Olievenstein szerint a drogbetegség "az egyén, az anyag és a szociokulturális pillanat találkozása nyomán alakul ki" (Olieveinstein, 1987). Az aktuálisan jellemző helyzet megfigyelésekor és elemzésekor tehát a drogok hozzáférhetősége mellett a változó kulturális közeget (normákat, mítoszokat, mindennapi magatartássorokat stb.) és az egyéni pszichológiai konstellációkat egyszerre, és ráadásul egymással kölcsönhatásban kell figyelembe vennünk.

A drogfogyasztással kapcsolatos felmérések, leírások és értelmezési kísérletek kissé a valós helyzet után kullognak. Ez abból fakad, hogy miközben a módszertanilag igényes vizsgálatok elvégzéséhez komoly apparátus és pénz szükséges, a szervezés, az értékelés majd a publikálás átfutási ideje jobb esetben is éveket vehet igénybe, addig a drogfogyasztási szokások az utóbbi időben igen gyorsan változnak. Számos magyarul megjelent alapmű a nyolcvanas években vagy a kilencvenes évek elején készült, illetve az ebből az időszakból származó adatokkal dolgozik. A társadalmi és kulturális változások ugyanakkor Magyarországon a rendszerváltás után gyorsultak fel, és ez a változás a mai napig folyamatos sebességgel tart. A droghasználati szokások ezen belül szintén gyorsan változnak (Bácskai és Gerevich, 1997). Az objektív vizsgálómódszerekkel fel nem tárt, vagy fel sem tárható jelenségekhez intuitív kulturális tudásunk, valamint antropológiai és pszichodinamikai szemléletmódunk segítségével férhetünk hozzá. Az ilyen fejtegetésekben - s jelen írás is ezek közé tartozik - a megkonstruált narratívum értékét az olvasóra tett hatás (pl. belátásélmény) és az ezen hatások gyakorlati alkalmazása (pl. módosított pszichoterápiás stratégia) adhatja meg.

Lényegében minden kultúrában megtalálható valamilyen fajta drog, az azonban eltérő, hogy melyik. Az általános elterjedtség oka feltehetőleg az, hogy a szorongás (distressz, feszültség stb.) maga is minden kultúrában előfordul. A szorongásra való hajlam az emberi központi idegrendszer nem kultúraspecifikus, hanem genetikusan determinált, biológiai tulajdonsága. A központi idegrendszerben lévő, gátló szerepet betöltő GABA receptorok stimuláló szerek (pl. a benzodiazepinek) anxiolitikus hatásúak, míg a receptor antagonistáival mesterséges szorongásos rohamot sikerült előidézni (Vizi 1998, Lipcsey és mtsai 1986). A szorongás illetve a feszültség általános elterjedtsége mellett, és amiatt a feszültségoldás eszközei épp olyan általánosan elterjedtek. Ezek közül az eszközök közül az egyik általánosan előforduló a drog, ugyanis az ember a légzés, táplálkozás stb. révén, a környezettel állandó kölcsönhatása során természetszerűleg találkozik különféle drogokkal, illetve azok hatásaival. Azt azonban már nagy részt kulturális hatások és szabályozók döntik el, hogy ezen anyagok közül melyik felvétele válik gyakorivá és elterjedtté.

A kultúra és drog találkozását tekinthetjük úgy, mint egy szelekciós folyamatot. E modellben a drogok vagy adaptálódnak a kultúrához találkozásuk után, miközben valamilyen (kisebb vagy nagyobb) mértékben a kultúra is változik, vagy pedig “életképtelennek” bizonyulnak és kiszelektálódnak, (illetve csupán kis méretű, nem meghatározó szubkultúrákban maradnak fenn). Ez a folyamat dinamikus jellegű, nincs benne megállj, szünet; az állandóság látszata csupán a különböző irányú és nagyságú hatások (vektorok) ideiglenesen állandó eredőjéből fakad. A hatások jellege és szerepe pedig mindig előzményekre épül, vagyis a droghasználatnak minden esetben van egy történeti aspektusa. Az aktuálisan jellemző helyzet megértéséhez tehát egyik legfontosabb a komplex történeti vizsgálódás, a kulturális rendszerek és képzetek, a domináló ill. gyakori egyéni személyiség pszichológiai változások és a drogfajták fennállásának ill. hozzáférhetőségének együttes történeti vizsgálata.

A hosszmetszeti aspektus mellett azonban a keresztmetszeti aspektusban is kell egy fontos megállapítást tennünk. Mégpedig hogy a jelen korban, (vagy akár bármely adott időpillanatban) a kulturális diverzitás szerint is változik a droghasználat. A diverzitás fogalom azt jelenti, hogy sokféleség jellemző kultúrákra is, akárcsak az egyénekre vagy a fajokra. A droghasználat tehát elsősorban földrajzi, de társadalmi megoszlás szerint is változó természetű. A változásnak időbeli és térbeli jellegét szem előtt tartva, egyfajta dinamikus folyamat kimerevítéseként képzelhetjük el mi van a jelen pillanatban (vagy - kissé pontosabban fogalmazva - a közelmúltban).

Egy kultúrára jellemző lehet egyik attribútumaként, hogy melyik drog szerepel benne domináns drogként (Lajtai, 1999). A nyugati kultúrában domináns drog pl. az alkohol, az Andok vidékén a kokain, a Csendes-óceán térségében a káva stb. A domináns drog azonban általában nem kizárólagos drog, mellette időben változva, terjedve-visszaszorulva, földrajzilag is diffúziós jellemzőkkel bírva más, mondhatnánk “kisebbségi” drogok is léteznek.

Amennyiben a történelem során egy kultúrában egy drog tartósan fennmaradt, az bizonyosan nem lehet “túl könnyű” vagyis hatástalan, mert akkor nem terjed el, és nem lehet “túl nehéz”, “túl jó” drog sem, mert ha a lét- vagy fajfenntartási funkciókat tömegesen gátolja a kultúra önfelszámolásához vezetne vagy vezetett volna. Felvethető, hogy bizonyos kultúrák érthetetlen kipusztulása mögött állhattak ilyen mechanizmusok. Biokémiai szempontból olyan adottságú drogok indulnak legtöbb eséllyel a dominanciáért folytatott metaforikus küzdelemben, melyek pozitív hatásaik mellett negatív hatásokkal is rendelkeznek (mint amilyen pl. az alkoholnál a másnaposság), mert ezek a kultúra önszabályozódásán belül segítik a drog adaptációját.

Minél régebben van jelen egy drog egy kultúrában, azontúl, hogy biológiai hatásai mennyire közvetlenül pusztítóak, egyre inkább beépülhet abba, vagyis a különböző szociális interakciókba, rituálékba, konfliktus-feldolgozási mechanizmusokba stb. Fogyasztásának biológiai szabályozódása mellé egyre inkább kiépülnek szociális szabályozórendszerek is, tehát, hogy ki, milyen alkalommal, milyen mennyiségben és milyen körülmények között fogyaszthat egy drogot. A kultúrára - nem az egyénre! - vonatkozó pusztító hatást egy drog gyakran a kultúrába való bekerülésének kezdeti időszakában fejti ki. Amerika felfedezése után az alkohol európaiak általi bekerülése bizonyos amerikai indián kultúrákban pusztító hatást fejtett ki, ugyanis hiányoztak az alkohollal kapcsolatos szociális szabályozó mechanizmusok. Ugyanez jellemző gyakran Dél-Ázsiára is. Az absztinens kultúrákban (pl. mohamedán országok, bizonyos keresztény közösségek, mormonok, metodisták stb.) a normál ivás ritka, de a problémás ivás gyakori. Mormon diákoknál például magas a kemény ivás és intoxikáció incidenciája. Az absztinens csoportnál ugyanis az ivást nem korlátozzák csoportnormák, ezért gyakrabban fordul elő alkoholizmus. (O’Connor, 1975)

Másik fontos determináns hogy a konkrét drog milyen központi idegrendszeri hatást fejt ki. Az alkohol például gátlásokat oldva az agressziós készenlétet növeli. Amennyiben egy kultúra jellegzetesen az agresszió elhárítására, elfojtására épül, egy agressziót felszabadító drog bekerülése sokkal pusztítóbb hatást fejthet ki, mint egy olyan kultúrában, ahol az agresszió kifejezése, kiélése megelőzőleg kevésbé tiltott volt. Indiában például az alkoholfogyasztás vallási okok miatt széles néptömegek számára ismeretlen volt, míg a kannabisz-származékok nemcsak bevett élvezeti cikknek számítanak, hanem bizonyos vallási szertartások fontos kellékei. A brit uralom kapcsán és után az alkohol elterjedt bizonyos nyugati orientáltságú középrétegekben, azonban jelentős alsó és felső rétegekben továbbra sem használták. A modern Indiában néhány szövetségi állam, a szigorúbb vallási előírások ellenében liberalizálta az alkoholkereskedelmet, aminek később komoly negatív következményeit tapasztalták. Az alsóbb és többségi néprétegek ugyanis nem rendelkeznek az alkoholfogyasztást szabályozó, bevett normarendszerrel, emiatt ha isznak, gyakran súlyosan lerészegednek, s így növekedik a familiáris és közösségi konfliktusok, valamint az agresszióval kapcsolatos kriminalitás mértéke. A Dél-Amerikában honos kokain, vagy a Dél-Ázsiában bevett kannabisz-származékok viszont az európai kultúrában fejthetnek ki többlet pusztító hatást. Részben relatív újszerűségük és ebből fakadó szociális szabályozó mechanizmusok hiánya miatt, részben esetleg azért, mert a Max Weber által jellemzett (Weber, 1982) európai, részben szexuális elfojtásokra épülő, munkaközpontú kultúrában a munkaképességet, illetve munka iránti késztetést csökkentő szerek a kultúra alapjait támadják, s így fejtenek ki romboló hatást.

Míg a csokoládé, a kávé vagy a tea a kezdetektől addiktív szernek számítottak, de modern ipari társadalmak nem ezt emelik ki, hanem azt, hogy ellentétben a kemény drogokkal nem vonják el a fogyasztóikat a munkától (Helman, 1998). A kultúrák harcát a drogok ellen felfoghatjuk úgy, mint a domináns drog harcát a kisebbségi drogok ellen.

A nyugati világban a klasszikus drog az alkohol, a jelenkor legjellemzőbb drogjai pedig a szintetikus stimulánsok. A felgyorsult életritmus, az elidegenedés, a nárcisztikus személyiség és személyiségzavarok (illetve általában a pszichoanalitikus terminológia szerinti én-problémák) előtérbe kerülésének a drogok körében a stimulánsok a megfelelői, sokkal inkább, mint a társasági, meditatív beállítottságot okozó, az aktivitást inkább csökkentő kannabisz-származékok. A legutóbbi hazai felmérések alapján a szintetikus stimulánsok az egyik legelterjedtebb illegális drogok (Demetrovics 1998).

Amikor a pszichológiai jellemzők változását figyeljük (vagyis az ember nem genetikailag determinált pszichés jellemzőit) láthatjuk, hogy ha egy kultúrában bizonyos típusú személyiségek gyakoribbá válnak, akkor az kihat más kulturális jelenségek megjelenési formáira. Ilyen jelenségek lehetnek többek között a szórakozási formák, a társkeresés bevett módjai, a transzélmény elérésének szokásos módjai, és még lehet sok más. Egy adott kultúrában gyakran előforduló személyiség típusok természetszerűleg bizonyos szórakozási formákban is gyakrabban jelennek meg, azaz bizonyos helyeken sűrűsödnek. Majd, más következmények mellett, e jellegzetes szórakozási formákhoz kiszelektálódnak a hozzá “legmegfelelőbben” társuló drogfogyasztási szokások.

Kérdés persze, hogy hogyan válnak gyakoribbá bizonyos személyiségtípusok? Egyik lehetséges feltevés szerint a gyereknevelésen keresztül, mégpedig úgy, hogy a kultúra a szülőkre hat és befolyásolja a gyerekeikhez való viszonyulásukat, velük való magatartásukat. A gyerekek felnövekedésével, egy-két évtizeddel később ők is a kultúra alakító részei, meghatározói lesznek. Tehát a mai tízen-húszon éves “diszkókort” elérőknél az egy-két évtizeddel korábbi kulturális változásokat kell vizsgálni. Az európai és ezen belül a magyar a család szerepének nagyfokú megváltozása volt jellemző. A XX. században ebben a régióban a közvetlen biológiai veszélyek (éhezés, járványok, természeti kataklizmák) fenyegetőségének csökkenése, ugyanakkor a gyors életformaváltás és halmozott társadalmi-pszichológiai traumatizáció (pl. két világháború) volt jellemző. A század második felére az urbanizáció, a gyakori válások és a nők munkába állása miatt a nagy család és a nagyobb közösségek jelentőségének csökkenése és következményesen a nukleáris család (és az individualizáció) fontosságának felerősödése a tipikus helyzet. A gyermekek felnövekedésük folyamán kevesebb érzelmileg fontos személlyel találkoznak, a bölcsöde-óvoda-iskola lét még a legjobb változatában is személytelenebb, mint a nagycsalád. A gyermek többet hagyatkozna közvetlenül édesanyjára, akire viszont párhuzamosan hat a kultúra felől az individualizáló nyomás. A gyermekek általánosságban többet vannak egyedül (vagyis saját nárcisztikus fantázia világukban), az anya részéről pedig a csecsemőkor után (amikor az anyának vissza kell lépnie "a világba") bizonytalan és fragmentált érzelmi-indulati állapotot észlelnek. A szülői magatartások szélsőségesebb változataira vonatkozó feltevés az, hogy az anya az újraközeledési fázisban (14-18 hónapos kor körül) felmerülő diszharmóniában gyermekét tárgyként, mintegy díszként használja. Ebben az időszakban az anya reakcióiból, visszajelentéseiből, a gyermek viselkedésére nagyrészt tudattalanul megjelenő reaktív érzelmi-hangulati állapotaiból alakítja ki a gyermek saját selfjét. A köztük levő viszonyt azonban gyakran nem egy komplex, óvó-megengedő szeretetkapcsolat, hanem primitív, agresszív indulatok és személytelen szabályrendszerek meglehetősen amorf állapota alakítja. A leválási szakaszban saját bizonytalanságai miatt az anya torz módon tükrözi vissza a gyermeknek őt, a gyermek is torz módon kezdi megélni önmagát. Ennek talaján, egyik lehetséges megoldáskén alakulhat ki a felszínen kontrollált, álszociabilitással jellemzett személyiség, majd az ezen alapuló rendszeres, (de nem addiktív) droghasználat, droggal párosított transzélmények hajszolása. A hétköznapokban, a drogmentes állapotokban ugyanis az ilyen személyiségekre egy alapvető, színtelenség, üresség, krónikus - nem túl erős, de folyamatos - frusztráció és elégedetlenség, valamint az erre adott kompenzatórikus reakciók a jellemzőek. A drog hatása alatt (vagy esetleg más transztechnikák alkalmazása következtében), amikor az ilyen egyének mesterségesen rádöbbennek önnön akár testi, akár kognitív állapotukra, ők mintegy ezzel döbbennek rá önnön létezésük élményére is, vagyis megélik a fragmentált self átmeneti egységbe forrását. Ezt a jelenséget később a drogdiszkó-élménnyel kapcsolatban részletesebben is tárgyalom.

A drog diszkók iránti igény tehát részben a nárcisztikusan problémás személyiségek tömeges jelentkezésén, részben pedig az emberrel természetesen velejáró transzkereső magatartáson alapulhat. (Mindkettőt alább tovább részletezem.) Az igény jelentkezése után, annak bizonyos mértéke után a hozzá kialakult intézmény állandósul. Hangsúlyozom azonban, hogy a fenti hipotézis nem mindenfajta drogfogyasztó magatartást kísérel meg magyarázni, hanem annak egyik jellegzetes fajtáját.

A drogot használók egy része később függővé válik. Azt, hogy a droghasználók közül ki válik függővé feltehetőleg részben egy-egy egyén központi idegrendszere genetikailag determinált biokémiai működésének egyedisége határozza meg, másrészt szerepet játszhatnak bizonyos tanult, elsősorban családi mintázatok is. A függőséget kialakító potenciál függ a konkrét drog fajtától, és attól is, hogy az esetleges függőség szomatikus (tehát a vegetatív idegrendszer és az általa szabályozott anyagcsere folyamatok egészét érinti), vagy/és pszichés (vagyis a molekula iránti hiányállapot “csupán” a központi idegrendszer valamely területeit és az azok által szabályozott pszichológiai jelenségeket érinti). Az azonban közismert tény, hogy a drog használat után általában csak kis arányban jön létre igazi függőség, hiszen pl. a mi kultúránkban az alkoholt szinte mindenki kipróbálja, de csupán kevesen válnak alkoholdependenssé, de még olyan szerek esetén is mint a heroin megfigyelték pl., hogy a Vietnamban rendszeres heroin használók közül a hazatérés után egy évvel csupán 7%-k mutatott fizikai függőséget (Robins, 1974).

Sokan hangsúlyozzák, hogy drogfogyasztás, drogabúzus és addiktív drogfogyasztás jelenségei ill. fogalmai között nagyon hangsúlyos különbségek vannak, és hogy egyértelműen patológiás folyamatok az utóbbi kettő mögött állnak (Swaim, 1991). A szakmánkban ugyanakkor a fő figyelem a függők felé irányul, mert őket tekintjük betegnek. A beteggé nyilvánítás legitimizálja a mi tevékenységünket, és ráadásul jelenleg a beteggé nyilvánított függők azok, akik emiatt mentesülhetnek a büntetés alól. A függők pszichológiai elemzésénél a hiányállapot, a sóvárgásérzés elemzése kerülhet a figyelem középpontjába (Erdélyi, 1991). Pszichiátriai szempontból pedig alapvető fontosságú az a tény, hogy a különböző függőségek, egymással felcserélhetők, egymásba átmehetnek (Gerevich, 1998). Jelen tanulmányban azonban az elemzés fókusza a nem függő droghasználat, illetve annak néhány aktuális aspektusa.

Térjünk most át a vizsgálatunk tárgyát képező másik szociokulturális jelenségre. A zene és a tánc utáni vonzódás igen általános a különböző kultúrákban. Olyannyira, hogy lényegében kulturális univerzálénak tekinthető, és mint ilyen feltehető, hogy az emberi psziché egyik biológiailag meghatározott tulajdonsága. Lehetnek egy kultúrában domináns zene és táncfajták, egy vagy több, s emellett lehetnek marginális, kisebbségi zenék. Természetesen minél nagyobb és komplexebb társadalom kultúráját figyeljük, annál nagyobb változékonyságot fedezhetünk fel a zenetípusokban. Egy adott kultúrában lehetnek ott régóta létező, s emiatt a kultúra egyéb területeihez beépült zenék és lehetnek új, “modern” zenék is. A zenékre akárcsak az irodalomra jellemző, hogy az írásbeliség kialakulása megváltoztatta elterjedtségét. Egyes zenék, melyek egy adott korban dominánsak voltak, később ugyan vesztenek jelentőségükből, azonban sokszor nem múlnak el nyomtalanul, hanem marginális jelenségként, vagy egy-egy szubkultúra jellemző jegyként maradnak fenn. A reformáció után pl. a kálvinista zsoltárénekek az adott korban (a korábbi, pl. a római egyházra jellemzővel szemben) rendkívül “modernek”, populárisak voltak. Ma számunkra egy erősen szűk körre jellemző dallamvilágot, mintegy múzeumi darabot jelentenek. Ha csak az utóbbi száz évre visszatekintünk, ahol a zenei divatok is gyorsan változtak, szinte minden zenei ízlésnek megtaláljuk relikviáit, klubjait, rajongóit; ami pár évtizede tömegkultúra volt ma gyakran egy-egy szub- vagy rétegkultúra jellegzetessége. A zenének, mint megannyi más kulturális jelenségnek is lehet sui generis keletkezése, belső fejlődése, de jellemző lehet rá a kultúrák közötti diffúzió is. Utóbbira példa, hogy a rock ritmusvilága Afrikából származik, az amerikai feketéken keresztül terjedt el széles körben. A kommersz pop-rock hangzásvilág pedig a nyugati világból terjed a szélrózsa minden irányába és sok helyen helyi hagyományok (pl. népzene) hatására módosul. (Ilyen keverék zenét közvetít pl. az MTV Asia). A különféle etnozenéknél a diffúzió iránya ellenkező, a világ sok tájáról érkeznek a nyugati kultúrákba, bizonyos rétegekhez.

Az utóbbi évtizedek tömegkultúrájához tartozik Magyarországon is a diszkó. Most fordítsuk figyelmünket arra kérdésre, hogy mi a különbség a hagyományos diszkó és a jelenkor diszkószerű társas, táncos helyei, az ún. acid partik között?

A zenének és a táncnak, azaz a zenére végzett ritmikus mozgássornak kettős “értelme”, vagyis funkciója van. Az egyik interperszonális, a másik intrapszichés.

Az interperszonális azt jelenti, hogy a táncnak, a társas táncnak szociális funkciója van. Ez a szociális funkció pedig elsősorban (ám természetesen nem kizárólag) a féri-nő kapcsolatokra vonatkozik, tehát tágabb értelemben véve szexuális jellegű. A nemek közötti kapcsolatot minden kultúra szabályozza valahogy szociális szabályrendszerekkel. Teljes tiltás és teljes engedékenység sehol sem fordul elő. A kettő közötti széles határsávban a véletlenszerű kapcsolódásokon túlmenő különböző formalizált helyzetek és események jelennek meg. A társas tánc az egyik ilyen jelenség, amely formalizálttá és szabályozottá teszi a két nem közötti kapcsolatot, egyszerre elválaszt és összeköt. Erotikus komponense sokszor nyilvánvaló, néha viszont nagy mértékben elfojtott. Pszichoanalitikus terminológia szerint mivel egy adott kultúrában a társas tánc alapvetően az ember nemi késztetései által meghatározott, nem más, mint egy adott kulturális szabályozók szerinti formalizált ödipális helyzet.

A hagyományos diszkókra jellemző a társas jelleg, férfi és nő többnyire együtt táncol, lehetséges az ismerkedés a nemek között, sőt ez a részvevők előzetes elvárása. Más régebbi táncfajtákhoz képest a diszkóban a tánc formalizáltsága csökken, szinte szabad mozgássá válik. A zene esetén még megmaradnak a hagyományos számok, vagyis egyes különálló egységek, melyek elhangzása után a struktúra felbomlik, majd a következő számnál más rendben újra felépítődik. Miközben gyakoriak a diszkóegyüttléttel párhuzamos vagy azt követő társas és nemi kapcsolatok, ugyanakkor gyakoriak benne - az ödipális jellegre utaló - férfi agresszió kitörései, pl. féltékenységi jelenetek, verekedések is. Más társas táncok a nyugati kultúrában a hetvenes évektől kezdve kiszorultak a tömegkultúrából, és mint marginális szubkultúrák médiumai maradtak fenn.

Az intrapszichés komponenst laikus módon úgy írhatnánk le, hogy egyszerűen valami jó érzést érzünk. Szakszerűbben szólva ugyanezt mint transz- vagy katartikus állapotot jellemezhetjük.

Egyik tudományos modell szerint ilyen állapotban az endogén opiátok felszabadulása következik be. Ilyen szempontból a tánc rokona lehet bizonyos más strukturált mozgássoroknak, például a sportoknak is. A sportok közül a ritmikusan ismétlődő, hosszabb ideig fennálló mozgásokkal jellemzett sportokat számítjuk ide. Ilyen többek között a kocogás (amennyiben egyáltalán sportnak hívjuk a kocogást), a hosszútávfutás, az úszás, a biciklizés, gyorskorcsolyázás stb., de bizonyos tekintetben ilyen jó néhány labdajáték is. A sportokat elkülöníthetjük aszerint, hogy egy ellenféllel való versenyt magukba foglalnak-e vagy sem; ennek megléte nem feltétlenül szükséges, amennyiben azonban van a rivalizációs komponens tovább fokozhatja a fent leírt szubjektív élményt. A verseny, a játszma vagy egy tárgy (pl. a labda), a sportoló figyelemkoncentrációját, vagy más szemszögből nézve figyelmének beszűkítését segíti. Egy másik rokon modellben ezt a szituációt kontrolállt helyzetben előidézett stressznek tartjuk. Itt látható, hogy a jelenség rokon lehet más stresszhelyzetekkel is, nem csupán békés és szabályozott stresszhelyzetekkel. Háborús stressz ugyanígy a figyelem beszűküléssel és egyfajta transzélménnyel jár. E jelenségek közös, feltehetőleg endogén opiát hatásból származó jellemzőjeként vehetjük észre a fájdalomérzés csökkenését, majd a transz elmúlásával a fájdalom felerősödését. Újabb rokon helyzet lehet a hipnózis, azon belül is az ún. aktív-éber hipnózis, amikor (néha csupán immaginált) ritmikus izommunkával és a figyelem beszűkítésével hipnoid állapot idézhető elő, és ez a hipnoid állapot lényegében ugyanaz, mint a többi fent leírt transzállapot.

Az endogén opiát modell mellett másik, esetleg párhuzamos, vagy pedig ezzel összefüggő élettani magyarázat lehet a hipoxia. Hipoxiás állapotokban szintén kiváltódnak szokatlan, megváltozottságot sugalló szubjektív élmények, érzékcsalódások. A hagyományos meditációs módszerek és némely légzéskontrollon alapuló modern relaxációs technikák esetén feltehető, hogy a transz-szerű állapot a légzés befolyásolásával előidézett hipoxia következtében alakul ki. Minden ilyen helyzetben a zene - és elsősorban a ritmikus mozgáshoz társított ritmikus zene - elősegíti a fent leírt állapot kialakulását. A ritmikus zene (elsősorban dob) és ritmikus tánc fő eszközei a sámánoknak is a transzállapot kialakításában, és ez hasonló a legkülönfélébb kultúrákban működő sámánoknál. A zenehallgatás bizonyos esetekben maga is előidézheti transzállapot kialakulását. Azt állapíthatjuk meg tehát, hogy mind a zene, mind tánc okozhat transzállapotot, és egymás hatását kölcsönösen facilitálhatják.

A tánc (és egyes sportok) esetén az állapot előidézése aktív módon történik. Elkülöníthetjük ugyanis az előidéző módszerek aktív és passzív változatait. A döntő különbség ott van, hogy az aktív változat esetén az egyén saját akaratlagos testmozgásával idézi elő az állapotot. Ez esetben a psziché és a test kapcsolatának egy jellegzetes válfajával állunk szemben. Az egyén pszichés megfontolásokból (amelyek általában tehát szándékosak, akaratlagosak, azonban ez nem jelenti azt, hogy teljes terjedelmükben tudatosak is lennének), kihasználva azt a lehetőséget, hogy képes testi állapotainak bizonyos fokú befolyásolására, a test változtatásán keresztül pszichés hatást hoz létre önmagán. Ezáltal különös hangsúlyt kap a saját testhez való viszony, a test megélése, a test pszichés megkonstruálása. Az egyén közvetve sajátos önkontrol módszert használ fel, önnön testének befolyásolhatóságának és befolyásolásának érzését. Egy testkontrol érzést él át, ami pszichés önbefolyásolással, ily módon pszichés önkontrollal is jár, vagyis az ilyen helyzetekben az önkontrollnak mind a testi, mind a pszichés komponense megtalálható. Hasonlatos ez pl. a fogyókúra jelenséggel, amikor a nem evés egyszerre jár együtt hipoglikémiás élettani hatásokkal, ami a központi idegrendszerben pszichés változásokat és a pszichés változások élményét hozza létre, valamint a testsúly csökkenés és csökkentés során létrejött testi változás élményével.

A tánc fent leírt mechanizmusában a test közvetítője (mediátora és modulátora) a pszichének. Egyfajta modell szerint mondhatjuk, hogy a test tárgyává válik a pszichének. Amennyiben az ilyen beavatkozás sikeres, és ismétlődőleg sikeres, ez a tárgy megítélést is változtathatja, vagyis a tárgy elégedettséget okozó kedvelt, sőt szeretett tárggyá válik. Ez persze bekövetkezhet más módon is, vagyis szerepet játszhatnak más fontos élmények, befolyásoló faktorok, személyiségkonstellációk is, így fontos leszögeznünk, hogy a tárgyhoz, jelen esetben a pszichének önnön testéhez való viszonyát dinamikusan változó különböző erők vektorának eredője alakítja ki. A tárgyiasulás azt jelenti itt, hogy az egyén, az egyéni psziché megtanulja, hogy az önnön testtel valamilyen technikával folytatott manipuláció pozitív eredményhez vezet. A jelenség távolról hasonlatos a maszturbáció folyamatához, a pozitív élmény azonban nem az orgazmus, hanem a transzélmény. A hasonlóság abban áll, hogy a tárgy ebben az esetben is a saját test és nem egy dolog (vagyis köznapi értelemben vett tárgy), vagy egy személy, illetve egy idea.

Ismét csak pszichonalitikus terminológia szerint a táncnak ez utóbb vázolt jellege alapvetően preödipális és nárcisztikus természetű. Noha a fentiekben a nárcisztikus vonásoknak a testhez való viszonyát emeltem ki, ugyancsak fontosak lehetnek a transzon belüli pszichés élménnyel kapcsolatos nárcisztikus viszonyulások. Az átélt transzélmények ugyanis az önnön grandiozitás érzését emelik, közvetve tárgyiasítják, leértékeli a valóságot. A drog saját magának való adagolásával, így a transzélmény saját maga általi (szinte mechanikus) kiválthatóságával, az egyén önnön mindenhatósági érzését erősíti. A nárcisztikus személyiséget az jellemzi, hogy a felszínen integrált, kontrollált és akár “szociábilis” működés mellett alapvetően az elsődleges gondolkodásra való hajlam és ténylegesen sekélyes külső tárgykapcsolatok jellemzik, a nárcisztikus egyén minden látszat ellenére nem érzelem- és indulatmentes hanem benne nagyon is heves, mély, primitív indulatok munkálkodnak (Kernberg, 1991). A transzban pedig létrejöhet az ősi összeolvadás élménye, amire a nárcisztikus személyiségűek olyannyira vágynak. A döntő elkülönítő momentum a transzélmény lezajlása után, a drogdiszkó élmény utáni másnapokon következik be. Érett személyiségnek az integráció ép működése miatt a transzélmény lezajlása után más emberekkel és a világgal való kapcsolata gazdagodhat. A nárcisztikus személyiség azonban nehezen tudja legyőzni a mindennapokat, a szokványos, mindennapos frusztrációkat, és erre ürességérzéssel, a világnak vagy önmagának a leértékelésével reagál. Az ilyen egyén a kontrollálhatatlan környezeti jelenségeket mágikus és omnipotens módon kontrollálja (Rácz, 1988). Az ürességérzés miatt, amennyiben az illető erre a megoldási módra tanul rá, hajlamos lesz arra, hogy az élményt újra és újra átélje, önmaga igazi változatának azt tartsa, amelyik az akaratlagosan, félig gépiesen (droggal bebiztosított módon) előidézett transzélményben jelenik meg. Számára az én és az én-ideál primitív egyesülése ilyen módon is megvalósulhat. Más szóval, mivel az én-identitás kialakulása zavart szenvedett, a drog és transz együttes hatására egy rövid időre kialakulhat az én felismerésének az élménye.

Az intrapszichés konfliktusra adott ilyen válasz alapvetően cselekvési, vagyis nem a belső, kognitív én-fejlesztő, problémamegoldó kapacitást használja ki. Ez abból látszik jól, hogy az élményt átélt egyén valós lelki állapotait, lelki problémáit nehezen tudja verbalizálni, ugyanis a beszéd már feltételezne egy bizonyos dologra, témára vonatkozó kognitív struktúrát. Az ilyen droghasználó beszéde viszont elsősorban a droghatás leírásáról szól, alapvetően deskriptív jellegű. A leírás színessége azonban látszólagos, felszínes, mivel az élmény mesterségesen előidézett, és nem az egyén belső kognitív erőfeszítéseinek terméke. Ide kapcsolódik a jól ismert és most nem részletezett kérdés, a szubkultúra kialakulása. A többi hasonló egyénnel való együttlét, a közös acting-out, a hasonló verbális stílus és tartalom egy olyan csoportba viszi az egyént, ahol az erre a csoportra vonatkozó másodlagos identitása alakul ki, s ez valamelyest enyhítheti az eredeti identitáskonfliktust.

A tánc kettős jellegéből fakadóan a különféle drogok szerepe is eltérő lehet.

Az alkohol alapvetően oldja a gátlásokat, vagyis a szociális szabályozások mentén kialakult és internalizált szorongásokat. E szorongások jelentős része a nemi kapcsolatokra vonatkozik. Szorongás oldása mellett az alkohol növeli az agressziós készenlétet, vagyis - elsősorban férfiakban - a rivalizációs agressziót is. A társas táncban tehát az alkohol segít egyrészt a másik nem felé való nyitásban, másrészt férfiakban a másik nem felé nyitó többi férfi elleni agresszív beállítódásban is. Vagyis az alkohol az egyénnek a külső tárgy, a másik személy felé irányuló kapcsolata intenzitását növeli.

Az opiátok a társas viszonyok iránti érzéktelenséget, az opiátos szubkultúra tagjaival való kapcsolatokon kívül a szociális mezőből való visszaszorulást okozzák. Mivel endogén opiátoknak semmilyen technikával való kiváltására nincs szükség, így az opiát fogyasztónak a tánc iránt semmilyen érdeklődése sem marad.

A kannabisz-származékok szintén oldják a szorongásokat, mint az alkohol, azonban agresszió fokozó hatás nélkül. Társas jellegűek ugyanakkor, mert a külvilágból származó ingereket nem tompítják, hanem éppen ellenkezőleg, erősítik. Ezt elsősorban az önnön képzetek valamint a társas mezőből származó képzetek és észlelések libidinózus megszállásával éri el.

A hallucinogének hatása részben hasonló az előzőhöz, azonban a külvilágból származó felerősödött és eltorzult érzetek, mivel elvesztik kapcsolatukat a realitással közvetett úton eltávolítanak a realitástól és a társas tértől. A realitástól való eltávolodás szorongás keltő hatású, azonban ez esetben a szorongás másik fajtájáról, a vitális, egzisztenciális szorongásról van szó.

A stimulánsok a társas viszonyok tekintetében tulajdonképpen egyik irányban sem hatnak egyértelműen. Az interakciók száma növekszik, ezek azonban felületesebbek is maradnak, mert a figyelem hamar eltérül. A motorikus izgalom révén bekövetkezett extrém mozgásosság és fáradtság hiánya azonban az endogén opiát (és a hipoxia vagy más) mechanizmussal közvetve transz élményhez is juttatja az illetőt. Az élmény átélését tehát nehezíti a koncentráció, azaz a képzet megszállásának nehézsége, segíti viszont a motorikus hiperaktivitás révén kialakult transz állapot. A külvilág és önnön személyiség felett elnyert mágikus fölény éppoly győzelem érzést nyúlt, mint amilyen a rohamozó katonának van az ellenség erődítményének bevétele után. Az omnipotenciaérzésből fakadó erős feldobottság, felhangoltság mutatja, hogy ez az állapot a pszichopatológiai kórképek közül leginkább a mániás állapotokkal rokon.

Az alkohol és a hagyományos diszkó együtt járnak, mint a kulcs és a zár. Ha pedig azt nézzük meg, mely drogok a legideálisabbak a “mai diszkó”, azaz a technózenén alapuló ún. acid parti alkalmain elérni kívánt nárcisztikus élvezet eléréséhez, akkor látjuk, hogy elsődlegesen a stimulánsok, másodlagosan, kiegészítésképpen pedig kis dózisú kannabisz-származékok vagy hallucinogének bizonyulhatnak megfelelőnek. A fent említett extrém mozgásossághoz nagy tér is szükséges, és ez párhuzamosan egy másik tényezőn keresztül is elősegíti a nárcisztikus élmény kialakulását. Ez a tényező a - nagy térben elhelyezkedő - tömeg. A szokásos tömeghatás, a látható, és a tömegesség révén, az azonosulás hatásmechanizmusán keresztül kialakuló nagy nyomást kifejtő helyzet. Ebben a hétköznapi normák alól az egyén felmentést kap, a kontrollált abnormalitás állapota alakul ki. A tömeg miatt ezen kívül, az egyénnek nem kell véges számú, kiválasztott egyénnel kapcsolatba kerülnie, akiknek jelentősége átmenetileg felértékelődik, nincs rákényszerülve a másokkal való kapcsolódásra, és így jobban saját belső élményei felé fordulhat. Nem másokat kell néznie, hanem befelé fordulhat. A tömegben egyedül van, és ehhez az állapothoz egy kellemes transzélmény kondicionálódik.

A kör tehát körbeért, a létező és hozzáférhető drogok, a kulturális jelenségek közé tartozó szórakozási és transzélményt biztosító formák, valamint a jellemző gyakori egyéni pszichológiai konstellációk találkoztak és létrehozták azt a jelenséget - a drogdiszkót - , ami jelen tanulmány tárgyát képezte.

 

 

 

Referencia:

 

Bácskai, E - Gerevich, J. (1997): Ifjúság és drogfogyasztás. Animula, Budapest.

Demetrovics, Zs. (1998): Drug and Disco in Budapest. Smoking, Alcohol Consumption and Drug-Using Behavior among Youth in Clubbing Culture. Regional Resource Centre, Budapest.

Gerevich, J. (1998): A drogok használatával összefüggő pszichiátriai problémák és betegségek. In: Füredi, J. Buda, B. Németh, A.Tariska, P. (eds.): A pszichiátria magyar kézikönyve. Medicina Könyvkiadó, Budapest.

Helman, C. G. (1998): Kultúra, egészség és betegség. Melánia, Budapest.

Kernberg, O. (1990): Borderline szindróma és patológiás nárcizmus. Kapocs, Budapest.

Lajtai, L. (1999): A drogok a történeti és kulturális antropológia szemszögéből. Belügyi Szemle, 1999/6 34-49. old.

Lipcsey, A., Szentistványi, I., és Janka, Z. (1986): A pszichiátria biológiai alapjai. Akadémiai Kiadó, Budapest.

O’Connor (1975): Social and Cultural Factors Influencing Drinking Behavior. Irish J. Med. Sci., Suplement June, p. 65

Olieveinstein, Cl. (1987): La souffrance du sujet desintoxiqué. In: Olieveinstein, Cl. (ed.): La clinique du toxicomane. Ed. Univ., Paris. idézi: Erdélyi, I. (1991): Fiatal drogfogyasztók pszichoterápiája. In: Szakács, F. (ed.): Pszichoterápiai vademecum. Orvostovábbképző Egyetem, Pszichiátriai és Klinikai Pszichológiai Tanszék, Budapest.

Rácz, J. (1988): A drogfogyasztó magatartás. Medicina, Budapest.

Robins, L. N., Davis D. H. and Goodwin, D. W. (1974): Drug use by U.S. army enlisted men in Vietnam: a follow-up on their return home. Am. J. Epidemiology. 99, pp. 235-249.

Swaim, R. C. (1991): Childhood risk factors and adolewscent drug and alcohol abuse. Educ. Psychol. Rev. 3/4 : 363-398

Vizi, E. Sz. (1998): Neurokémia a pszichiátriában. In: Füredi, J. (szerk.): A pszichiátria magyar kézikönyve. Medicina, Budapest.

Weber, M. (1982): A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat, Budapest.

 

 

Lajtai László

SEB Magatartástudományi Intézet