Névtelen:

Majdnem megvilágosodás

Egyedül voltam otthon, kint már sötétedett. Egy fél vízipipányit tömtem, aztán nekiálltam szívni. Kábé 5 slukk után már kezdett nagyon hatni, ezért még szívtam egy óriási slukkot, felpattantam a lámpához, lekapcsoltam, a szivacsomra vetettem magam, és behunyt szemmel vártam a tripet.

Először úgy tűnt, hogy már megint csak az elejét kaptam el, és a mozgástól leállt a trip. Amíg ezen keseregtem, szép lassan kezdtem rájönni, hogy egy mesekönyv illusztrációszerű képben vagyok (látom, benne vagyok, én magam vagyok a kép). Lankás domboldal, egy-két fa. Olyan, mint egy zsírkrétarajz, erős kontúrok, a formák vonalakkal vannak kitöltve. A domboldalban lévő füvet sok kicsi, párhuzamos vonallal érzékeltették. Ezek a vonalak egy idő után kettéváltak, majd folytatták az osztódást, és olyan volt, mintha az egész kép (és ezzel én magam is) két egymás mellett fekvő hengerre lenne ráhúzva, amik forognak. A hengerek külső és belső felén egyszerre volt az egész.

Ez nagyon tetszett, de kíváncsi voltam mi lett a világgal, ezért kinyitottam a szemem. A szobám teljesen rendben volt, ezért inkább visszamentem a tripbe – becsuktam a szemem. A már leírt látvány rögtön visszajött, ez már meg se lepett, gondoltam is, hogy ezzel most elleszek egy kicsit, lazítok. A salvia másként gondolta, mert hirtelen az eddigi dolgok mellé még a gerincemmel párhuzamosan végigfutott rajtam egy hullámzás (mint a vízfelszín a mesékben). Az egész vicces volt, de kicsit figyelmeztetés is, hogy azért tiszteljem csak a salviát, mert tud még egy-két trükköt.

Ekkor megint kinyitottam a szemem. A szobámnak még mindig semmi baja sem volt, ezért nyitott szemmel kezdtem el végiggondolni, amit előtte átéltem (hú bazmeg, mennyire tuti volt). Ez nem igazán ment, nem tudtam a dolgokra koncentrálni, és a szoba is kezdett egyre idegenebbé válni. Aztán már magamban sem voltam biztos. Tudtam, hogy ki vagyok, hol vagyok, de másodlagosnak tűnt az egész. Egy megoldandó, de teljesen jelentéktelen problémának tűnt a normális életem.

Ez a másik tudat valahogy felette állt. Közben végig megvolt az az érzésem, ami a gyerekkort juttatta eszembe, hogy vannak szüleim – valami felsőbb hatalom –, akik majd elintézik helyettem a dolgokat, én most nem foglalkozok ezzel. Közben persze eszembe jutott a munkám, rá is tudtam koncentrálni, tudtam, hogy meg tudnám csinálni, de mindent csak pillanatokra tudtam megfogni, aztán mar valami más történt, és minden teljesen idegen volt, és persze jól ismert is egyszerre.

Hirtelen úgy éreztem, hogy csinálnom kell valamit, ami a szokásos életemhez tartozik. A rágyújtás jutott először eszembe. Mivel a mozgással nem volt bajom, és beszélni is tudtam, leugrottam a sarki kisboltba cigiért, és rögtön rágyújtottam. Az utcán a hidegtől üvölteni volt kedvem (de pozitív értelemben), de visszafogtam magam. Aztán otthon leültem, és olvasni kezdtem. Nem tudtam rendesen a könyvre koncentrálni, de közben teljesen beleéltem magam (LSD trip végén volt hasonló élményem könyvvel).

Aztán szép lassan elmúlt a salvia, de még mindig nem tudtam napirendre térni a tapasztaltakon. Éreztem, hogy ezután teljesen más szemmel fogom nézni a világot, de pihenésképpen akartam valami nagyon valóságosat csinálni. Elmosogattam, rendet raktam, kiporszívóztam, majd olvastam egy kicsit. Még ettől se álltak vissza teljesen a dolgok a megszokott kerékvágásba. Ekkor lementem egy kocsmába, és ittam két sört, elszívtam két cigit, meg olvasgattam. Na, ettől végre helyreállt minden.

És hogy mi a tanulság? Mégiscsak az alkohol tartja össze a világot! 8-)

© Copyright 2001, 2001 Daath.