 |
Élet a halál utánBiga Cubensis, 2003. október 15.  | |  | | | | |  | |  | | | Drága Siphers, ne érts félre, nekem nagyon tetszik, amit írsz. Pont azért vetettem fel neked ezeket a könyveket, mert szvsz sok közös gondolatotok van. Lehet, hogy tetszene neked. Nem tudom. Csak ajánlottam.
Nagyjából egyetértek azzal, amit írtál. Bár néha nehéz megérteni, amit írsz, de megéri. Lehet, hogy én is csak azért olvasok, hogy a könyvekben, mint tükrökben megtaláljam az én gondolataimet. Vagy kikerekednek vagy nem :-) |
| |  | |  |
| | | | | | | | | | | | Biga, nem tudom, hogy mennyire tudom, tulajdonképpen mit jelent az, hogy "add oda az életed a Krisztusnak, és megszabadulsz". De amennyire ismerem a kereszténységet, és amennyire ismerem magamat, ez valóban egy bámulatosan tömör, és mindent magában foglaló megfogalmazása annak, amit én hiszek. A kereszténység olyan mély dolog, hogy nem jutna eszembe egzakt értelmezéseket adni, de nekem, magamnak van egy elképzelésem a szentháromságról, és ezzel az elképzeléssel lelkiekben is elvagyok, és a keresztény tanítás szerint valónak is tartom. Isten egy. Én személy szerint az ember az Atyában valóságát nevezem Krisztusnak. Ez által nyílik meg a Lélek csatornája, Őáltala jön létre a visszacsatlakozás, és Őáltala telik meg az ember a Teremtő életadó erjével, és válik annak valódi megvalósulásává. Nagyon fontos, hogy a Krisztus nem az ember része, hanem az egy Isten egy "arca", mert a Krisztus bizonyos értelemben nem más, mint az ember teremtettségének makulátlan volta, amit ha emberi dolognak tekintünk, az elszigetelő hurkot képez. Az, hogy Krisztus egy személy, és nem egy aspektus, vagy ilyesmi, az kábé pont ugyanezért fontos. Én úgy hiszem, hogy nagyon fontos, hogy a Krisztusnak adom oda magamat, és így kapom meg a Szentlelket, mert különben könnyen elobjektivizálhatnám az Atyát, aki pedig nagyon-nagyon "transzcendens" személy. Én sokszor látom, és sokat nyafogok amiatt, hogy az emberek elobjektivizálják a Teremtőt, és jobb kezükkel megragadják, bal kezükkel meg odaadják magukat neki. Ez "Isten megtapasztalása", meg ilyenek... A Krisztus jelenvaló dolog, de az Atya nem az. Az Atya jelenvalósága mindig illúzió, saját képzetem istenítése, bálványimádás, ami az önérvényűség hurokjában elszigetel a Forrástól. Ez az "eredendő bűn" nevezetű elszigeteltség, amiből egyedül a Krisztusban van menekülés, mert a Krisztus a kapocs, a valódi, nem-illuzórikus visszakapcsolódás záloga.
De Biga, ez csak egy fajta teológia, én meg nem vagyok próféta. Misztikus valóságot pakolok szavakba, és ha ezt holnap újra megfogalmaznám, akkor lehet, hogy egészen másként fogalmaznám meg. Ez valószínűleg csak arra jó, hogy fel lehet tenni a polcra, és akkor föl van téve a polcra. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | | Szélfi (a 15-ös hozzászólásodra), igen. Én is így gondolom. Ha lelki kérdésekről van szó, akkor a valódi kommunikációban a szív szól a szívhez. A szavak csak eszközök. Ha a szavak valósága öncélúvá válik, és nem alázatos közvetett megvalósítója a szív irányultságának, akkor csak a szavak szólnak a szavakhoz. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Szélfi: ez a történet nekem nagyon sokat mond/jelent. Köszönöm.
:-) |
| | | | |
| | | | | | 14. Szélfi | 2003. október 17. 18:36 |
| | | | | | | Réges-régen egy buzgó nagyvárosban magához tért egy férfi. Nem emlékezett rá, hogy került oda, és honnét, de hamarosan rájött, hogy teste erős és szép, elméje tiszta és bölcs, ruházata gyönyörű, és pénze is bőven akad. Érezte, hogy mindezért valakinek hálával tartozik, valami célja kell legyen létének és ottlétének, hisz túl gyönyörű és tökéletes ahhoz, hogy céltalan legyen.
Arra tette hát fel életét, hogy megkeresi szülői házát, és mindenben szolgálja azt, akitől életét, szépségét és erejét kapta. Igen ám, de sehol a városban nem találta azt. Nem voltak útmutatások, nem voltak parancsok, nem látott semmi célt önnön létezésében - így aztán még kétségbeesetten kezdte keresni.
Hiába kérdezősködött, csak annyit ért el, hogy időről időre ravasz emberek szülei követének adták ki magukat, és a saját céljukra zsákmányolták ki őt. Még miután ezt fel is ismerte, a csalók "tanításait", hazugságait kincsként őrizgette, és kereste benne a mélyebb értelmet, a valódi üzenetet.
Hiába utazott, mindenütt ugyanazt találta... Vagyonát elzárta és őrizte, mondván, nem használhatja fel önös céljaira, meg kell keresnie a szülői házat, és valódi feladatára fordítani. Szép ruháját is levette és elrejtette, és koszos rongyokba öltözött, nehogy bemocskolja a szépséget, amit kapott.
Így élt keserűen, boldogtalanul éveken át, míg végül el nem jött érte a halál. Akkor egy gyengéd kezet érzett a vállán, megfordult, és azonnal megismerte anyját, akitől életét, erejét és szépségét kapta. Földre borult, kérdve, mit parancsol ő, de csak elnéző, könnyes mosolyt kapott válaszul.
- Én csak azt szerettem volna, hogy boldogan élj... |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Hát Cellux, nem tudom. Eszembe sem jut Siphers mestert lekicsinyelni, mert az ő mondatait kell a legtöbbször elolvasnom, hogy odáig eljussak, most állított vagy kérdezett valamit, de a próféta, bár példabeszédben beszél, tökéletesen érthető annak - akinek ugye van füle a hallásra.
Ez az add oda az életedet Krisztusnak jól hangzik, de én még nem találkoztam olyannal, aki tudta volna, hogy ez tulajdonképpen mit jelent. Szerintem Krisztustól a legtávolabb állt, hogy őneki adjuk oda az életünket, hanem inkább annak, akinek ő odaadta.
Kétségtelen, hogy a Walsch trilógiában is lehet hibát keresni, illetve ez elkerülhetetlen, de a lelkemhez ez áll a legközelebb, sőt azt is mondhatnám, hogy a pszichedelikus élményeimet is ez támasztja leginkább alá. Persze valójában nem az élet a halál után a fő témája, de úgy mellesleg, ez is szépen belesimul a rendszerébe.
Én megint lehúztam x évet azzal, hogy próbálok keresztény lenni, ez is köreim egyike, de ismét csak ide térek vissza. Valami hihetetlenül félresiklott az egész kereszténységben, és a kisiklás idejét olyan sűrű homály fedi, hogy az emberek még csak tudni sem akarnak róla, hogy volt egy ilyen időszak. |
| | | | |
| | | | | | 12. Szélfi | 2003. október 17. 16:43 |
| | | | | | | Siphersh: :) Ebben mind igazad van. De a kérdés, hogy mi vehet rá valakit arra, hogy kinyissa a szemét... Úgy érzem ez minden egyes embernél más és más, épp ezért olyan iszonyatosan személyes régóta a mester-tanítvány viszony minden mélyebb ösvényen...
A hosszas fejtegetések ellen egyetlen érvem van, miszerint ha valaki a csillagokat akarja látni, az kapcsolja le a lámpát... |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | élet a halál után?
a jelenlegi tudásomat összevéve, a mostani életem ia ilyen :)
|
| | | | |
| | | | | | 10. Nomad | 2003. október 17. 10:26 |
| | | | | | | | Az élet is és a halál is csak egy tudatállapot. Ha jól belegondol az ember, akkor nem csak az élet a halál után hangzik igazán misztikusnak, és nem csak a halálról nem igazán tudunk sokat, de az életről sem, legfeljebb nem gondolkodunk róla és természetesnek vesszük. Abban a kérdésben, hogy halálunk után mi lesz velünk, egyértelműen a legfontosabb paraméter, hogy életünkben mi van velünk, és egyáltalán mi ez az egész. |
| | | | |
| | | | | | 9. cellux | 2003. október 17. 09:25 |
| | | | | | | Elmondom én szívesen, mire jó az, hogy a Siphersh mindenhol ugyanazt nyomatja.
Amit a Siphersh "nyomat", az a nyomatás/nyomás alóli felszabadulásról szól. Olyan infó, ami nem infó. Olyan segítség, ami nem segítség. Kivezet a káoszból a rendbe. Már ha az ember hagyja. Ha be tudja engedni (ha érti, miféle segítség ez és érzi a szükségét).
Talán más is ismeri ezt a szitut: veled szemben egy ember, akiről a saját ördögöd érzi, hogy "veszélyes" (túl tiszta). Ezért magyarázol az embernek ezerrel, mindenfélét kitalál az agyad, a legdurvább, legpszichedelikusabb világmagyarázatokat, hogy megpróbáld bevonni őt is a saját zavarodottságodba. És a másik ember csak mosolyog, és elmondja újra ugyanazt (add oda az életed a Krisztusnak, és megszabadulsz.) az ördög érzi, hogy csapdába esett, de nem enged. viszont minden egyes ismétlés újabb és újabb réteget hánt le az ördög körül, és benned valami érzi is ezt, és vigyorog azon, hogy érzi a benned lakó ördög halálfélelmét.
Ez egy hihetetlenül ambivalens érzés, de én nagyon szeretem. Ezáltal meg tudom élni magamban az Isten és az ördög harcát. Csak engedni nem tudok. Még. De majd egyszer.
Úgyhogy nyomassad csak, próféta. Küldd padlóra újra és újra, amíg a világ világ.
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | | Szélfi, aki nem lát, annak valóban nem érdemes arról beszélni, hogy mi az a kék, de lehet, hogy azzal, amit mondasz, hozzájárulhatsz ahhoz, hogy kinyissa a szemét. Aki meg lát, annak valóban felesleges elmagyarázni, hogy mi az a kék, de érdemes lehet elmondani neki, hogy nem praktikus a fák tetején ugrálni azzal a szándékkal, hogy belekapaszkodhasson az ég kékségébe. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Én azt hiszem, nagyjából fogalmunk sincs arról, hogy arra az igen sokféle emberre, aki sorainkat olvassa, mondandónkat meghallgatja, milyen hatással van mindez. Statisztikailag sem tudjuk, de főleg egyénre lebontva nem. És szvsz az egyén a fontos. "Aki egy embert megment, a világot menti meg" (Tóra? Talmud?).
Amúgy meg inherens közlési vágyunk van. És ez szerintem nem baj. Ha meg épp ugyanazt mondjuk, az meg egyszerűen jó érzés.
Hogy on is legyek, én nem tudom mi jön az általam ismert élet után. De krónikusan optimista vagyok, így nem aggódom. Az is úgy lesz, ahogy lennie kell, és nagyon jó lesz pont úgy, ahogy. |
| | | | |
|
