, hogy a legkomolyabb veszélyeket vállalják a külső világ felfedezése és tudományos, technikai ismeretek fejlesztése érdekében. Ma sok fiatal érzi úgy, hogy eljött a belső világ felderítésének ideje, és hajlandók vállalni az ismeretlen veszélyeket. Őket is bátorítanunk kellene, és segíteni minden bölcsességünkkel és törődésünkkel. Miért engedélyezzük a Mount Everest megmászásának atlétikai erőpróbáját (oxigén használatával), és tiltjuk a spirituális kalandot Sumeru, Sion és Analógia csúcsaira (pszichedelikus szerek segítségével)?

Tulajdonképpen a közvélemény és a hivatalos szervek félelme a pszichedelikus szerektől azon alapszik, hogy egy kalap alá veszik az olyan addiktív mérgekkel, mint a heroin, az amfetamin és a barbiturátok. De a kávé- vagy a whisky-ivás is „drogfogyasztás,” és ez engedélyezett, még akkor is, ha a hatásai károsak lehetnek, és a kreatív eredmények igen csak kétségesek. A pszichedelikus szerektől ugyanazon okból félnek, amiért a katolikus, protestáns és iszlám ortodoxia félte, ellenezte, sőt tiltotta a misztikus tapasztalatot. Kiábrándít és közönyössé tesz a jóváhagyott szociális jutalmakkal, a státusszal és a sikerrel szemben, nevetségessé teszi az önhittséget és a nagyképűséget, és – ami még rosszabb – megcáfolja az egyházi-állami dogmát, mely szerint Isten örökbe fogadott kis árvái vagyunk mindannyian, vagy ficánkoló kis sejtecskék egy mechanikus, értelem nélküli univerzumban. Semmilyen hatalom, legyen akár egyházi, akár világi, nem tűrheti el annak megértését, hogy mindannyian Isten vagyunk álruhában, és hogy legbelső, legkülső, legvégső Énünk halhatatlan. Ezért kellett Jézussal is végezniük.

Ezért ha ennek a megértésnek akár egy tűnő pillanata is elérhető egy tabletta vagy egy növény segítségével, emberek milliói részesedhetnek a misztikus tapasztalatban – tömegek, akiken nehéz lesz a „hatalom” erejével uralkodni. Az Egyesült Államokban kezdik felismerni, hogy a pszichedelikus szerek igazi veszélye nem is annyira neurológiai, mint politikai – vagyis a „beállított” emberek nem érdekeltek a jelenlegi uralkodók szolgálatában. A sikeres embereknek tökéletesen unalmas az életük.

Az epilógusban tisztázom majd, hogy a pszichedelikus tapasztalat mindössze egy futó pillanata a valódi misztikus meglátásnak, de egy olyan pillanat, mely továbbfejleszthető és mélyíthető a meditáció különböző módszereinek segítségével, melyekhez a drogokra már nincs is szükség. Ha megkaptuk az üzenetet, letehetjük a telefont. Mert a pszichedelikus drogok csak ugyanolyan eszközök, mint a mikroszkóp, a távcső és a telefon. A biológus nem ül a mikroszkópra tapasztott szemmel egész életében; feláll, és dolgozik azon, amit látott.

Továbbá, egyenesen fogalmazva, a misztikus meglátás csak annyira kémiai, amennyire a biológiai tudás a mikroszkópban van. Hogy az érzékeinket egy külső eszköz, például mikroszkóp, vagy egy belső, például pszichedelikus drogok segítségével tesszük élesebbé, lényegében nincs különbség. Ha a drog sérti az elme méltóságát, a mikroszkóp sérti a szemét, a telefon a fülét. Ezek a drogok nem juttatják az embert semmilyen bölcsességhez, mint ahogy a mikroszkóp sem ad tudást önmagában. A bölcsesség nyersanyagát nyújtják csupán, és azáltal válhatnak az egyén hasznára, hogy beépítheti viselkedésmintázatába és tudásának egész rendszerébe mindazt, amit feltártak számára. Menekülésként, magányos és elszigetelt eksztázisként hasonló értékkel bírhatnak, mint egy hosszabb pihenés, vagy egy jó szórakozás. De ez olyan, mintha egy óriás-számítógépen játszanánk amőbát, és a felfokozott érzékelés óráit elpazaroljuk a felmerülő témákon való folyamatos gondolkodás vagy meditáció hiányában.

Ezen drogok megfelelő felhasználásának legközelebbi analógiáját az irodalomban Herman Hesse szolgáltatja Magister Ludi című könyvében. A távoli jövőről ír, amelyben a tudósok felfedeztek egy olyan ideografikus nyelvet, mellyel a tudomány, a művészet, a filozófia és vallás minden ága összefüggésbe hozható egymással. Egy olyan játékot játszanak, melynek lényege, hogy ezen területek különböző variációit jelenítik meg, ahhoz hasonlatosan, ahogyan a zenészek játszanak a harmóniákkal és ellenpontokkal. Olyan elemekből, mint például egy kínai épületterv, egy Scarlatti szonáta, egy topológiai formula, és egy vers, a játékosok kiemelnek egy közös vonást, és számtalan irányba továbbfejlesztik. Nincs két hasonló játszma, nem csak azért, mert az elemeket variálják, hanem azért is, mert nem próbálnak egy statikus és merev rendszert ráerőltetni a világra. Az univerzális nyelv a kapcsolatok észlelését helyezi előtérbe, de nem szilárdítja meg őket, és a világnak egy olyan „zenei” koncepcióján alapszik, melyben a rend dinamikus és változó, mint egy fúga hangjainak mintázata.

Hasonló módon, az LSD és pszilocibin utazások során többnyire egy olyan példából indultam ki, mint a polaritás, az átváltozás (élelemből organizmus), a túlélésért folytatott küzdelem, az elvont és a kézzelfogható, vagy Logos és Eros viszonya, és azután hagytam, hogy felfokozott érzékelésem művészeti alkotások, zene, természeti képződmények, páfrány, virág vagy kagyló formájában értelmezze azt, vagy egy vallási, mitológiai archetípusként, vagy a jelenlevőkkel való személyes viszonyom tükrében. Vagy az egyik érzékletre koncentráltam, és megpróbáltam önmagára visszafordítani, vagyis meglátni a látást, és innen továbblépni, és megérteni a megértést, így közelítve saját identitásom problémájához.

Ezekből az észrevételekből elképesztő élességű meglátások következnek, és mert nem nehéz rájuk visszaemlékezni később, amikor a drog hatásai már elmúltak (különösen, ha leírják, vagy más módon rögzítik), az eseményt követő napok vagy hetek során alávethetjük őket a logikai, esztétikai, filozófiai vagy tudományos kritika hagyományos szabályainak. Ahogy az várható, egyes eredmények érvényesnek bizonyulnak, mások nem. Olyasmi ez, mint a művész vagy a feltaláló agyából hirtelen kipattanó szikra – nem mindig olyan igaz és használható, mint amilyennek a megvilágosult pillanatban tűnik. A drogok, úgy tűnik, hatalmas lökést adnak az alkotó képzeletnek, és ezért inkább alkalmasak konstruktív feltalálásra és kutatásra, mint hagyományos értelemben vett pszichoterápiára, vagyis a zavart személyiség „módosítására.” Nem az elmegyógyintézet a legmegfelelőbb hely az alkalmazásukra, hanem a műterem és a laboratórium, vagy a tudományos kutatóintézet.

Könyvem oldalain nem is teszek kísérletet arra, hogy tudományos jelentéssel szolgáljak ezeknek a szereknek a hatásairól, olyan szokásos részletekkel, mint az adagolás, az idő és a hely, a fizikai tünetek, és más hasonlók. Ezrével léteznek ilyen dokumentumok, és az agyról rendelkezésünkre álló tudás hiányosságának tükrében én meglehetősen kevés értelmüket látom. Ilyen erővel megpróbálhatnánk megérteni egy könyvet úgy, hogy feloldjuk hígítóban, és centrifugába tesszük. Én inkább arra vállalkozom, hogy érzékeltessem a tudatosságnak azt az új világát, melyet ezek a szerek felfednek. Nem hiszem, hogy ez a világ hallucináció volna, sem azt, hogy a megtámadhatatlan igazság kifejeződése. Valószínűleg arról van szó, hogy a dolgok így jelennek meg, ha az agy és az érzékek bizonyos gátló folyamatai felfüggesztődnek, ám ez egy annyira idegen világ, hogy könnyen félreértelmezhetjük. Első benyomásunk talán olyan messze van az igazságtól, mint az utazó egy ismeretlen országban, vagy az asztronómusok, amikor először pillantanak távoli galaxisokra.

Beszámolómat úgy írtam, mintha az élmény egyetlen nap során történt volna, egyetlen helyen, valójában azonban számos alkalom sűrítéséről van szó. A csukott szemmel látott víziókat kivéve, melyeket mindig külön megjelölök, az itt leírtak egyike sem hallucináció. Egyszerűen csak a látás, értelmezés és reagálás módozatai változnak meg a „nyilvános valóságban” létező személyekre és helyekre, mely ebben az esetben egy vidéki ház Amerika nyugati partján, kerttel, gyümölcsössel, istállóval és környező hegyekkel – minden, ahogy írva van, beleértve a szeméttel teletömött autót is. A tudatmódosító szereket gyakran kapcsolatba hozzák bizarr és fantasztikus képek megjelenésével, azonban én ilyeneket csak becsukott szemekkel tapasztaltam. Egyébként csak a szokásos világ gazdagodik olyan kecsességgel, színnel, jelentéssel és időnként humorral, mely szavakkal leírhatatlan. A gondolkodás és az asszociációk sebessége olyannyira felgyorsul, hogy a beszéd képtelen tartani az iramot a felbukkanó gondolatokkal. Olyan bekezdések, melyek az Olvasó számára egyszerű filozófiai elmélkedésnek tűnnek, abban a pillanatban kézzel fogható bizonyosságok. A csukott szemek előtt megjelenő ábrák sem a képzelet játékának látszanak, hanem olyan erőteljes és független mintáknak és jeleneteknek, mintha valóban ott lennének. Ez utóbbi azonban számomra kevésbé tűnt érdekesnek, mint a való világ megváltozott észlelése, és a felgyorsult asszociációs gondolkodás, és a következő beszámoló inkább ezekkel foglalkozik.

Az öröm kozmológiája

Azzal kezdeném, hogy ebben a világban az idő más jelentéssel bír. A biológiai ritmus ideje ez, nem az óra ideje, és mindazé, ami az órához kapcsolódik. Nincs kapkodás. Híresen szubjektív időérzékünket a figyelmünk vezérli, az érdeklődés vagy az unalom, no és a szokások, célok, határidők kiváltotta viselkedésünk. Itt a jelen önmagáért való, ám mégsem mozdulatlan. Táncot járó jelen – egy kiteljesedő mintázat, melynek nincs meghatározott célja a jövőben, értelme csupán önmaga. Amikor indul, akkor érkezik, és a mag éppen annyira cél, mint a virág. Ezért hát van időnk, hogy a mozgás minden apró részletét megfigyeljük, a maga végtelenül kiteljesedett gazdagságában. Általában a dolgokat inkább elnézzük, minthogy megnéznénk. A szemünk nem magukat a dolgokat látja, hanem fajtákat és osztályokat – virágot, levelet, sziklát, madarat, tüzet, – a dolgok mentális képeit. Elnagyolt körvonalakat, tompa színeket, mindig kissé porosan és haloványan.

Ám itt egy nyíló virág szerkezetének mélysége és fényessége örökké tart. Van rá idő, hogy meglássuk, van rá idő, hogy tudatunkban felépüljön az erek és hajszálcsövek bonyolult szövedéke, van rá idő, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatoljunk zöldjének formáiba, mely valójában nem is zöld, hanem egy zöldként megmutatkozó egész színskála – lila, arany, napsütötte óceán türkize, élesen csillogó smaragd. Képtelen vagyok eldönteni, hol ér véget a szín, és hol kezdődik a forma. A bimbó már kinyílt és az új levelek úgy nyúlnak ki és görbülnek vissza, mint egy félreérthetetlen gesztus, ám mindössze annyit mondanak: „Hát így!” És ez valahogy kielégítő, sőt meglepően világos. A jelentés a színhez és a mintázathoz hasonlóan áttetsző, mintha a fény nem fentről vetülne a felszínre, hanem a forma és a szín belsejéből sugározna. Ez természetesen így is van, mert a fény nem más, mint a Nap, a tárgy és a szem elválaszthatatlan hármassága. A szín, a fényesség a levél kémiája.

Ugyanakkor szín és fényesség a szem adománya a levélnek és a Napnak. Az átlátszóság a szemgolyó tulajdonsága, mely odakint megvilágított térként jelenik meg, és az energiamennyiségek kocsonyás rostokban nyernek értelmet fejünk belsejében. Kezdem úgy érezni, a világ egyszerre van a fejemen belül és kívül, és a kettő – benn és kinn – tartalmazza egymást, mint koncentrikus, egymásba helyezett gömbök végtelen sorozata. Meglepődve ismerem fel, hogy minden, amit érzékelek, a testem része is – a fény, a szín, az alak, a hang, a mintázat az agy kifejezései, jellemzői, melyeket a külső világra ruház. Nem a világot nézem, nem a világgal állok szemben. Úgy érzékelem, hogy közben mindent a magam részévé teszek, így minden, ami körülvesz, a tér hatalmas gömbje, nem érződik távolinak, hanem mintha középen lenne.

Ez zavaró először. Nem tudom pontosan megállapítani, melyik irányból jönnek a hangok. A látótér visszhangzik tőlük, mintha csak valami dob volna. A hegyek odakinn egy elhaladó kamion zajától morajlanak, színük és formájuk eggyé válik a hanggal, egy gesztusban. Szándékosan használtam ezt a szót, és fogom is majd a későbbiekben. A hegyek lassan visszanyerik mozdulatlanságukat. Azáltal bírnak jelentéssel, hogy az agyam részévé válnak, és az agyam a jelentés szerve. A hegyoldal fenyőredője zöld tűzként lobog, és a napszítta fű aranysárgája óriásként nyúlik az égbe. Az idő oly lassan telik, mintha valamiféle örökkévalóság volna, és ennek hangulatát visszatükrözik a hegyek is – fényes csúcsok, melyekre valami felfoghatatlanul távoli múltból emlékezem, egyszerre olyan ismeretlenek, hogy egzotikusnak tűnnek, és ismerősek, mint a saját tenyerem. Így megjelenítve a tudatomban, az idegek elektromos belső fényességében, a világ bizonytalannak, anyagtalannak tűnik – színes filmtekercsen előhívott kép, dob felületén keletkező visszhang, melyet nem súly nyomása, hanem súlyként értelmezett rezgések okoztak. A valódiság az idegek találmánya, és azon tűnődöm, vajon az idegek magukhoz képest lehetnek-e valódiak? Mi volt előbb? Az agy rendje teremti a világ rendjét, vagy a világ rendje az agyét? A tyúk és a tojás. Eleje és hátulja.

A fizikai világ millió vibrálás – de mi az, ami rezeg, lüktet? A szemnek a szín, a fülnek a hang, az orrnak az illat, az ujjaknak az érintés. Ezek csak különböző nyelvek egyetlen dolog leírására, az érzékelés különböző minőségei, a tudatosság különböző dimenziói. „Mi az, aminek ezek eltérő formái?” – a kérdés értelmetlennek tűnik. Ami a szemnek a fény, az a fülnek a hang. Nekem úgy tűnik, az érzékek nem egy közös dolog kifejezésmódjai, formái, dimenziói, hanem egymásé, mintegy kört alkotva. Ha jobban megfigyeljük, az alak színné változik, a szín rezgéssé, a rezgés hanggá, a hang illattá, az illat ízzé, az íz tapintássá, a tapintás ismét alakká. (Például látható, hogy egy levél alakja a színe. Nincs körvonala – a körvonal csupán az a határ, ahol az egyik színes felszín átváltozik egy másikká.) Én úgy látom ezeket az érzékleti dimenziókat, mintha körtáncot járnának. Az egyik minta gesztusa átalakul egy másikká. És ezek a gesztusok egy olyan térben áramlanak, melynek még további dimenziói vannak, melyeket úgy lehetne leírni, mint az érzelmek színárnyalatai, örömteli vagy félelmetes fények és hangok, emelkedett arany, vagy lehangolt ólomszürke. Ezek is kört alkotnak, egy polarizált skálát, melynek minden elemét csak a többihez való viszonyában írhatunk le.

Időnként a fizikai világ képe nem annyira kifejeződések táncának, mint inkább szőtt mintának tűnik. Fény, hang, tapintás, íz és illat egyetlen folyamatos görbületté válnak, és olyan érzésem van, hogy az érzékelés minden dimenziója egy közös kontinuumot vagy mezőt alkot. A görbületet a jelentés szövete keresztezi – morális és esztétikai értékek, az egyén egyedisége, a logikai értelem, a kifejezési forma, – és e kettő olyannyira egymásba fonódik, hogy a megkülönböztethető formák fodrozódásoknak tűnnek az érzékelés vízfelszínén. A görbület és a szövedék együtt hullámzik, mert a szövés se nem síkbeli, se nem mozdulatlan, de több-irányú, összefonódó impulzusok rendszere, melyek a tér egészét betöltik. Úgy érzem, a világ rajta van valamin, olyasféleképpen, mint a színes kép a filmen, alapot adva és összekötve egymással a színek foltjait, bár a film itt valamiféle sűrű energiaeső. És felismerem, hogy ez a valami, amin a világ van, az agyam – a „mágikus szövőszék,” ahogy Sherrington nevezi. Agy és világ, érzékek görbülete és jelentés szövedéke, elválaszthatatlanul egymásba fonódni látszik. És közöttük úgy feszül a határ, hogy egymást meghatározzák, és egymás nélkül létezni nem tudnának.

Orgonamuzsikát hallgatok. Ha a levél gesztikulált, az orgona szinte szó szerint beszél. Az orgonista nem használja a vox humana regisztert, mégis úgy tűnik, mintha a hangok egy hatalmas, nyáltól nedves torokból törnének elő. Ahogy a lábpedálokkal lassan lefelé halad a skálán, a hangok mint óriási, ragacsos pacák ömlenek. Jobban odafigyelve észreveszem, hogy a pacák mintázatot öltenek – lüktető, növekvő körök, egyenletesen és finoman elosztva, mint fésűk fogai. Most már nem nedvesek és folyékonyak, mint valami élő torok, hanem különállóak, mint mechanikai szerkezetek. A hang szétszakadozik megszámlálhatatlan, különálló zümmögő rezgéssé. Tovább figyelek, és a rések bezárulnak, vagy talán csak minden egyes zümmögés maga is pacává válik. A folyékony és a kemény, a folytonos és a különálló, a ragacsos és a tüskés egymás változatainak tűnnek, vagy ugyanazon dolog különböző mértékű nagyításainak.

Ez a téma száz különböző módon jelenik meg – az ellentétek egymástól elválaszthatatlan polaritása, a tudat minden lehetséges tartalmának kölcsönössége és egymásra utaltsága. Elméletileg könnyű belátni, hogy minden érzékelés kontrasztok érzékelése – figura és háttér, fény és árnyék, éles és homályos, erős és gyenge. Azonban a szokásos figyelem, úgy tűnik, képtelen egyszerre befogadni a kettőt. Érzékelésben és gondolkodásban egyaránt egyik dologtól a másikig megyünk, egymás után. Nem tudjuk figyelmünket a figurára irányítani anélkül, hogy a hátteret többé-kevésbé ki ne szorítanánk tudatunkból. Ám ebben az új világban a dolgok kölcsönössége minden szinten meglehetősen nyilvánvaló. Az emberi arcnak, például, minden aspektusa tisztán látszik – a forma, mint egész, minden egyes hajszállal és ránccal. Az arcok kortalanná válnak, mert az öregségre utaló jelek magukban hordozzák a fiatalság jelentését is; a csontok formája, melyek a koponyát alkotják, az újszülöttet juttatja eszembe. Az agy asszociatív kapcsolatai egyszerre tüzelnek a szokásos sorrendiség helyett, az életnek olyan képét vetítve elénk, melynek félreérthetősége ijesztő, integritása örömteli lehet.

A hirtelen felismerés, hogy gonosz nélkül nem létezik jó, könnyen döntésképtelenséghez vezethet. Ha az őrület az épelméjűség része, és a kétkedés benne van a hitben, lehetséges, hogy csak egy pszichotikus vagyok, aki épeszűnek tetteti magát, egy szédült, megrettent őrült, akinek ideig-óráig sikerül eljátszania, hogy önmaga ura? A kétszínűség mesterművének látom most az egész életem – egy zavarodott, magatehetetlen, éhes és ijesztően érzékeny embrió énem gyökerénél, aki megtanulta, lépésről lépésre, hogyan kell alkalmazkodni, hízelegni, uralkodni, kunyerálni, áltatni, ámítani, csalni, és ezáltal hozzáértő, megbízható ember látszatát kelteni. Mert ha a lényeget nézzük, mit tud egyáltalán bármelyikünk?

Hallgatom a misét celebráló papot, és az apácák kórusát, kik válaszolnak neki. A pap érett, kimunkált hangja az Egyetlen, Szentséges, Katolikus és Apostoli Egyház békés tekintélyét zengi, az egyszer és mindenkorra a szenteknek juttatott Hitet. Az apácák válaszolnak, naivnak tűnő, gyermeteg, ártatlan áhítattal. Ám jobban odafigyelve, hallom, ahogy a pap „felveszi” a hangját, hallom a kidagadt, felfújt léggömböt, hallom a nagy csaló mesterkélten kenetes hanghordozását, a nagy csalóét, aki előtt a szegény kis apácák megfélemlítve térdepelnek. Mélyebbre hatolok. Az apácák nem félnek egyáltalán. Csak lapítanak. Elég csak kissé megmerevedniük, és a meghajolás petyhüdt kifejezése bezáródó karmokká változik. Olyan kevés férfivel körülöttük, az apácák tudják, mi a jó nekik: meghajolni és túlélni.

Ez a kimondottan cinikus nézőpont azonban csak egy közbülső állapot. Kezdek elismeréssel nézni a papra, amiért ilyen mesteri módon bánik a pszichológia eszközeivel, és azért a határtalan bátorságért, hogy képes ilyen tekintélyesnek látszani, amikor az ég világon semmiről fogalma sincs. De talán nem is létezik más tudás, csak a színészkedés tudománya. Ha lényünk legbelsejében nincs igazi én, amelyhez hűségesnek kellene lennünk, az őszinteség nem más, csak bátorság – a színlelés szégyentelen játékának része.

A színlelés azonban csak akkor színlelés, ha a játékos hamisan játszik. Ki a játékos? A pap hangjának gyökerénél hallom a dzsungelbéli vadállat ősi üvöltését, de a kultúra évszázadai által hajlítva, bonyolítva, finomítva, mintázva. Minden új csavar, minden új finomság egy-egy újabb húzás a játékban, hogy az eredeti üvöltés hatásosabbá legyen. Kezdetben nyers volt és nyílt, az élelem, vagy a pár utáni vágy kiáltása, vagy csak a céltalan örömé, hogy visszhangozzanak a sziklák. Később elbűvölő ritmust kapott, majd könyörgő, vagy fenyegető tónusokat. Még később szavakká formálódott, hogy pontosan megnevezze a szükséget, hogy ígérjen, hogy alkudozzon. Még később, sokkal később, megjelentek a kerülő utak. A női hadicsel, a meghajlással kivívott győzelem, az állítás, mely szerint megéri lemondani a világról a szellemért, a ravaszság, mellyel a gyenge legyőzi az izmok erejét – s az, hogy a Földet az alázatosok öröklik.

És hallom, hogy abban az egyetlen hangban egyszerre ott van az ember történelmének minden szintje, és az élet minden állomása az ember előtt. A játék minden egyes lépése oly tisztán kivehető, mint a kivágott fa évgyűrűi. A hadmozdulatok növekvő hierarchikus rendszerbe szerveződnek, a hadicselek körbefogják az előző hadicseleket, mindegyik megjelenik az egymásra vetülő, finom rétegekben, melyek alól még most is kihallható az eredeti üvöltés. A felnőtt állat párzásra hívó kiáltása időnként átváltozik a gyámoltalan kölyök sírásává, és én megértem, hogy minden, ember alkotta muzsika – minden pompájával, részletével, vidámságával, magasztosságával, ünnepélyességével – nem más, mint a gyermek sírása anyja után, komplikálva és álcázva. Legszívesebben sírva fakadnék szánalmamban, de tudom, hogy amit érzek, csak önsajnálat. Én a felnőtt, én is ott vagyok a sötétben, egyedül, ahogyan az ősi üvöltés is ott van a zsolozsma magasztos hangszínváltásai mögött.

Te szegény kis gyermek! És ugyanakkor – te önző félnótás! A játékost keresve a színjáték mögött, a mozgató erőt mindenek alapzatánál, úgy tűnik, csak végtelen ellentmondásra lelek. A szeretet álarca mögött saját belső önzésemre bukkanok. Milyen kínos is, ha valaki megkérdezi: „Szeretsz?” És én nem tudok igent mondani anélkül, hogy nemet mondanék, mert az egyetlen valóban kielégítő válasz csak az lehetne, hogy „Igen, annyira szeretlek, hogy meg tudnálak enni! Hogy téged szeretlek, az ugyanaz, mint hogy magamat szeretem. A legtisztább önzéssel szeretlek téged.” Senki nem akarja, hogy kötelességből szeressék.

Tehát nagyon őszinte leszek. „Igen, önző vágy vagyok, és szeretlek, mert csodálatosan érzem magam veled – legalábbis jelen pillanatban.” Eszembe ötlik, vajon nincs-e valami ravaszság ebben az őszinteségben. Nagy vagyok, hogy ilyen nyílt vagyok vele, hogy azt játszom, hogy nem mutatom magam többnek, mint ami valójában vagyok – ellentétben a többi fickóval, akik azt mondják, önmagáért szeretik. Be kell látnom, hogy mindig van valami őszintétlenség az őszinteségben, mintha csak azt akarnám nyíltan mondani: „Amit most állítok, az hazugság.” Valahányszor megpróbálom őszintének meghatározni önmagam, valami hamisnak tűnik. Az a baj, hogy nem láthatom a fejem hátsó felét, még kevésbé a belsejét. Nem lehetek őszinte, mert nem tudom, teljesen, ki vagyok. A tudat egy olyan középpontból kukucskál ki, amit nem lát – és itt van a kutya elásva.

Az élet maga, úgy tűnik, az érzékenység aprócska csírájává, vagy piciny fodrozódásává kicsinyedik. Én Icurka-Picurkának hívom – egy apró atommag, aki önmagával próbál szeretkezni, de valahogy soha nem sikerül neki. A növényi és állati élet mesés sokszínűsége csakúgy, mint az emberi civilizáció, nem más, mint Icurka-Picurka próbálkozása Icurka-Picurkával, kolosszális méretekben, hihetetlen részletességgel kidolgozva. Szerelmes vagyok önmagamba, de nem kereshetem magamat anélkül, hogy el ne rejtőznék. Olyan vagyok, mint a saját farkát kergető kutya, aki elől az mindig elszalad. Azért osztódik az amőba kétfelé, hogy megoldást találjon erre a problémára?

Próbálok mélyebbre hatolni, a gondolatok közé lesüllyedni, egyre lejjebb és lejjebb, egészen a legalapvetőbb kezdeteikig. Mit jelent az, hogy szeretem magam? Hogyan ismerem magamat? Úgy tűnik, mindig valami másmilyen, valami idegen formában. A táj amit nézek, az is az én egyik állapotom, az agyi idegsejteké. A kézbe vett követ az ujjaimon keresztül érzem. És semmi sincs furcsább önnön testemnél – a szívverés érzése, a tükörben nagyítón keresztül vizsgált szem látványa, a felkavaró felismerés, hogy önmagam nem vagyok más, mint valami a külső világban. A dolgok lényegénél egyszerűen nincs mód rá, hogy az ember elkülönítse önmagát a másiktól, az önszeretet a mások szeretésétől. Az önmagamról szerzett minden tudás a mások tudása, és a másokról való tudás csak önmagam tudása. Kezdek rájönni, hogy én és más, ismerős és idegen, belső és külső, várható és váratlan tartalmazzák egymást. Az egyik keres, a másik bújik, és minél tisztábban látom, hogy egymást tartalmazzák, annál inkább érzem, hogy a kettő egy. Furcsamód gyöngéd és meghitt érzésekkel fordulok minden felé, ami korábban idegennek tetszett. Az ismeretlen, félelmetes, fenyegető, érthetetlen és távoli dolgok vonásaiban önmagamra ismerek. Igen, ez egy olyan „önmagam”, amelyre nagyon, nagyon régről emlékszem vissza – nem a tegnapi empirikus egóm, nem a tetszetősnek tűnő személyiségem, egyáltalán nem.

Az „önmagam,” melyet most kezdek felismerni, amelyről elfeledkeztem, de amelyet mégis jobban ismerek minden másnál, sokkal távolibb múltba nyúlik vissza, mint a gyermekkorom, távolabbra annál, amikor a felnőttek összezavartak és megpróbálták elhitetni velem, hogy valaki más vagyok; amikor nagyságuk és erejük révén megrémiszthettek engem a saját képzelt félelmeikkel, megzavarhattak és terrorizálhattak egy olyan, összetett játékban, melyet még nem ismertem akkor. (A játékszabályokat magyarázó tanár szadizmusa, aki mindenképpen be akarja benne bizonyítani felsőbbrendűségét.) Sokkal régebben mindezeknél, még annál is sokkal előbb, hogy embrió voltam anyám méhében, ott magasodik a mindig is oly ismerős idegen, mindaz, ami nem én vagyok, és amelyben felismerem, olyan kitörő örömmel, mely az egymástól századokon keresztül elválasztott, és most egymásra találó szerelmesek boldogságát is sokszorosan felülmúlja, felismerem hát önmagamat. A jó öreg lókötőt, aki belekevert engem ebbe az egész játékba!

Ugyanakkor olyan érzésem lesz, mintha minden és mindenki körülöttem mindig is itt lett volna, csak elfeledkeztem róluk, és most újra emlékezem rájuk. Egy kertben ücsörgünk, körülöttünk mindenfelé erdővel borított hegyek. Egy kertben, mely fuksziákkal és kolibri madarakkal teli, egy völgyben, mely a nyugati óceánhoz ereszkedik le, a sirályok vihar elleni menedékhelyén. Valamikor a huszadik század közepén, egy nyári délután, a teraszon ülünk egy asztal körül, házi sütésű fekete kenyeret eszünk, fehérbort iszunk. És mégis úgy tűnik, mintha örök idők óta itt lennénk, mert ezek az emberek itt velem már nem azok az unalmas, zaklatott kis személyiségek, akiknek nevük, lakcímük, társadalombiztosítási számuk van, nem azok a külön-külön megnevezett halandók, akiknek tettetik magukat. Inkább saját maguk örökéletű archetípusaiként látom őket, azonban anélkül, hogy emberi mivoltukat elvesztenék. Csak arról van szó, hogy a különböző személyiségeik, a pap hangjához hasonlóan, tartalmazzák a történelem egészét. Egyszerre egyediek és örökkévalók, férfiak és nők, ugyanakkor istenek és istennők. Most, hogy van időnk, hogy egymást meglássuk, az időn kívülre kerülünk. Az emberi forma mérhetetlenül értékessé lesz, és – mintha csak ezt jelképeznék – a szemek intelligens drágakövekké válnak, a haj arannyá, a bőr áttetsző elefántcsonttá. Azok között, akik együtt lépnek ebbe a világba, szentséges szeretet van, és egymás természetének elfogadása, a magasságoktól a mélységekig.

Ella, aki a kertet ültette, egy jóságos Kirké – varázslónő, a Hold leánya, macskák és kígyók ismerője, herbalista és gyógyító – a legfiatalabb idős arccal, amit bárki is láthatott, tökéletes ráncokkal és ezüst-fekete lángokként táncoló hajjal. Robertben Pán jelenik meg, de nem a kecskék Pánja, hanem a bikáké, rövid, göndör fekete haja közt tompa szarvakkal – csupa izom, csupa test, csupa túláradó vidámság. A felesége, Beryl egy nimfa, aki az erdőből lépett közénk, táncoló hajú, ringó testű tündér, aki meztelennek tűnik, még ha ruhát is visel. Az ő kenyerét esszük, az íze olyan, mint a Legelső Kenyéré, amelyhez képest anyánk saját sütésű kenyere is csak kontár utánzat. És ott van még Mary is, a szeretett kedves a szokásos, poros világban, de itt a fény és az arany ragyogás megtestesülése, a Nap leánya, kinek szemei az esti égboltból valók – kortalan teremtmény, kisded, lányka, leány, asszony, banya és holttest, minden életkorában szeretetet fakasztó.

Keresem a szavakat, melyekkel leírhatnám ezeknek az embereknek a numinózus, mitológiai természetét. Ugyanakkor olyan ismerősnek tűnnek, mintha évszázadok óta barátaim volnának, vagy még inkább, mintha most ismerném fel őket, régi barátaimat az idők kezdetéről, egy szavak előtti évszázadból. Ez természetesen összefügg saját legősibb identitásom felfedezésével, mely az Icurka-Picurkánál sokkalta régebbi – mintha a tudatosság legmagasabb formája valahogy létezett volna már a dolgok keletkezésekor. Sokat mondó pillantásokkal nézünk egymásra, mert az érzés mögött, hogy a legősibb múltból ismerjük egymást, rejtőzik valami más – titkolt, félelmetes, szinte kimondhatatlan – az, hogy egy olyan idő legmélyebb középpontjában, mely merőleges a szokásos időre, egyek vagyunk, és mindig is egyek voltunk. Csak nézzük a csodálatos rejtvényt, a tökéletes illúziót, mely szerint különbözőnek látszunk.

A felismerés megrendít. Minden idegen, ismeretlen, távoli formában – a galaxisok örök mozgásában, a halál misztériumában, a betegség és az őrület rettenetében, az idegenség érzetében, tengeri szörnyek és pókok lúdbőrös világában, saját belsőm émelyítő útvesztőiben – mindezekben a tartalmakban magamat leplezem le, önmagamra kiáltva: „Hú!” Halálra rémítem magam, és így, meghalva, az ijedtségtől eszemet vesztve, egyszerűen képtelen vagyok visszaemlékezni, hogy is történt. Általában egy labirintusban bolyongok. Nem tudom, hogy kerültem ide, mert elvesztettem a fonalat, és nem tudok visszaemlékezni a folyosók tekervényes rendszerére, mely ennek a bújócska-játéknak a színhelye. (Talán ezt az utat követtem, miközben agyam áramkörei növekedtek?) Ám most tisztán látom az útvesztő alapelvét. Ez egy olyasfajta szerkezet, amely valahogy visszafordul önmagába, de úgy, hogy valami másnak látszik, és a fordulók száma oly nagy és olyan szédítően bonyolult, hogy teljesen belezavarodok. Az alapelv az, hogy minden kettősség és ellentét sarkok módjára összetartozó, nem szétválasztott. Nem távoli pontokról indulnak, hogy összetalálkozzanak és szembeszegüljenek egymással, hanem azonos középpontból sarjadnak. A mindennapi gondolkodás eltakarja ezt a polaritást és relativitást, mert fogalmakban gondolkodik, határokban és végletekben, a sarkokban, és figyelmen kívül hagyja mindazt, ami köztük fekszik. Az elöl és hátul különbsége, a lenni vagy nem lenni különbsége elrejti egységüket és kölcsönösségüket.

A tudatosság, az érzékelés mindig az ellentétek észlelése. A különbségekre specializálódik érzékelésünk, semmi sem meghatározható, osztályozható vagy észrevehető, hacsak nem különbözik valami mástól. Azonban az embert nem egyedül tudatossága élteti, mert a lineáris, lépésről lépésre, különbségtől különbségre ugráló figyelem meglehetősen alkalmatlan egy olyan összetett rendszer megszervezésére, mint az élő test. A test rendelkezik egyfajta „mindentudással”, mely a kapcsolatokkal foglalkozik a különbségek helyett, a harmóniákkal az ellentétek helyet, és épp ezért tudatalatti, vagy tudatfeletti. Úgy „gondolkodik”, úgy működik, ahogyan a növény növekszik, nem pedig ahogy a botanikus leírja a növekedését. Ezért van Shivának tíz karja, mert Shiva az élet táncát jelképezi, a megszámlálhatatlan dolgok egyszerre cselekvését.

Az olyan fajta tapasztalás során, melyet leírok, úgy tűnik, a tudatfeletti gondolkodásmód tudatossá válik. Úgy látjuk a világot, ahogy a test egésze látja, és ezen egyszerű okból igen nehéz lefordítani ezt a látásmódot arra a nyelvre, mely ellentétekre és osztályokra épül. Az ember létének középpontjába tudatossága került, az összecsapás, a konfliktus, az ellentétek. Észre sem veszi szervezete egészének elképesztő tökéletességét, és ezért aztán az emberek többségénél sajnálatos egyenlőtlenség látható a test intelligens és csodálatos rendje, valamint a tudatuk jelentéktelen problémái között. Ám ebben a világban a helyzet megfordul. Az egyszerű emberek isteneknek tűnnek, mert tudatosságuk visszazuhan abba az alárendelt helyzetbe, ahová tartozik. Szeretet, egység, harmónia és hasonlóság fölébe kerül hát a háborúskodásnak és a megosztottságnak.

Mert amit a tudat elfelejt észrevenni, az hogy minden határ és válaszfal egyaránt tartozik mindkét oldalhoz, mindkét félhez, és amikor a határvonal alakja változik, mindkét oldal együtt mozog. A kínai jin és jang jele ez – a kört alkotó, hullámvonallal elválasztott fekete és fehér hal. Az egyik hal kiszélesedő feje a másik elvékonyodó farka. De mennyivel nehezebb azt felismerni, hogy a bőröm, és az, ahogyan az mozog, egyaránt tartozik hozzám és a külső világhoz, vagy hogy a különböző személyek befolyási övezetei azonos falakkal kapcsolódnak egymáshoz, mint egy ház szobái, ahol ha az én falam mozdul, mozdul a tiéd is. Azt csinálsz a szobádban, amit akarsz, amíg én azt csinálhatok az enyémben, amit én akarok. De az ember szobája nem más, mint ő maga, legteljesebb nagyságában, tehát az én kiteljesedésem a te összehúzódásod, és fordítva.

Amit most nézek, azt máskor bokrok összevisszaságának nevezném – egymásba gabalyodó növények, füvek, mindenfelé nyújtózó ágak és levelek. Ám most, hogy a rendszerező, összekapcsoló elme kerekedett felül, felismerem, hogy nem a bokrok, hanem az én ügyetlen gondolkodásom az összevissza. Minden gally a maga megfelelő helyén van, és a gubanc csodálatos arabeszkké változik, mely rendszerezettségében túltesz a kelta kéziratok mesés széldíszítésein. Ilyen tudatállapotban láttam egy őszi erdőt – a szinte teljesen csupasz ágak és gallyak az ég hátterében egyáltalán nem kusza összevisszaságnak tűntek, hanem egy bűvös ékszerész keze munkájának. Egy gombával és mohával borított, korhadó fatönk mintha csak Cellini alkotása lett volna – egy belső fénnyel világító gagát, borostyán, nefrit és elefántcsont konstrukció, mintha a fa minden repedését és likacsát végtelen türelemmel és hozzáértéssel faragták volna. Nem tudom, vajon ez a látásmód úgy szervezi-e a világot, ahogyan a testet, vagy egyszerűen ez a világ természetes szerveződési rendje.

Egy utazás ebbe a tudatállapotba arra készteti az embert, hogy megbecsülje a természet mintázatait, minden korábbinál mélyebb érdeklődést ébresztve a páfrányok szerkezete, a kristályok formái, a kagylóhéjak mintái, a tengeri egysejtűek, megannyi elképesztő ékszer, a magok, gubók tündéri építészete, a csontok és a vázak mérnöki munkája, a tollak aerodinamikája, a pillangók és madarak tollazatán látható szem-formák pazar sokszínűsége iránt. Egy bizonyos nézőpontból talán minden, ami e finom szerveződések része, csakis a túlélés és a fajfenntartás céljait szolgálja. Ám a lényeget tekintve, ezen teremtmények túlélése nem ugyanaz, mint maga a létezésük – és vajon mi okból?

Egyre valószínűbbnek látszik, hogy a természet rendje rokon a zenével – kagylók és csontok fúgái, rostok és hajszálcsövek ellenpontjai, hangok, fények, idegek hullámainak lüktető ritmusa. És mi elválaszthatatlanul kötődünk hozzá – egy csomópont vagyunk, egy ganglion, ösvények elektronikus összefonódása, áramköröké és impulzusoké, melyek a tér és idő egészét betöltik zümmögésükkel. Mint napsugaraktól megvilágított füst, vagy mint a fény fodrozódásai sekély vízben, úgy örvénylik ez az egész minta. Vég nélkül, újra és újra átalakul önmagává, így semmi sem állandó, csak maga a minta. A kereszteződések, csomópontok, hálózatok, a minta részletei eltűnnek időnként, egymásba olvadnak. „Alap nélküli anyaga a látásnak.” Önmaga alapja. Ha a föld eltűnik lábam alól, lebegek.

A fantáziák, melyekkel ebben a világban becsukott szemmel találkozhatunk, időnként felfedni látszanak az agy titokzatos működését, az asszociatív és formaalkotó folyamatokat, az észlelést és gondolkodást szervező rendszereket. A korábban leírttal ellentétben ezek általában egyazon téma bonyolult variációi – páfrányokból sarjadó páfrányokból sarjadó páfrányok egy sokdimenziós térben, festett üvegablakok, mozaikok hatalmas kaleidoszkóp-kupolái, bonyolult molekulák modelljeihez hasonló minták – színes gömbök rendszere, melyben minden gömbről kiderül, hogy maga is kisebb gömbök sokasága, újra és újra. Talán ez az a belső rendező elv, mely, ha nyitott szemmel nézünk, értelmet ad a világnak, még ha teljességgel zavarosnak is tűnik?

Aznap este, valamivel később, elmegyünk Roberttel ahhoz a pajtához, ahonnan nem sokkal ezelőtt kihordott minden szemetet, és az egészet egy nagy, megviselt Buick kabriolettbe pakolta, a sokk cucc ott tornyosul a kárpitozáson. A kupac látványa az emberi élet nagy kérdései közül rögtön kettőt is felvet: „Hová fogjuk ezt tenni?” valamit „Ki fogja ezt eltakarítani?” Egy nézet szerint az élőlények egyszerű csövek, egyik végükön bemennek dolgok, másik végükön kijönnek – amíg a cső el nem törik. A probléma mindig az, hogy hová tegyük a kijött dolgokat, különösen akkor, ha már olyan magasra tornyosulnak, hogy a csöveket az a veszély fenyegeti, hogy saját szemetük kiszorítja őket a Földről. És a kérdések nem mentesek a metafizikai felhangoktól sem. „Hová fogjuk ezt tenni?” A kérdés arra vonatkozik, végül is kinek a kezében van a felelősség, hogyan oldhatjuk meg a problémáinkat azon túl, hogy ráhagyjuk a dolgokat a következő generációra.

Legközvetlenebb megnyilatkozását szemlélem a szemét misztériumának: Robert kocsija magasan megpakolva, mindössze a vezetőülést hagyják szabadon a törött ajtókeretek, rozsdás kályhacsövek, drótgubancok, összenyomott konzervdobozok, egy öreg harmónium belső részei, felismerhetetlen műanyagtárgyak törött darabjai, fejüket vesztett babák, biciklik, kerekek nélkül, a belsejüket kiköpő, elszakadt párnák, nem visszaváltható üvegek, tönkrement próbabábúk, elferdült képkeretek, összetört kalitkák, drótok, elektromos vezetékek hihetetlen kuszasága, köztük narancs-, tojás- és krumplihéj, villanykörték – mindez valami sápadtfehér porral körítve, amit csak „angyalszarnak” nevezünk. Holnap majd egy vidám konvoj keretében a helyi szeméttelepre kísérjük. És aztán? Képes lehet bármilyen zúzás vagy égetés arra, hogy megszabadítson minket eme romok egyre növekvői hegységeitől? Különösen akkor, ha a tárgyak, amiket készítünk, egyre inkább szemétnek tűnnek, még mielőtt kidobnánk őket. Úgy tűnik, csak egy válasz lehet, a miénk. Mindannyian magatehetetlenül bámuljuk Robert autóját.

Az Isteni színjáték. A dolgok feloldódnak a nevetésben. Ez a nagy kupac hasznavehetetlen összevisszaság nagyszerű teljesítmény Roberttől, az értelmetlenség mesterműve. Összenyomja az egészet, és erősen hozzákötözi a korántsem elegáns, inkább rogyadozó kabrioletthez, majd hátralép, és úgy szemléli, mintha karneváli felvonulókocsi volna. Témája: az amerikai élet. Ám nem gúnyból nevetünk, mert ebben a tudatállapotban minden az istenek műve. Hogy a civilizáció iszonyatos méretű szeméthalmokban tetőzik, nem esztelen rondaságnak, hanem karikatúrának tűnik – mintha tüneményesen abszurd kollázsokkal és absztrakt szobrokkal csinálnánk viccet saját önhittségünkből. Mert ebben a világban semmi sem rossz, még csak nem is hülyeség. A rossz látszata nem más, mint hogy nem vesszük észre, hogyan illeszkedik valami a mintába, nem vagyunk képesek megérteni azt a hierarchikus szintet, ahová az esemény tartozik – egy jelenet, mely a huszonnyolcadik szinten teljességgel helytelennek tűnik, tökéletesen jó lehet a kilencvenhatodik szinten. Szintekről beszélek, vagy kanyarokról, fordulatokról egy útvesztőben, lépésekről és ellenlépésekről, melyekben az élet bezárul és kibontakozik – a kozmológiai egységről, melyet jin és jang, világos és sötét örökkön játszanak, a játékról, mely, valami egészen kezdeti szintjén úgy tűnhet, mintha jó és rossz véresen komoly harca volna. Ha a régimódi embert úgy határozzuk meg, mint valaki, aki komolyan veszi a játékot, csak csodálhatjuk őt odaadása mélysége miatt, és a bátorságáért, amiért olyan messze megy, hogy már nem is tudja, honnan indult.

Minél prózaibbnak, minél rettenetesebben unalmasnak tűnik valaki vagy valami, engem annál inkább megérint a leleményesség, mellyel a tökéletesség elrejtőzik, hogy kereshesse magát, és az, hogy ez a kozmikus joie de vivre milyen messzire elmegy bonyolult táncában. A sarki benzinkútra gondolok, egy forró délután. A szokásos fickó a baseball-lal és a sportkocsikkal, a hirdetőtáblák lagymatag cifrasága, az egyhangúság olyan biztató – semmi nincs itt, fiúk, csak mi! Embereket látok, akik úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy ők Brahma, Vishnu, Shiva megtestesülései, hogy testük sejtjei millió istenek, hogy a por drágakövek párája. Milyen komolyan játszanák el az értetlenséget, ha odamennék hozzájuk, így szólítva meg őket: „Na ne viccelj velem! Gyerünk, Shiva, vén lókötő! Jól színészkedsz, de engem nem versz át!” Azonban a tudatos ego nem tudja, hogy ő maga csak valami, aminek az isteni szerv, a test, tetteti magát. [3] Ha a sötétségből kivezető utat kereső ember meglátogat egy gurut, egy bölcs mestert, az igazából csak annyit tesz, hogy viccet csinál az önhittségéből, ezzel kényszerítve, hogy feladja azt. Nem szól semmit, de a fény a szemében azt mondja a tudatalattinak: „Tudod… tudod!”

[3] „A tudatos ember azt gondolja, hogy gondolkodik. Régóta ismert, hogy ez hiba, mert a tudatos lény, aki azt gondolja, hogy gondolkodik, nem azonos a szervvel, mely a gondolkodást végzi. A tudatos személy csak egyetlen komponense a gondolkodó személynek, tünékeny aspektusok egy sorozata.” L. L. Whyte, The Unconscious Before Freud [A tudatalatti Freud előtt] (Basic Books, New York, 1960), 59. oldal.

A mindennapi tudatállapot ellentétekre épülő világában az ember úgy érzi, hogy ő a természetben van, de nem része annak. Vagy tetszik neki, vagy nem. Vagy elfogadja, vagy küzd ellene. Vagy uralja, vagy aláveti magát neki. Azonban a teljes szervezet tudatfelettijében ez a kettéosztás nem létezik. A szervezet és környezete egyetlen, összefüggő mintázatban működik, melyben nincs alany és tárgy, cselekvő és elszenvedő. Ezen a szinten nincs egy olyan dolog, hogy fájdalom, és egy olyan, hogy én-aki-nem-szeretem-a-fájdalmat. A fájdalom, és a fájdalomra adott válasz ugyanaz. Ha ez tudatossá válik, úgy tűnik, minden, ami történik, az én akaratom szerint való. Ez azonban csak egy kezdetleges, ügyetlen érzése annak, hogy ami a testen kívül történik, az egy azzal, ami benne történik. Ez az az „eredeti identitás”, melyet a hagyományos nyelv és a megszokott fogalmaink oly tökéletesen elrejtenek.

Aktív és passzív ugyanannak a cselekménynek két szakasza. A fehér napfényben egy kicsiny mag lebeg az égen, felette, láthatatlan magasságban egy sugárhajtású repülő dübörög. Elkapom a mag egyik szálát két ujjammal, és meglepődve látom, hogy a kis teremtmény úgy vonaglik és tekeredik, mintha ki akarna szabadulni a kezemből. A józanész azt súgja, hogy ez csak a szél játéka, nem a bogáncspihe cselekvése. Ám ekkor rádöbbenek, hogy épp ebben rejlik a mag „intelligenciája,” hogy ilyen finom kis selyemantennákkal rendelkezik, melyekkel szeles időben képes mozogni. Kis szárnyacskái vannak, ezért mozog a széllel. Mert mi különbség van a vitorla használata és az evezés között? Talán csak annyi, hogy az előbbi okosabb megoldás, mint az utóbbi. Az igaz, hogy a mag nem akaratlagosan mozog a széllel, de nekem sem akaratlagosan van kezem és lábam.

Ez az élénk felismerés, hogy akarat és világ, aktív és passzív, kinn és benn, én és nem-én kölcsönös, elvezet az ilyesfajta tapasztalás legrejtélyesebb pontjához, a szokásos tudatállapothoz képest: a különös, és látszólag szentségtörő bizonyossághoz, hogy „én” Isten vagyok. A nyugati kultúrában ez a meggyőződés az elmebaj biztos jele. Ám Indiában természetesnek veszik, hogy az ember legmélyebb középpontja, atman, az univerzum legmélyebb középpontja, Brahman. Miért ne? Egy összefüggő világkép sokkal teljesebb, szentebb, egészségesebb egy olyannál, amelyben tátongó szakadék van ok és okozat között. Természetesen az „én”, aki Isten vagyok, nem azonos az egóval, az én tudatos részével, mely teljességgel tudattalan azzal kapcsolatban, hogy külső határai egyben a kinti világ belső határai. Azonban ebben a szélesebb, kevésbé ignoráns tudatállapotban kénytelen vagyok beismerni, hogy minden, amit akarok és szeretnék, közös határokkal bír mindennel, mit tagadni próbálok. Ugyanazok a körvonalak határolják mindazt, amit magaménak vallok, és mindazt, amiről azt tanították nekem, hogy külső és idegen.

Az én érzése már nem korlátozódik a bőrömön belülre. Mint hajszál a fejbőrből, végtag a testből, saját lényem úgy nő ki az univerzum többi részéből, és így lényegem az egésznek lényege. A mindennapok szokásos tudatállapotában folytonosan ki akarok maradni ebből a mindenségből, minduntalan védekezem ellene, ismerem most fel. De mit védelmezek? Csak a legritkább esetekben irányulnak defenzív manővereim közvetlenül fizikai sérülések, nélkülözés ellen. Legtöbbször csak saját védműveimet védem: a gyűrűn belüli gyűrűn belüli gyűrűn belül – semmi. Őrök az erődfal mögött, odakint lövészárkok, még kintebb figyelő radarok. A katonák háborúja külső paródiája annak a háborúnak, melyet az ego vív a világ ellen, s melyben csak az őrök vannak biztonságban. A következő háborúban csak a légierő fogja túlélni a nőket és a gyerekeket.

Visszakövetem saját magamat agyam labirintusában, végig a számtalan kanyaron, melyek során elveszítettem önmagamat, és az állandó körbe-körbe járással eltüntettem az eredeti ösvényt, amelyen ebbe az erdőbe jutottam. Vissza, az alagutakon keresztül – a felnőtt élet körmönfont státusz-és-túlélés stratégiáin, az álmainkból ismerős végeérhetetlen folyosókon át – végig az összes utcán, melyen valaha is jártam, végig az iskolai folyosókon, a széklábak és asztallábak közötti kanyargós ösvényeken, ahol egykor kisgyermekként kúsztam-másztam, végig a méh szűk, véres kijáratán, végig a pénisz csatornájának áramlásában, végig a járatokon és barlangokon, végig, időtlen vándorlásban. Egyre lejjebb, egyre mélyebbre a folyamatosan szűkülő csöveken, egészen addig a pontig, ahol az utazás már maga az utazó – egy vékonyka molekulafüzér, mely megfelelő sorrendbe próbálja rendezni önmagát, hogy az organikus élet egységévé válhasson. Fáradhatatlanul beljebb és beljebb, a végtelen táncok örvénylésén keresztül, a csillagászati kiterjedésű térben, mely a világ eredeti sejtjét körülöleli, a középpontok középpontját, mely ugyanolyan messze van idebent, amilyen távoliak odakint galaxisunktól a csillagködök.

Egyre lejjebb, és végre odakint – a kozmikus útvesztőn kívül. Felismerem önmagamban, a megzavarodott utazóban az elfelejtett, mégis oly ismerős érzést, minden dolgok eredetét, a felsőbb azonosságot, a legbelsőbb fényt, a végső középpontot, az ént, mely sokkal inkább én vagyok, mint önmagam. Ella kertjében elönt az érzés, mely olyan végtelen békétől sugárzik, hogy a világon mindenkivel meg kell osztanom: végre itt vagyok, végre visszatértem az otthon fölötti otthonba, végre átvettem az örökséget, melyet tudtukon kívül hagytak rám őseim, a kezdetektől fogva mindannyian. A világ görbülete és szövedéke mintha csak egy hárfa húrjai volnának, győzelmi himnuszok emlékeit visszhangozzák. A biztos alapot kerestem, amin állok – megtaláltam, és kiderült, hogy nem más, mint a középpont, amiből a keresésre indultam. A megfoghatatlan anyag, mely az univerzum minden formája alatt fekszik, most rájövök, csak saját gesztusom. De hogy tévedtem akkor el? És miért kellett ekkora utat megtennem azokon az egymásba gabalyodó folyosókon, hogy hagyományos énem a védekező védekezés remegő örvényének tűnjék?

A házba belépve felfedezem, hogy a bútorok élnek. Minden gesztikulál. Az asztalok asztaloznak, a vázák vázáznak, a falak falaznak, a berendezés berendezésezik – ez az események világa, nem a dolgoké. Robert bekapcsolja a lemezjátszót, de nem mondja meg, mit rak fel. A faliképek faliképezésébe belefeledkezve csak lassan jut el a tudatomig a zene, és eleinte képtelen vagyok eldönteni, hogy hangszert, vagy emberi hangot hallok-e. A hangok egyetlen folyamként áradnak felém, kanyarogó, hullámozó, ugrándozó halk dünnyögésként, melyben végül valamiféle fafúvóst vélek felismerni – talán oboát. Később emberi hangok csatlakoznak hozzá. De nem szavakat énekelnek, csak valami „bú-bá-bűt”, mely úgy tűnik, az emberi hangban rejlő minden folyékony görbületet bemutat. Mi ez? Arra gondolok, bizonyára Robert elvarázsolt barátainak hatalmas halandzsa-éneklése. Az ének a legfinomabb, leggazdagabb, legpompásabb trillázássá, mormogássá, gágogássá, huhogássá, fokozódik – melynek nyilvánvalóan semmi értelme, csak a jókedvet szolgálja. Rövid szünet után egy hang megszólal: „Ti!” Egy másik válaszol: „Tá!” Azután „Tí-titti-tá!” És fokozatosan gyorsul. „Tá-tí-titi-tí-titi-tá! Tí-tá-tí-titi-titi-tá-tí-tá-tí-titi-tá-tá!” És így tovább, míg a zenészek teljesen eszüket nem vesztik. Robert megmutatja a lemezborítót. „Indiai klasszikus zene” – olvasom a címet. Megtudom, hogy a sorozat szerkesztője Alain Danielou, a hindu zene egyik legkomolyabb, legezoterikusabb és legnagyobb tudású ismerője, és Rene Guenonnal és Ananda Coomaraswamyval együtt a jóga és a vedanta legősibb és legnehezebb értelmezési módjának követője. Valahogy nem tudom a tiszteletreméltó Danielout összeegyeztetni ezzel a fékevesztett ember-madárdallal. A lábaimat mintha húzná valami. Vagy inkább Danielou lábát.

Vagy talán mégsem. Persze, hogy nem! Hihetetlen tisztasággal világosodik egyszerre meg értelmem, mintha az énem, a tér és az idő gyökerétől nyílna meg minden. A világ érzékelése teljesen nyilvánvalóvá válik. Meg vagyok döbbenve, hogy én, vagy bárki más azt gondolhatta, hogy az élet egy probléma, a létezés egy misztérium. Mindenkit magam köré gyűjtök.

„Figyeljetek, el kell mondanom valamit! Még soha de soha nem láttam ilyen tisztán. Egyáltalán nem számít, ha nem értitek, mert mindannyian úgy vagytok tökéletesek, ahogy vagytok, még ha nem is tudjátok. Az élet tulajdonképpen csak egy gesztus, amit senki, semmi nem csinál. Nincs szükség rá, hogy megtörténjen, nincs oka, hogy történik. Nem hajtja semmi, egyszerűen magától történik. A mozgás, a hang, a szín gesztusáról beszélek, és ahogy senki sem csinálja, nem is történik meg senkivel. Egyszerűen nincs olyan, hogy az élet problémája; ez egy teljesen céltalan játék – önmagáért való gazdagság. Ott van ez a gesztus. Idő, tér, sokféleség csak szövődményei ennek. Semmi okunk, hogy megmagyarázzuk, mert a magyarázat is csak komplikáció, az élet újabb manifesztációja önmagán, a gesztust csináló gesztus. Fájdalom és szenvedés egyszerűen csak extrém formái a játéknak, és az egész univerzumban semmi nincs, amitől félnünk kellene, mert nem történik meg senkivel! Az ego valójában nem is létezik. Az ego csak egyfajta fricska – a tudás tudása, félés a félelemtől. Egy cirkalom, egy újabb kis játék, valami átverés vagy visszhang, a tudatosság elmosódása, amely a félelemmel azonos.”

Persze azt állítani, hogy az élet csak egy gesztus, egy olyan cselekedet, mely alany, tárgy és cél nélkül való, sokkal inkább hangzik üresnek és hiábavalónak, mint örömtelinek. Ám számomra az ego, egy olyan létező valami, amely számára a tapasztalás megtörténik, inkább negatívum, mint pozitívum. Elidegenedés az élménytől, a valódi részvétel hiánya. És ebben a pillanatban én tökéletes egységben érzem magam a világgal, megszabadulva a tapasztalással szembeni krónikus ellenállástól, amely gátat szab az élet szabad folyásának, és amelytől görcsös izomzatú táncosok módjára kell mozognunk. De ezt az ellenállást nem kell legyőznöm. Mert az ellenállás, az ego csak egy újabb spirál a folyamban – része annak – és valójában nem is létezik. Nincs az a pont, ahonnan ellenállhatunk az életnek, vagy szembefordulhatunk vele.

Megint kimegyek a kertbe. A repdeső kolibrik násztáncukat járják, mintha csak labdázna velük valaki a bokrok között. Az asztalon gyümölcs és bor. Narancs – a saját képére átváltozott Nap, mintha csak a fa mutatná ki háláját a kapott melegért. Zöld levelek, fakó-friss sárgászöldek. Gyermekkoromból emlékszem erre a színre, rügyező mogyoróbokrok a lebegő párában. Beljebb, a napsütötte zöld mögött, törzsek, ágak, bogak nyirkos feketéje. Fukszia bokrok – indák gótikus szövedéke közt táncoló ezernyi bíborvörös balerina lila szoknyácskában. És mindezek mögött, a sötétedő égbolton tornyosul az eukaliptusz-liget, a hatalmas fák integetnek szépen kivehető, bambusz-szerű leveleikkel. Minden, amit látok, azoknak a hindu zenészeknek a ritmikus, fesztelen, nonszensz hangvilágát ismétli képi formában.

Egy ősi tantrikus írás szavai jutnak eszembe: „Ahogy a hullámok hozzá tartoznak a vízhez, és a lángok a tűzhöz, úgy hullámzik velünk is az örök mérték.” A gesztus gesztusa, a hullám hulláma – a levelet befogadja a százlábú, a füvet a tehén, a tejet a kisbaba, a testet a féreg, a földet a virág, a magot a madár, a végtelen energiát az agy szivárványszín, visszhangzó labirintusa. Ennek a vég nélküli, ujjongó, kozmikus táncnak a része az az alapvető fájdalom, amit az átváltozás velejárója: megrágott idegvégződések, a mező füvében rejtőző kígyó elektromos csípése, a lustán köröző héja, ahogy hirtelen lecsap, a rönkhordásban kifáradt izmok fájdalma, az álmatlan éjszakák, ahogy gondolataink szüntelenül a civilizációnkban a túléléshez szükséges nyilvántartások és könyvelések körül keringnek.

Milyen különös, mégis természetes látni, hogy a fájdalom nem probléma. Mert a fájdalom problémája abból fakad, hogy az öntudat rövidre zárja az agyat és megtölti folyosóit reszketeg visszhangokkal – az undortól való undorodással, a félelemtől való félelemmel, az alázat előtti alázkodással, a bűntudat miatti bűntudattal – úgy csavarva a gondolatot, hogy örökké vibráló csapdába ejtse magát. Szokásos tudatállapotában úgy él az ember, mintha egy nagyon érzékeny visszhang-kamrában próbálna beszélni; csak úgy juthat előbbre, ha makacsul figyelmen kívül hagyja saját szavainak végtelen, badar visszhangját. Mert az agyban az érzékek, gondolatok és érzések mindenfajta visszhangjai és tükörképei trécselgetnek az emlékezet alagútjain. Az a baj, hogy összetévesztjük ezt az információtárat annak intelligens leírásával, amit éppen csinálunk, így azt hisszük, az intelligencia az az alapanyag, amin valójában dolgozik. Mint a túl sok italtól, az öntudattól is kettőt látunk önmagunkból, és azt gondoljuk, valóban két énünk van – szellemi és anyagi, irányító és irányított, gondolkodó és spontán. Így szenvedés helyett szenvedünk a szenvedéstől, és szenvedünk a szenvedéstől való szenvedéstől.

Ahogy azt mindig is tudtuk, a világosság az én feladásával jön el. Ám ez azt jelenti, hogy feladjuk azt a hitet, hogy ezek a visszhangok és tükörképek jelentik az énünket. Különben egy tükörteremben állunk, tétova, határozatlan mozdulatokkal táncolva, mert hagyjuk, hogy a képek vezessenek minket. Körben járunk, mert az után megyünk, amit már csináltunk. Elvesztettük kapcsolatot eredeti identitásunkkal, amely nem képek rendszere, hanem a nagyszerű, önmagától mozgó gesztus, a pillanaté, melyre még nem emlékezünk. A képesség, hogy emlékezünk az időre, azt az illúziót kelti, hogy a múltból következik a jelen, a tegnap hozta mozgásba a mát. A múltból élünk, a visszhangok vezetnek, valójában nem is vagyunk igazán itt, és mindig lekéssük a lakomát. Hát nem végtelenül egyértelmű, hogy a múlt úgy követi a jelent, mint sodorvonal a hajót, és ha élők lehetünk egyáltalán valahol, akkor az itt és most van?

Az este lassan lezárja a napot, mely úgy tűnik, mintha a világ kezdete óta tartott volna. A kert túlsó végében, a hegyek lábánál hatalmas, dús lombú fák állnak, mintha csak egy ősi templom bejáratát rejtő liget volna. Innen érkezik a mély zöldeskék alkony, elcsendesítve a madarakat és véget vetve beszélgetésünknek is. A nagy csűr megvetemedett, időrágta teteje leér egészen a földig – ennek legfelső gerendáján ültünk sorban, és innen néztük a naplementét. Lent, nyugatra egy legelő fekszik, két fehér kos eszegeti a füvet. Valamivel távolabb, Roberték házában ég a villany a konyhában, jelezve, hogy Beryl készíti a vacsorát. Ideje bemenni, meghagyjuk a kertet az ébredező csillagoknak.

Ismét zene – csembalók és vonószenekar, Bach a legvidámabb hangulatában. Lefekszem, és becsukott szemekkel hallgatom. A nap során elmém iránytűjének minden égtája felől folyamatos hullámokban újra és újra rám tört valódi identitásom, az univerzummal alapjával való egység érzése. Megértettem, hogy a forrás eredete és célja önmaga, és szelleme a határtalan játékosság, az élet sokdimenziós tánca. Nincs semmilyen probléma, de ki fogja ezt nekem elhinni? Ám most pontosan látom, hogy ez egyáltalán nem számít. A játék neve bújócska, és az is része a játéknak, hogy nagyon el lehet tévedni. De a megtalálásban milyen messzire juthatunk el?

Mintha csak a kérdésre adott válasz volna, megjelenik csukott szemeim előtt szimbolikus formában az, amit Elliot „a mozgó világ mozdulatlan pontjának” nevez. Egy hatalmas udvart látok, mintha csak egy magasan levő ablakban állnék, és a padló meg a falak teljes felületét kerámiatéglák borítják, arany, lila és kék színekben játszó, bonyolult mintázatú arabeszket alkotva. Akár egy perzsa palota belső udvara is lehetne, ha nem volna ilyen óriási méretű, és a színek ilyen természetfeletti tisztaságúak. A padló közepén egy nagy, süllyesztett aréna fekszik, alakja egyszerre rózsa és csillag, széleit finom cinóber, arany és obszidián-berakású téglák szegélyezik.

Valamilyen rituálé folyik ebben az arénában, a zenének megfelelően. Eleinte méltóságteljes és királyi, mintha fényes páncélos lovagok és színes köpenyű udvaroncok táncolnának uralkodójuk előtt. Ám ahogy nézem, az atmoszféra megváltozik. Az udvaroncok lángoló aranyszárnyú angyalokká változnak, és az aréna középpontjában vakító tűz jelenik meg. A tűzbe nézve egy tűnő arcot pillantok meg, mely a bizánci mozaikok Krisztus-ábrázolásaira emlékeztet, és úgy érzem, az angyalok szárnyaikkal takarva arcukat hátrahőkölnek, áhítatos félelemtől eltelve. Az arc semmivé olvad. A tűz egyre fényesebb és fényesebb, és én látom, hogy a szárnyas lények nem félelemből vonultak hátrább – mert a tűz nem ismer haragot. A lángnyelvek melege és ragyogása oly gyengéd szeretettől teljes, hogy úgy érzem, minden szívek szíve, amit látok.

Epilógus

Mint mondtam, ez nem egyetlen módosult tudatállapoti élmény leírása. Számos eseményt sűrítettem egyetlen napba, a költői egység okán. Ugyanakkor többé-kevésbé megtartottam azt az alapvető formát, amely minden egyes élményre jellemző – egyfajta ciklust, melyben az ember személyisége darabjaira válik szét, majd újra összerakódik, remélhetőleg egy intelligensebb módon. Például igazi identitásunk elsőre úgy érződik, mintha valami végtelenül ősi, ismerős módon távoli dolog volna – mágikus, mitológiai, archaikus felhangokkal. Ám végül átváltozik azzá, ami a jelenben vagyunk, mert úgy tűnik, a világ keletkezésének pillanata nem a távoli múltban, hanem az örök most-ban van. Hasonlóképpen az élet játéka elsőre, meglehetősen cinikus módon az önzőség versenyeként jelenik meg, a legjótékonyabb emberi viselkedésben is körmönfont ravaszságot láttatva. Később amolyan „vén csirkefogó” érzés lesz úrrá az emberen a rendszerrel kapcsolatban, a cinizmus humorrá változik. Ám végül a telhetetlen és mindent magába foglaló kozmikus önzésről kiderül, hogy a szeretet céltalan játékának álruhája csupán.

Azonban nem akarok általánosítani. Csak arról beszélek, amit én magam megtapasztaltam, és szeretném újra hangsúlyozni, hogy ezek a drogok egyáltalán nem palackozott bölcsesség-adagok. Azt gondolom, ha nem volna írói, vagy filozófusi tehetségem, a drogok, melyek réseket ütnek a szokásos, unalmas tudat és a szervezet multidimenzionális, kitágult tudatossága közötti falakon, nem eredményeztek volna mást, mint kellemes zavarodottságot, időnként félelmeteset. Nem állítom, hogy csak intellektuális beállítottságú emberek számára lehetnek hasznosak, azt azonban igen, hogy kellő elhatározás vagy meglátás szükséges hozzá, hogy ezt a kitágult tudatállapotot a mindennapok szokásos éltével kapcsolatba hozzuk.

Az észlelés ilyen élesítői gyógyszerek, nem diétás készítmények, és ahogy a gyógyszer alkalmazását egészségesebb életmódnak kell követnie, ugyanúgy az itt leírt tapasztalatok arra buzdítanak minket, hogy egy egészebb elmeállapotot próbáljunk fenntartani. A legfontosabb az ehhez szükséges eszközök közül az, amit meditációnak neveznék, ha ezt a szót nem használnák oly gyakran spirituális vagy mentális gyakorlatokra. Meditáció alatt nem egy olyan gyakorlatot vagy tevékenységet értek, amivel valamire felkészülünk, amit valami későbbi cél érdekében végzünk, és nem is olyan diszciplínát, mely az előrehaladásra fókuszál. A szemlélődés talán jobb szó, az elmélkedés, vagy még inkább az összpontosítás. Az idő lelassítására gondolok, a rohanó elme csillapítására, arra, hogy engedjük, hogy figyelmünk a jelenben pihenjen – egy nem-kutató szemlélődésre, mely nem azt nézi, minek kellene lennie, hanem, hogy mi van. Ez lehetséges, sőt nem is nehéz, bármiféle drog használata nélkül, bár a vegyszereknek megvan az az előnyük, hogy „megcsinálják helyettünk”, méghozzá nagyon mély és hosszan tartó módon.

A hajszolt, túlságosan is célorientált civilizáció emberének mindenki másnál nagyobb szüksége van rá, hogy a napi robotból egy kis időt szánjon arra, hogy ne figyeljen az időre, és tudatának tartalmai beavatkozás nélkül történjenek meg. Az ilyen időtlen terekben az észlelés ugyanúgy fejlődhet és mélyülhet, mint ahogy leírtam. Mert ha felhagyunk azzal, hogy a tudatos akaratunkon keresztül tapasztaljunk, ha felhagyunk azzal, hogy úgy nézzük a dolgokat, mintha szemben állnánk velük, vagy úgy foglalkozzunk velük, mintha rajtunk kívül állnának, alapvető és egyesítő látásmódunk a felszínre emelkedik. Azonban semmi haszna ezt célul tűzni magunk elé, vagy megpróbálni kidolgozni egy efféle látásmódot. Minden olyan próbálkozás, mely arra irányul, hogy megváltoztassa amit érzünk, vagy látunk, feltételezi és megerősíti a független gondolkodó, vagy ego létezésének illúzióját, és ha olyasmitől akarunk megszabadulni, ami nincs is, azzal csak növeljük a zűrzavart. Jobb, ha tisztába jövünk saját egónkkal, mintha megpróbálunk megszabadulni tőle. Így felfedezhetjük, hogy „az, aki tud” nem különbözik az „az, ami tudott” érzésétől, függetlenül attól, hogy a tudott dolog „külső” tárgy-e, vagy „belső” gondolat, vagy emlék.

Ily módon lassan nyilvánvalóvá válik, hogy „azok, akik tudnak”, és „az, amit tudnak” helyett egyszerűen csak tudás van, alanyok és tárgyak helyett csak cselekedetek. A szétosztott anyag és forma mozgásban levő mintaként egyesül. Ezért amikor a buddhisták azt mondják, hogy a valóság „üres”, egyszerűen úgy értik, hogy az élet, a mozgásban levő mintázat nem indul ki és nem támaszkodik semmilyen anyagi alapra. Ez elsőre elég lehangolónak tűnhet, azonban a gondolatot nem nehezebb elvetni, mint azokat a kristálygömböket, melyekről valaha azt gondolták, alátámasztják és mozgatják a bolygókat.

Előbb-utóbb ez az egységes és időtlen észlelés felülmúlja szokásos gondolkodási és cselekvési módunkat: magába foglalja anélkül, hogy elpusztítaná. Azonban módosítja is, annyiban, hogy tisztává teszi, a gyakorlatias cselekvésnek az örök jelent kell szolgálnia, nem a mindig elérhetetlen jövőt, és az élő szervezetet, nem az állam vagy a társadalom mechanikus rendszerét.

Eme csendes, szemlélődő meditáció mellett szerintem fontos szerepe van egy másik módszernek is, mely némileg hasonlít a dervisek spirituális gyakorlataihoz. Senki sem veszélyesebb őrült, mint az, aki minden pillanatában józan eszű: aki olyan, mint egy rugalmatlan acélhíd, életének rendje merev és törékeny. A nyugati civilizáció illemszabályai extrém mértékben kényszerítik ránk ezt az állandó józanságot, életünkben nincs elfogadott helye a tiszta nonszensz művészetének. Játékunk soha nem igazi játék, mert szinte állandóan racionalizált; azért csináljuk, mert jó nekünk, lehetővé teszi, hogy felfrissülve térjünk vissza a munkához. Nincs olyan védett helyzet, amelyben valóban elereszthetnénk magunkat. Nap nap után órák módjára kell ketyegnünk, és a „különös gondolatok” olyannyira megrémítenek bennünket, hogy a legközelebbi elmedoktorhoz futunk. Az Ünnepen szentbeszédeket hallgatunk és a rációnkat használjuk, ahelyett, hogy kiengednénk a gőzt.

Ha azt akarjuk, hogy eszünk józansága erős és rugalmas legyen, időnként alkalmat kell adnunk a teljesen spontán mozgások kifejezésére – táncolásra, éneklésre, kiabálásra, gügyögésre, ugrándozásra, nyögdécselésre, sírásra – röviden, olyan tevékenységekre, melyeket a szervezet egésze kíván. Egyáltalán nem lehetetlen fizikai és morális határokat felállítani, melyek között a cselekvés ilyen szabadsága kifejezhető – olyan érzékeny környezetet, melyben a nonszensznek meg van a helye. Azok, akik kielégítik az effajta alapvető irracionalitás igényét, soha nem lesznek begyöpösödöttek és unalmasak, és ami még fontosabb, megnyitják azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a szervezet alakító és intelligens spontaneitása végre a tudatba áramolhat. Ezért olyan értékes eszköz a szabad asszociáció a pszichoterápiában; egyetlen hátránya, hogy pusztán verbális. Az ilyen nonszensz „ötpercek” feladata nem az, hogy levezessék a felgyülemlett érzelmeket, vagy a fölös pszichikai energiákat, hanem hogy elindítsanak olyan spontán cselekvéseket, melyek, bár elsőre értelmetlennek tűnnek, végül értelmes formában fejezik majd ki magukat.

A fegyelmezettséget általában összekeverik a kényszerrel, a dualista felfogásnak megfelelően az akaratunk önmagunkra erőltetésével, mintha az akarat különvaló volna a szervezet többi részétől. Az emberi természet egyesült és teljes koncepciója a fegyelmezettség új megfogalmazását igényli – nem kényszer, hanem a spontán cselekvés irányítása. Fontos megérteni, hogy a fegyelem csak egy technika, amelyet a szervezet használ, mint ács a szerszámait, és nem egy rendszer, melyhez a szervezetnek alkalmazkodnia kell. Egyébként a rendszer tisztán mechanikai és szervezési igényei nagyobb fontosságot kapnak, mint a szervezet szükségletei. Olyan helyzetben találjuk magunkat, melyben az ember van az Ünnepért, és nem az Ünnep az emberért. Ahhoz, hogy a spontán cselekvés kifejezhesse magát szabályozott mintázatokban, előbb be kell indítani. Vagyis nagyobb érzékenységet kell kifejlesztenünk az iránt, hogy a szervezet maga mit akar csinálni, és meg kell tanulnunk válaszolni a belső mozgásaira.

A nyelv szinte kényszeríti az embert, hogy ezt rosszul fogalmazza meg – mintha „mi”, akiknek nagyobb érzékenységet kell kifejlesztenünk a szervezet iránt, különlévők volnánk attól. Sajnos a beszéd formulái a társas létnek azt a képzelgését követik, amely elválasztja a tudatos akaratot a szervezet többi részétől, független cselekvővé nevezi ki, aki okozza és szabályozza mindazt, amit teszünk. Így nem vesszük észre, valójában mi is az az ego, a cselekvő, a tudatos akarat. Nem vesszük észre, hogy ez csak egy társas megállapodás, mint az, hogy hány perc van egy órában, nem biológiai, vagy akár pszichológiai létező. Mert az ösztön ellen működő tudatos akarat nem más, mint a társadalmi elvárások interiorizációja, belső visszhangja, valamint a szerepnek, az identitásnak az az elképzelése, melyet a szülőktől, a tanároktól, gyermekkorunk fontos személyeitől kaptunk. Egy képzelt, társadalmilag előállított én, mely a szervezet ellen küzd, az ellen az én ellen, amelyet a természet növesztett. Ezen képzelgés segítségével tanulja meg a gyermek, hogy felügyelnie kell magát, és a társas élet szükségleteihez alkalmazkodnia.

Első ránézésre ez egy igen okos és nagyon is szükséges eszköznek tűnik, mely lehetővé teszi a rendezett társadalom működését, a személyes felelősség alapján. Valójában azonban nagy szamárság, amely több gondot okoz, mint amennyit megold. Azáltal, hogy arra tanítja az egyént, hogy az önmaga teljességétől elkülönült irányító akarattal azonosítsa magát, csak növeli elkülönültségének érzését, önmagától és másoktól. Hosszú távon csak elmélyíti a problémát, amit meg kellene oldania, mert egy olyan személyiséget hoz létre, melyben erős felelősségérzet társul hasonlóan erős elidegenedés érzésével.

Függetlenül attól, hogy kémiai anyagokkal váltották ki, vagy más módon, a misztikus tapasztalat lehetővé teszi, hogy a szerves valóság iránt különösen nyitottá és érzékennyé vált egyén felismerje egójának igazi természetét, mely csak egy áttetsző elvonatkoztatás. Különösen a drogos tapasztalat későbbi szakaszaira jellemző, hogy ez átadja helyét a másokkal való egység erős érzésének. Ez valami olyasmi, mint az az érzékenység, amely lehetővé teszi, hogy egy madárcsapat úgy repüljön és forduljon, mintha egyetlen test volna. Egy ilyesfajta érzés sokkal jobb alapot kell hogy biztosítson a szeretetteljes és rendezett társas kapcsolatokhoz, mint a különálló akarat fikciója.

Úgy tűnik, ezen drogok általános hatása az, hogy eltűntetik a védekező attitűdöket, anélkül, hogy eltompítanák az érzékelést, mint az alkohol. Olyan dolgokat veszünk észre, melyektől normálisan elzárjuk magunkat, és érzésem szerint emiatt oly gyakori a drogos élmény első szakaszában a fokozott izgatottság. Amikor feladjuk a védekezést, nem hallucinációkat látunk, hanem a valóságnak olyan aspektusait, melyeket egyébként nem veszünk észre – beleértve egy olyasfajta személyközi egység érzését, mely a civilizált ember számára már régóta ismeretlen. Hogy visszanyerjük ezt az érzést, ahhoz nem kell levetnünk magunkról a kultúrát, nem kell visszasüllyednünk valami civilizáció előtti szintre, mert sem a drog, sem a misztikus tapasztalat más formáinak hatására nem veszítjük el semmilyen képességünket vagy tudásunkat, amit a civilizációnak köszönhetünk.

Véleményem szerint az ilyen élmények hatása alatt olyan meglátások birtokába jutunk, melyeket a meditáció bizonyos formáinak kell követniük. Léteznek olyan módszerek, melyek lehetővé teszik, hogy drog nélkül újra átéljük a másokkal való egység érzését? A kultúrált nyugati ember egészséges ellenérzéssel tekint a tömegekre, és az éntudatosság feloldódására a nyájszellemben. Ám hatalmas különbség van az alaktalan tömeg és az élő szociális csoport között. Az utóbbi egy viszonylag kis társaság, melynek minden egyes tagja kapcsolatban van mindenki mással. Az előbbi egy viszonylag nagy csoport, melyben a tagok csak a vezetővel vannak kapcsolatban, és emiatt a szedett-vedett szerkezet miatt a tömeg nem egy valódi élő szervezet. Ha az emberekre úgy tekintünk, mint egy tömegre, az olyan, mintha valami félállati rendszerre gondolnánk.

A templomainkban zajló ipari méretű istentiszteletek kínálhattak volna megoldást, ha nem a tömeg, hanem a csoport szisztémáját választják. A résztvevők padsorokban ülnek, egymás tarkóját bámulják, és csak a vezetővel kommunikálnak – legyen az prédikátor, pap, vagy valamely autokratikus jelképe Istennek. Az egyházak közül több is úgy próbál ezen hiányon segíteni, hogy a szokásos szolgálaton túl táncos összejöveteleket szerveznek. Csakhogy ezek az események nagyon is világi jellegűek, és az egység érzése mindig távoli és álságos marad. Léteznek ugyan olyan csoportok, amelyekben a vezető bátorít minden tagot személyes vélemények kifejezésére, de az egység itt is verbális és gondolatbeli lehet csupán.

A probléma az, hogy a védelmeit védelmező ego borzadva hőköl vissza attól a dologtól, ami éppen segítene csillapítani állapotát – a másokkal való olyan kapcsolattól, melyet a vonzalom fizikai gesztusai alapoznak meg. A rítusoktól, a tánctól, a játéknak olyan formáitól, melyekben nyíltan megmutatkozik a csoport tagjai közti kölcsönös szeretet. Az ilyesfajta játékforma időnként teljesen váratlanul magától kialakul közeli barátok között, azonban milyen kínos is volna ilyen mély kapcsolatba lépni teljesen idegen emberekkel! Ráadásul számtalan olyan kapcsolat van, melyet az emberek szilárd barátságnak neveznek, mégsincs hozzá elég bátorságuk, hogy olyan fizikai és erotikus kontaktussal fejezzék ki egymás iránti érzelmeiket, melyek a valódi szeretet szintjére emelnék viszonyukat. Az a baj, hogy nem veszünk tudomást róla, hogy a formális barátság és a genitális szexualitás két véglete között a szeretetnek széles spektruma létezik, és épp ezért bizonytalanul érezzük magunkat ezekben a régiókban. Ezért hát mindig félünk, nehogy túllépjük a formális barátság kereteit, mert azt hisszük, hogy ebben az esetben feltétlenül a szexuális viszony végletébe kell esnünk, vagy, ami még rosszabb, a homoszexualitáséba.

A spirituális vagy testvéri szeretet és a szexuális szerelem között tátongó űr a szellem és az anyag, az ész és a test mesterséges kettéválasztását tükrözi – érzéseinket és tetteinket kizárólagos módon soroljuk az egyikhez vagy a másikhoz. A kettőt elválasztjuk egymástól, és a kapcsolat hiánya, az összekötő spektrum nemléte szárazzá teszi a spirituális szeretetet és brutálissá a szexualitást. A testvéri szeretet túlhaladása így nem képzelhető el másként, mint hogy a ló túloldalára esünk. A két véglet közötti finom és csodálatos átmenetek szinte teljesen elvesznek számunkra. Másként szólva a szeretet legnagyobb részét alig engedjük érvényesülni, mert ha a szeretetet csak végletes formáiban vagyunk hajlandóak átélni, az olyan, mintha vennénk egy kenyeret, de csak a két csücskét ennénk meg.

Fogalmam sincs, mit lehetne ez ellen tenni egy olyan kultúrában, ahol a személyes azonosság a fizikai távolságtartás függvényének tűnik, és ahol az emberek többsége még attól is visszariad, hogy megfogja valakinek a kezét, akivel nincs szexuális vagy rokoni kapcsolata. A bensőségesebb kapcsolatok kialakítását erőltetni, vagy ezirányú propagandát folytatni nem sok jóhoz vezetne, legfeljebb zavarba hozná az embereket. Csak reménykedhetünk, hogy az elkövetkező években énvédő rendszereinkben maguktól keletkeznek majd repedések, mint tojáson, ha a madár megérett rá, hogy kikeljen. A filozófia és a pszichológia, a vallás és a tudomány eredményei, melyek az ember új képét kezdik körvonalazni, a testbe zárt lélek képétől a szociális és természetes környezettől elválaszthatatlan organizmus szemlélete felé elmozdulva, alapot adhatnak bizakodásunkra.

Ez mindenképpen az az emberkép, amelyet ezek a nagyszerű orvosságok feltárnak, amikor időlegesen feloldják védelmeinket, és lehetővé teszik, hogy felfedezzük azt, amit a szétválasztó, kategorizáló normális tudatunk képtelen észrevenni – a világot, mint oszthatatlan egészet. Ez a vízió kétségkívül messze meghalad bármilyen drogos hallucinációt vagy babonákból fakadó fantáziát. Tagadhatatlan a hasonlóság az ismeretlen univerzummal, amit korunk fizikusai és biológusai próbálnak leírni. Mert az ő gondolkodásuk célja nem más, mint hogy egy egységes kozmológiát fedezzenek fel, melyet már nem szorít keretek közé az elme és az anyag, a tárgy és a tulajdonság, a dolog és az esemény, az alany és az állítmány, a valami és az energia különlevősége. És ha ez egy olyan univerzum lesz, melyben az ember már nem gondolja és nem érzi úgy, hogy ő egy magányos valaki, akinek idegen és fenyegető tárgyakkal kell szembenéznie, akkor ez nem csak az egység kozmológiája lesz, hanem az örömé.

© Copyright 1962, 1999 Borz Pszichedelikus Honlapja.


Ecstasy tabletta adatbázis

Pszichonauták

DÁT2 Psy Help

RIASZTÁSOK
 

DAATH - A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Alapítás éve: 2001 | Alapító: Minstrel | Dizájn: Dose | Kód: Minstrel
Rendszer: Cellux | Szerkesztő: Gén

 

A személyi adatok védelmének érdekében a DAATH nem hoz létre saját csoportoldalakat a közösségi hálókon (iWiW, Facebook, stb.).