DAATH

Bátorság nem létezik, csupán a félelemnek vannak fokozatai.

John Wainwright

 
KöszöntőGyarapodásAnyagokKönyvtárFórumKeresésKapcsolatok


Kategória:

Előadás


Kiadó:

Daath


Kiadás éve:

2001 / 2002



Beküldő:

Minstrel


Szerkesztő:

Minstrel



Nyomtatható változat


Felkerülés ideje:

2002. június 17.


Utolsó módosítás:

2002. június 17.



Érdeklődés:

60994 letöltés
332 szavazat


Súlyozott pontszám:

4.78 pont


Szavazatok aránya:

87% kiváló
9% jó
2% átlagos
0% rossz
2% borzasztó



Értékelés:

kiváló

átlagos
rossz
borzasztó




Aktuális:
[most] "Global Drug Survey (magyarul is)
nov.27: "Angyaltrombita" (Müller Ferenc előadása)
nov.30-ig: Papp Norbert festőművész kiállítása


Feldmár András:

A születés és halál stációi (Nem teljes)

Az előadás

Hát, ez mindig ijesztő. Két évvel ezelőtt voltam itt utoljára, és akkor is megijedtem, amikor ennyien voltatok. Majd aztán belejövök, de most éppen meg vagyok ijedve.

Kezdjük el a legnehezebbén. Csak ilyen nyilvánvaló dolgokat fogok mondani, hogy mindennek és mindenkinek el kell múlnia. Mindannyian, akik itt ülünk ilyen sokan, száz év múlva már nem leszünk itt. Köszönöm, most már hazamehetek. (nevetés) Volt egy idő, amikor nem voltam itt, és lesz egy idő, amikor már nem leszek itt. Most itt vagyok. Tegnap érkeztem, ma itt vagyok, holnap elmegyek. Ez az élet. Namost, amíg itt vagyok, addig meg is bolondulhatok, vagy úgy csinálhatok, mintha nem. Szóval van az érkezés, van a távozás, és van az ittlét, és az érkezést születésnek hívjuk, a távozást halálnak, az ittlétet pedig egy őrületnek.

Én már körülbelül 32 éve vagyok egy pszichoterapeuta, és azt hiszem, hogy nem lenne ez a munkám, és nem keresne meg senki, ha az nem lenne úgy, hogy azt, amiről az ember úgy érzi, hogy elbírhatatlan, azt meg kell osztani. A trauma szó eredeti értelme tulajdonképpen csak az, hogy seb, tehát az, aki traumatizálva volt, az meg lett sebezve. A legrosszabb a traumában nem az, hogy megtörténik. Bármi történik az emberrel, az nem olyan rossz, mint az, hogy néha nem lehet róla beszélni. Nem lehet róla nyíltan beszélni, nem lehet megbeszélni, egyedül kell lenni vele. Ami tényleg fáj, az az egyedüllét, semmi más. Mást mindent el tud az ember viselni. A szubjektív élménye a fájdalomnak. A fájdalom másképp érződik, ha az ember nem egyedül van, mint amikor egyedül van. A fájdalmat másképp éljük át, amikor annak valami értelme van – vagy legalábbis úgy gondoljuk –, mint hogyha nincs; vagy ha egyedül vagyunk, vagy nem.

Namost, ez igaz mind a három részére az életnek, amiről eddig beszéltem. Ez igaz akkor, amikor bejövünk, ez igaz, amikor itt vagyunk, és éppen megbolondulunk, vagy nem, és igaz akkor, amikor meghalunk. Az is igaz – mindezeket a dolgokat a filozófusok már mondták –, hogy senki nem fog meghalni helyetted. Megkérhetsz valakit arra, hogy valamilyen munkát elvégezzenek helyetted, de senki se fog meghalni helyetted, és ha éppen állapotos vagy, akkor senki nem fog szülni helyetted, és hogyha éppen megőrülsz, akkor senki se fog megőrülni helyetted. Szóval bizonyos értelemben mindezt egyedül kell megtennünk. De azért jó, hogyha egy olyan pillanatban, amikor éppen körül akarunk nézni, akkor nem egyedül vagyunk, akkor lehet erről beszélni valakivel, vagy legalábbis meg lehet fogni a kezét. És sokszor ennél több nem is kell. Csak ez kell.

Most egy kicsit arról akarok beszélni, hogy a metafizikában a szeretet és a halál ugyanaz. Egy személy, olyan, mint a Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Egy személy a szeretet és a halál. Miért? A beavatás, a házasság, a halál és az emésztés ugyanaz. Ezt most elmondom mégegyszer, mert biztosan nem hiszitek el nekem. A beavatás, a házasság, a halál és az emésztés, van valami mindebben, ami ugyanaz. Na, mi az? A szanszkrit nyelvben a szó, ami azt jelenti, hogy meghalni, az „mer”. Angolul a házasság az „marriage”, és a mer a „marriage”-ben pontosan ugyanaz. Meghalni. Tehát a házasság még nyelvileg is utal erre az érdekes egyenlőségre, hogy megházasodni ugyanaz, mint meghalni.

Hogyha engem egy oroszlán megeszik, akkor én meghalok és újraszületek. Csak egyféleképpen lehet oroszlánná válni, azt úgy kell csinálni, hogy az ember megeteti magával az oroszlánt. Érthető, hogy az a tehén, aminek a hullájából mi étkezünk, abból mi leszünk. Tehát így lesz tehénből ember. A vegetáriánusok nem segítenek a teheneknek emberré válni. (nevetés) Kegyetlenek. (nevetés)

Van egy görög szó, „teleo”, aminek három jelentése van. Az egyik a tökéletessé válás – a cél, a tökéletessé válás –, a másik a megházasodás, és a harmadik jelentése a meghalás. Tehát tökéletessé válni, megházasodni és meghalni, ugyanaz. Már a görögök tudták. A nagy differencia – ezt csak úgy zárójelben mondom – a pszichiátria és a filozófia között az, hogy a pszichiáterek úgy gondolják, hogy mi egyre többet tudunk, és hogy most, a XXI. században mi már sokkal okosabbak vagyunk, mint régen, hogy a tudomány fejlődik. Az én tapasztalatom az, hogy a görögök többet tudtak arról, hogy mi egy emberi lénynek lenni, mint mi tudunk ma. Nagyon sokat már elfelejtettünk. Tehát én azt mondanám, hogy visszafelé megyünk, nem fejlődünk. Technikai dolgokban fejlődünk, de emberi dolgokban elfelejtjük már azt, amit tudtunk. Semmi új nincs a nap alatt.

Tehát az például, amiről én beszélek: a görögök nagyon tudták, mi már elfelejtettük, hogy tökéletessé válni, megházasodni és meghalni ugyanaz. Na persze meg emészteni. Nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akik amikor közel kerülnek valakihez emocionálisan, intim kapcsolatot teremtenek, akkor úgy érzik, hogy megszűnnek, és akkor eloltják azt, amit csináltak, hogy élhessenek tovább, mert úgy érzik, hogy amikor nagyon közel kerülnek valakihez, akkor megszűnnek, akkor ők nincsenek, mintha a másik bekebelezné őt, mintha ő megszűnne. Nem könnyű két embernek közel lenni egymáshoz anélkül, hogy az egyik eltűnjön.

A pszichoterápiában, amikor valaki jön hozzám konzultációra, a legrosszabb, amit tehetnék, hogy ha éppen az illető nincs ott – testileg ott van, de az nem jelenti azt, hogy tényleg van valaki otthon –, hogyha én azt nem venném észre. Tehát a legfontosabb, a legelső dolog, amire oda kell figyelnem, hogy az, aki bejött a szobába, az tényleg ott van-e. Nem tudom, hogy hányan ebben a szobában éppen most itt vagytok, és hányan nem vagytok itt.

Miért ne lenne valaki ott, ahol van? Azért, mert megszökött. Mert elbújt. Miért bújna valaki el? Mert olyan rosszul érezte magát, hogy valahova el akart menni. Fel akart szabadulni. Akkor, amikor egy gyerek nem szabad, és hogyha nagyon nem szabad, akkor mit csinálhat a gyerek? Elbújik. Elszalad. Tulajdonképpen azt mondja az ember, csinálhatsz velem, amit akarsz, apuka és anyuka, de én nem leszek itt. Szóval már akkor, amikor valaki megtalál engem, akkor nem vagyok benne biztos, hogy ő még ott van. Sőt, sajnos már arra is nagyon sokan rászoktunk, hogy senki sem keres. Az igazán tragikus dolog, hogy elbújok, amikor bújócskát játszunk, képzeljétek el, hogy én nagyon jól elbújok, és akkor húsz év múlva rájövök, hogy senki sem keres. Hát nem rettenetes? Észre se vette senki, hogy nem vagyok ott.

Én egészen mindennapi dolgokról beszélek. Ez nem ezoterika. Én arról beszélek, hogy két ember, férfi-férfi, férfi-nő, nő-nő, nem érdekes, szeretkeznek, és az egyik nincs ott, és a másik nem veszi észre. Én ezt nekrofíliának hívom, az tudjátok mi? (nevetés) A halott testekkel való szeretkezés. Japánban vannak olyan házak, ahol ha fizetsz eleget, akkor bemehetsz, és ami vár rád a szobában az egy nő, akit elaltattak. Narkózisban van, és akkor azt csinálhatsz vele, amit akarsz, és ezért nagy pénzeket fizetnek az emberek. Hogyha duplán fizetsz, akkor meg is ölheted.

Namost, hogyha valaki jön terápiára, és én úgy csinálok, mintha ott lenne, de nincs ott, akkor ugyanúgy vagyok vele, mint a férje, vagy a felesége, vagy a szülei. Ha én se veszem észre, hogy nincs ott, akkor már nincs remény. De hogyha én azt mondom neki, hogy „mi van, hol vagy”, vagy „azt tudom, hogy nem vagy itt, de ne siess, akkor jössz, amikor akarsz, én majd várok”, akkor látható megkönnyebbülés van az illető arcán, hogy végre valaki észrevette, hogy ő nincs ott. Nagyon jó színészek tudunk lenni, de a színészkedés az nem élés. Olyan rövid az életünk, megszületsz, élsz egy kicsit, aztán meghalsz, hát akkor minek színészkedni a közepén. De tényleg. Rettenetesen félünk. Miért?

Hát most akkor egy kicsit beszélek a függőségről. Most, mióta itt vagyok Magyarországon, ez olyan, mintha egy olyan piszkos szó lenne. Hogyha valaki függ valamitől, akkor azt szégyellni kell. Én erről úgy gondolkozom, hogy én függő állapotban jöttem a világra, nagyon függtem a mamámtól meg a papámtól, és valószínűleg, hogyha nem halok meg – mondjuk nem üt el egy busz, vagy valami –, akkor lehetséges, hogyha öregember leszek, akkor valakinek segítenie kell nekem, és függeni fogok tőle. Tehát hogyha függő állapotban jövünk be a világba, és függő állapotban megyünk el ebből a világból, akkor miért olyan rossz függő állapotban maradni végig? Miről szól ez a fel kell nőni és függetlennek kell lenni? Szerintem az egy baromság. Semmi köze nincs az emberi létünkhöz, az emberi voltunkhoz. Ez olyan, mint azt mondani egy farkasnak, hogy miért függ a csoporttól, hogy menjen, és legyen egyedül.

Nem a függőség a probléma. Még a drogoktól való függőség sem a probléma. A probléma a szabadság elveszítése. Ha akkor, amikor én gyerek voltam, a mamám és a papám tisztelt volna engem úgy, hogy megengedték volna, hogy tőlük függjek, de nem vették volna el a szabadságomat, tehát hogyha engem komolyan vettek volna – amikor azt mondtam, hogy ezt szeretem csinálni, ezt meg nem, akkor komolyan vettek volna, és nem úgy tettek volna, mintha ők jobban tudnák, hogy nekem mi jó, mint én saját magam –, akkor nem kellett volna elszöknöm tőlük abban a pillanatban, amikor tudtam. Nem azért szöktem el, hogy független legyek, azért szöktem el, hogy szabad legyek.

Sajnos azzal, amivel nekünk fizetnünk kell a függőségért általában, az a szabadságunk, és az túl drága. De a választás nem nagyon szép, nem nagyon jó, nagyon kellemetlen. Mind a két dolog, ami között választanunk kell, rossz. Mert vagy az van, hogy függök, és akkor elfogadom, hogy valaki engem irányít, hogy valaki engem kontrollál – tehát föladom a szabadságom a függőségért –, vagy el kell fogadnom, hogy egyedül leszek, és mindenki el fog hagyni. Ez a helyzetkép. Értitek? Itt nem kell egyedül lennem, függhetek valakitől, lehet egy kapcsolatom valakivel, de a szabadságommal fizetek érte. Itt szabad vagyok, de egyedül leszek. A harmadik, amit én szeretnék, és amit én ajánlok melegen, hogy próbáljunk meg olyan kapcsolatokat teremteni, ahol egymástól erősen függünk, például úgy, hogy két emberi lény azt mondhatja egymásnak: nélküled nem is akarok, és lehet, hogy nem is tudnék élni. Ez nem egy gyengeség, ez lehet egy igazság. Főleg akkor, ha a kapcsolat olyan, hogy mind a kettő megtesz mindent a másik szabadságának megmaradásáért, sőt, növeléséért.

Jean-Paul Sartre egész életében úgy vélte, hogy olyan nincs, hogy szeretet. Ő azt mondta, hogy amikor két ember együtt van – a nem megint nem számít, férfi-férfi, férfi-nő, nő-nő –, ha két emberi lény együtt van, akkor azonnal az a kérdés, hogy ki fog kit dominálni, hogy ki fog dominálni, és ki fogja beadni a derekát, ki lesz alárendelt. És azt mondta, hogy az a legjobb trükk, hogy ha el tudom valakivel hitetni, hogy engem szeret, akkor dominálni tudom. Ilyen kemény fickó volt a Sartre. (nevetés) Aztán körülbelül egy évvel mielőtt meghalt, volt egy élménye, és rájött arra, hogy vak volt egész életében, mert nem tudta a szeretetet látni, mert ő a domináció-szubmisszió vonalán látott mindent, és írt egy kis könyvet, amit csak a halála után mert publikálni – mert szégyellte magát –, amiben azt írta, hogy ja, igen, van szeretet, csak hát ő éppen nem látta. Olyan volt, mint, tudjátok, mutassátok meg a Buddhát egy zsebtolvajnak, és csak zsebeket fog látni. És azt mondta, hogy igen, onnan lehet tudni, hogy valaki szeret engem, hogy ennek az illetőnek a társaságában, és ezzel az emberrel kapcsolatban szabadabb vagyok, mint egyedül lennék. Ez a szeretet más-más.

Most kérdezhetitek, hogy ennek mi köze van a születés és a halál stációihoz, de van. Mert arról beszélek, hogy semmi nem fontosabb ahhoz, hogy boldogok legyünk, mint a szabadság, és az, hogy ne kelljen fizetni együttlétért a szabadságunkkal. Tehát ha ketten együtt vagyunk, úgy jó együtt lenni, hogy egyikünknek sem kell megváltoztatnia önmagunkat, ahhoz, hogy a másikkal legyünk. Ha én magam tudok maradni, és te magad tudsz maradni, és mégis élvezzük egymást – egymás társaságát –, az nagyon jó.

A zsarnokság, és a zsarnokság elleni forradalom talán a legfontosabb, amit el tudunk végezni az életünkben aziránt, hogy mielőtt meghalunk, élvezzük az életünket. A zsarnokság nem csak makropolitikai dolog, az mikropolitikai dolog. Például ami énköztem és az anyám között zajlott le tizenhat éves korom előtt, az egy ilyen mikropolitikai probléma volt. Ő zsarnokoskodott felettem, és én próbáltam felkelni ellene.

Most átváltok egy kicsit arra, hogy úgy kezdtük az életünket, hogy nagyon szabadok vagyunk. Amikor megfogamzunk, akkor minden körülöttünk van, minden értünk van, sok helyünk van, nem kell vigyázni senkire, semmire, az egész világ mikörülöttünk van, mi vagyunk a világ kellős közepe. Mindaz a billió sejt, amit mamának hívunk, mindegyik sejtje tudja, hogy mi megérkeztünk. Akkor voltunk a leghíresebbek. Attól a ponttól fogva, amikor te megfogantál, több billió egyén tapsolt, hogy te megérkeztél. Szóval attól a ponttól fogva mostanáig ez csak mindent le, szóval az volt a csúcspont az életetekben. Aztán ahogy növünk, az anyánk méhében, egyre kevesebb lesz a hely, egyre kevesebb lesz a táplálék, egyre kevesebb lesz az oxigén, és akkor egy olyan helyzetbe kerülünk, hogy alig tudunk mozogni. Elvesztjük a szabadságunkat. Királyok és királynők voltunk, és most már rabszolgák vagyunk. Össze vagyunk kötve.

Nem tudom, hogy itt vannak-e pincék Magyarországon, ahol az ember egy kis pénzért bemehet, és akkor összekötözik és ilyen szado-mazochista dolgokat lehet csinálni. Már van?

Hallgató: Persze.

Jó. (nevetés) De hogyha úgy elgondolkoztatok arról, hogy miért élvezik néhányan az olyan dolgokat, hát azért, mert mi mindannyian részt vettünk ilyen szado-mazochista dolgokban, éppen születés előtt. Hogyha megnézitek – lehet filmen is látni, hogyha a valóságban ezt elkerültétek eddig –, vannak olyan filmek, ahol egészen tisztán lehet látni, hogy a pozíció, amiben emberek kérik, hogy kötözzék őket össze, és lógassák a plafonról, az pontosan olyan, mint amikor ilyen magzati helyzetbe kötöztetik emberek magukat össze. Tehát semmi kételyem nincs abban, hogy akik eléggé bátrak ahhoz, hogy bevallják önmaguknak és másoknak, hogy ilyen vágyaik vannak – mert ehhez bátorság kell –, azok ilyen régióban ilyen emlékezeteket, ilyen memóriákat próbálnak visszaidézni. Milyen volt, amikor még bent voltam, pár nappal azelőtt, hogy megszülettem.

Mert a születés a Rank Ottó szerint akkor történik, amikor – ő azt mondja, hogy két félelem van. Mi félünk az élettől, és mi félünk a haláltól, és azt mondja, hogy akkor engedjük meg, vagy akkor kérjük azt, hogy valami változzék, amikor a halálfélelmünk túlszárnyalja az életfélelmünket. Egy kicsit pesszimista volt, hogy minden félelemből ered, de ezen nagyon jól el lehet gondolkozni. Szóval képzeljétek el, utolsó napok a mamátoknak a méhében, már alig tudtok mozogni, már alig tudtok lélegezni, már alig jön be táplálék, de az egész életetekben csak ezt ismertétek. Itt nőttetek föl. Ez az, amit ismerünk. Az ismeretlen valahol máshol van. Hogy mi van kint, halvány gőzünk nincs.

Tehát itt van, ilyen szinten van az a félelem, ami az ismeretlennek a félelme, és különben az ismeretlen félelme az életfélelem. Az élet ismeretlen. Egyikünk sem tudja, mi történik a következő pillanatban. Tehát ahogy megyünk az életben – az élet, hogyha valóban élünk, rettenetesen veszélyes, mert nem tudjuk, hogy mi fog történni. Szóval az életfélelem annak félelme, amit nem ismerünk, az ismeretlen félelme.

A másik félelem mondjuk itt van. Akkor, amikor még elég kényelmes vagyok, akkor a halálfélelem itt lent van, de ahogy kellemetlenebb és kellemetlenebb lesz ott bent, a halálfélelmem egyre nagyobb lesz, nőni fog. Abban a pillanatban, amikor a halálfélelmem nagyobb, mint az életfélelmem, akkor – néhány ember szerint ez így van, ezt még mindig vitatják, hogy ki adja a jelt a születésre, a mama vagy a gyerek. Vannak azok, akik azt mondják, hogy ebben a pillanatban a gyerek egy hormont termel, ami jelzi a mamának, hogy most már ki akarok menni akármi van kint, mert számítsátok ki az esélyeket. Ha bent maradok, akkor meghalok biztos, ha kimegyek, akkor meghalok talán. És akkor megint a talán jön. A talán az jobb, mint biztos.

Szóval ebben a krízisben születünk. És ebben benne van a szabadságra vágyás, ebben benne van az, hogy ha bent maradunk, ha így maradunk, hogy ha nem kelünk föl, akkor elpusztulunk. Szóval az első fázisa a születésnek „nagyon jó bent”. Az akkor elmúlik, de nagyon rossz lesz bent, és akkor ki akarunk jönni, de még semmi sem mozdult, nem tágul a nyílás, még csukva van, de már kontrakciók vannak, már nyomást érzünk mindenhonnan. Ezt a fázist úgy nevezzük, hogy „nincs kijárat”, „no exit”.

És megint Sartre-ra gondolok, ugyanis ő írt egy könyvet, amit No Exit-nek hívnak. Nagyon sok egzisztenciális irodalom ebből a fázisból ered. Nincs kiút. Az ember úgy érzi, hogy mindenhonnan valami rettenetes nyomás van, és sehova se lehet menni. Nem lehet elszökni, az összes ajtó be van csukva. A színdarabban, Sartre színdarabjában nincs ajtó. Egy szobában játszódik le az egész színdarab, és sehol sincs ajtó, nem lehet kimenni majdnem a színdarab végéig. Nagyon sok szimptóma ered innen, amire emlékszünk, egész életünket kísértik ezek a memóriák. Például nagyon sok fejfájás, nagyon sok öngyilkossági kísérlet innen jön. Ez a depresszió, ez a reménytelenség mind innen jön. Az egész tudatállapotunk olyanná tud szűkülni, mintha ez volna a világom. Nincs kiút.

És akkor, annyi idő után – ami szubjektív végtelennek tűnhet – egyszerre csak kinyílik az ajtó, és akkor jön a következő fázis, amit úgy hívunk, hogy „véres csata”. És miért véres csata? Mert megint a fenomenológiája, az élménye ennek a fázisnak az, hogy óriási súrlódás van a saját testünk, és az anyánk teste között. Tehát tudjuk, hogy egy másik lénynek a testével birkózunk, és az érzés az – aki erre vissza tud emlékezni, és vannak ilyenek hipnózis alatt, vagy LSD hatása alatt, hogy az ember vissza tud emlékezni, hogy ez pontosan hogy volt –, az érzés az, mint hogyha egy csatatéren találnám magam, ahol az ellenség jön felém, én életben akarok maradni, és azt mondom, „engedjetek ki, én jövök, én kijövök, ha meg kell titeket ölnöm, akkor megöllek titeket, engem nem érdekel, nem érdekel kit ölök meg, én élni fogok”. Ez az energiája ennek a fázisnak. Ha elém lépsz, megöllek. Ha visszatartasz, megöllek. Nem érdekel, hogyha a véred folyik, nem érdekel, mi történik, én jövök, ne állj elém. Ezt hívjuk a véres csatának.

És akkor az utolsó, a negyedik fázis az „nagyon jó kint”. Szóval „nagyon jó bent”, „nincs kijárat”, „véres csata”, „nagyon jó kint”. Sajnos minden kint előbb-utóbb bent lesz. Tehát ha azt hittétek, hogy ezt egyszer meg lehet úszni, akkor addig, ameddig élünk, addig ez a spirál megy. Az egész életünkön. Mindig ami kint, végre, lehet lélegezni, szabadság, egy kis idő múltán – mert nő, mert változik, mert minden változik – az megint túl szűk lesz – lehet, hogy az egy kapcsolat, lehet, hogy az egy állás, akármi –, az megint túl kicsi lesz. Akkor jön a „hát innen nem lehet kikerülni”, nincs kiút, akkor jön a véres csata, „jaj de jó, innen kikerültem”, és akkor megint a kint bent lesz, és így megy tovább addig, amíg meg nem halunk.

Namost összekötöm egy kicsit a halállal, mert ha volt jószerencsétek valakivel lenni, amikor meghalt – ami nem könnyű, a mi kultúránkban úgy eltakarják, mint hogyha nem szabadna látni, amikor a nők szülnek, amikor az emberek meghalnak, és amikor az emberek bolondok. Ezeket nem nagyon nyíltan csináljuk a nyugati kultúrában. Hogyha valakit tényleg érdekel, hogy jövünk be, hogy megyünk ki, és mi is valóban az őrület, akkor a legjobb út orvosnak lenni. Aki engem tanított, aki az én mesterem volt, tizenhat éves korában elhatározta, hogy orvos lesz, csak azért, mert őt nagyon érdekelte, hogy jövünk be, hogy megyünk ki, és mi van a közepén. Ha voltatok valakivel, fogtátok valakinek a kezét, aki éppen a halál előtt állt, és meghalt amíg ott voltatok, akkor nagyon gyakran az az élmény, mint hogyha egy születésnél lettél volna. Csak az, ami megszületik, azt nem lehet éppen látni. Az, ami hátramarad, az olyan, mint a méhlepény, tehát a testünk az, ami megmarad, amit itt hagy valami.

De a vajúdás, gyakran a halál vajúdása nagyon olyan, mint a szülés vajúdása, és pontosan ugyanaz segít egy szülő anyának, mint ami segít egy haldokló embernek. És az mi? Különben ugyanaz segít valakinek, aki éppen az őrület kellős közepén áll. Valaki, aki ott tud lenni anélkül, hogy úgy tenne, mint hogyha ő jobban tudná, mit kell csinálni, mint az illető, aki éppen ezeken a dolgokon átmegy. Senki nem tudja jobban, hogy kell szülni, mint egy állapotos nő. Ha ez egy olyan technikai dolog lenne, akkor nem lennénk itt, akkor nem élnénk. Ha valaki tudja, hogy kell szülni, az a nő. Sok-sok ezer évvel ezelőtt tudták, hogy kell csinálni. Nem voltak orvosok.

Azt hiszem, hogy erről már egyszer beszéltem, de érdemes megemlíteni, hogy az orvosok, az orvostudomány, olyan kapzsiak. Mert hogyha elolvassátok a történelmi dolgokat, hogy hogyan került a szülés az orvosok keze alá, hogyan kerültek az őrültek az orvosok keze alá – nem mindig voltak. Az orvosok kapzsiak, azt mondták, hogy hát ez a miénk. Azt hiszem, hogy XIV. Lajos francia király volt az első, aki akarta a gyerekét látni kijönni a feleségéből. Csak úgy, gondolta, én szeretném látni a gyerekemnek a – ott akarok lenni a reptéren, amikor megérkezik. És akkor – amit a király mond, annak meg kell lennie. Ez volt az első nő, akit lefektettek a hátára, azért – egy ilyen asztalra –, hogy egy függöny mögül ő kukucskálhasson, és nézzen a lába közé, hogy lássa, hogy jön ki a gyereke. Addig a pillanatig soha nő háton fekve nem szült gyereket.

Valamilyen oknál fogva, és ez nagyon furcsa, hogy ilyen hülyék vagyunk, hogy attól fogva, mintegy a divat, ez lett a divat. És a nők átadták a felelősséget, ők tudták jobban hogy a gravitáció segít. Hogyha az ember fekszik a hátán, akkor a gravitáció nem segít, de hogyha kuporog, vagy hogyha áll, akkor sokkal könnyebb a gyereknek kijönni, mint hogyha a hátán fekszik. De valahogy az orvosoknak olyan tekintélyük van, hogy hát mit tud a nő, aki épp egy gyereket szül. Az orvos egyetemre járt, ugye, hát akkor ő biztos jobban tudja, hogy ezt hogy kell csinálni, és ha beledöglik az ember is, akkor is úgy kell csinálni, ahogy az orvos mondja. Mert félünk, mert attól félünk, hogyha azt mondjuk, én nem így akarom csinálni, tehát hogyha szabadon akarom csinálni, akkor otthagy. És inkább függünk valakitől, aki rosszat csinál nekünk, mint hogy úgy csináljuk, ahogy akarjuk, mert rettenetesen félünk, hogy akkor egyedül leszünk. Megint itt van, ugyanaz a téma.

A legjobb bábák majdnem semmit sem csinálnak, csak ott vannak, és úgy sugározzák azt, hogy ők nem félnek. És miért nem félnek? Mert ők már mindent láttak. Mert ők tudják, hogy majdnem mindig minden jól megy. A legjobb pszichoterapeuták ugyancsak ott állnak. Nem tudják, hogy mit kell csinálni. Az, aki őrült, nagyon jól tudja, hogy mit kell csinálnia. Ugyanúgy, mint egy anyát, aki éppen szül, meg kell védeni, hogy senki ne zavarja. Tehát amikor Michael Odent, egy francia szülész, azt se mondta a férfiaknak, az apáknak, hogy nem szabad bent lenni, ahol a gyerek születik, és azt se mondta, hogy nahát nektek ott kell lennetek, hogyha férfiak vagytok, hanem azt mondta, azt csináltok, amit akartok, akkor érdekesen a papák úgy bent voltak addig, ameddig a gyerek majdnem megszületett, és pont közel ahhoz a ponthoz, ahol éppen a gyerek ki akart jönni, akkor ők kimentek, és így álltak az ajtó előtt, mintha őrt álltak volna. Tehát lehet, hogy archaikusan, ahogy nekünk lenni kéne az úgy, hogy a férfinak vigyázni kell arra, hogy semmi ne zavarja meg azt a nőt, aki éppen szül.

Hát a pszichoterapeutának éppen azt kell csinálnia, hogy senki ne zavarja meg azt az embert, aki éppen megszüli önmagát, aki éppen szülni akarja önmagát – mert azzal kezdtem, hogy nagyon sokan nem vagyunk itt. Ha nem vagyunk itt, hol vagyunk? Valahol. Hol van a gyerek, aki még nem született meg. Valahol elbújt. Nagyon sokan elbújunk, és akkor a nagy probléma az, hogy meg kell születnünk. Akkor is, hogyha harminc éves vagyok kronológiailag, az nem jelenti azt, hogy élek. És gyakran, amit őrültségnek mondanak, és amit a pszichiáterek kezelnek, az valakinek a vágya arra, és olyan – talán ügyetlen – próbálkozása, hogy talán meg akar születni, talán élni akar, mielőtt meghal. Ha nem orvosság kell, akkor az kell, hogy valaki vigyázzon erre az illetőre, hogy nyugodtan megszülessék annak, aki ő. Anélkül, hogy valaki úgy tenne, hogy jobban tudja, hogy ezt hogy kell csinálni, mint ő maga.

Pontosan ugyanez történik a halálnál. Meghalni éppen olyan természetes, mint élni, vagy megszületni. Nincsen patológia, nem orvos kezébe tartozik, hacsak azt nem gondoljuk, hogy az élet egy szexuálisan terjesztett betegség száz százalékos halállal. (nevetés) De akkor sincs rá orvosság. Szóval én remélem, hogy engem senki sem fog kínozni, amikor meghalok, és remélem, senki sem fog kínozni, hogyha esetleg megőrülök, és sajnos már arról semmit nem tudok tenni, hogy hogy kínoztak, amikor megszülettem.

Hát, most már beszéltem eleget, most ha van valami véleményetek, vagy kérdésetek, akkor én bármiről szívesen elbeszélgetek veletek.

Kérdések és válaszok

Hallgató: Segít-e vajon visszatérni a halál elől való menekülésemből, hogyha kóstolgatom a halált életemben, és különösen érdekelne a halál kóstolgatása pszichedelikus szerek segítségével.

Gondoltam, hogy e nélkül nem fogom megúszni az estét. (nevetés) Hát a görögök azt mondták, hogy azért jöttünk erre a világra, vagy azért vagyunk itt, hogy gyakoroljuk a meghalást. Nagyon sokféleképpen lehet gyakorolni meghalni. Például amikor huszonegy éves voltam, akkor megnősültem, és huszonhárom éves koromban elváltam. Aztán huszonnégy éves koromban megnősültem, huszonhét éves koromban elváltam. Hát így gyakoroltam a meghalást. (nevetés) Tizenhat éves koromban elmentem Budapestről egyedül, a szüleim nélkül, egy kis táskával, mindent itthagytam. Pontosan olyan volt, mintha meghaltam volna. Mert tulajdonképpen mi az? Hogyha elképzelitek a halálotokat, akkor az mi?

Az azt jelenti, hogy mindent otthagytok, és soha többé nem kell arról gondolkozni, hogy mit csináltok holnap. Ez a halál. Tehát soha többé nem kell tervezni semmit. A tervek vége, ez a halál. És minden, amire azt mondtad, hogy ez az enyém, olyan nincs. Akkor rájössz, hogy semmi sem a tiéd. Minden kölcsön van. Ez az enyém, ez az én kabátom, de van egy olyan kis vekker benne, ami bármelyik pillanatban elkezdhet csengetni, és az azt mondja, hogy na, elmentem. Volt egy sálam. Tegnap elvesztettem, meghalt, elment.

És vannak olyan – ti sajnos olyan rosszul használjátok a nyelvet, hogy a hajam az égnek áll, ti biztos kábítószernek hívjátok – orvosságok, mérgek, szerek, amiket hogyha az ember megeszik, akkor nagyon érdekes élményei lesznek. Nekem a szó, kábító, az olyan, hogy rosszul vagyok, hogy elkábulok, nekem nem azt jelenti, hogy fölébredek. A kábulat, az egy olyan negatív szó számomra. Kell a kutyának. Az olyan szerek, mint például az LSD-25, vagy pedig az ayahuasca – amit jágénak is mondtak –, vagy mostanában már beszéltem itt Magyarországon valamiről, amit úgy hívnak, hogy 5-MeO-DMT, amit a varangyos béka mérgéből csinálnak.

De vegyük a légyölő galócát, azt a gombát, ami piros, fehér pöttyökkel. Szerintem az egyetlen oka annak, hogy az úgy nőtt, valószínűleg az, hogy úgy észrevegye az ember. (nevetés) Úgy hívja az embert, nem? Tavaly volt először, amikor légyölő galócát ettem. Rántottát csináltam, olyan gombás rántottát légyölő galócával. Most azt nem tudom, hogy mondjuk miért jönne a rendőrség, és miért mondaná, hogy ezt nem szabad! Nem az én dolgom?

Megint a görögök ezt már nagyon jól tudták. Ők egy szót használtak, ami úgy hangzik most, hogy pharmacon, aminek kettős jelentése van. A pharmacon lehet orvosság, vagy lehet méreg. Ugyanaz a szó. Hogy valami, amit az ember eszik, orvosság-e vagy méreg, az sok mindentől függ – főleg az embertől, aki megeszi. Vannak olyan sámánok, akik arra büszkék, hogy ők azt mondják, hogy a méreg engem éltet, és azt mondják, na adjatok mérget, és megmutatom, hogy nekem az jó. Attól függ. Ilyesmit senki nem tud senkinek sem ajánlani. Tehát nagyon fontos: nagyon sokan félreértik azt, hogy én ilyenekről beszélek, az azt jelenti, hogy én ajánlom. Én abszolút nem ajánlom. De miért ne beszélgessünk arról, ami az én élményem, ami van?

Szóval mindezek a dolgok, amiket említettem, az LSD például, az ayahuasca és a 5-MeO-DMT, a varangyos béka mérge előbb-utóbb oda vezet, hogy az embernek három élménye van, és a középsőt nem egészen lehet élménynek nevezni. Az első az, hogy úgy érzem, hogy most meghalok – és különbözőképpen lehet meghalni az ilyen szerek hatása alatt. Úgy halhatok meg, hogy fölrobbanok, egymillió pici darabra. Vagy úgy lehet meghalni, hogy valami összenyom, összemorzsol nagyon keményre, és nagyon nehéz leszek, és nagyon össze leszek gyúrva addig, amíg lélegezni nem tudok. Teljesen össze leszek nyomva, addig amíg nincs levegő, vagy rés, sőt még a molekuláim között is minden távolság eltűnik, úgyhogy egy egészen szolid massza leszek. És akkor már olyan leszek, mint egy darab ólom, és élni nem élek, tehát meghaltam.

Szóval vagy fölrobbanok, vagy össze leszek nyomva. Az a két szokásos halál. Különben, hogyha gondoltok olyan emberekre, akiket ismertetek és meghaltak, hogyha van nagyapa, nagyanya, vagy apa, anya, aki meghalt, akkor már úgy beoszthatjátok, hogy melyikük hogy halt meg. Az én apám például úgy lassan, a szusz ki lett belőle nyomva. Az (nem érthető), aki a tanítóm volt, ő fölrobbant.

Szóval van a haldoklás, mondjuk úgy, aztán van valami a közepén, amiről nem lehet beszélni, ami a titok. Azért titok, mert amikor már meghaltam, akkor én nem vagyok ott, ha nem vagyok ott, akkor nem tudok beszélni róla. Tehát nem azért, mert én titkon akarom tartani, hanem mert hogy lehet arról beszélni, ami semmi és senki és nincs. Tehát valóban, ott semmi sincs, és én se vagyok ott, tehát azt csak megélni lehet, arról nem lehet beszélni, mert nincs aki beszéljen róla.

Nagyon sokat tudunk beszélni a haldoklásról, és aztán a nagy meglepetés az, hogy a semmiből az ember újraszületik – ha szerencséje van, vagy ha szerencsétlen, ahogy gondoljátok. És az újraszületés olyan, mintha úgy visszacsöpögnék önmagamba. Mintha a semmiből, úgy pici ereken keresztül megtalálnám önmagamat, és visszajönnék haza a testembe. Tehát a meghalásról és az újjászületésről beszélhetek, mert ott voltam, de ami köztük van, az a nagy semmi. Hogyha az ember elkezd beszélni róla, akkor soha nem tud igazat mondani, mert ha azt mondom, hogy fehér, akkor fekete is, ha azt mondom, hogy pici, akkor nagy is. Tehát ez a nyelven túl van, amit lehet mondani róla, az nem.

Ez nem egy olyan játék, serdülőkori fiúk és lányok ilyet nem fognak csinálni. Amiről itt mondjuk azt hiszitek, hogy gyerekek LSD-vel játszanak, hát az semmi. Az sem biztos, hogy amit bevesznek az LSD, az sem biztos, hogy nagyon sokat vesznek be, és nem olyan környezetben csinálják, és nem olyan gondolatokkal, ami az ilyen élményt előidézi. Tehát amiről én beszélek, azt nagyon sok előgondolattal kell kezelni, és nagyon oda kell figyelni, hogy ez jól sikerüljön, és nagyon kell vigyázni, és csak olyannak a társaságában lehet megpróbálni, aki ezt az utat már ismeri, aki tudja, hogy milyen erdőben jár az ember.

Namost, ezt nem csinálná senki, hogyha ennek semmi haszna nem lenne. A haszna az, hogy amikor az ember rájön arra, hogy csak úgy meg lehet halni, és csak úgy az ember újra tud születni, anélkül, hogy egy izmomat is mozgatnám, akkor már úgy gondolhatjátok, hogy ez miben segít. Ez abban segít, hogy az ember megtanul relaxálni egy olyan mélységre, ahova még nem mert menni. Az ún. ego – hát kik vagyunk mi?

Szerintem van a testünk, és az, amit mi egónak hívunk, az izmainkkal kapcsolatos. Tehát amit én kontrollálni tudok, azt az izmaimmal csinálom. Tehát ha kiiktatom az izmaimat, akkor lassan megszűnik az ego. És akkor, amikor nem hősieskedem, akkor, amikor nem verekszem azért, amit akarok, hanem relaxálok – ami azt jelenti, nem használom az izmaimat –, akkor jön rá az ember, hogy tulajdonképpen az élet nagyobb, mint én vagyok. Mint a Georg Gradek mondta már Freud idejében, valami él minket. Nem mi élünk, hanem valami él minket. Én nem vagyok olyan okos, hogy én élni tudjak. Valami él engem.

Abban a pillanatban, amikor az ember ezt tudja, nem csak így szavakban, hanem ezt átéli, utána már nem kell annyira feszültnek lenni. Tehát az ember megtanulja, hogy hogy ne hősieskedjék, hogy élni az más, mint valamit túlélni, hogy a valódi élet az a játékkal kezdődik; hogy lehet játszani, hogy nem kell mindig küszködni. A küszködés jó, és néha kell küszködni, de annyival kellemesebb játszani, és megengedni, bízni, bizalommal lenni a világmindenség felé, hogy az ember ne állandóan kelljen hogy hősieskedjen. És nem mindig, néha kell, de legalább este, mondjuk a szeretőjével.

Nagyon sokan úgy mennek ágyba, úgy szeretkeznek, hogy le se vetik a páncéljukat. Páncélon keresztül szeretkezni nem a legjobb dolog. Tehát hogyha az ember rájön arra, hogy lehet elengedni magát, és nem hal meg, hogy én nem azért élek, mert én egy olyan okos fiú vagyok, hanem annak ellenére élek, hogy milyen okos fiú vagyok (nevetés), akkor nem kell annyira harcolni. Akkor talán egy nő tudna szülni minden komplikáció nélkül, mert tudná, hogy neki éppen semmit sem kell csinálni, az élet csinálja, és nem kell mindenféle orvos a halálhoz, mert az élet csinálja a halált is, és így tovább.

Tessék, valamit kérdezni akart.

Hallgató: Igen, a következő. Én egészen furcsán érzem magam, mert kezdek lassan kedvet kapni valamiféle ilyen szer használatához, mert annyira jól hangzik ez az egész. Nekem az egészben csak az furcsa, hogy ezt a fajta relaxációs érzést, és ezt az érzést, amit ezekkel a szerekkel el lehet érni, én azt gondolom, azt tapasztaltam, hogy ezt ugyanígy el lehet érni ezek nélkül a szerek nélkül is, és ez esetben nem értem, hogy miért jó, miért támogatjuk bármily módon is azt a gondolatot is, hogy ezek a szerek kellhetnek ehhez. Én azt gondolom, hogy pont azt kellene támogatni, hogy képesek vagyunk mi emberek elérni ugyanezt, ugyanezeket az érzéseket e nélkül.

Teljesen egyetértek, de miért kell ebből egy olyan kellene dolgot csinálni? Aki akarja így, csinálja így, aki akarja úgy, csinálja úgy. Azért, mert innen Miskolcra gyalog is mehetek, az nem jelenti azt, hogy hülye vagyok, hogyha autóval megyek. (nevetés)

Hallgató: Bocsánat, de veszélye van a rászokásnak.

Nem lehet rászokni.

Hallgató: Ebben nem vagyok biztos.

De én biztos vagyok benne. Hogy lehet arra rászokni, hogy az ember meghaljon? Rá lehet szokni a kokainra, rá lehet szokni a heroinra, nem lehet rászokni az LSD-re. Senkit az egész életemben nem találtam, aki rászokott az LSD-re, ahogy én beszélek róla. Amire te gondolod, hogy valaki rászokott, az nem LSD volt.

Hallgató: Kicsit vissza is kanyarodnék, András, ahhoz, amiről beszéltél, és hogy milyen a nyelvünk, amin még nem gondolkoztam korábban, hogy mit jelent a kábítószer. De hogy valóban, amit ez a szer elér, vagy amiről itt beszéltünk, vagy beszéltél, és talán többen gondolkoztunk ebben az irányban, a születés és a halál kapcsán, az az extázis maga, az extázis a testből való kilépésnek egy valamilyen formája, vagy mindenképpen egy megváltozott állapot.

Szülések és haldoklás közben bevett gyakorlat szerint valóban kábítószereket használnak, amivel ezeket a folyamatokat kizökkentik abból, hogy ez az extázis megtörténhessen, és elkábítják azokat az érzékeket, úgyhogy igazából tényleg fura, hogy a kábítószert, azokra az anyagokra használjuk, amik lehetővé tesznek egyfajta extázist.

Aztán ami még eszembe jutott közben itt a (nem érthető) teóriája kapcsán, és amit elmeséltél a születésnek erről a négy fázisáról, hogy a születést ezekkel a mesterséges szerekkel vagy bármilyen más módon a mi kultúránkban siettetni próbálják, hogy minél gyorsabban legyen vége. A haldoklást meg, ugyanilyen meggondolásból – illetve az egyikben rövidíteni próbálják az időt –, a haldokló ember állapotát és ezt a négy stációját is megnyújtani próbálják, minél tovább fönntartani a fiziológiának valamilyen folyamatosságát. És mintha mind a két esetben ugyanaz történne, és ha ez így van, és ebbe beleszólnak, akkor a véres csatán túl nem lehet érni. Vannak szülések és vannak haldoklások, amik nem jutnak túl azon, hogy nincs kijárat, vagy nem jutnak túl a véres csatán, és nincs ideje meghalni az embernek, és eljutni a jó ott lenni szakaszába.

Én is voltam együtt haldokló emberrel, és azt láttam, hogy ez a véres csata a test szintjén is végigmegy, és olyan speciális anyagok jelennek meg a testben ebben a küzdelemben, olyan nedvek, amik soha máskor az életben nincsenek, ahogy a születés idején is vannak így. És ahogy elmúlik ez az időszak, és a haldoklóval méltón vannak együtt, és megtisztulhat ezektől is, akkor utána még ott marad az élet néhány órán keresztül, de már nincs haldoklás, már nincs véres csata, hanem már jól van. És amikor elengedte az életét, akkor úgy marad, ugyanabban az állapotban a test, és nem a véres csatában. És a születés, vagy a szülés közben ugyanígy gyakran nem veszi észre a nő, hogy ez már nem a véres csata, és esetleg hónapokig marad abban a belső állapotban, ami ez a küzdelem volt, a mesterségesen megakasztott küzdelem.

Így van. (nevetés)

Hallgató: Az egész élet-, halál- és drogkérdéssel kapcsolatban: nem a mi szocializációnk, amivel neveltek, és amit tanítottak játszik szerepet? Érdemes lenne ebből az aspektusból átgondolni. Nekem ugyanúgy halt meg a gyerekem a kezemben, három perc múlva visszahoztam, nem (nem érhető) senki. Ugyanúgy kipróbáltam a drogot, úgy hogy nem hatott, aztán hatott, és ugyanazt az eredményt elértem holotróp légzéssel is, sőt sokkal nagyobbat. A kérdés az, és ez a közösség, amit elmeséltem, amit én hallok, és érzek, hogy lehet használni szereket még (nem érthető) is, egy-egy betegség esetében – akár az őrület esetében – addig, és olyan keretek között, amíg az valóban gyógyszer és nem méreg. És akkor össze-vissza vagyunk erre szocializálva, mint ahogy a születésre és a halálra is.

Hát, teljesen úgy van. Hogyha mondjuk csak vissza akarok egy pillanatra menni arra, hogy ez kell-e: hát persze, hogy nem kell! Mindenki tudja már, remélem, hogy aki arra szánja rá magát, hogy fontossá teszi az életében a meditációt, az tudjuk, hogy – minden olyan tudatállapot, amibe az ember kerülhet, az LSD által, vagy 5-MeO-DMT által, vagy bármilyen más szer által – az ember ugyanúgy odakerülhet, és nem csak egy napra, hanem majdnem állandóan, a meditáció által is. Azt mondanám, most nem régen olvastam valamit, amit R. D. Laing írt, és most került elő, ő azt mondta, hogy a legfontosabb elhatározás, a legfontosabb döntés egy ember életében az, hogy komolyan meditálni fog-e vagy nem.

Ez nem jelenti azt, én például soha nem meditáltam volna, ha valahogy nem tudtam volna bepislantani oda, ahova a meditáció el tud vinni. Tehát az LSD által mintha a hegy tetejére kerültem volna, és tudtam volna, hogy ennek a hegynek a teteje óriási élmény. Namost, hogyha a hegy tetején szeretnék élni, akkor tudom, hogy nem LSD beszedésével fogok ott élni, hanem meg kell tanulnom meditálni, és akkor ott lakhatok. De ha soha nem is tudtam volna, akkor el kellett volna valakinek hinnem, hogy ez úgy van, és nem a saját élményemből, nem a saját tapasztalatomból indultam volna ki.

Amire én szeretnélek késztetni titeket az az, hogy senkinek ne higgyetek el semmit. Amikor a Buddha haldoklott, és azt mondták a tanítványai, hogy „jaj, ne menj el, mit fogunk nélküled csinálni”, akkor röhögött. Mert azt mondta, hogy „hát nem értitek meg, én semmit nem mondtam nektek, amit ti ne tudhatnátok meg a saját tapasztalatotokból”. Legyetek egy lámpa saját magatoknak, világítsátok meg a saját elméteket! Minden belül van. A rabság ott kezdődik, hogy el akarjuk dobni a szabadságunkat. A szakra azt is mondta, hogy el vagyunk ítélve, mint emberek, mindegyikünk, el vagyunk ítélve a szabadságra. Tehát mi nem lehetünk nem szabadok. Szabadoknak muszáj lennünk, akárhogy is küzdünk ez ellen.

Most ez azt jelenti, hogy bármit bárki mond nekem, nagyon jó, én odafigyelek, és mindenre odafigyelek, és azt mondom, hát lehet. Ha nekem egy tradícióba kellene sorolnom magam, akkor azt mondanám, hogy én szkeptikus vagyok. Itt megint a görögök, volt egy olyan iskola, a szkepticizmus. Ez azt jelenti, hogy mindig azt kérdezem, hogyha valaki nekem olyan biztos hangon azt mondja, „hát ez így van”, akkor én azt mondom, „biztos?”. És ugyanazt várom el attól, amit én mondok. Mert Wittgenstein például azt mondta, hogy a biztosság csak az ember hangjában van, más nincs.

Tehát még a saját élményeimet sem tudom, hogy hogyan interpretáljam. Abban vagyok biztos, hogy ez volt az élményem, de hogy az mit jelent, abban már nem vagyok biztos. De miért ne építsem föl a gondolataimat, a világnézeteimet a saját tapasztalatomra? Miért, hogyha egy orvos azt mondja, hogy ez így van, higgyem el neki? Én nem azt mondom, hogy ő hazudik, de azt mondom, majd én megpróbálom.

Ha egy olyan orvossal, vagy egy olyan pszichiáterrel dolgozom, aki azt mondja – mondjuk én nagyon szomorú vagyok, nagyon depresszionált vagyok, és a pszichiáter azt mondja – „vegyél be ebből az orvosságból, ez majd segít, ez egy antidepresszáns”. Én elfogadnám, én megpróbálnám, de én jegyzeteket írnék arról, hogy hogyan változik meg az életem, hogy mik a mellékhatások. És akkor én akarom eldönteni, hogy az megéri-e. És hogyha én azt mondom neki, hogy inkább nem, köszönöm szépen, akkor nekem olyan pszichiáter kell, aki azt mondja, hogy rendben van, akkor hagyja abba, és ne vegye el a szabadságomat.

Olyan őrült nincs, akitől én elvenném a szabadságát. Még akkor is, ha valaki öngyilkossági kísérleteket próbál tenni, akkor is azt mondanám azoknak, akik őt szeretik, akikhez ő tartozik, azokat hívnám össze, és azt tanácsolnám nekik, hogy ha ők nem akarják, hogy ez az illető megölje magát, akkor tartsanak egy vigíliát. Akkor legyenek vele huszonnégy órán át, és ők tartsák vissza a kezét attól, hogy megölje magát. Ha valaki tényleg meg akarja ölni magát, akkor az ember meg tudja csinálni. Tehát én még olyan őrülttel nem találkoztam – és mondom, már 32 éve dolgozom –, akiről úgy véltem, hogy annyira nincs észnél, hogy ő tudná legjobban, hogy mi jó neki, és mi rossz neki.

Hogyha én megpróbálnám az LSD-t, és nekem nem tetszene, akkor soha többé nem venném be. Hogyha én megpróbálok egy fájdalomcsillapítót, és valóban segít, akkor néha segítenék magamon vele. Tehát a legfontosabb nem az, hogy ki mit mond, hanem hogy mi az én élményem. Én a saját tapasztalatomból akarok tanulni, és nagyon szeretnélek titeket bátorítani, hogy ti is a saját tapasztalatotokból tanuljatok, mert más végeredményben nincs.

[...]

© Copyright 2001, 2002 Daath.


Ecstasy tabletta adatbázis

Pszichonauták

DÁT2 Psy Help
 

DAATH - A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Alapítás éve: 2001 | Alapító: Minstrel | Dizájn: Dose | Kód: Minstrel
Rendszer: Cellux | Szerkesztő: Gén

 

A személyi adatok védelmének érdekében a DAATH nem hoz létre saját csoportoldalakat a közösségi hálókon (iWiW, Facebook, stb.).