DAATH

A háborúk soha nem ártottak senkinek, leszámítva azokat, akik meghaltak bennük.

Salvador Dalí

 
KöszöntőGyarapodásAnyagokKönyvtárFórumKeresésKapcsolatok


Kategória:

Előadás


Kiadó:

Daath


Kiadás éve:

2005 / 2005



Beküldő:

seldd


Szerkesztő:

Én+te+ö=gén



Nyomtatható változat

Kapcsolódó témakör:

Feldmár András könyvét keresem


Felkerülés ideje:

2005. október 6.


Utolsó módosítás:

2012. június 4.



Érdeklődés:

48695 letöltés
162 szavazat


Súlyozott pontszám:

4.74 pont


Szavazatok aránya:

81% kiváló
16% jó
2% átlagos
1% rossz
1% borzasztó



Értékelés:

kiváló

átlagos
rossz
borzasztó






Feldmár András:

Szeretet, vágy, akarat és szex

Elhangzott 2005. szeptember 27-én a Budapesti Műszaki Egyetemen.

Hát én is nagyon köszönöm, hogy itt vagytok. Ez olyan, mint hogyha egy sárkánnyal néznék szembe. Ijesztő, mondtam ma reggel, mikor fölébredtem. Úgy éreztem, hogy a kivégzésemre jövök.

Egy pár szót akarok arról mondani, hogy ki vagyok és ki nem vagyok, és hogy miért vagyok én itt és ti ott.

Mi az, amit én tudok? Tulajdonképpen, ha elgondolkozom önmagamban arról, hogy mit tudok és mit nem tudok, akkor inkább azt tudom, hogy mennyi mindent nem tudok.

Talán csak azt mondhatom a magam mentségére, hogy valamit gyakoroltam hosszú évekig. Harminchat éve hallgatok emberekre, akik nagyjából őszintén beszélgettek velem. Tehát, aki pszichoterápiára jár, az igazán hülye lenne, nem is bolond, hanem hülye, hogyha sok pénzt fizetne, sok időt töltene velem és nem lenne őszinte.

Én azért élvezem a munkámat, mert olyan beszélgetésekben vehetek részt, amik ritkák. Csak olyan dologról érdemes beszélni a pszichoterapeutádnak, amiről más emberekkel nem beszélsz. Tehát ha olyan dolgokról beszélnél a terapeutádnak, amiről beszélhetnél a barátoddal vagy a barátnőddel, akkor minek jársz pszichoterápiára?

Egy ilyen nagyon kivételes helyzetbe kerültem, és nem is tudom, hogy miért, mert ezt nem választottam, illetve belecsöppentem. Tehát tulajdonképpen csak a saját tapasztalataimról beszélhetek, arról érdemes beszélnem, meg csak azt tudom, ami... hogy az igaz, vagy nagyjából is, legalább én is, veletek szemben a legjobb, amit megtehetek, az az, hogy őszinte legyek.

Csak azt, hogy ne projektáljatok rám mindenféle dolgot, ami nem vagyok, gondoltam, elmesélem azt a történetet, amit egy Baum nevezetű ember írt, magyarul azt hiszem, úgy fordították le, hogy Óz, a nagy varázsló. Na most, az Ózban – ha nem ismeritek – van egy kislány, akit Dorkának hívnak, aki haza akar menni, de nem tudja, hogy hogy menjen haza, van egy madárijesztő, aki azt hiszi, hogy buta és agyat keres, van egy bádog favágó, akinek szív kellene, van egy gyáva oroszlán, aki a bátorságát keresi. És végül is megtalálják Óz, a nagy varázslót a Smaragdvárosban, aki elküldi őket nagyon veszélyes utakra, és mindenféle kalandjuk van, s aztán, amikor visszajönnek, akkor van egy nagyon érdekes fejezet, amit úgy hívnak, hogy a félelmetes Óz leleplezése. Ami úgy történik, hogy Toto, a kiskutya lerántja a leplet egy bizonyos helyről, ahol egy kis kopasz ember áll, és tulajdonképpen nem is egy nagy varázsló. És azonnal bevallja, hogy szélhámos vagyok.

Én ezt nem vallom be, hogy szélhámos vagyok...

Később a Dorka azt mondja neki, hogy szerintem te egy nagyon rossz ember vagy. És az Óz azt mondja, szó sincs róla aranyom, én igazán nagyon jó ember vagyok, csak rossz varázsló. Ezt el kell ismernem, ez viszont igaz rólam is. Én azt hiszem, hogy elég jó ember vagyok, de nagyon rossz varázsló vagyok, úgyhogy varázslatra ne is számítsatok se ma, se holnap.

A mai téma a szeretet, vágy, akarat és szex. Úgyhogy igyekezni fogok, hogy ehhez a témához ragaszkodjam. Az is nehéz, hogy sokan közületek láttátok a filmemet meg olvastátok az egyik könyvemet vagy a másikat, és már talán hallottatok is engem beszélni. Hogy ha én azt akarom, hogy ne ismételjem magam, akkor azt hiszem, hogy némának kellene maradnom.

A terápiában is nagyon gyakran észrevettem, hogy például ha valaki terápiában van velem öt évig, hat évig, nagyon gyakran pontosan ugyanazt mondjuk egymásnak, mint amit már mondtunk. S még ha valamit ki kell mondani, vagy el kell mondani huszonötször, és a huszonhatodikszor leesik a tantusz. Tehát én megtanultam, hogy hallani is kell, olvasni is kell ugyanazt a dolgot számtalanszor, és mondani is kell ugyanazt a dolgot számtalanszor. És különben ebben a témakörben, ami engem érdekel, itt nincs fejlődés. Az elmúlt kétezer-háromezer évben a pszichoterápia nem fejlődött. Aki azt mondja, hogy igen, az hazudik.

Az emberi problémák mindig is ugyanazok voltak, most is ugyanazok. Tehát semmi nem változik. Ami fontos, az fontos volt tegnap is, ma is fontos és holnap is fontos lehet. Tehát tulajdonképpen nagyon kevés téma van, de azért mert nagyon egyszerűen lehet bizonyos dolgokat megfogalmazni, az nem jelenti azt, hogy könnyű megérteni, sőt, hogy könnyű jól élni. Mert hogy ha még meg is értek valamit, akkor se jelenti azt, hogy az értelme szerint fogok cselekedni.

Talán elkezdem azzal, hogy a férfi és a nő között ritkán van valódi beszélgetés. Ezt már – tizenöt éves korom óta nagyon szeretem olvasni Karinthyt – és ő ezt úgy fogalmazta, hogy férfi és nő soha nem értheti meg egymást, mert mind a kettő mást akar, a férfi nőt, a nő férfit. És kész. De én nem azért mondom, hogy a férfi és a nő között valódi vetélkedés nagyon ritkán történik. Tulajdonképpen én így éltem meg, és nagyon gyakran hallottam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így élte meg.

Egy fiú, amikor serdül és először megéli a szexuális vágyát, hogyha őszinte lenne - és lehet, hogy némelyikünk őszinte volt egyszer -, akkor az igazság az, hogy a szexuális vágy egyáltalán nem személyes. Tehát mondjuk 14-15-16-17-18-19 és lehet még tovább korban abszolút mindegy volt, hogy kivel játszhatnék szexuálisan. Bárkivel játszottam volna.

Van egy amerikai... Bruce-nak hívják, aki őszintén bevallotta, hogy neki teljesen mindegy, hogy mibe dugja a faszát. Még hogy ha egy halott csirkébe, az is jobb, mint a semmi. És akkor megértette, a feleség miért féltékeny rá.

Tehát el kell képzelni, hogy ha a még fiatal, serdülő fiúk ezt úgy megmondanák a serdülő lányoknak, akkor még megérinteni sem tudnák. Mert a serdülő lányoknak az a fantáziájuk, vagy ők úgy érzik, tulajdonképpen ők arra vágynak, hogy valami romantikus dolog történjék, hogy valami nagyon személyes dolog történjék. Hogy csak őt szeresse a másik. Hogy valami exkluzív legyen. Tulajdonképpen gyengédségre vágyik a serdülő lány, nem pedig vad szexre.

Na most, abban a pillanatban, amikor egy fiú rájön arra, hogy titokban kell tartania azt, hogy a szexuális vágya az nem személyes, attól a pillanattól kezdve a hazugság az, ami a nők és a férfiak között van. Tehát nem lehet beszélgetni, hogy ha az igazat nem lehet megmondani, akkor nincs valódi beszélgetés.

Sajnos, később, férfiak is, nők is – ahogy én tapasztaltam – intimitásra vágynak. Mi az, hogy intimitás, mi az, hogy intim? Szerintem olyan beszélgetés intim, hogy ha egy másikkal beszélgetek, hogy olyan dolgokat mondjunk egymásnak, amit csak én tudok csak neki mondani, és olyan dolgokat szeretnék akarni, amit csak ő tudna csak nekem mondani.

Gondolkozzatok el egy pillanatra, hogy az utóbbi, mondjuk az utolsó hétben, mondjuk egy hétig hány ilyen beszélgetésben vettetek részt? Hogy valakivel úgy beszélgettetek, hogy csak azt mondtátok, amit csak ti tudtok mondani csak másnak - és viszont.

Nem könnyű. És milyen formában jön egy ilyen beszélgetés?

Szerintem csak úgy lehet, hogy ha én azt mondom a másiknak, hogy amikor veled vagyok, vagy amikor te ezt és ezt teszed, vagy amikor te így nézel rám, vagy amikor ez van veled, akkor én ezen és ezen megyek keresztül. Miért mondanám ezt másnak? És ki más mondhatja, hogy ha én a saját tapasztalataimról beszélek? Tehát ami intim, az az lesz, hogy én elmondom neked, hogy a te társaságodban énnekem mi a tapasztalatom, mit érzek, min megyek át. Tehát, hogy ha nincs őszinteség, és nincs spontán őszinteség két ember között, akkor nincs intimitás.

Az Allen Ginsberg, aki szerintem megváltoztatta az amerikai költészetnek a vonalát, az amerikai költészetnek az irányát, ő arra jött rá – az ő-fajta költészetet spontán költészetnek hívják – de ő ezt a spontán írást csak arra használta, hogy őszinte lehessen. Nagyon nehéz őszintének lenni. Abban a pillanatban, ha nem vagyok spontán, és majdnem kimondok valamit vagy leírok valamit, és javítani akarom, akkor már hazudok. Tehát, ha szépíteni akarom azt, ami ki akar jönni a számból, akkor már lehet, hogy nem a magam igazát mondom, hanem akkor már valaki... akkor már elképzelem, hogy mások mit akarnak hallani, és akkor azt próbálom adni nekik, ami nekik tetszeni fog. Abban a pillanatban, amikor azt akarom adni nektek, ami én azt hiszem, nektek tetszeni fog... akkor már tulajdonképpen egy prostituált vagyok. Akkor már én egy igazi művész vagyok.

Ezt most a Ginsbergtől csentem el nektek. Ez volt az ő gondolkodása. És ő csak úgy tudott megbízni magában, hogy ne hazudjon, hogy ne szépítse az igazat, úgy hogy elfogadható legyen másoknak, hogy abszolút spontán írt, és soha nem javított ki semmit, amit írt.

Ehhez bátorság kell, és – erről már beszéltem, de szerintem érdemes megismételni – hogy amikor én terápiában voltam, akkor emlékszem, hogy elmondtam a terapeutámnak, hogy attól félek, hogy halálos ágyamon egy gyáva kukacnak fogom magam elítélni, és úgy fogok meghalni, hogy nagyon fogom sajnálni, hogy nem tudtam bátor lenni. És akkor ő megkérdezte tőlem, hogy tulajdonképpen mit is értek én a bátorságon. Akkoriban én azt értettem, úgy gondolkodtam erről, hogy egy bátor ember az nem fél. S akkor majdnem leesett a székéről, röhögött. Hogy ő már nagyon sokfelé járt a világban, de ő még olyan emberrel nem találkozott, aki nem fél. Ő maga is rettenetesen félt, és nagyon gyakran fél még most is – mondta. Na most zárójelben: én nagyon örültem neki, hogy ő őszinte volt, nagyon könnyű lett volna neki úgy tennie, hogy ha ő félelem nélkül élne. De hogy ha ő hazudott volna nekem, akkor én továbbra is úgy gondoltam volna, hogy lehetséges úgy élni, hogy az ember nem fél. Ő tulajdonképpen avval segített nekem – ő nem akart nekem segíteni – de avval segített nekem, hogy őszinte volt. Hogy nem volt egy hipokrita, tehát nem tett úgy, mintha ő nem félne.

Tehát akkor mi a bátorság, hogy ha a félelemnélküliség nincs? S akkor azt mondta, hogy a nagy baj az, amikor az ember fél félni. És elkezdünk elkerülni olyan helyzeteket, ahol el tudjuk képzelni, hogy esetleg félni fogunk. Az nagyon beszűkíti az életünket. Például ha én féltem volna félni, akkor nem lennék itt.

Tehát ő úgy határozta meg a bátorságot számomra, hogy az a bátorság, hogy az ember azt csinálja, amit akar attól függetlenül, hogy mennyire fél. Tehát a félelem tulajdonképpen olyan lesz, mint az időjárás: hogy ha meg akarlak látogatni, akkor nem foglak fölhívni, hogy hát akkor most nem jövök, mert esik az eső. Akkor inkább esernyővel foglak, esernyőt fogok venni és akkor is meglátogatlak, ha esik az eső.

Tehát idejöttem annak ellenére, hogy féltem. Csak fölöltöztem rá. Hát most van félelem, de azért jövök.

Tehát abban a pillanatban, amikor a félelem az ember döntéseibe, elhatározásaiba beleszól, attól a pillanattól kezdve beszűkül az ember élete.

Tehát tulajdonképpen minden érzésről el lehet mondani, hogy tulajdonképpen tökmindegy, hogy mit érez az ember. Azt csak észre kell venni, és akkor annak ellenére azt csinálja az ember, amit akar.

Most már az akaratról beszélek.

A szeretet akarat nélkül semmi más, mint szentimentalitás. Az akarat szeretet nélkül, az semmi más, mint kegyetlenség. Tehát valahogy a szeretetnek és az akaratnak együtt kell járnia. Egy definíciója a szeretetnek az így hangzik: a szeretet hajlandóság az én kiterjesztésére, saját és mások lelki fejlődésének elősegítése érdekében. A szeretet önfejlesztési folyamat akkor is, ha célja másvalaki fejlődése. Lehetetlen mások szeretete önmagunk szeretete nélkül. Szeretetünk csak erőfeszítés révén válik kimutathatóvá. A szeretet nem érzelem, hanem cselekvés. És szeretni nem lehet akarat nélkül, tehát akarat nélkül nem lehet szeretni. A szeretet munka. Szabadon választott rabszolgaság – az a szeretet. És kinek dolgozik az, aki szeret? Annak, akit szeret. És honnan lehet valóban megtudni, hogy én szeretem-e a másikat? Hát meg kell kérdezni a másikat. A szeretetnek mondjuk a tesztje, az a másik. Az sohasem én vagyok. Én mondatom valakinek, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, de ha a másik azt mondja, hogy mióta én ismerlek, azóta nagyon nehéz lett az életem... És mondhatom valakinek, hogy én nem szeretlek téged, de hogy ha a másik azt mondja, hogy mióta ismerlek, azóta sokkal könnyebb az életem és sokkal jobban érzem magam, mint bármikor máskor, akkor szeretem.

Szent Ágoston mondta – mások is mondták – de ő biztos, hogy nem lehet valakit szeretni, akit nem ismerek, és nem lehet megismerni valakit, akit nem szeretek. Tehát a szeretet és az ismeret az egy és ugyanaz. Na most én meg azért mondtam és mondom is, írom néha mások megrökönyödésére, hogy az én anyám engem nem szeretett. Hát az azért, mert ő nem ismert. Ő azt mondta, hogy jobban ismer engem, mint bárki más, mer tő az anyám. De ha engem megkérdeztek, akkor azt mondom, hogy ő nem ismert engem. Tehát valami volt, amit ő szeretetnek hívott. De azt, amit ő szeretetnek hívott, azt én másképp éltem meg. Tehát attól függ, hogy kit kérdeznek meg.

A terapeutám szeretett. Mondhatjátok, hiszen képesek vagytok, hogy azért, mert tetszettem neki. Az anyám akkor sem szeretett volna, ha pitizek neki.

Megint egy gyakori téma, hogy a szeretetnek és a vágynak semmi köze egymáshoz. Ezt szerintem mondjuk az első osztályban, az első elemiben kellene tanítani. És hogy felnőtt emberek jönnek hozzám terápiába, és nem tudják, és úgy élnek, hogy azt mondják, hogy szeretet arra, ami vágy, és hogy abszolút nem tudják, mi a különbség a kettő között az engem rökönyít meg.

És vágyon ebben a pillanatban nem csak a szexuális vágyat értem, hanem vágyon értem azt, hogy valamit akarok, ami nincs, hogy valamit akarok a másiktól. Tehát akkor amikor, abban a pillanatban, amikor beléptem az ajtón s az anyám azt mondta, hogy „Miért ilyen hosszú a hajad? Miért nem vágod le a hajad?” Vagy „miért lóg a hajad a szemedbe?” Abban a pillanatban ő a vágyát mutogatta nekem, ő megmondta, hogy ő mire vágyik, ő arra vágyik, hogy a frizurámnak egy bizonyos struktúrája legyen. Ő azt hitte, hogy ez a szeretetnek a jele. Ő vágy, ő arra vágyott, hogy más legyek, mint amilyen vagyok. Tehát, hogy ha azt szeretném, hogy valaki hangosabb legyen, vagy csendesebb legyen, vagy kövérebb legyen, vagy soványabb legyen, vagy magasabb legyen, vagy alacsonyabb legyen, vagy tisztább legyen, vagy piszkosabb legyen, az mind vágy. Vágy, vágy, vágy, vágy. És az nem baj, lehet vágyni mindenféle dologra, de az nem szeretet. Az egyik definíciója a szeretetnek, hogy a szeretet semmire sem vágyik. A szeretet elfogadja a másikat úgy, ahogy a másik van. Nem csak, hogy elfogadja, hanem örömöt lel benne, úgy, ahogy van.

A Jung, a Carl Jung azt mondta, a neurózis mindig a jogos szenvedés helyettesítése. Még egyszer elmondom: a neurózis mindig a jogos szenvedés helyettesítése. A Feldmár meg azt mondja, hogy a hisztéria az mindig egy valódi konfliktusnak az elfedése. Ha az életemben, ebben a pillanatban van egy konfliktus és nem akarok szembenézni a konfliktussal, akkor a legjobb úgy nem szembenézni vele, hogy hisztérikus leszek, hogy mindenféle érzelmeim lesznek.

Sartre, Jean-Paul írta az emóciókról, írt az érzelmekről, és az egyik kép, amit ő festett, az az, hogy ha egyedül vagyok egy szobában és egy oroszlán lép be, akkor az egy konfliktus, ugye? De, hogyha meg akarom szüntetni az oroszlánt és nincs nálam pisztoly, vagy puska, vagy kard, vagy mit tudom én, mi kéne hozzá, akkor a legjobb elájulnom. És abban a pillanatban, amikor elájulok, akkor már nincs oroszlán. Na most nagyon sokan, azon férfiak és nők, akik hisztérikusak vagyunk, pontosan ezt csináljuk: hogy ha nem akarjuk az oroszlánt, akkor elájulunk. És el lehet ájulni sírásban, dühben, mindenféle emócióban, és akkor nem kell foglalkozni a valódi problémával, a valódi konfliktussal. Úgy is lehet mondani, hogy amikor az akaratunk valahogy semlegesítve van, hogy ha az akaratunk nem hatásos, tehát, hogy ha a világot nem tudjuk megváltoztatni az akaratunkkal úgy, ahogy mi szeretnénk, akkor megváltoztatjuk önmagunkat: valamit meg kell változtatni. Tehát, hogy ha én titeket nem tudlak, akkor magamat. És ahogy magamat megváltoztatom, azok az emócióim, azok az érzelmeim.

Kicsit a párkapcsolatokról is hadd beszéljek, mert az mondjuk egy bevezetés lenne a szexhez. És szerintem ez mind egyben jár, ez a szeretet, vágy, akarat és szex. Tulajdonképpen miért verik a férfiak a nőket és néha a nők a férfiakat. Hallom, ez még így történik Magyarországon. Meg máshol is.

Szerintem azért – mondjuk én elmondom a férfi oldaláról, majd egy nő mondja el a nő oldaláról – hogy ha én egy akarok lenni egy másikkal, hogy ha én egy akarok lenni egy nővel, akkor legalábbis két út van erre. A leggyorsabb út az, hogy ha dominálok, hogy ha azt mondom, hogy legyünk mi ketten egyek és legyen az az egy én. Mondjuk legyünk egy kutya, én leszek a kutya és te leszel a farkam, és addig, amíg te úgy mozogsz, ahogy én mozgatlak, addig minden rendben. Tulajdonképpen abban a pillanatban, születésünk után, abban a pillanatban... Először is azt hallucináljuk mindannyian, és tényleg mindannyian azt hallucináltuk, és ti hallucináltatok – LSD nélkül – hogy az anya, az anyátok, a mamátok az „te” vagyok. És ez nagyon helyes, ez kell. Hogy ha egy gyerek túl korán ébred föl arra, hogy az anyja nem ő, akkor nagy bajban van. Egész életére bajban lehet emiatt, hogy ha túl korán ébred föl arra, hogy az anya az nem én vagyok, a mamám az nem én vagyok. Mert egy normális helyzetben minden anya úgy működik, hogy a csecsemő rá sem jöjjön arra, hogy ő különálló. Ami azt jelenti, hogy a mamának van egy intuíciója, hogy mi kell a csecsemőnek, és tulajdonképpen akkor a csecsemő azt érzi – honnan tudom, hogy mi vagyok én és mi nem vagyok? Amit én mozgatni tudok, mondjuk a kezem, az én vagyok. És először a csecsemő mozgatni tudja a mamáját, pontosan ugyanúgy, mint a kezét. Egy jó mama, már akkor, amikor a csecsemő hallucinálja a mellet, a mellbimbót, a tejet, mire a csecsemő kinyitja a szemét, a mama már kinyitotta a blúzát és az emlő már ott van, és akkor a csecsemőnek csak be kell venni a mellbimbót a szájába. Na most, hogy ha ez mondjuk hatszázszor megismétlődik, hogy amit akarok, amit elképzelek, az megvalósul a világban, akkor valószínűleg egy olyan emberré növök, aki bízik abban, hogy ami én eltervezek, amit én akarok, azt meg tudom valósítani, mert hatszázszor megvalósítottam a mamámnak a mellét. Na most, nem mindannyian vagyunk ilyen szerencsések. Tehát abban a pillanatban, amikor a mama frusztrálni kezdi a csecsemőt, akkor a csecsemő rádöbben arra, hogy istenem, a mama és én nem egyek vagyunk. Hát ez egy rettenetes kiábrándulás! És akkor sokan közülünk felfedezzük, hogy nem is kell nekünk a mama, csak a hüvelykujjam kell. Mert ha a mamát nem tudom kontrollálni, akkor a hüvelykujjamat tudom. Tehát, hogy ha az ő mellbimbóját nem tudom bevenni a számba, a hüvelykujjamat igen. Na most ugyanígy, hogy ha mondjuk egy szexuális partnert nem tudok mindig akkor találni, amikor éppen nekem kell, akkor maszturbálni tudok. Tehát mondjuk férfiaknak – megint nem tudom, ez hogy van a nőknek – a férfiaknak a faszuk, az pontosan ugyanolyan, mint a csecsemőnek a hüvelykujja. Na most egy ilyen szexuális kapcsolatban, hogy ha én egy akarok lenni a másikkal, akkor nagyon megijedek mindig, minden alkalommal, hogy ha a másik úgy viselkedik, mint hogy ha nem én lennék. Akkor kell őt megverni... Mint ahogy a kezem elkezdene önmagától mindenfélét csinálni, akkor megverném, akkor kontrollálni próbálnám. Hát, el kell magam szégyellni, hogyha még kontrollálni se tudom a kezemet. Egy valódi férfi elszégyelli magát, hiszen nem tudja kontrollálni a nőjét. Én is, ha tényleg nagyon önálló lesz a kezem, akkor levágom. Hát inkább kéz nélkül vagyok, mint egy kéz, ami önállóan mozog.

A másik útja, ami sokkal nehezebb, hogy hogy lehet eggyé válni, úgy eggyé válni, hogy mondjuk én és a másik találjunk egy „mi”-t. Mi. Én, te. Mi. És ez a „mi” legyen olyan nagy, hogy én és te részt tudjunk venni ebben a nagy „mi”-ben. Én most nem arról beszélek, hogy én foglak kontrollálni téged vagy te fogsz kontrollálni engem, hanem azt mondom, hogy adjuk mind a ketten át magunkat valaminek, ami nagyobb, mint én vagyok és te vagy, és remélhetőleg a „mi”, az fontosabb és nagyobb, mint én és te vagyok. Na, ez sem egy könnyű történet. Tudjátok éppen, hogy pontosan miről beszélek? Hogy ha én vagyok itt egy, és a „mi” az itt van, mert fölmutatok, mert tulajdonképpen egy sprituális, egy szellemi dolog a „mi”. Mert én materiális vagyok, te is materiális vagy, de a „mi”, az immateriális, az tulajdonképpen egy szellemi dolog, egy lelki dolog. Isteni dolog. Például én - olyan nincs, hogy beadnám a derekam neked, azt se akarnám, hogy te beadd a derekad nekem. De az nagyon édes, ha mind a ketten beadjuk a derekunkat a „mi”-nek. Az egész más. Ha mondjuk én szellemileg vagy lelkileg süket vagyok, és nem hallom, hogy a „mi” mit akar, és mondjuk te összeköttetésben vagy a „mi”-vel, és te leszel akkor a „mi”-nek a papja, vagy papnője. És akkor te azt mondod: „Süket vagy? Nem hallod, hogy a „mi” mit akar? Én megmondom neked, hogy a „mi” mit akar.” – Akkor nagy bajban lennék, mert miért hinném el neki, hogy ő összeköttetésben van a „mi”-vel, és én nem? Tehát, hogy ha nem egyezünk meg abban, hogy a „mi” mit akar, akkor nagy bajban vagyunk. Mert akkor vagy én, vagy ő - süket.

És hogy fogjuk megállapítani, hogy ki? Praktikusan - ez eléggé absztrakt dolog – ez úgy történik -, és nagyon ritkán gondolkozunk ilyenekről szerintem – hogy nagyon sokan azt hiszik, hogy a szexuális vágy az a személyben van. Tehát mondjuk, hogy nekem lehet szexuális vágyam. És mondják is hogy az én – nem tudom, mi ez magyarul: driving. Késztetés - valami olyasmi. Hogy benned van valami, hogy az én szexualitásom erősebb vagy magasabb, mint a páromé. Hogy nekem jobban kell a szex, mint a páromnak. Mintha ahhoz születnénk, hogy hmm, nekem ekkora van, neki meg ekkora. És akkor, de még ha ez így is lenne, akkor is nem lenne jó, ha nekem ekkora van, akkor keresek valakit, akinek is ekkora van?

De szerintem nem így van. Szerintem nekem nincs szexuális vágyam. A szexuális vágy mindig két ember között van. Nem bennem, nem a másikban. A valódi szexualitás, az két ember között van.

Tehát abban a pillanatban, amikor azt mondom, hogy én nagyon szeretnék veled szexelni, és te azt mondod: „Hülye vagy? Hát pont most? Én nem érzek semmit.” – Akkor az egyik fél süket. Vagy én vagyok süket, és érzek valamit, és én rosszul éreztem, hogy van köztünk valami, vagy van köztük valami és a másik süket, és nem akarja érezni, ami valóban köztük van. De olyan nincs, hogy valami tényleg köztük van, és egyikük sem süket és akkor nem tudnák, hogy ez köztük van. Akkor ez olyan, mint a filmeken néha a tengerparton egy férfi és egy nő egymást megközelíti, és akkor így lassan együtt mennek, és akkor így egymás karjaiba ugranak – így történik a valódi szex! Ami nem így történik, ami úgy történik, hogy az egyik itt van és főz, a másik meg jön... az nem szex! Az valami más! És megmondom, hogy mi az a más! Az a más az egy szorongás. Az egy szorongás. Az egy félelem, amit szexualizálunk. Az tulajdonképpen egy rettenetes szorongás. Az egyedüllét, az elvágottság vagy levágottság, elkülönülésnek a szorongása. Tehát általában – és ezt nem csak a férfiak, inkább férfiak, de nők is érzik – hogy ha nagyon egyedül érzem magam, akkor valami olyasmi történik, amit úgy interpretálok, hogy nekem szex kell. Na most evvel rárontani egy másikra... A másik nem tudja, hogy miről van szó.

Még egy ilyen szcenárió van – hogy megértsétek, miről beszélek – nagyon gyakran megtörténik Kanadában, valószínűleg itt is, hogy addig a pillanatig, amíg nincs gyerek, tehát addig, amíg egy férfi és egy nő együtt vannak gyerek nélkül, addig a nő úgy általában eltűri a férfiaknak ezt a szexuális vágyát, ami bennük nem mozgat meg sokat. Dehát... jó. Viszont ha így van, és egy gyerek születik, akkor sokkal nehezebb a nőnek tovább csinálni, mert rájön arra, hogy amit a csecsemő akar tőle, pontosan ugyanazt akarja a férje. És akkor rájön, hogy a csecsemőnek jár. De egy felnőtt férfinek nem. És akkor nem tudja a férfi, hogy mi történik, és gyakran a férfi nagyon dühös lesz a gyerekére. Hogy ha gyerek mondjuk egy fiúgyerek, innen keletkezik az ún. Ödipusz-komplex. Ezt nem a gyerek találja ki, ezt az apa csinálja. Féltékeny lett arra, amit a felesége a fiának ad és nem neki.

Még egy kicsit beszélek az akaratról. Szent Ágoston azt is írta, hogy az kérdezte, imádkozott Istennek, és kérdezte, miért nem teszem azt, amit akarok, és miért teszem azt, amit nem akarok. Ha elgondolkoztok ezen, ez egy nagyon érdekes kérdés és valószínűleg nem ő volt az egyetlen, aki ezen nagyon elgondolkozott. Ő őszinte volt, leírta a bevallásaiba [Vallomásaiban – a szerk.].

Szóval miért nem teszem azt, amit akarok, és miért továbbra is teszem azt, amit már nem akarok. Ő erre nem válaszolt, és azt hiszem az Isten sem válaszolt neki.

De én tudok választ adni. [hangos röhögés]

Egy kicsit a függőségekről beszélek tulajdonképpen. Már ő is, a Szent Ágoston is a függőségről beszélt. Egész biztos, hogy arról beszélt, hogy nem akarta, hogy fölálljon a fasza, hogy nem akarta, hogy maszturbáljon és mégis maszturbált. Pedig Istennek a papja volt.

Amikor Angliában dolgoztam, Londonban dolgoztam, és mint hipnotista hirdettem magam, mert pénzre volt szükségem [röhögés], akkor nagyon érdekes emberek jöttek hozzám látogatóba. Olyanok, akik terápiába soha nem jöttek volna. Úgyhogy így egy más rétegét az emberiségnek megismertem. Például egy pap jött hozzám, aki azt mondta, azért jött hozzám Londonba, mert egy kanadai pap és nem akarta, hogy Kanadában valaki is tudja, hogy neki mi baja van. Én mondtam, hogy kanadai vagyok. [hangos röhögés] És az ő problémája az volt, hogy minden rendben volt, és misézett, és fölmutatta, amit föl kell mutatni... és minden rendben volt, már több éve pap, nem bánta meg egyáltalán... de néha, hogy ha elmegy egy újságárus előtt – és főleg Londonban ez van – és meglát egy ilyen meztelen nőt egy képeslapnak a fedelén, akkor azonnal föláll a fasza és egy hétig áll! [hangos röhögés] És kérte, hogy segítsek [hangos röhögés]... Én teljesen komolyan vettem, mondtam, hogy hát ez rettenetes lehet. Hogy itt van az Istennek az embere, aki tulajdonképpen akkor, amikor pappá avatták – a pappá avatás, az az, hogy az ember feláldozza a szexualitását, elhatározza akarattal, hogy nem fog élni szexuális életet, és szublimálni fogja azt az energiát, ami másoknak szexuálisan történik, és valamivel magasabb színvonalra kell emelni. Na most a másik panasza az volt, hogy amikor misét kellett mondania, akkor nem találta meg a szavakat. Nem tudott ékesen beszélni, nem volt ékesszóló. Én nagyon fiatal voltam, nagyon zöld voltam, nagyon jól tudtam odafigyelni, de halvány gőzöm sem volt, hogy evvel mit csináljak. Francis Huxley volt az egyik tanárom Londonban, ő az Aldousnak volt az unokaöccse, Juliannak volt a fia. Ő egy antropológus, aki azt kutatta, hogy más kultúrákban hogyan, mit csinálnak pszichoterápia helyett. Szóval ilyen antropológiai tanulmányt végeztem vele és mondtam a papnak, hogy jöjjön vissza holnapután s addig megbeszéltem ezt a Francis Huxleyval, hogy mit csináljak. Hát ő azt mondta, hogy ez a két szimptóma, az erekció, ami egy hétig maradt és ékesen szólt az egy szimptóma tulajdonképpen, mert ha valóban szublimálni tudná a szexualitását, akkor ékesszóló lenne. Tehát ő azt mondta, hogy hipnotizáljam meg, és mély hipnózisban segítsek neki elképzelni, hogy a fasza, az egy fa. Egy lombos fa. Élő fa. És ezt meg is tettem vele többek között, amikor visszajött. Kiástuk a fát, gyökerestől és a szájába ástunk egy... a nyelve helyett beástuk a fát, hogy nőjön a szájába, ne a combjai között. Tehát azt az esküt, amit ő megtett, amikor őt pappá avatták, ezt szimbolizáltuk. Hogy azt az energiát, azt a szexuális energiát, ami a combjai között él, az menjen föl, hogy az Isten szavát tudja ékesen közvetíteni. Amikor kijött a hipnózisból, nagyon meg volt lepve, és gondoltam, hogy majd megvárjuk, hogy mi lesz. Körülbelül három hónap múlva kaptam tőle egy kis levelet, amiben leírta, hogy ő nagyon örül, hogy többé ilyen nem történt meg, a fasza nem áll föl és sokkal jobban prédikál.

Most körülbelül beszéltem egy órát, úgy nagyjából tudjátok, hogy mi a témakör. Minden kérdést meg fogok hallgatni, és ha tudok, akkor válaszolok rá, vagy hogy, ha akarok, ha nem, akkor nem. De ti bármit kérdezhettek tőlem, az biztos.

Kérdező: Azt szeretném kérdezni, hogy ez a serdülő kori szexuális vágy, amit említett, az ön szerint akkor a... az a szexualizált szorongás a felnőttéválástól vagy pedig mikor lesz képes ez az egyed ilyen igazi szexualitásra, amit ön említett. Tehát ezt a folyamatot...

Hát a kérdés az, hogy abban a pillanatban, amikor valaki nem úgy érzi magát, hogy el van vágva a világtól, ha valaki nem úgy érzi magát, hogy egyedül van, akkor a szexualitás nem változik, akkor nem lesz idegcsillapító. Tulajdonképpen mint egy orvosságot használjuk leginkább. Lehet ilyen szorongásellenes orvosságot kapni a pszichiátertől vagy lehet sokat szexelni. Lehet mind a kettőt. De a nagy kérdés, ez nem is a felnövésről szól, hanem ez arról szól, hogy mit kell tennünk, hogy ne érezzük magunkat egyedül.

Na most, mi az, ami egyedüllétre ítél minket? Szerintem az egyik legnagyobb dolog, az a titok. Erről is már sokat beszéltem, körülbelül akkor, amikor egy vérfertőzés történik egy családban, mondjuk az apa hozzáér a lányához szexuálisan. A probléma tulajdonképpen nem az érintés. A probléma az, hogy erről nem lehet beszélni. A probléma az, hogy ebből egy titok lesz. És abban a pillanatban, amikor egy kislánynak egy titka van és senkinek nem beszélhet róla, akkor tulajdonképpen árva lesz. Mert se apja, se anyja nincs. Attól fogva nem lehet igazat mondani, minden, amiről szó van, az egy hazugság. Minden, amiről szó van, az csak ahelyett van, hogy az ember arról beszéljen, amiről valóban beszélni kéne. Tehát a titok, az nagyon izolálja az embert.

Ez megint nagyon érdekes, hogy amikor párterápián dolgozom, amikor párokkal dolgozom, akkor nagyon gyakran a férfi azt mondja, hogy ő nagyon szívesen beszélgetne intimen a feleségével a szex után. A feleség általában azt mondja, hogy ő nagyon szívesen lefeküdne a férjével egy jó beszélgetés után.

Nem tudom, evvel hogy kell megküzdeni. Azért beszélek erről, mert hogyha én tudok beszélni róla, akkor valószínű, amikor hazamentek ti is tudtok erről beszélni. És úgy kezdődik az egész, hogy erről beszélgetni kell. Mert hogyha erről sem lehet beszélgetni, akkor ... az ember csinál valamit, amit nem akar. És az élet nagyon rövid, és nemsokára mindannyian meghalunk, és nincs egy perc sem, amit beszélgessünk. Úgyhogy, ha erről beszélni kell, akkor most beszéljünk róla, és beszéljetek azokkal, akikkel kell.

Volt egy nagyon jó film, nekem nagyon tetszett. Egy angol nő írta, rendezte, játszott benne. Azt hiszem, hogy úgy hívták, The tango lesson, A tangó lecke. Amiben ő elmegy Argentínába, hogy megtanuljon tangót táncolni. És egy ilyen nagyon macsó férfivel áll össze, aki gyönyörűen tud táncolni, de azt mondja neki – teljesen őszintén és nyíltan –, hogy azt kell neki megtanulnia – a nőnek –, hogy úgy kell vele táncolni, mint hogyha ő nem is létezne. Tehát a férfi úgy akar táncolni a nővel, mintha egyedül táncolna. Tehát a nőnek meg kellett tanulni úgy követni a férfit, hogy ne legyen az útjába. Ez volt a cél. S a nő megtanulta és gyönyörűen tudtak táncolni.

S akkor itt a... az a befektetés vagy az a beszélgetés, amit el lehet kerülni, de jó, hogy ha az ember nem kerüli el. Amikor már ez jól ment, akkor azt mondta a nő a férfinek: „Na jó, hát ez érdekes és most már tudjuk is csinálni, de miért nem nézzük meg, hogy mi lenne a mi táncunk? Nem a te táncod, a mi táncunk!” És akkor persze a férfi – mint általában a férfiak így gondolnák, hogyha egy nő ilyesmit mondana – az mondja, hogy „Na hát akkor te akarsz vezetni és azt akarod, hogy én legyek láthatatlan.” – ami persze hülyeség, mert az nem más, hanem ugyanaz. Amit a nő akar, az az, hogy mi van akkor, ha a férfi úgy táncol, ahogy akar, de a nő úgy táncol, ahogy akar és abból milyen tánc lenne? Lenne-e egy új tánc, ami eddig nem volt, ami az ő táncuk lenne?

Hát először a férfi nagyon nem akar ebbe belemenni, aztán belemegy, és nagyon érdekes, ha megnézitek a filmet, hogy milyen más az a tánc, ami ebből kiderül. Lehet egy egész életet élni úgy, hogy csak az egyik táncol és a másik eltűri. És lehet azért küzdeni, hogy meglássuk, hogy mi a mi táncunk.

Kérdező: ... én már idősebb vagyok, mint a társaság zöme. Hogy mondjuk én azt nem értem, azt a gondolatmenetet, amit fölírtam, hogy szorongás, félelem... az abból jön ki tulajdonképpen egy szexuális vágy. Akkor megkérdezem, hogy Ön szerint mondjuk egy harmincéves házasságban akkor nincsen szorongás és nincsen félelem, hogyha nincs... akkor minden szex. Tehát akkor tulajdonképpen az a jó házasság, ahol nincsen szex. [nevetés] A másik kérdésem, mivel édesanya vagyok... ezzel az édesanyja és a saját kapcsolatával, ami mondjuk engem rosszul érintett... és amit így mondott a vággyal kapcsolatban, hogy a vágy az nem szeretet. Én megkülönböztetném azt a vágyat és azt a szeretetet, ami egy édesanya és a gyereke között van, és egy két pár között. Nyilvánvalóan a páromban ne legyen olyan vágyam, hogy te legyél fekete, szőke, fogyjál le, nem tudom még milyen legyél... Ekkorád legyen vagy ekkorád... ugye ez lehet vágyam a párommal kapcsolatban... de ha én a gyerekemnek azt mondom, hogy a hajadat vágd le...! Nem azért mondom neki, merthogy én őt nem szeretem, és akkor foglak szeretni, ha rövid a hajad, hanem a egy szülői szeretet az egy egész másfajta szeretet, abba bele kell venni azt, hogy igen is, fiam, neked én jót akarok! Lehet, hogy nekem sok van... [hosszú, hatalmas röhögés, moraj]

Megpróbálok az első kérdésre felelni. Az, hogy valaki egy kapcsolatban, házasságban él harminc évet, nem biztos az, hogy nincs szorongás, és hogy nincs egyedüllét. Én azt mondtam, hogy az a szex, ami szorongásból indul, vagy félelemből indul, az nem valódi szex. Én nem mondtam azt, hogy - az a szex, ami elkezdődik, kicsírázik, megindul a férj és a feleség között, az nagyon jó szex, kétféle szex van – az szerintem az igazi szex. Tehát ha harmincéves házasság után minden szexuális perc a kettőtök közül indul, akkor minden rendben van, akkor annyi szex lehet egy házasságban, amennyi. Háromszor naponta – nem érdekes. De kívülről nem lehet tudni. Kívülről nem lehet tudni, csak belülről lehet tudni. Nem vagyunk átlátszóak, sajnos. Mindannyian láthatatlan emberek vagyunk. Már ez önmaga is ijesztő. Hogy soha a büdös életben senki nem fogja tudni, hogy mit érzel. Soha senki nem fogja tudni, hogy mi az élményed. És te sem fogod soha tudni a másik élményét. A legegyszerűbb dolgokat nem tudjuk. Hogyha én hozzád érek, soha nem fogom tudni, hogy az neked milyen élmény. Majd erről még beszélek kicsit, más szögben. Tehát nem lehet kívülről tudni, hogyha egy pár háromszor naponta fekszik le egymással, akkor lehet, hogy kényszerből, lehet, hogy szeretetből és szerelemből - lehet, hogy a szex kettőjük közül indul, lehet, hogy az egyiknek nagyon kell a fájdalomcsillapító. Nem lehet tudni. Szóval ez a feleletem az első kérdésre. A második pont egy nagyon fontos kérdés. Én biztos vagyok benne, hogy az anyám jóindulatú volt. Én nem mondom, hogy ő rosszindulatú volt. Én csak azt mondom, hogy ő nem szeretett engem. Mint ahogy a te szavaidból is lehet hallani, az egy olyan elfogadott dolog, hogy az anya vagy valaki tudja, hogy milyennek kell lennie a gyerekének. Na most ez nem csak az anyáknak a hibája – én nem hibáztatom az anyákat. Ez a rendszerek, a társadalomunknak... hogy a társadalomnak szüksége van bizonyos sablonos dolgokra. Tehát van olyan... lehetünk úgy, ami elfogadható és lehetünk úgy, ahogy nem vagyunk elfogadhatóak. Én tudom, hogy amikor az anyám azt mondta, hogy ilyen legyen a hajad, nem olyan, akkor ő azért mondta nekem, mert ő nem akarta azt, hogy mások szégyenítsenek meg engem, vagy hogy mások azt higyjék, hogy én rossz vagyok, vagy csúnya vagyok, vagy piszkos vagyok, vagy trehány vagyok. Persze van benne egy kicsi az is, hogy mondjuk én voltam egy dolog az ő kalapjában, és ha én nem olyan vagyok, amilyennek kell lennie, akkor az rá reflektál. Tehát egy kicsit olyan – ő szabónő volt – úgyhogy egy kicsit úgy bánt velem, mint a saját ruháival. Tehát csak olyan ruhába öltözött, amiben ő meg akarta magát mutatni a világnak, és csak úgy akart velem lenni, ahogy engem meg akart mutatni a világnak. Tehát volt benne sok minden. Ha az anyám egyáltalán nem szeretett volna, akkor már egész biztos, már meghaltam volna, vagy bolondokházában lennék. Tehát, persze, hogy szeretett. De szerethetett volna még jobban. Rájöhetett volna, hogy bizonyos... ő például teljesen egyértően azt gondolta, hogy ha ő aggódik értem, akkor szeret. Ha nem aggódik értem, akkor nem szeret. Tehát teljesen egyenlítette az aggódást a szeretettel. Észre sem vette, hogy az aggódásnak van egy meta-üzenete. Ami az, hogy amikor én ... vagyok, és az anyám aggódik értem, akkor azt mondom, hogy hát biztosan van valami, amiért aggódik, és akkor megijeszt az, hogy ő aggódik értem. Én mondtam neki később, hogy én nem aggódom őmiatta. És akkor azt mondta - hát persze, mert nem szeretsz! Szóval, van valami, amikor, mondjuk ha én próbálom az én lányomat, vagy fiamat szeretni, akkor én nagyon próbálok odafigyelni, hogy ők mit könyvelnének el mint szeretetet. És azt próbálom nekik adni még akkor is, ha nem egészen értem, hogy ez miért van. Bízom abban, hogy ők tudnak valamit a jövőről, amit én nem tudok. Hogyha úgy elképzelitek, hogy a generációk egymást követik, akkor ez minden generációban meg kell, hogy történjen, hogy a kihaló generáció aggódik a jövőbe menő generációért, mert nem értik, hogy mi jön a jövőben. Tehát, ha én bízom abban, hogy a fiam és a lányom jobban ismerik a jövőt, mint én! Én jobban ismerem a múltat, mint ők! De a múlt nem jósolja meg a jövőt, legalábbis remélem, hogy nem. Ez még a terápiában is nagyon fontos. Hogy nagyon gyakran azért szenved az illető, aki hozzám jön, mert nem tudja elrendezni azt, ami történt vele. És azt hiszi, hogy ami történt vele, az meghatározza a jövőjét. És nem tud rájönni, hogy bármi történt vele a múltban, annak semmi köze nincs hozzá, hogy mit csinálok a jövőben. Semmi. Tehát még akkor is, amikor én nem értem, hogy a gyerekeim mit csinálnak, akkor is bízom abban, hogy ők tudnak valamit, amit én nem. Mint ahogy én tudom, hogy én tudtam valamit, amit a szüleim nem tudtak. Én élek most, ők nem élnek. Nekem kellett felkészülnöm arra, ami most van. Nem nekik. Tehát van egy mély bizalom, amit egy gyerek akar a szülőtől, ami a szeretetnek része. Sajnos, ebben én nem részesültem. S én ezt azért mondom, mert ezt nehéz kimondani. De hogy ha erről gondolkozni tudtok, akkor esetleg ebben valami meg tud változni. Mert nem olyan nehéz ezt megváltoztatni!

Kérdező: Elképzelhetetlennek tartod-e azt, hogy serdülőkorban a kislányoknak a szexuális vágyai ugyanolyan pár nélküliek-e, mint a fiúknak? Annyi csak a különbség, hogy mire ők eljutnak ebbe a korba, mire megtanulják a környezetüket, elhiszik a felnőtteknek, hogy ők akkor lesznek jók, akkor viselkednek helyesen, ha eljátsszák ezt a szerepet?

El tudom képzelni.

Kérdező: Az előbb említetted, hogy a terápiában sokszor huszonhatszor mondasz el egy bizonyos dolgot, amiben úgy érzed, hogy változtatni kell, és a huszonhetedikre esik le a tantusz. Ez egy párkapcsolatban úgy működik, vagy...[röhögés, taps]

Fejezd be a kérdést!

Kérdező: Úgy érzem, hogy egy párkapcsolatban ez nem tud működni sajnos, mert pontosan az van, amikor később nagyon... szerintem... nagyon jól megmagyarázták, hogy... tehát onnantól kezdve... vagyunk változtatni, akit szeretünk, és a tizenötödiknél már nem a tantusz esik le, hanem a kapu záródik be.

Az egyik dolog, ami eszembe jut a kérdésről, az hogy engem fizetnek. A párkapcsolatban téged nem fizetnek. De lehet, hogy fizetnek... [nevetés] Van egy biológiai törvény. Ez nem pszichológia, hanem biológia. A stresszről. Ami úgy megy, hogy vagy harcolni kell, vagy menekülni kell vagy keresni kell valakit, aki meg tud védeni, vagy beteggé teszed magad. Más lehetőség nincs. Na most még van egy szó, ami fontos itt, hogy: hatásosan. Tehát vagy harcolsz hatásosan, vagy menekülsz hatásosan – vagy találsz menedéket vagy védelmet hatásosan, különben egészen biztos, hogy beteg leszel. Na most, ha valamit egy párkapcsolatban százszor kell elmondani, akkor nem vagy hatásos. Tehát, hogyha az ember harcol ugyanazért minden héten kétszer, akkor az ember beteg lesz. Akkor lehet, hogy jobb, ha az ember menekül. De lehet, hogy nem kell elmenekülni mondjuk Kanadába, lehet, hogy el kell menekülni meditációba, vagy valahová máshova, vagy egy baráthoz vagy egy szeretőhöz, akkor menekülni kell, vagy védelmet kell keresni. De akár gyerekkel, akár párral, ha ugyanazt mondja az ember százszor, akkor nagy bajban van.

Kérdező: Az akarathoz tartozik egyébként, a birtoklási vágyról nem beszéltél. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy egy párkapcsolatban ugyanígy a birtoklási vágy, tehát az a mi... hogy csak a miénk legyen az a dolog, az hogyan működik, és annak hol vannak a nagyon-nagyon vékony határmezsgyéi, amit át lehet lépni valamit, vagy amit nem lehet átlépni. Hogy eddig a miénk a másik, vagy...

A rövid felelet az, hogy nagyon jó rájönni arra, hogy mi soha semmit nem birtokolunk, hogy a birtoklás az csak egy illúzió amúgy is. Tulajdonképpen mi az, ami a tiéd? Ha mondjuk egy párkapcsolatunk lenne, akkor az biztos, hogy én nem engedném meg, hogy úgy gondolkozz róla, mintha én a tiéd lennék, és azt sem akarnám, hogy én úgy gondolkozzam róla, hogy te az enyém vagy. Az egészen más, hogy ha ketten... Ez egy olyan dolog, hogyha valaki például egy szonettet szeretne írni, akkor a szonett-forma az nem nehéz. Például mikor az A.G. Lang elkezdett szonetteket írni, kb. harminc szonett jött. Hallotta a ritmusát. Mintha valaki diktált volna neki, csak leült és kellett írni. És egyik szonett jött ki a másik szonett után. Na most, ha valakivel úgy vagyunk megihletve, hogy egy bizonyos formában éljük, az olyan, hogy egy férfi és egy nő, vagy két férfi vagy két nő el tudja határozni, hogy bizonyos formában akar élni, hogy ez olyan exkluzív, hű kapcsolat. Hát akkor az az. De nem lehet... valami más történik akkor, hogyha megállapodunk abban, hogy egy ilyen formában fogunk verselni, de tulajdonképpen nem csináljuk azt, mert mondjuk egy szabad verset írunk. De ha egy szabad verset írunk, akkor állapodjunk meg, hogy egy szabad verset írjunk.

Nem tudom, hogy még mit értesz birtokláson. Amit én, azt mondtam, hogy legyünk a ketten egyek és legyek az az egy én. Az tulajdonképpen a birtoklás. Hogy ha az enyém vagy, akkor azt csinálok veled, amit akarok.

Amikor a fiam pici volt, négy éves korában, észrevettem, hogy ollóval lukakat vág a zoknijaiba. És amikor azt mondtam neki, hogy „Hát mi van? Ez mi?” Hogy miért csinálja ezt? Akkor a derekára tette a kezét, és azt mondta: „Kié ez a zokni?” És akkor egy kicsit gondolkoztam róla, és úgy félig azt akartam mondani, hogy az enyém, csak kölcsönadtam. De meg kellett engednem neki, hogy ez az övé. Valahogy ő ezt mélyen tudta is – ezt soha nem tanítottam meg neki –, hogyha az övé, akkor azt csinál vele, amit akar. És ugyanezt csinálta a játékaival. Adtam neki egy játékot, másnap kérdeztem, hol van. Azt mondta, odaadta az egyik barátjának. És amikor látta, hogy el vagyok képedve, akkor azt mondta, hogy „Nem neked adtad?” Hogyha az enyém, akkor odaadhatom másnak. Tehát ez a birtoklásnak a lényege. Így ember embert nem birtokolhat. Olyan nincs. A szeretet különben, a szeretetnek az egyik megfogalmazása az, hogy akkor szeretem a másikat, hogyha annyira tisztelem a másikat, hogy ha rájövök arra, hogy a másik olyan más, annyira más, mint én, hogy el sem tudom képzelni azokat a dimenziókat, ahol ő más, akkor is tisztelem és akkor sem akarom, hogy más legyen, mint amilyen.

Kérdező: [...] párkapcsolat része [...] nem tudják megtartani egymáshoz a tiszteletet, nem tudják elfogadni a másikat olyannak, amilyen. Hogyan lehet elfogadni?

Hogy hogyan lehet elfogadni egy párkapcsolatot? [röhögés] Hogy lehet elfogadni egy másikat? Én nem azt mondom, hogy el kell fogadni a másikat. Az embernek észre kell vennie, hogy el tudja-e fogadni a másikat. Például ha most valakinek udvarolnék, akkor odafigyelnék, a saját élményeimre figyelnék. Arra figyelnék, hogy valóban örülni tudok-e a másiknak úgy, ahogy van. Hogyha abban a pillanatban, úgy gondolkozom, hogy ez a nő igazán jó lenne, ha egy kicsit ez meg az meg az... akkor már tudom, hogy nem kell mindenkit szeretni. Én nem vagyok Krisztus. De észre kell vennem, hogy kit szeretek, és kit nem szeretek. Tehát nem kell szégyellnem magam, ha nem szeretek valakit! Észre kell venni!

Kérdező: A következő kérdésem van: A tinédzser korom már régen elmúlt, tehát ötvenkilenc éves vagyok, és hogyismondjam...

Az nem jelent semmit! [nevetés]

Kérdező: Pontosan! A kérdésem pont e körül forog. Tehát én – fejemben legalábbis -, semmit nem változott az általános érdeklődés a világgal szemben és ebben is a nőkkel szemben általában. Ugyanakkor egy óvatos megközelítés volt egy hölgy részéről, hogy mintha minket is csak nevelnének arra, hogy csak egy férfira irányulhat a mi nagy szeretetünk. És az alapvető hazugság itt kezdődik, amikor az ember ezt nem meri bevallani, például annak, akit úgy egy kicsit jobban megkedvel, tehát gyakorlatilag hogyan van ez? Tudomásom szerint Jung életének hosszú szakaszában nemcsak egy feleséggel élt együtt, hanem még akiket jobban megszeretett, azok is odaköltöztek. Csak ennyi.

Hát ez a kérdés arra emlékeztet, hogy kicsit többet kell beszélni a vágyról. A T. H. Lawrence, aki nemcsak író volt, egyik kedvenc íróm, hanem pszichoanalitikus is. Néha abból kereste a pénzét, hogy mint terapeuta működött. És írt két könyvet is a pszichoanalízisről, és mint egy valódi jó, szíves író, gyönyörűen írt a pszichoanalízisről. Sokkal szebben írt, mint Freud vagy bárki más. Na most, ő azt írta, hogy a legfontosabb a terápiában azon gondolkozni, hogy mi az embernek az igazi vágya. Mert mi csecsemők mindannyian minden szégyen nélkül teljesen spontán és őszintén bevallottuk a vágyainkat. Ha a vágyaink nem voltak teljesítve, akkor sírtunk, ordítottunk, toporzékoltunk. Tehát mindannyian egyszer, amikor egy pár percre is tudtuk, hogy mire vágyunk és hogy mi a mi vágyunk és mi a másiknak a vágya. Attól a pillanattól kezdve, lehet úgy is mondani, hogy a szüleink és a társadalom meg akar minket szelídíteni. Az olyan, mintha azok a vágyak, amikkel születünk, azok vad, állati vágyak és a szüleink háziasítani akarnak. Mint a farkasokból a kutyát. A Lawrence azt mondta, hogy a vágyaink pontosan ugyanarról a helyről származnak, ahonnan az életünk. Tehát ő nagyon tisztán látta, hogy én nem élem önmagam, én túl hülye vagyok, ahhoz hogy önmagamat éljem – nem tudom, hogy hogy verjem a szívemet, nem tudom, hogy hogy működtessem a májamat. Valami él engem. Nem én az intelligenciámmal tettem össze magam az anyám méhében. Valami formált engem. Tehát valami él engem. Azt mondta, hogy a vágyam az pontosan onnan jön, ahonnan az, ami engem él. Tehát a saját vágyaim szentsége. Ez nagyon fontos, hogy rájöjjek arra, mik az én vágyaim. Nemcsak, hogy melyik vágyam egyezik meg azzal, amit mások vágynak, hogy én azt vágyjam. Egy egész életet el lehet úgy élni, hogy másoknak a vágyait teljesítsem. Tehát elfelejthetem az összes vágyaimat, csak egyetlen egy vágyam lesz, az, hogy a ti vágyaitokat teljesítsem. Teljesen láthatatlanná fogok válni. Abban a pillanatban, amikor elmondom, hogy mi a vágyam – még az is, hogy most éhes vagyok, vagy most pisilni kell –, akkor azonnal valaki azt mondhatja nekem, hogy szégyeld magad. És a szégyen a léleknek olyan fájdalom, mintha tüzes, vörös vassal égetnék a bőrömet. Tehát valakit megszégyeníteni, az olyan, mintha lehetne érezni az égő bőr szagát. Ez egy ilyen – sajnos –, kétféle tanulási rendszer van bennünk. Az egyik megtanulni, hogy kell vigyázni magunkra fájdalomokozó stimulusoktól, pl. tűzbe ne tegyem a kezem csak egyszer. Tehát ez a fajta tanulás – egyetlen egy történés elég ahhoz, hogy soha többé ne ismételjem meg. Sajnos a megszégyenítés az ilyen. Egyszer kell, hogy valaki megszégyenítsen azért, mert őszintén megmondtam, mire vágyok, és talán soha többé nem fogom megmondani.

A terápiában az mondathatom, hogy – talán azok is, akik hat-tíz évig vannak terápiában – az egész, minden óra arról szól, hogy kiássák vagy visszahívják a saját vágyaikat Szibériából, ahova száműzték őket.

Hogy én valakinek elmondjam, elsősorban hogy én... Inkább mondom így: hogy nemcsak hogy Szibériába száműztem a vágyaimat, hogyha megszégyenítettek az igazi, valódi vágyaim miatt, hanem azért kellett őket Szibériába száműzni, mert ha tudnám, mik a vágyaim, akkor esetleg néha mégis valahogy kijönne belőlem. De ha tényleg száműzöm őket, és már én is elfelejtettem, hogy mik a vágyaim, akkor ez olyan, mintha kétszeresen bezártam volna azt, ami veszélyes. A terápiában két lépésben lehet ehhez visszajutni: ha meg tudom nyugtatni az illetőt, aki keresi a vágyait; hogy nem kell semmit sem csinálni. Az első lépés: csak tudd, hogy mik a vágyaid! Csak te fogadd el, te ne szégyenítsd meg önmagadat a vágyaidért! Tehát ha én például megkívánnám a lányomat szexuálisan, nem kell magamat... miért szégyellném magam? Ha van, akkor van. Azért, hogy nekem milyen fantáziám van, az hogy nekem mi a vágyam, az senkit nem bánt, az senkinek nem árt. Hogyha valamit tennék ezért, az ártalmas lenne. De a vágyam, az soha nem ártalmas. Ha két lépésben tudom ezt megcsinálni, hogy először is én szeretném tudni a vágyaimat, aztán szortírozhatom a vágyaimat, hogy melyiket fogom megvalósítani és melyiket nem, akkor esetleg az nem olyan veszélyes. Nagyon kevés emberrel találkozik az ember egy életben, akivel teljesen őszinte lehet a vágyaival kapcsolatban. Akivel biztos, hogyha megmondom az igazat, nem fog megszégyeníteni, hogy nem fog otthagyni, és... Mert ha otthagy, az is egy megszégyenítés. Tehát bátorság kell ahhoz – ez történik a világon mindenütt -, hogy pl. a homoszexuális vágy..., az, akinek homoszexuális vágya volt vagy van, nagyon, rettenetesen félt a megszégyenítéstől. Tehát titokban kellett a vágyait kontemplálnia. És ha talált valakit, aki ugyancsak titokban arra vágyott, akkor ketten titokban el tudták játszani, amit akartak, de titokban kellett maradni, hogy mások ne szégyenítsék meg. Na most ez ugyanaz, hogyha én például tíz nőt szeretnék szeretni, akkor jelen pillanatban az épp olyan nehézségekbe ütközne, mint történelmileg egy bizonyos ponton, hogyha egy férfival szeretnék szeretkezni. Tehát mindegy, hogy az ember mit kíván. Addig, amíg nem kényszerít senkit arra, hogy a vágyait teljesítse, hogyha az ember szabadon tud mondjuk keresni valakit, akinek a vágyai pont olyanok, mint a magáé, akkor mindent el lehet játszani. Nem moralitás kérdése, ez tulajdonképpen annak a kérdése, hogy ne kényszerítsem magamat vagy másokat arra, amit nem akarnak.

Kérdező: András, legelején mondtad, hogy az az ember bátor, aki nem fél félni. Viszont én erre azt mondom, hogy a félelemnek mégiscsak van értelme, mert ha én, mikor még kicsi voltam, és nem tudtam, hogy magas helyekről leugrani az nagyon ártalmas. Ha leugrottam volna egy nagyon magas helyről, akkor én most nem lennék itt. Most már tudom, hogy így van az eszemmel, csak volt így, amikor nem tudtam, és akkor még az a fajta félelemnek volt haszna. És hol van az a határ, amikor egy félelemre lehet azt mondani, hogy hasznos, vagy lehet azt mondani, hogy nem hasznos. Vagy van egy ilyen határ?

Reméljük, hogy tudjuk. Mint mindennel, kétféle hibát lehet elkövetni. Vagy az ember hanyag, vagy az ember túlságosan kontrollálja és befolyásolja a másikat. Amikor a gyermekeim picik voltak, én hagytam, hogy ők mászkáljanak, másszanak föl a bútorra. És ha leestek, akkor megütötték magukat – reméltem, hogy nem rettenetesen. Az volt a fontos, hogy amennyire csak lehet, megengedjem nekik, hogy a saját tapasztalataikból tanuljanak, ne azért, mert én azt mondom, hogy vigyázzon magára. Na most persze, hogy ennek van egy határa: hogyha mondjuk az ablaknál akar kimászni az ötödik emeleten, akkor persze, hogy visszarántom. Emlékszem - a fiam még négykézláb mászott, még nem tudott járni –, nagyon érdekelte őt az elektromos konnektor. Odamászott és be akarta dugni az ujját a lukba. És persze nem akartam, hogy a saját tapasztalatán tanuljon abból, hanem odamentem és gyengén visszahúztam, hogy mondtam, hogy nemnem, az nem jó, oda ne tedd az ujjad. És ezt körülbelül háromszor-négyszer megtettem. És következő nap az ajtóban álltam – ő nem tudta, hogy ott vagyok – és mászott a konnektor felé, és saját magától megállt, és azt mondta, hogy nemnemnem, és megfordult. Persze, hogy annak van értelme, hogy egy nap alatt bekebelezett engem, és már nekem nem kellett kívülről mondanom, már benne voltam. Persze nagyon kell arra vigyázni, hogy túl sok nemet mondhatok és túl sokat kontrollálhatom, persze lehet túl keveset. Tudom azt, hogy ezen a kötéltáncon, amit mindannyian járunk – főleg gyerekekkel –, két oldalra lehet leesni: az elhanyagolásra vagy a túlkontrollálásra. Na most, azért mert az én anyám... úgy éreztem, túlkontrollál, én, hogyha hibát csinálok, akkor a hanyagsággal csinálom. Ha az anyám hanyag lett volna, akkor lehet, hogy én túlkontrollálnék. Nagyon nehéz ezt a kötéltáncot jól járni.

Kérdező: Nekem a szeretet definíciói körül lenne kérdésem. Mintha elsőre lenne egy ellentmondás kettő közt. Ugye azt hallottuk, hogy ha valakit szeretünk, elfogadjuk olyannak, mint amilyen. Másrészt: elősegítjük vagy felelősséget vállalunk a lelki fejlődéséért, ami változást okozhat benne. Tehát ha azt sugározzuk, hogy téged úgy szeretlek, amilyen vagy, ezzel akár akadályozhatjuk a fejlődést, a változást. Illetve ha nem ezt tesszük, és azt sugározzuk, hogy hát mondjuk ilyen felé kéne változnod lelkileg – honnan tudhatjuk, hogy ezt nem mi akarjuk?

Az a megfogalmazás nem egészen az enyém volt, amit olvastam. De még ebben sincs tulajdonképpen ellentmondás, mert szerintem csak úgy lehet valakinek a lelki fejlődését segíteni, hogy ha az ember elfogadja a másikat úgy, ahogy van. Például, ha egy három éves gyereknek azt mondom, hogy mondjuk segítek neki, hogy legyen egy öt éves gyerek. A legjobb módszer egy három éves gyerekből egy ötéves gyereket csinálni, az az, hogy szeretni kell őt, mint egy hároméveset, mint egy három és fél éveset, mint egy négyéveset, és mélyen bízni kell abban, hogy remek ötéves lesz belőle. Hogy ha három éves korában én már izgulok és próbálom segíteni őt, hogy legyen már ötéves, és mondjuk már három éves korában ő öt éves dolgokat csinál, akkor az nem segítség, akkor egy hamis ötéves lesz. Tehát így nincs kontradikció benne, így nincs ellentmondás. Hogy ha komolyan elgondoljuk, hogy hogyan segíthetjük egymásnak a szabad növését, az pontosan az, hogy úgy szeretjük őt, ahogy éppen van. Ugyanezt kell tenni növényekkel, állatokkal. Miért ne emberekkel?

Kérdező: ... a természet nagyon sok területen nagyon jól megteremtett minket, ...úgy fogalmaztál, hogy valahogy élni kell. Az anyaméhben kialakulunk magunktól és rengeteg minden magától történik, begyógyulnak rajtunk a sebek és stb és stb. Mégis úgy tűnik és úgy látjuk és azért is érdeklődünk mindannyian e téma iránt, mintha a lelkünk az nem működne ilyen tökéletesen, mintha a lelki sebek, azok – valahogy az a része az egész szerkezetnek, mintha még nem... az úgy nem lett még kitalálva vagy az még nem áll olyan evolúciós szinten?

Hogy mi? A nyelvünk?

Kérdező: Nem. A lelkünk, a pszichénk. Az nem ment végig még ezen az evolúción? Most hangosan gondolkozom, tényleg nem is kérdésem. Szóval a testünk, az előbbre jár, az már működik magától, a lelkünkkel mindig defektek vannak, mindig bajok vannak. Itt van például ez az elfojtás. Egy csomó olyan mechanizmus van a testünkben, ami tökéletesen működik. A lelkünkben miért nem működnek ilyen tökéletesen ezek a folyamatok? Hogy alakulnak ki betegségek, defektusok? Én első körben arra gondoltam, hogy biztosan a társadalommal van baj. Én ezt nem gondolom jól. Én azt gondolom, hogy akkor működik jól egy rendszer, ha mindig az adott környezetben jól tud működni. Őskorban is jól működött a testünk, akkor is meggyógyította magát, vagy meghalt. És most is jól működik. A lelkünk nem működik még ilyen jól. Te mit gondolsz erről?

Szerintem ez tényleg... én úgy értettem, hogy a nyelvünk, de tulajdonképpen ez a válasz, hogy valami a nyelvvel kapcsolatos és erről is fogok holnap beszélni, hogy mit csinál az, hogy mi beszélünk, hogy beszélő állatok vagyunk. Szerintem nem a lelkünkkel van baj, szerintem azzal van baj, hogy hogyan bánunk egymással. Hogyha rosszul bánunk egymással, akkor szenvedni fogunk. És az egy óriási téma, hogy miért bánunk rosszul egymással, és miért engedjük meg hogy mások rosszul bánjanak velünk, és mi miért bánunk másokkal rosszul. Hogy miért nem fedeztük fel még azt, hogyha tényleg barátok lennénk, ami nekem nem egy szentimentális dolog – én csak annyit értek baráton, hogy az, ami jó a másiknak, az legalább közel legyen a szívemhez, hogyha nem is a szívem kellős közepén van. Hogy azt miért nem fedeztük fel, hogy miért bántjuk egymást? Hát, nem tudom. De a szenvedés, az nem egy lelki probléma. Azért szenvedünk, mert a hatalmunkat rosszul használjuk. Mert a hatalmunkat nemcsak arra használjuk, hogy azt csináljuk, amit akarunk és nem, amit nem akarunk, hanem arra is, hogy másoknak megmondjuk, hogy mit csináljanak. Hogy másoktól elvegyük az ő szabadságukat. Tehát arra kell figyelni – ez eléggé absztrakt dolog –, arra kell figyelni, hogy hogyan bánunk egymással. Szerintem minden lelki probléma abból ered, a pszichiátriai diagnózisok mindegyike, az csak olyan, mint egy ilyen... Hogyha valakit bántottak, amikor pici volt, abból lehet, hogy ez nő ki, vagy az nő ki... És ezer különböző kategóriát mondhatunk abból, hogy ilyen pszichotikum vagy ilyen hisztéria, vagy ez, vagy az... De a lényeg az, hogy valakit bántottak. Ez a lényeg. És hogy miért bántjuk egymást? Hát az Isten tudja...

Kérdező: Nem régen olvastam egy könyvet, John ***-nak Az út végén című könyvét és abban egy nagyon érdekes történet... Lényegében a főszereplő cselekvésképtelen, mert egyszerre nagyon sok vágya és akarata van, ami munkál benne. És a másik főszereplő úgy próbálja neki ezt bebizonyítani, hogy azt mondja az akarat definíciójára, hogyha az emberben, amikor egyszeriben sok elképzelés, sokféle akarat munkál, akkor az, hogy melyik az igazi akarat, melyik az akarat – csupa nagybetűvel –, csak és kizárólag a cselekvés tudja meghatározni és bebizonyítani. Ezzel kapcsolatosan szeretném a véleményedet kérdezni, mi erről a véleményed?

Az akarat szerve az izom. Ez tisztán érthető? Az akarat szerve az izom. Mindegy, hogy mit akarok, csak az izmaimon keresztül akarhatom. Onnan tudjátok, hogy mit akarok, hogy figyelitek az izmaimat. Még beszélni is az izmaimmal beszélek. Mindent, amit megteszek, mindent, amit akarok, ahhoz az izmaim kellenek. Tehát, ezen a szinten ez nyilvánvaló, hogy az akarat az izmaimon keresztül nyilvánul meg. Tehát onnan tudjátok, hogy mit akarok, hogyha nézitek, hogy az izmaim mit csinálnak. Az nagyon jó emberi kapcsolatokban, hogyha amit valaki mond és ami valaki csinál, az ugyanaz. Tehát ha a szavak, a retorika és a cselekvés egyenlő, akkor minden nagyon egyszerű. Ha valaki mást mond, amit csinál, akkor van egy ajánlatom: arra kell figyelni, amit csinál, soha nem arra, amit mond.

Kérdező: Olvastam egy könyvben azt, hogy az akarat egyetlen funkciója, hogy nem akarni - ha jól emlékszem, az Ön könyvében. És akartam és továbbgondoltam az életben, környezetemben, baráti társaságban leginkább azoktól az emberektől kapták meg a legjobb bánást, sikeres életet élnek... én is a főiskolán akartam csinálni a vizsgákat, nem sikerült, megbuktam, nem érdekelt, átmentem. [Közbeszólás: Nem lehet érteni!]

Majd megismétlem a lényeget.

Kérdező: Az a kérdésem, hogy ez miért működik így? Visszagondolva ez működik: az akarat egyetlen funkciója nem akarni, és akkor jönnek létre a dolgok. Akkor mennek jól. És miért működik, vagy miért így működik? Vagy miért mindig így?

A kérdés tulajdonképpen arról szól – én írtam és beszéltem már erről –, hogy az akarat egyetlen valódi funkciója akarni nem akarni. Tehát, hogyha az akaratot elképzelitek, mint egy nagy kígyót, akkor az Ouroboros, a görög Ouroboros az egy kígyó, amelyik eszi a saját farkát. Tehét hogyha az akarat ez a kígyó, akkor a mi munkánk az, hogy az akaratunkat az akaratunk ellen állítsuk föl. Hogy az egyetlen funkciója az akaratnak, akarni nem akarni. Na most, hogy ez mi? Ez miről szól?

Kétféle akarat van és pszichológiailag vagy lelkileg nagyon fontos tudni, hogy vannak olyan dolgok, amiket lehet akarni és vannak olyan dolgok, amiket nem lehet akarni. Abban a pillanatban, amikor valaki azt akarja, amit nem lehet akarni, akkor szorongani kezd. Na most, hogyha mi nem lennénk olyan hülyék, hogy orvosságot gyártunk a szorongásnak megoldására, akkor nagyon egyszerűen arra kellene figyelni, hogy amikor szorongok, akkor valószínűleg, majdnem, biztosan valamit akarok, amit nem lehet akarni. Tehát például én láttam olyan embereket, akik ahogy kocsit vezetnek és egy piros lámpa közeledik, akkor az izmaikat akaratosan megmerevítik, és - mintha imádkoznának –, azt mondják, hogy „Válts zöldre! Válts zöldre!”. Hát ez az akaratosságnak és a hülyeségnek a teteje. Viszont ezt csináljuk jobbra-balra. Például, mi az, amit nem lehet akarni és mégis akarjuk? Nem lehet emlékezni akarni. Tehát, hogyha olvasok valamit, és azt akarom, hogy ezt el ne felejtsem, csak egyetlen dolog történik: szorongani fogok – és a szorongásnak van mellékhatása. A szorongásnak a mellékhatása az, hogy buta leszek. Tehát elfelejtem még a... mindent elfelejtek. Ha szorongok, akkor hülye leszek. Tehát, például hogy ha ágyba fekszem és aludni akarok – hát nem lehet aludni akarni! Abban a pillanatban, amikor aludni akarok, akkor szorongani kezdek. Na most, ennek a tetejére: hogyha nem akarok szorongani, mert már érzem, hogy szorongok... De nem akarok szorongani – abból keletkezik a pánik!

Szóval, például azt sem lehet akarni, mondjuk hogy itt állok és azt szeretném, azt akarnám, hogy tetszem nektek... Hát ezt nem lehet akarni. Vagy igen vagy nem. De hogyha azt akarnám, akkor lámpalázam lenne. Mert a lámpaláz az abból ered – és minden színésznek van lámpaláza –, az abból ered, hogy a színész nem tudja nem akarni azt, hogy a hallgatók vagy a nézők... nem akarja a színész, hogy lássa a néző, hogy ő egy küszködő ember, aki Hamletot akar alakítani. Hát ez egy rettenetes félelem! Hogyha én attól félnék, hogy ti átláttok, hogy itt a Feldmár András próbálja eladni magát mint egy pszichológus, akkor rettenetesen szoronganék, akkor lámpalázam lenne. Viszont azért a szorongás, azért lehet billió dollárokat szerezni szorongás elleni orvosságokkal, mert a mi kultúránkban egyre inkább azt követelik meg tőlünk, hogy szeretetet játsszunk. Tehát mindenki más akar lenni vagy másnak akarja eladni magát, mint aki vagy ami. És ez szorongásra vezet. Na most, hogyha van egy orvosság, akkor erre soha nem kell rájönni.

Mondjuk ez az egyik oldala a kérdésnek, hogy miért fontos az, hogy a legfontosabb akarni nem akarni. A másik pedig egy egész más része... megint egy kicsit lelki része vagy spirituális része, az, hogy majdnem minden ima azt mondja, hogy legyen meg a te akaratod. A te akaratod nem az enyém. Tehát, az az, hogy rájönni arra, hogy az én egóm, az csak egy pici morzsa egy tengernek a tetején. És hogy nem is egy hülyeség ebben a morzsába próbálni az életemet irányítani ahelyett, hogy átadjam magam annak, ami engem él.

Mindenféle harci művészetnek – a dzsúdónak, karakinak, ájkidónak –, minden harci művészetnek a lényege az, hogy hogy tanuljam meg, hogy én ne akarjak semmit. Még akkor se, ha valaki jön felém egy karddal, akkor se akarjak semmit, hanem bízzam abban, ami engem él. Hogy az a nagy valami, ami engem él, az biztos jobban meg tud engem védeni ez ellen a kard ellen, mint az én pici, hülye egóm.

© Copyright 2005, 2005 Daath.


Ecstasy tabletta adatbázis

Pszichonauták

DÁT2 Psy Help
 

DAATH - A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Alapítás éve: 2001 | Alapító: Minstrel | Dizájn: Dose | Kód: Minstrel
Rendszer: Cellux | Szerkesztő: Gén

 

A személyi adatok védelmének érdekében a DAATH nem hoz létre saját csoportoldalakat a közösségi hálókon (iWiW, Facebook, stb.).