DAATH

A boldogság énünknek a körülményekkel való egybeesése.

José Ortega y Gasset

 
KöszöntőGyarapodásAnyagokKönyvtárFórumKeresésKapcsolatok


Kategória:

Könyv


Eredeti cím:

Realms of the Human Unconscious


Eredeti alcím:

Observations from LSD Research


Kiadó:

Daath


Kiadás éve:

1975 / 2000



Fordító:

Cellux


Beküldő:

Cellux


Szerkesztő:

Cellux



Nyomtatható változat


Felkerülés ideje:

2001. április 13.


Utolsó módosítás:

2001. április 13.



Érdeklődés:

24931 letöltés
41 szavazat


Súlyozott pontszám:

4.51 pont


Szavazatok aránya:

71% kiváló
17% jó
7% átlagos
5% rossz
0% borzasztó



Értékelés:

kiváló

átlagos
rossz
borzasztó




Felmérés: Online teszt az iskolai drogmegelőzésről (magyar)
Felmérés: DMT entity encounter study (angol)
Felmérés: Personality, Substance Use, and Microdosing (angol)
Felmérés: Global Ayahuasca Project (angol)


Stanislav Grof:

A tudatalatti ösvényein (Nem teljes)

Bevezetés

Az LSD története

Több, mint 25 év telt el azóta, hogy Albert Hofmann svájci vegyész egy véletlen folytán felfedezte a lizergsav-dietilamid (LSD) pszichoaktív sajátosságait. A felfedezést követő évtizedek során a szer és az általa keltett nem szokványos tudatállapotok megítélése körül heves viták bontakoztak ki. E bevezetőben röviden áttekintjük az LSD viharos történetét.

Az LSD felfedezése tudományos körökben rendkívüli érdeklődést váltott ki. Már a legelső témába vágó cikkek felhívták a figyelmet az LSD által kiváltott tudatállapotok és egyes pszichózisok, különösen a skizofrénia tünetei közti meglepő hasonlóságra. Sok tudóst hozott lázba az a lehetőség, hogy az emberi psziché egyik legrejtélyesebb betegségét, a skizofréniát egyébként normális kísérleti személyekben, laboratóriumi körülmények között reprodukálhatják. Az LSD segítségével lehetségessé vált az is, hogy a pszichiáterek, pszichológusok, orvostanhallgatók és a pszichiátriákon dolgozó nővérek egy rövid, visszafordítható „utazás” keretében betekintést nyerjenek betegeik lelkivilágába. Ez az élmény jelentősen megkönnyítette számukra a pszichotikus betegek problémáinak megértését, illetve azok kezelését.

Az első ellentmondások akkor merültek fel, amikor nyilvánvalóvá vált az LSD-vel kapcsolatos „modell-pszichózis” elmélet tarthatatlansága. Számos klinikai tapasztalat bizonyította, hogy a felületes hasonlóságok ellenére alapvető eltérések vannak a pszichotikus, illetve az LSD által előidézett tudatállapot között. Az LSD-vel kísérletező tudósoknak lassan fel kellett adniuk a reményt, hogy a skizofrénia működését kísérletileg vizsgálhatják.

Az LSD hatásának „pszichotomimetikus” (pszichózist szimuláló) jellegével foglalkozó írások mellett egyre gyakrabban találkozhattunk a szakirodalomban lelkes hangvételű beszámolókkal, melyek az LSD-t, mint a pszichoterápia rendkívüli eredményekkel kecsegtető új eszközét tárgyalták. Számos kutató tapasztalta, hogy az LSD használatával jelentősen lerövidíthető a hagyományos pszichoterápiához szükséges idő. Emellett az LSD révén olyan esetekben is értek el javulást, ahol a hagyományos kezelési módszerek rendre csődöt mondtak. Eredménnyel használták a szert többek között idült alkoholizmus, drogfüggés, kriminális pszichopatológia, szexuális devianciák, illetve súlyos neurózisok kezelésében. Természetesen ezek az eredmények jelentős visszhangot váltottak ki. Számos pszichológus – tudván, milyen mélyen fekszenek a lelki betegségek gyökerei – kétkedéssel fogadta a napok, hetek leforgása alatt végbemenő rendkívüli változásokról szóló beszámolókat. Sokan tartózkodó álláspontra helyezkedtek, mondván, kontrollkísérletek hiányában egyelőre nem foglalhatnak állást az LSD-vel támogatott pszichoterápia mellett (igaz, abban a korban a hagyományos, drogmentes módszerekkel – pl. a pszichoanalízissel – szemben is gyakran hoztak fel hasonló érveket).

Az új módszer biztonságos voltában ekkor még egyetlen tudós sem kételkedett, a kritikák zöme kifejezetten módszertani jellegű kérdéseket vetett fel. Itt érdemes megemlítenünk Sidney Cohen 1960-ban megjelent cikkét, melyben rámutat arra, hogy az LSD felelősségteljes és professzionális használata normális kísérleti személyek esetén elhanyagolható kockázattal jár. Bár a komplikációk felmerülésének esélyét növeli, ha a kísérleti személy valamilyen pszichés zavartól szenved, az LSD pszichoterápia még ezzel együtt is biztonságosabbnak tűnt, mint az olyan drasztikus – és mégis széles körben használt – módszerek, mint az elektrosokk terápia, az inzulinos kóma kezelés vagy a pszichosebészet. Megállapíthatjuk tehát, hogy az LSD a 60-as évek első felére a pszichológiai alapkutatás, a pszichiáterképzés, illetve az új terápiás technikák utáni kutatás fontos tárgyává és eszközévé vált.

A fentieken túlmenően az LSD két további területen is ígéretesnek bizonyult. Számos LSD kísérletben résztvevő személy számolt be rendkívüli esztétikai élményekről vagy a kreativitás folyamatának intuitív megértéséről. Élményeik hatására közülük sokan átértékelték a művészetről – különösen a modern művészeti ágakról – alkotott felfogásukat. A szer hatása alatt álló festők, zenészek és szobrászok lenyűgöző, különös alkotásokat hoztak létre, melyek jelentősen különböztek a szokványos tudatállapotban fogant műveiktől. Nyilvánvalóvá vált, hogy az LSD-vel kapcsolatos kutatások hozzájárulhatnak a művészet pszichológiájának (és pszichopatológiájának) megértéséhez is.

A másik terület, amelyen az LSD forradalmi változásokat hozott, a vallások, a vallásos hit pszichológiája. Megfigyelték, hogy egyes LSD kísérletek résztvevői utazásuk során teljesen hitelesnek tűnő megvilágosodást, vallásos, misztikus, transzcendens élményeket élnek át. Ezek az élmények jellemző vonásaikat tekintve megkülönböztethetetlenek a hagyományos vallások tanítói, prófétái és szentjei által megélt hasonló tapasztalatoktól. Az a lehetőség, hogy pusztán egy vegyi anyag szervezetbe juttatásával misztikus élményeket lehet kiváltani, éles vitát robbantott ki e „kémiai miszticizmusnak” nevezett jelenség természetét illetően.

A témát taglaló tudósok, filozófusok és teológusok a vita során három fő álláspont valamelyikére helyezkedtek. Sok természettudós szerint ezek a tapasztalatok egyértelműen bizonyítják, hogy a vallásban és a misztikus tapasztalatokban alapjában véve semmi misztikus nincs, és örömmel üdvözölték annak lehetőségét, hogy az LSD segítségével a vallásos tapasztalatokat, mint különféle biokémiai folyamatok eredményeit vizsgálják. A másik oldalon egyes teológusok az LSD-nek és az általa kiváltott élményeknek szakrális jelentőséget tulajdonítottak, azzal érvelve, hogy ezek az élmények közelebb viszik az embert a transzcendens valósághoz. A harmadik oldal tagadta az LSD által kiváltott misztikus élmények hitelességét, szerintük ezek a tapasztalatok nem helyezhetők egy szintre az Isten kegyelméből, vagy a hosszú ideig tartó szellemi gyakorlásból fakadó „igazi” misztikus átélésekkel. Az a tény, hogy ez a fajta megvilágosodás ilyen gyorsan és könnyen elérhető, számukra semmissé tette annak spirituális értékét.

A 60-as évek közepén az LSD a laboratóriumokból kijutott az utcára, és megkezdődött a laikusok ellenőrzés nélkül zajló, tömeges kísérletezése. E korszak újabb elemekkel gazdagította az LSD körül zajló vitát, ám az új hangok sajnálatos módon nélkülözték az addig megszokottá vált – bár érzelmekkel fűszerezett, de mégis higgadt, tudományos – hozzáállást. Szinte teljesen eltűntek a józan észérvek, és a vita hamarosan két, egymással kibékíthetetlen ellentétben álló tábor heves küzdelmévé fajult. Az egyik oldalon az LSD prófétái álltak, akik úton-útfélen hirdették az új vallást, a kémiai messiás eljövetelét. Teljes meggyőződéssel állították, hogy az LSD gyógyszer az emberiség összes problémájára, és a nukleáris katasztrófával szemben az egyedüli életképes alternatíva az, ha minél több ember, minél gyakrabban, minél több LSD-t fogyaszt. A szer kontrollálatlan használatával járó veszélyeket nem vették figyelembe, vagy úgy gondolták, a szemük előtt lebegő cél mindenképpen megéri ezt a kockázatot.

A másik oldalon tömeghisztéria bontakozott ki, az emberek riadtan szemlélték a villámgyorsan terjedő és erősödő pszichedelikus mozgalmat, majd egyre több erőszakos kísérletet tettek annak elnyomására. A szenzációt kereső újságírók naponta adtak hírt az újabbnál újabb borzalmakról: fiatal emberek zúzzák magukat halálra, ahogy kisétálnak a toronyházak ablakain, száguldó kocsik elé állnak, tudván, hogy úgysem érheti őket kár, megvakulnak, mert órákig bámulnak a napba, húscafatokat vágnak ki konyhakéssel a saját testükből, legyilkolják a szerelmesüket, rokonaikat, vagy zártosztályon végzik, a végleges, visszafordíthatatlan őrület fogságában. Ezek a beszámolók teremtették meg az LSD mai megítélésének alapjait. Nekik köszönhető, hogy az LSD lassan „ördögi szerré” vált, amelyet bármi áron, minden eszközzel üldöznie kell szülőknek és tanároknak, rendőröknek és a törvény szolgáinak egyaránt. Sajnos ezt az irracionális megközelítést számos egészségügyi szaktekintély is többé-kevésbé a magáévá tette, és hagyta, hogy véleményét a bulvárlapok címoldalai formálják, annak ellenére, hogy addigra a vonatkozó szakirodalomban több, mint két évtizednyi tudományos kutatómunka eredményei álltak rendelkezésre. A drogszcéna és a hippimozgalom összefonódásával, a 60-as évek ellenkultúrájának megjelenésével még tovább bonyolódott a helyzet. Végül, de nem utolsósorban több tudományos szaklap is megjelentetett olyan cikkeket, amelyek az LSD kromoszómakárosító és rákkeltő hatásáról adtak hírt (vagy éppen cáfolták azt).

Mint látjuk, az LSD-vel kapcsolatos nézetek spektruma meglehetősen széles: egyesek az „emberiség gyógyszerének” tekintették, mások a pszichotikus betegek terápiás kezelésében használt hatékony segédeszköznek, sokan pedig súlyos mentális és agyi károsodást okozó, gyűlölt ellenségnek, amely komolyan veszélyezteti a felnövekvő generációkat. A képet teljessé téve megemlítjük, hogy a hadseregben is komolyan foglalkoztak az LSD-vel, mint az agymosás vagy a kémiai hadviselés lehetséges eszközével.

Az LSD körül kibontakozó hisztéria nagy mértékben akadályozta a szer használata során felmerülő jelenségek tudományos igényű vizsgálatát, az LSD-élmények mögött megbúvó pszichés mechanizmusok szerepének, működésének feltárását. A laikus kísérletezők utazásaik során nem egyszer a tudat olyan tájaira is eljutottak, amelyeknek már puszta létezése is alaposan próbára tette a krízishelyzetek kezelésére kihívott pszichológusokat és pszichiátereket.

Megállapítást nyert, hogy az LSD által kiváltott élmények többsége nem magyarázható a pszichológia hagyományos elméleti keretein belül. Sok pszichiáter jött rá arra, hogy nagy hiba lenne az LSD hatása alatt lejátszódó tudati történéseket puszta pszichózisokként kezelni. A laikus kísérletezők közül néhányan az LSD hatására drámai személyiségváltozáson mentek keresztül, ez magában foglalta értékrendszerük, vallási és filozófiai elképzeléseik, életstílusuk gyökeres megváltozását is. Azok a szakemberek, akiknek alkalmuk nyílt személyesen is meggyőződni ezeknek a transzformatív élményeknek a létezéséről, megfelelő elméleti háttér hiányában képtelenek voltak ezek értelmezésére. A pozitív tapasztalatok mellett a laikusok LSD-fogyasztásának negatív kísérőjelenségeit is érdemesebb lett volna a tudományos szemlélet alapján vizsgálni, így értékes információkat nyerhettünk volna ezen jelenségek okairól és elkerülésük módszereiről.

Ha az LSD körül kibontakozott vita mélyére hatolunk, világossá válik, hogy ez a vita lényegében nem a drog körül forog. Az LSD-vel végzett kísérletek eredményeinek elfogulatlan vizsgálata arra enged következtetni, hogy ez a szer az emberi psziché olyan nemspecifikus katalizátora, amely felszínre hozza, láthatóvá teszi az emberi tudat mélyén működő lelki folyamatokat. Az LSD révén szerzett tapasztalatok, valamint a társadalom ezekre adott reakciói tehát lényegében az emberi személyiség, illetve az emberi civilizáció alapvető konfliktusait tükrözik vissza. Ebből a szempontból tekintve az LSD páratlan lehetőséget kínál számunkra, hogy mélyebben megismerjük az emberi tudatot, az emberi természetet és a társadalmat, amelyben élünk.

Az LSD hatásai

A következőkben röviden áttekintjük az LSD-vel kapcsolatos jelenlegi ismereteinket.

Az LSD-25 vagy lizergsav-dietilamid félszintetikus kémiai vegyület. Természetben előforduló alkotórésze az anyarozs alkaloidák alapanyagául szolgáló lizergsav, melyhez a dietilamid csoportot a laboratóriumban adják hozzá. Stoll, Hofmann és Troxler szerint az LSD szerkezete a következő.

Bár a természetben a szerrel nem találkozhatunk közvetlen formában, gyanítják, hogy a toxoplazmózissal fertőzött állatok agya kis mennyiségben termel LSD-t. A lizergsav más amidjai természetes úton is létrejönnek többek között a Claviceps paspali gombacsalád egyes tagjaiban, illetve a morning glory magokban (Rivea corymbosa). (Ez utóbbi növényt Mexikóban évszázadokon keresztül használták különféle főzetek és varázsitalok (ololiuqui) alapanyagaként.)

Az LSD-t elsőként Stoll és Hofmann állították elő, a svájci Sandoz gyógyszergyárban, 1938-ban. Mivel a szer a rutinvizsgálatok során érdektelennek bizonyult, nem foglalkoztak vele többet, így a szer hallucinogén hatására csak később, 1943 áprilisában derült fény, amikor Albert Hofmann a korábbi kísérletek adataiból arra következtetett, hogy az LSD-25-nek érdekes, a központi idegrendszert stimuláló hatása lehet, ezért újra előállított belőle egy kisebb mennyiséget. A szintézis során – egy véletlen folytán – elenyésző mennyiségű LSD került a szervezetébe, amely drámai tudatállapot-változást idézett elő.

Hofmann hamar rájött, hogy kapcsolat van az LSD és az általa tapasztalt meglepő élmények között. Elhatározta, hogy sejtését önkísérletek révén igazolja. A kísérletre a laboratóriumban került sor, ezúttal 250 mikrogramm vízben oldott LSD-t fogyasztott el. A szerre adott reakciója nagyon hasonlított korábbi tapasztalataira, de élményei sokkal drasztikusabbak voltak. Ez az elenyésző mennyiség több órás időtartamra teljesen átalakította tudatának működési mechanizmusait, ezt az időt az intenzív érzelmek, a vibráló színek és a folyamatosan egymásba alakuló, dinamikusan változó formák fantasztikus világában töltötte.

Hofmann másnap megosztotta élményét Stollal, a zürichi pszichiátriai klinika munkatársával. Stoll érdeklődését annyira felkeltette a beszámoló, hogy elhatározta, tudományos kísérletsorozat keretében vizsgálja meg az LSD normális emberekre, illetve pszichiátriai betegekre gyakorolt hatását. A kísérletek eredményeit 1947-ben tette közzé. Ez a publikáció világszerte nagy visszhangot váltott ki, és számos újabb kísérletsorozatot indított útjára. A további kutatások igazolták Stoll azon állítását, mely szerint az LSD az emberiség által ismert leghatékonyabb pszichoaktív szer. Elképesztően alacsony, 10-20 mikrogrammos dózisokban is képes több órán keresztül tartó, mély és sokszínű pszichés változások előidézésére (1 mikrogramm = egymilliomod gramm). Az LSD körülbelül 5000-szer hatékonyabb a meszkalinnál és 150-szer erősebb a csak később felfedezett pszilocibinnél. A további kutatások megállapították, hogy az LSD tetszőleges úton bejuttatható a szervezetbe, orálisan, intramuszkulárisan, intravénásan vagy a gerincvelő-folyadékba befecskendezve egyaránt kifejti hatását. A biztonságos adag mennyiségi határai szokatlanul szélesek, az LSD igen alacsony toxicitással rendelkezik. Az állatokon végzett klinikai kísérletek során használt 10 és 2000 mikrogramm közötti dózisok nem váltottak ki észlelhető fiziológiás tüneteket.

Az LSD-re adott reakció egy tíz perctől három óráig terjedő lappangási periódust követően indul be. A lappangási időszak hosszát a fogyasztó személyisége, a fogyasztás módja, a pszichés ellenállás mértéke és egyéb változók determinálják. A lappangási idő elhanyagolhatóvá válik abban az esetben, ha a szert közvetlenül a gerincvelő-folyadékba juttatják be, ilyenkor a hatás szinte azonnal jelentkezik. Egy komplikációk nélküli LSD utazás 4-12 órán keresztül tart. A hatás időtartamát befolyásoló legfontosabb tényezők a fogyasztó személyisége, az utazás során aktiválódott tudatalatti rétegek természete és dinamikája, illetve a felhasznált dózis. Esetenként előfordulnak hosszantartó reakciók is, melyek napokig vagy hetekig elhúzódhatnak. Az LSD élmény intenzitása csökken, ha az alany kinyitja a szemét és felkel, de rendkívüli mértékben meg is növekedhet, ha az illető nyugodt, fekvő helyzetben marad, lehunyja a szemét, esetleg zenét hallgat.

Az LSD élmény tartalmilag rendkívül széles spektrumot ölel fel, a szer hatása majd minden mentális és pszichés folyamatot érint. A következőkben röviden sorra vesszük az LSD hatásának leggyakoribb összetevőit.

A fizikai tünetek az LSD-re adott reakció tipikus részét alkotják. Az ide tartozó jelenségek zöme a vegetatív, a motoros, valamint az érzékelő idegek stimulációjával magyarázható. A vegetatív idegrendszerre gyakorolt hatások lehetnek mind szimpatikus, mind paraszimpatikus természetűek. A szimpatikus hatások közé tartozik a pulzus gyorsulása, a vérnyomás emelkedése, a pupillák tágulása, a látómező elmosódása, a fókuszálás nehézségei, izzadás, a perifériás idegek szűkülése (ez hideg-érzést, kékes színezetű végtagokat eredményez) vagy a testet borító szőrzet égnek meredése. Paraszimpatikus hatások a pulzusszám és a vérnyomás csökkenése, a könnyezés, hasmenés, rosszullét vagy a hányás. Szintén gyakoriak az olyan általánosabban definiálható tünetek, mint az influenza, megfázás érzése, vagy a hő- és hideghullámok váltakozása.

A motorikus jelenségek közül leggyakoribbak az izomfeszültség, a remegés, rángatózás vagy a komplex, csavarodó mozdulatok. (Itt kell megemlítenünk, hogy egyes kísérleti személyek a fentiekkel ellentétben jelentős testi nyugalmat, az izmok teljes elernyedését tapasztalják.) A vegetatív és motoros hatások mellett egyes pácienseknél a neurológiai reflexek területén is tapasztalható változás. Az érzékelő idegek aktiválódásából számos különleges érzet mellett származhat fejfájás, a test különféle részeiben érzett fájdalom, rendkívüli nehézségérzés, illetve a szexuális természetű érzések széles skálája.

A percepciós változások az LSD leggyakrabban előforduló hatásai közé tartoznak. Bár minden érzékszervhez kapcsolódhatnak, leggyakrabban mégis a vizualitás területén jelentkeznek. A változások kicsi, villogó fények, egyszerű geometriai formák észlelésétől egészen a környezet illuzórikus átalakulásáig terjedhetnek, mely utóbbi során az alany komplex, emberi és/vagy állati szereplőkkel tarkított képeket, komplett, reálisnak tűnő jeleneteket láthat maga előtt.

Valamivel ritkább az akusztikus percepció befolyásoltsága, így a hangokra való hiperérzékenység, a különböző hangforrások közti különbségtétel képességének romlása, képzelt hangok, pszeudohallucinációk megjelenése. A tapintás, a szaglás és az ízlelés területén szintén léphetnek fel változások, különösen vakoknál (ők általában nem tapasztalnak vizuális jelenségeket az LSD élmény során). Az ízlelő- és tapintóérzék az utazás intenzívebb szakaszaiban rendszerint háttérbe szorul, egy pozitív kimenetű utazás végén azonban rendkívüli mértékben felerősödhet (az e körbe tartozó pszeudohallucinációk különösen gyakoriak abban az esetben, ha az alany kora gyermekkori élményeket él újra). A bőr érzékenysége általában csökken, de alkalmanként növekedhet is. Ezen a területen is gyakoriak a különös érzetek, hallucinációk, melyek közül külön kiemelhető a fizikai test érzékelésének komplex és sokszor bizarr megváltozása.

Az LSD utazások egyik legkülönösebb és gyakran előforduló eleme a tér és az idő érzékelésének megváltozása. Az idővel kapcsolatos leggyakoribb megfigyelés az, hogy a kísérleti személyek egy objektíve rövid időtartamot rendkívül hosszúként élnek meg, bár ennek az ellenkezőjére is volt már példa. Szélsőséges esetben az utazók úgy érezhetik, néhány perc leforgása alatt évszázadok, sőt évezredek teltek el, vagy fordítva, egy hosszú időtartamot néhány másodpercként érzékelnek. Alkalmanként az időérzékelés nemcsak mennyiségi, hanem minőségi változáson is átesik. Az idő teljesen megállhat, olyannyira, hogy a kísérleti személy számára megszűnik az események időbeli egymásra következése, ilyenkor az alanyok a múltat, a jelent és a jövőt egyszerre tapasztalják. Az idő érzékelésével kapcsolatos változások speciális esete az egyén személyes múltjának különböző periódusaiba való visszatérés élménye.

A térérzékelésben szintén gyakran állnak be változások. A kísérleti személyek túl-, vagy alábecsülik a távolságokat, a tárgyakat valós méretüknél kisebbnek vagy nagyobbnak látják, esetleg úgy tapasztalhatják, hogy a tér függőleges vagy vízszintes irányban össze van préselődve. Úgy érezhetik, elvész a perspektíva, esetleg hézagokat érzékelnek a tér folyamatos kontinuumában: a tér az egyik helyen kitágul, máshol összesűrűsödik. Sok kísérleti személy arra is képes, hogy saját, individuális tér-időt, szubjektív mikrovilágot hozzon létre és ezt valóságként tapasztalja meg. Gyakori a térrel való eggyéválás élménye, ez nagyfokú eksztázissal vagy épp ellenkezőleg, halálfélelemmel, a megsemmisülés érzésével járhat együtt. Az idő- és térérzékelés megváltozásának legextrémebb példái a végtelenség, illetve az örökkévalóság megtapasztalása.

Az érzelmi változások már az LSD-élmény első fázisában megjelennek. A korai LSD kísérletekről szóló beszámolók itt elsősorban az eufóriát említik, ami normális kísérleti személyek és közepes dózisok esetén valóban gyakran előfordul. Az eufória számtalan módon jelentkezhet: hangos nevetés, örömteli hangulat, mély békesség, csend és nyugalom érzése, eksztázis vagy hedonikus jellegű érzéki tapasztalatok egyaránt előfordulnak. Magasabb dózisoknál, illetve pszichiátriai betegek esetén jelentősen megnő a negatív érzelmek felszínre kerülésének esélye. Az ilyen utazásokat nem ritkán jelentős feszültség kíséri, ami alkalmanként totális kontrollvesztésben, pánikban, illetve nem elhanyagolható intenzitású halálfélelemben kulminálhat. Az esetleg fellépő depresszió lehet csendes, szomorkás, melankolikus jellegű, de átcsaphat drámai megnyilvánulásokkal kísért, nyílt elkeseredésbe is, amely akár az öngyilkossági szándék megjelenéséig is terjedhet. Ilyen esetekben elengedhetetlen az LSD hatása alatt álló személy lehető legszorosabb felügyelete.

Különösen a pszichiátriai betegeken végzett kísérletek során gyakori a rendkívüli mértékű bűntudat és kisebbrendűségi érzés megjelenése. Szintén gyakori az érzelmi labilitás, vagy épp ellenkezőleg, az apátia. Vannak utazások, melyeket ambivalencia, a helyzet feloldhatatlanságának érzése jellemez. Az agresszió elég gyakori, de a páciensek csak ritkán vetítik azt ki a külvilágba kontrollálhatatlan és destruktív formában, így nem okoz komoly problémát (természetesen itt is akadnak kivételek).

A gondolkodásban, mentális működésben beálló változások, bár elég markánsak, többnyire nem demonstrálhatók pszichológiai tesztek segítségével. Az LSD élmény egyes fajtáinál a gondolkodás felgyorsul, más esetekben lelassul. Bár a logikus gondolkodásra és az absztrakcióra való képesség nem tűnik el, az LSD hatása alatt álló személy ezeket lassúnak, nehézkesnek érzi, így sokkal inkább előtérbe kerül az álmokhoz hasonló irracionális, szabad asszociáción, képzettársításon alapuló tudatfolyamat. E tudatfolyamban alkalmanként az alanyt foglalkoztató problémák újszerű, egyedi megoldásai is felszínre bukkanhatnak, ez sokban emlékeztet a művészi inspirációra, vagy a tudósok, feltalálók kreatív „aha”-élményére. Néhány esetben ezek az intuitív meglátások termékeny módon integrálnak több különböző területről származó információt.

Az intuíció azonban nem minden esetben eredményez helyes meglátásokat. Gyakran előfordul, hogy a kísérleti személyek tévesen értelmezik a külvilágban zajló eseményeket, a külső történéseket önmagukra vonatkoztatják, nagyobb értéket, jelentőséget tulajdonítanak a dolgoknak, eseményeknek, mint amennyivel valójában rendelkeznek, esetleg paranoid módon viszonyulnak környezetükhöz. Mindent összevetve, az LSD hatása alatt álló személynek nemigen bízhatunk a józan ítélőképességében, így nem ajánlatos komolyan venni mindazokat a fogadalmakat, visszavonhatatlan döntéseket sem, amelyekről ilyen állapotban szót ejt.

Az LSD hatása alatt álló személyeknél az intellektuális funkciók és a memóriaműködés pszichológiai tesztekkel történő vizsgálata általában a teljesítmény enyhe romlását mutatja ki. Nem tisztázott azonban, hogy ezek az eredmények minek tulajdoníthatók, a páciens szellemi regressziójának, az agyműködésben beálló toxikus eredetű zavarnak, vagy egyszerűen azért születtek ilyen eredmények, mert a vizsgált személyek nem voltak kellőképpen motiváltak a tesztek kitöltésére (lévén, hogy a papírmunkánál sokkal inkább érdekelte őket saját belső világuk felfedezése).

A kísérleti személyek többsége többé-kevésbé tisztán vissza tud emlékezni az utazás során tapasztalt élmények mindegyikére. Az amnézia meglehetősen ritka, szinte kizárólag akkor fordul elő, ha magas dózisokkal folyt a kísérlet, vagy ha olyan erős érzelmi töltéssel bíró tudattartalmak kerültek felszínre, melyeket a páciens kénytelen volt teljes egészükben visszanyomni a tudatalattiba. Néhány esetben az élmény annyira lehengerlő lehet, hogy a kísérleti személy már az utazás ideje alatt sem képes tisztán különbséget tenni annak egyes elemei között. Ilyenkor inkább az élmény általános hangulata marad meg, nem a konkrét részletek.

A pszichomotoros változások rendszerint eléggé meglepők és változatosak. Egyes kísérleti személyek aktivitása, spontán kezdeményezőkészsége az LSD hatására elenyészik, másokon azonban jelentős izgatottság lehet úrrá, néha ez inadekvát viselkedéssel társul: az alany motiválatlan nevetésben tör ki, színészkedik és mozgással, külsődleges aktivitással juttatja kifejezésre a belülről érkező benyomásokat.

A tudatosság változásai meglehetősen speciális természetűek. A tudatosság tompulása, elhomályosulása, ködösülése egyáltalán nem jellemző. Szintúgy hiányzanak a delirogén szerek (atropin, szkopolamin, benactizin) hatását kísérő tünetek: a kísérleti személyek nem veszítik el önazonosságuk tudatát és gond nélkül be tudják azonosítani a kísérlet helyszínét, illetve más körülményeket. A tudatosság az LSD hatása alatt inkább minőségi jellegű változáson megy át, mondhatni: álomszerűvé válik. A tudat túlléphet megszokott határain, és tapasztalhat olyan, a mély tudattalanból származó jelenségeket is, amelyek a szokványos, hétköznapi tudatállapotban nem hozzáférhetők. Ezt a kvalitásbeli változást gyakran a tudat „kitágulásának”, expanziójának nevezik.

A szexualitást a drog számos módon befolyásolhatja. A szexuális késztetések sokszor olyan mértékben gátlódnak, hogy a kísérleti személyek számára semmi nem tűnik távolibbnak a szexnél. Tapasztalható azonban ennek az ellenkezője is, egyes esetekben a szexuális energia olyan mértékben fokozódik, hogy az utazás jelentős részét intenzív szexuális érzések, illetve az ezekhez kapcsolódó látomások dominálják. Az LSD hatása alatt megélt szexuális természetű élmények elég szélsőséges formákat ölthetnek, és gyakran tartalmaznak erősen szadisztikus vagy perverz elemeket is. A pozitív kimenetelű utazások végén mind a férfiak, mind a nők esetén jelentősen megnő az orgazmusra való képesség, így az utazás napján folytatott szeretkezés igen emlékezetes élmény maradhat.

A művészet igen fontos szerepet játszik az LSD utazások során. A színek és a formák, illetve a zene átfogóbb, mélyebb érzékelésének képessége gyakran elvezeti az utazót általában a művészet, illetve külön-külön egyes művészeti ágak mélyebb megértéséhez. A művészet értékelésének ez az új képessége nem korlátozódik az LSD élmény idejére. Néha az ilyen jellegű tapasztalatok után a kreativitás meglepő, minőségi ugrása figyelhető meg, jóllehet ez nem általános.

Az LSD által kiváltott hatás legérdekesebb és legnagyobb kihívást jelentő részét a vallásos és misztikus élmények alkotják. Előfordulásuk valószínűsége egyenes arányban nő a dózissal, illetve az alany előző utazásainak számával. Megjelenésük esélye szintén növelhető az utazás körülményeinek megfelelő megválasztásával, illetve az utazáson részt vevő személy alapos felkészítésével. A halál és újjászületés élménye, az univerzummal vagy Istennel való egyesülés, a démonokkal való találkozások, vagy az elmúlt „inkarnációkra” való visszaemlékezések mind olyan jelenségek, amelyek jellemzőiket tekintve megkülönböztethetetlenek a különféle vallások és ősi misztikus tradíciók szent iratai révén ránk hagyományozott leírásoktól.

Az LSD-vel kapcsolatos kutatások kezdetétől fogva meglepő volt, hogy egy drog ilyen sokféle hatást képes kifejteni. Világossá vált, hogy a problémák tisztázásához egy kellően sok személy bevonásával végzett, hosszútávú kísérletsorozatra van szükség, melynek során feltárhatnánk és kategorizálhatnánk a megfigyelt jelenségek mögött rejlő mechanizmusokat, illetve megállapíthatnánk, milyen összefüggés rejlik a tapasztalt jelenségek és a kísérleti alanyok belső állapota, emlékei és személyisége között. Ez a könyv számos ilyen jellegű LSD-kísérlet eredményeinek szisztematikus elemzése során összegyűlt tapasztalataimat tartalmazza. Kísérletet tettem továbbá egy olyan elméleti modell felvázolására, amely adekvát magyarázatot adhat az LSD-utazások során tapasztalt jelenségekre.

Az új elmélet empirikus alapjai

Az e könyvben közölt gondolatok az LSD-vel végzett 17 évnyi kísérleti munkámra épülnek. Ez idő alatt az LSD-t sokféle típusú emberen, számos különböző körülmény mellett, többféle dózisban használtam fel. A kísérletek előrehaladtával mind saját hozzáállásom, mind az LSD klinikai hasznáról alkotott véleményem jelentős változásokon ment keresztül. A következőkben sorra veszem e változás fontosabb állomásait.

Mint azt korábban már említettem, az LSD-vel kapcsolatos kutatások első időszakát a „modell pszichózis”-elméletnek nevezett megközelítés jellemezte. Már a szer felfedezését követő első kísérletek megmutatták, hogy e drogból elenyésző mennyiség is rendkívüli változásokat tud okozni az emberi psziché működésében. Sok kutató vélte úgy, hogy mivel az „LSD-mérgezés” a skizofréniához hasonló tüneteket okoz, az LSD hatásmechanizmusának vizsgálata révén e betegségre képesek leszünk pusztán biokémiai alapon álló magyarázatot adni. Elképzelhetőnek tartották, hogy az agy valamely rendellenességének következtében a szervezetben minimális mennyiségű LSD – vagy hozzá hasonló anyag – termelődik, és ez váltja ki a skizofréneknél tapasztalható tüneteket.

Ez az ígéretes hipotézis erősen befolyásolta a Csehszlovákiában végzett korai kísérleteket. Jómagam 1956-ban csatlakoztam egy kutatócsoporthoz, amely akkoriban különféle pszichedelikus szerek hatásának több szempontú összehasonlításán dolgozott. Ez a kutatócsoport pszichiáterekből, pszichológusokból és biokémikusokból állt. A kísérletsorozat Prágában zajlott, több kutatóintézet részvételével, dr. Milos Vojtechovsky irányításával.

A kísérletsorozat alapötlete az volt, hogy adjunk a kísérleti személyeknek különféle pszichedelikus drogokat, majd rendszeres időközönként elvégzett vizsgálatok és laboratóriumi tesztek segítségével állapítsuk meg az egyes szerek tudati funkciókra gyakorolt hatását. A teszteket úgy választották meg, hogy segítségükkel számos klinikai, fiziológiai, pszichológiai és biokémiai paraméter változása kimutatható legyen. A kísérlet ezen részének az volt a célja, hogy meghatározzuk a különféle pszichedelikus szerek, mint az LSD, a meszkalin, a pszilocibin, a dimetil- és dietiltriptamin (DMT és DET), valamint két adrenalin származék, az adrenokróm és az adrenolutin hatása közti hasonlóságokat és különbségeket. A kísérlet egy másik részében válogatott skizofrén pácienseken végezték el ugyanezeket a teszteket és vizsgálatokat, a célból, hogy felderítsék a skizofrénia tünetei és a pszichedelikus szerek hatása közt fennálló hasonlóságokat és az esetleges eltéréseket.

A kísérletek során hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a vizsgált pszichedelikumok hatása között – az adrenokróm és az adrenolutin kivételével – jóval több alapvető hasonlóság van, mint különbség. A skizofrénia tünetei és az e drogok által produkált hatások között azonban nem sikerült semmilyen értékelhető párhuzamot felfedeznünk. Ekkorra már Európában és az Egyesült Államokban is több, a miénkhez hasonló kísérleti csoportnak voltak komoly fenntartásai azzal a szemlélettel szemben, amely az LSD-élményt a skizofréniával tette egyenlővé.

Miután mind elméletileg, mind a gyakorlatban letettem a „modell pszichózis” megközelítésről, egyre inkább nehezemre esett elfogadni azok véleményét, akik az LSD által kiváltott tudatállapotokat egyszerűen valamiféle „agymérgezés” tüneteiként kezelték. Ebben az időben számos tapasztalatot szereztem arról, hogy különböző személyek LSD-re adott reakciója milyen élesen eltérhet egymástól, és tudatosítottam azt is, hogy ezek a különbségek mindig az illető emberek személyiségi jellemzői közti alapvető eltérésekre vezethetők vissza.

Ezek a megfigyelések mérföldkövet jelentettek a kutatásban. A korai években végzett kísérletek során a legmeglepőbb felfedezésem az volt, hogy ugyanaz a drog, ugyanolyan mennyiségben, nagyjából ugyanolyan körülmények között az egyes kísérleti személyekben a reakciók igen széles skáláját képes kiváltani. Az LSD-vel kapcsolatos akkori szakirodalom arra utalt, hogy e drognak van valamilyen pontosan definiálható hatása. A cikkek rendszerint egy 30-50 perces lappangási szakaszt említettek, amelyet egy ún. „autonóm” vagy „vegetatív” fázis követ, különféle – általában kellemetlen – fizikai tünetek kíséretében, míg végül beáll a „pszichózis”. A vizuális érzékelésben bekövetkezett olyan változásokat, mint a színpercepció és az absztrakt képzeletműködés elmélyülése, illetve az érzékcsalódásokat és a pszeudohallucinációkat mind az LSD hatásának állandó elemeiként írták le.

Saját kísérleti tapasztalataim azonban ellentmondtak ennek a leírásnak, a fentebb vázolt folyamatot ugyanis csak néhány kísérleti személynél figyelhettem meg. Előfordult, hogy a „vegetatív” és a „pszichotikus” fázisokba a kísérleti személy el sem jutott, máskor az LSD-élményt teljes egészében vegetatív jellegű jelenségek uralták, vagy ezek a tünetek a hatás ideje alatt váltakozva hol megjelentek, hol eltűntek. Egyes kísérleti személyeknél az LSD egyáltalán nem váltott ki vizuális változásokat. Voltak olyanok is, akikben az LSD mindössze hosszú ideig tartó, erős kényelmetlenség-érzést, vagy betegségre hasonlító tüneteket keltett, ezen kívül semmilyen más változás nem történt.

Egyes személyeknél az LSD élmény során erős erotikus izgalom és szexuális feszültség váltakozott az orgazmusszerű megkönnyebbülés élményével. Amikor ezeket a személyeket később megkértük, számoljanak be élményeik természetéről, mindannyian meg voltak győződve arról, hogy az LSD a világ legerősebb afrodiziákuma (szexuális izgatószere). Voltak olyanok is, akiknek a reakciói igazolni látszottak a „modell pszichózis” megközelítést. Ezek a személyek minden elképzelésüket felülmúló feszültséget és rettegést éreztek, alkalmanként úrrá lett rajtuk a homoszexualitástól való, pánikba torkolló félelem, hajlamosak voltak arra, hogy paranoid módon félreértelmezzék a környezetük által küldött jelzéseket, vagy túlzott jelentőséget tulajdonítsanak tőlük független eseményeknek.

Nem ritkán előfordult, hogy az LSD élmény – részben vagy egészben – a mély önfeltárás alakját öltötte, ilyenkor a kísérleti személyek visszatértek életük valamely elmúlt periódusába, újraélték gyermekkori traumáikat, és ennek kapcsán értékes megfigyeléseket tettek saját alapvető pszichodinamikai folyamataikkal kapcsolatban. Számos olyan személy is volt, aki ugyanezen körülmények között vallásos, misztikus élményt élt át, ezeknek a tapasztalatoknak visszatérő eleme volt a halál és az újjászületés, a kozmikus egység tapasztalata vagy az Istennel való kommunikáció. Mindezen túl, amikor a drogot ugyanaz a személy egymás után több alkalommal is kipróbálta, kiderült, hogy ugyanazon személy különböző időpontokban tett utazásai is jelentős különbségeket mutathatnak.

A kísérleti eredmények számának növekedésével egyre valószínűbbnek látszott, hogy az LSD élmény összetevői valamilyen pszichodinamikai jelentéssel rendelkeznek. Arra gondoltam, talán érdemes lenne ezeket a jelenségeket pszichológiai eszközök segítségével értelmezni.

Első lépésben azt szerettem volna megállapítani, vajon azonosítható-e valamilyen alapvető séma, vagy legalább valamilyen ismételten előkerülő jelenség a kísérleti személyek tapasztalataiban. Valószínűnek tartottam, hogy az LSD élmény során tapasztalt dolgok valamiképpen kapcsolatban állnak az őket átélő ember személyiségével, illetve pszichiátriai betegeink esetén az illető klinikai diagnózisával. További két változót is fontolóra vettem: úgy véltem, a személyes múlt eseményei, illetve az illető jelenlegi élethelyzete szintén nagy mértékben befolyásolhatják az LSD hatása alatt szerzett tapasztalatokat. Ekkorra nagyjából tisztában voltam vele, milyen kísérletekre lenne szükség, de azt el sem tudtam képzelni, hogyan fogok hatalmas idő- és energiaráfordítás nélkül konkrét eredményekhez jutni. Végül egy váratlan egybeesés a segítségemre sietett, ennek köszönhetően nem kellett egy különálló, drága kísérletsorozatot terveznem.

Akkoriban a prágai Pszichiátriai Kutatóintézet pszichogén rendellenességekkel foglalkozó részlegében dolgoztam. Az volt a feladatunk, hogy neurotikus betegeink élettörténetében felderítsük és elemezzük a problémásnak tűnő interperszonális kapcsolatokat. Ehhez mind az illetők életének elmúlt eseményeiről, mind jelenlegi életükről részletes adatokkal kellett rendelkeznünk. Pácienseinkkel hosszú órákon keresztül folytattuk a mélyinterjúkat, de ezen túl megkérdeztük szüleiket, testvéreiket, gyermekeiket és más hozzátartozóikat, barátaikat, munkatársaikat és feletteseiket is. Emellett tranzakciós csoportokban figyeltük meg betegeink interperszonális kommunikációját, illetve a csoportban tanúsított viselkedésük főbb jellegzetességeit. Mire az adatgyűjtés véget ért, igen részletes információink voltak hetvenkettő különféle pszichogén zavartól – főként fixált krónikus neurózistól és más pszichoszomatikus betegségektől – szenvedő páciensünkről.

Ennél jobb alkalmat keresve sem találhattam volna, hogy ellenőrizzem az LSD élményt befolyásoló pszichodinamikai és szituációs tényezőkkel kapcsolatos elgondolásaimat. Miután a betegeket beavattam terveimbe, mindegyikük írásban vállalta a kísérletben való részvételt. Egy beteg 100-200 mikrogramm közötti dózist kapott, védett és biztonságos, de nem formális környezetben. A pszichoterapeuta az LSD hatásának végéig, 6-8 órán keresztül együtt volt a páciensekkel. Az eseményt követő napokban a terápia vezetője és a beteg aprólékosan kielemezték a tapasztalatokat. Mindegyik páciensünkről külön kartonban gyűjtöttük a vele kapcsolatos írásos feljegyzéseket, köztük az LSD élményüket megelőzően gyűjtött információkat, az LSD élmény során szerzett tapasztalatok részletes leírását (mind a terapeuta, mind a beteg szemszögéből), illetve az élmény hatására beállt esetleges rövid- és/vagy hosszútávú személyiségváltozások leírását. Amikor nekiláttam, hogy kielemezzem az így felgyülemlett adatokat, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy az LSD élmény jellegét és tartalmát nagyon erősen befolyásolja az azt átélő egyén személyisége. Az LSD tehát távolról sem valamiféle nem specifikus „toxikus pszichózist” okoz, hanem mentális katalizátorként rendkívüli mértékben felerősíti, aktiválja és láthatóvá teszi a psziché különböző mélységeiben megbúvó információkat.

A kísérletek során tapasztalt jelenségek nagy része értelmezhető volt a pszichológia és a pszichodinamika tudománya által kínált terminusok segítségével, mivel ezek a tapasztalatok struktúrájukban nagy hasonlóságot mutattak az álmokkal. Alapos elemzésük során kiderült, hogy az LSD a mély önfeltárás páratlan eszközévé válhat, feltéve, hogy jobban megértjük specifikus hatását és azt a szimbolikus nyelvet, melyen az általa életre keltett jelenségek szólnak hozzánk.

Szintén megpróbáltam felmérni, hogy ezek a kísérletek, melyeket nem kifejezett terápiás célzattal folytattunk, hatással voltak-e pácienseink klinikai tüneteire. Az adatok elemzése után arra jutottam, hogy az LSD-vel való találkozás hetvenkét betegünkből mindössze háromnál hozott drámai és tartós javulást. Bár a többieknél szintén megfigyeltünk különböző mértékű javulást, ezek a változások átmenetinek bizonyultak, néhány nap vagy hét múlva minden visszatért a régi kerékvágásba. Az ellenkezőjére is volt példa: több páciensünknél a pszichopatológia felerősödését, a klinikai állapot ideiglenes romlását eredményezte az LSD-vel való találkozás. Pácienseink többsége azonban mindössze a kísérlet utáni napon észlelt jelentéktelen, átmeneti változásokat, többek között másnaposságot, rossz közérzetet, fáradtságot, szétszórtságot, esetleg szokatlan csendet, nyugalmat és békességet. Ebben a csoportban a klinikai állapot nem változott észrevehető mértékben az LSD kísérlet hatására.

Az első kísérletben részt vevő páciensek közül néhányan többször is találkozhattak az LSD világával. Néha ez a tapasztalatait nagyra értékelő páciens kifejezett kérésére történt, máskor a terapeuta vett észre valamit, amiről úgy vélte, érdemes alaposabban utána járni. Így esett, hogy néhány személy több hónap alatt 5-8 kísérletben is részt vett. E kiegészítő kísérletsorozat eredményeinek elemzése aztán olyan összefüggésekre derített fényt, amelyek alapvetően járultak hozzá az LSD élmény mélyebb megértéséhez, és egyben kijelölték a további kutatás irányát is.

Ugyanazon kísérleti személy egymást követő utazásait vizsgálva kitűnt, hogy kifejezett folytonosság fedezhető fel az egyes kísérletek során szerzett tapasztalatok között. Az egymást követő kísérletek élményanyaga nem véletlenszerűen alakult ki, hanem a tudatalatti egyre mélyebben fekvő területeinek fokozatos kibomlását mutatta. Gyakran előfordult, hogy az egymást követő LSD-utazásokban ugyanolyan vagy egymáshoz nagyon hasonló látomások, érzelmek és fizikai tünetek jelentkeztek. Pácienseink gyakran érezték úgy, hogy újra és újra ugyanahhoz a jól körülhatárolt tapasztalathoz térnek vissza, és minden alkalommal egyre mélyebbre tudnak benne ásni. A kibomlási folyamat végén ezek a tapasztalatok valamilyen múltbeli traumatikus élmény újbóli átéléséhez vezettek. Amint ezzel az élménnyel a páciens szembesült és integrálta azt, a hozzá tartozó tapasztalati komplexum a további kísérletek folyamán soha többé nem jelentkezett, helyét más élmények foglalták el. Ezek a megfigyeléseink nagyon izgalmasak voltak, és számos következtetést vonhattunk le belőlük a dinamikus pszichoterápia elméletét és gyakorlatát illetően. A kísérleti alanyok szűk csoportján végzett hosszútávú kísérletek egy csapásra sokkal ígéretesebbé váltak, mint a nagyobb csoport által megélt egyszeri utazások vizsgálata.

E kísérletek tapasztalataira építettem fel – több más európai terapeutával egy időben, de tőlük függetlenül – a sorozatos LSD-utazásokra épülő új terápiás gyógymód, a pszicholitikus terápia gyakorlatát. A kezdeti eredmények alapján új kísérletsorozatba fogtunk, ezúttal fő célunk az volt, hogy fényt derítsünk a sorozatos LSD-kísérletek terápiás felhasználásának lehetőségeire, egy pszichoanalitikai orientáltságú pszichoterápia keretein belül. Alapvető elgondolásunk szerint az LSD-vel való találkozások sorozata lehetővé teszi a pácienseknek, hogy szembesüljenek tudatalattijuk különböző szintjeivel, és feloldják azokat a mélyen fekvő konfliktusokat, amelyek pszichopatológiai tüneteik mögött meghúzódnak.

A kísérletsorozat alanyainak kiválasztásánál több irányelvet alkalmaztunk. Először is fontosnak tartottuk, hogy a vizsgált személyek között az összes főbb diagnosztikai kategória képviseltesse magát, így a depressziós zavarok, a pszichoneurózisok, a pszichoszomatikus betegségek, a személyiségzavarok csakúgy, mint a legkomolyabb mániás-depresszió és a skizofrénia. Látni akartuk nemcsak a különféle érzelmi zavarokban szenvedő páciensek javulásának mértékét, hanem azt is, miben különbözik az LSD-re adott reakciójuk, hordoz-e magában valamilyen speciális, csak az adott betegségre jellemző tulajdonságot.

Másodszor a kísérletsorozatban részt vevő személyek mindegyike átlagon felüli intelligenciával rendelkezett, amint azt iskolai képzettségük és a pszichológiai teszteken tanúsított eredményeik igazolták. Ezt azért tartottuk fontosnak, mert az LSD által kiváltott élményeket sokszor meglehetősen nehéz szavakba önteni, és ahhoz, hogy értékelhető adatokat nyerjünk, olyan kísérleti személyekre volt szükségünk, akik képesek az introspekcióra, valamint megfelelő szintű intellektussal vannak megáldva.

Harmadszor kifejezett előnyben részesítettük azokat a betegeket, akiken a hagyományos pszichoterápia nem tudott segíteni. Az alanyok többsége olyan komoly, több éve húzódó érzelmi zavaroktól szenvedett, amelyek makacsul ellenálltak a konvencionális kezelési módszerek mindegyikének. Erre azért volt szükség, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül próbálkozhassunk a pszicholitikus terápia módszerével, amely végül is egy új, erőteljes, ám nagyrészt ismeretlen hatású drog alkalmazására épült.

Az LSD-terápia megkezdése előtt mindegyik betegünk több hetes, drogmentes pszichoterápián vett részt. Ez idő alatt a terapeuta és a páciens közösen feltérképezték a beteg személyes múltját, a pszichiáter segített tisztázni a beteg problémáinak természetét csakúgy, mint a tünetei és az élete közti összefüggéseket. Hasonlóan fontos volt a terapeuta és a beteg kapcsolatának kielégítő megalapozása is, ez különösen hasznosnak bizonyult a későbbiekben, amikor kiderült, hogy a betegnek a kísérlet vezetőjébe vetett bizalma a sikeres LSD terápia egyik kulcstényezője.

Miután az előkészítő fázis elérte célját, a betegek elkezdték az LSD-kísérleteket. Az egyes utazások közti időtartam egy és két hét között változott. Általában minden betegünk 100 mikrogrammos dózissal kezdett, ezt a mennyiséget aztán folyamatosan növeltük, egészen addig, amíg meg nem találtuk az optimális szintet. Egy dózist akkor minősítettünk optimálisnak, ha biztosította a megfelelő mélységű önfeltárást, a mélyen fekvő pszichés védelmi rendszerek áttörésének lehetőségét, elegendő mennyiségű tudatalatti információt hozott felszínre, és emellett lehetővé tette a terapeutával való kapcsolattartást. Ha ezt a dózist megtaláltuk, akkor a további utazásoknál már ennél maradtunk, hacsak különleges körülmények nem kívánták meg a mennyiség növelését vagy csökkentését.

A saját terápiás kísérleteimben alkalmazott dózis átlagosan 200 mikrogramm körül ingadozott, de egyes esetekben elérte a 400, sőt az 500 mikrogrammot is. A hisztériás betegeknél, akik nagyon érzékenyek az LSD hatására, igen alacsony dózisok is elegendőnek bizonyultak, a másik végletet az obszesszív-kompulzív neurózisban szenvedők képviselték, akik rendkívüli erejű ellenálló rendszereket, védelmi mechanizmusokat fejlesztettek ki, és így könnyen ellen tudtak állni nagyobb mennyiségű LSD hatásának is. A kísérletek száma 15 és 100 között változott.

A terapeuta az LSD-utazások mindegyike alatt több órát töltött a pácienssel, emberi támogatást és biztonságot, valamint professzionális segítséget és útmutatást nyújtva neki. A kutatás kezdeti fázisában a terápiás szituáció nagyban hasonlított a pszichonanalitikusan orientált pszichoterápiára, ezen belül különösen Frieda Fromm-Reichmann pszichotikus betegek kezelésénél használt módszereire. Később, amikor egyre inkább tisztába jöttünk az LSD hatásának jellegével, és érzékennyé váltunk annak sajátosságaira, egyre inkább eltértünk az eredeti technikáktól. Újításaink közül a legfontosabbak a testi kontaktus bevezetése, a sztereó zene hallgatása és legfőképpen az LSD élmény részét alkotó misztikus-vallásos tapasztalatok gyógyító hatásának felismerése és ezen élmények teljes elfogadása, elősegítése. A kutatás eredménye egy olyan egyéni, új terápiás módszer lett, amely több dologban jelentősen eltért a korábbi pszichoanalitikus modelltől.

Amint a drog hatása alábbhagyott, a terapeuta átbeszélte a beteggel a nap legfontosabb eseményeit, és segítette az élmény integrálását. Ezután a pácienst a többi beteg társaságában hagyta, akik mind első kézből ismerték az LSD élmény természetét. A kísérletekben segédkező képzett pszichiátriai nővérek szintén tudták, miről van szó, mivel az LSD-utazások felkészítésük szerves részét alkották. A kísérletben részt vevő minden dolgozó kifejezett utasítást kapott arra, hogy azt a személyt, aki LSD-t vett be, az elkövetkező 24 óra során egy pillanatra sem szabad felügyelet nélkül hagyni.

Az LSD utazásokat elválasztó időszakokban a terapeuta és a beteg drogmentes beszélgetéseket folytattak, ahol megbeszélték és elemezték az előző utazás tapasztalatait, valamint az esetleges transzferenciából adódó problémákat. Terápiás hasznukon túl ezek a beszélgetések az értékes kutatási adatok fontos forrásaivá is váltak. Mind a terapeuta, mind a beteg részletes naplót vezetett az LSD hatása alatt átélt tapasztalatokról csakúgy, mint az utazások között történt eseményekről és a releváns változásokról. A fő célunk ezzel az volt, hogy azonosítsuk a tipikus, ismétlődő mintákat, tapasztalatokat, valamint megtaláljuk a kapcsolatot köztük és a páciens személyisége, klinikai problémái között. Nem csak az utazások kimenetelét meghatározó tényezőket vettük számításba, hanem megpróbáltunk rátalálni azokra a dinamikus törvényszerűségekre, amelyek az utazást követő változásokat indukálták, függetlenül attól, hogy gyakran megfigyelt drámai javulásról vagy olyan, hasonlóan meglepő negatív utóhatásokról volt-e szó, mint a hosszan tartó reakciók, a „flashback”-ek és más komplikációk. A pszicholitikus terápia végén a teljes összegyűlt anyagot újra áttekintettük, kísérletet téve arra, hogy megértsük, mi történt valójában a terápiás folyamat során, és találjunk a történtek számára egy megfelelőnek tűnő elméleti hátteret.

A Pszichiátriai Kutató Intézetben végzett munkám során 52 pszichiátriai beteget kezeltünk a fent ismertetett módszerrel. Bár ez a kutatás elsősorban az én felelősségemre történt, két társam, dr. Julia Sobotkiewicz és dr. Zdenek Dytrych végezték az 52 beteg közel egy harmadának kezelését. Ennek a kutatásnak az eredményei alkotják az e könyvben lefektetett elgondolások és elméleti fejtegetések alapját.

Miután kiutaztam az Egyesült Államokba, 1967 és 1973 között a Baltimore-i Spring Grove-ban folytattam kutatásaimat, csatlakozva a helyi pszichiáterek és pszichológusok egy csoportjához, akik szintén az LSD pszichoterápiában rejtőző lehetőségeket tanulmányozták. A munka pár évvel kiutazásom előtt kezdődött, a Spring Grove Állami Kórház kutatási részlegében. Később a teljes csapat átköltözött az újonnan épült Maryland Pszichiátriai Kutató Központba.

Az itt végzett kísérletekben az LSD felhasználási módja jelentős eltéréseket mutatott a fent ismertetett pszicholitikus módszertől. A tudatalatti tartalmak fokozatos felszínre hozása, feldolgozása helyett itt a cél egy mély vallásos és misztikus tapasztalat indukálása volt, még azon az áron is, hogy egyes, a pszichodinamikai szinten rejtőző konfliktusok megoldatlanok maradnak. A klinikai adatok azt sugallták, hogy az ilyen jellegű élmények egyedülálló terápiás jelentőséggel bírnak a különféle érzelmi zavarok kezelésében, az általuk indukált változások sokszor olyan drámaiak, hogy szinte kikövetelték e terület szisztematikus felderítését.

Az utazások során itt meglehetősen magas, 300-500 mikrogrammos dózisokat használtunk. A betegeket arra biztattuk, hogy az utazás alatt minél hosszabb ideig maradjanak nyugvó helyzetben, szemüket csukják vagy takarják be és fejhallgatón keresztül hallgassák a zenét. A terapeuta és egy speciálisan képzett nővér az utazás teljes idejére a beteg mellett maradt, néha akár 12-16 órán keresztül. Az utazások számát háromban maximálták, többek között a kísérlet tervezése, illetve más egyéb körülmények miatt. Az utazásokat megelőző 15-25 órás felkészítő időszakban a terapeuta felidézte a páciens élettörténetét, segített megértenie tüneteit és kitért a beteg filozófiai-spirituális orientációjára is. Röviden ismertette vele az LSD hatásait, és elmagyarázta a kísérlet hátterében rejlő motívumokat. Az utazás után szintén több ilyen beszélgetést tartottak, melyeken átbeszélték a beteg LSD-élményéről készített írásos beszámolót. E beszélgetések fő célja az volt, hogy segítsenek a betegnek az LSD révén szerzett tapasztalatokat integrálni a mindennapok életébe. A pszicholitikus terápiával szemben erre a fajta terápiás modellre rendszerint „pszichedelikus terápiaként” hivatkozik a szakirodalom. A Spring Grove-i kutatás során alkoholistákat, neurotikusokat, heroinfüggőket és a végső szakaszba jutott rákos betegeket is kezeltünk ezzel a módszerrel.

Az LSD-vel szerzett klinikai tapasztalatom több, mint 2500 LSD-vel végzett kísérletre épül, ezeket vagy személyesen én folytattam le, vagy öt óránál hosszabb ideig vettem részt rajtuk, mint megfigyelő. Mindezen túl rendelkezésemre állt további 1300 kísérlet teljes anyaga, melyet több csehszlovák és amerikai kollégám folytatott le. A kísérletekben részt vevő személyek többsége pszichiátriai beteg volt, köztük sokan komoly pszichoneurózisban, pszichoszomatikus betegségekben, „borderline” pszichózisokban, skizofréniában, szexuális devianciáktól szenvedtek, de voltak közöttük alkoholisták és kábítószerfüggők is.

A kísérleti személyek másik nagy csoportját „normális” személyek alkották: pszichiáterek, pszichológusok, egyetemi hallgatók; nővérek, akik az LSD-utazást képzésük részeként élték át; művészi inspiráció után kutató festők, szobrászok és zenészek; filozófusok és számos különféle területről érkező tudósok, akiket az LSD hatása alatt bekövetkező intuitív meglátások izgattak, végül egyházi emberek, papok és teológusok, akik a pszichedelikus élmény misztikus-vallásos oldalával akartak megismerkedni. A kísérletek elenyésző részét végső fázisban lévő, haldokló betegek közreműködésével folytattuk le.

Az a tény, hogy a kutatásaim 17 éve során ilyen sok különböző személyen, számtalan különféle kontextusban figyelhettem meg az LSD hatásmechanizmusát, fokozottan felhívta a figyelmemet az LSD-élmény komplexitására, illetve az élmény kialakulásában szerepet játszó legfontosabb tényezőkre. Ez a fokozódó megértés segített hozzá ahhoz, hogy tisztázhassam gondolataimat, és megalkothassam az LSD pszichoterápia és általában az emberi tudatalatti új, általános elméletét.

Az LSD-kutatás heurisztikus értéke

Mielőtt rátérnénk az LSD-kutatás eredményeiből adódó elméleti következtetésekre, szükségesnek látszik igazolni, hogy az LSD valóban hiteles és alkalmas eszköze lehet a tudat feltérképezésének. Szeretnék rámutatni, miért nem tartom hibának, ha általánosabb érvényű következtetéseket vonunk le az e szer segítségével szerzett tapasztalatokból.

Sok területen találkozni azzal a tendenciával, amely az LSD-élményeket az agyműködés toxikus elváltozásának tüneteiként értelmezi, s így elenyésző jelentőséget tulajdonít nekik a hétköznapi tudat működésének megértése szempontjából. Ez egy olyannyira elterjedt, alapvető és komoly álláspont, amely mindenképpen figyelmet és alapos megfontolást igényel.

Az egész probléma egyetlen kérdésre vezethető vissza: vajon vannak-e olyan egyértelműen azonosítható, invariáns, állandó tünetei az LSD hatásának, amelyek tisztán farmakológiai természetűek, teljességgel függetlenek a személyiség struktúrájától, s így kivétel nélkül minden embernél megfigyelhetők, aki elegendő mennyiséget vesz be a drogból?

Az LSD utazások során jelentkező jelenségek köre rendkívül széles, szinte nincs is olyan percepciós, érzelmi vagy pszichoszomatikus megnyilvánulás, amelyet ne figyeltek volna meg az LSD hatásának részeként. Az LSD hatásának sokfélesége, az interindividuális változékonyság mellett ugyanilyen meglepő a szer hatásának intraindividuális változékonysága. Ha ugyanaz a személy ismételten többször LSD-t vesz be, utazásai általában jelentős eltéréseket mutatnak mind tartalmukat, mind általános karakterüket és lefolyásukat tekintve. Ez a változékonyság önmagában cáfolja azt a vélekedést, mely szerint az LSD hatása pusztán biokémiai és fiziológiás tényezők függvénye. Az a hatalmas jelentőség, amelyre az LSD-élmény formálásában a különféle nem farmakológiai tényezők szert tesznek, egyaránt érdekes és elméletileg is igen figyelemre méltó.

Az LSD-kísérletekből nyert adatok vizsgálata során munkám fontos részét képezte, hogy rátaláljak a szer tipikus, feltétel nélkül bekövetkező farmakológiai hatásaira. E kutatás eredménye meglehetősen mellbevágó volt: 3800 kísérlet adatainak átvizsgálása után nem maradt egyetlen olyan tünet sem, amely mindegyiknél előfordult volna, és így valóban invariánsnak nevezhetnénk. Az optikai percepció megváltozását általában minden esetben bekövetkező hatásnak tartják, így ez a tényező első helyen szerepelt a listámon. És bár a vizuális percepció módosulása valóban elég gyakran előfordult, voltak olyan, magas dózisokkal lefolytatott kísérletek, melyekben semmiféle optikai változás nem történt, holott e kísérletek között volt olyan is, ahol az alkalmazott mennyiség elérte az 500 mikrogrammot.

E kísérletek közül többnél az intenzív szexuális élmények domináltak, másoknál erőteljes, a test legkülönbözőbb részeiben megnyilvánuló szomatizáció, az általános fizikai rosszullét érzése, vagy kibírhatatlan fájdalom jelentkezett. Az optikai változások nélkül lezajló utazások speciális példái figyelhetők meg a pszicholitikus terápia előrehaladott szakaszában, illetve néhány pszichedelikus utazásban. Ezeket az utazásokat főként a születés élményének rendkívül primitív és alapvető szintű újraélése, illetve különféle paradox természetű transzcendentális élmények jellemeznek.

Az LSD hatásának fizikai manifesztációi külön említést érdemelnek, hiszen a korai beszámolók ezeket rendre farmakológiai jellegű okokkal magyarázták. Az általunk elvégzett kísérletek adatainak figyelmes vizsgálata azonban nem támasztja alá ezeket a hipotéziseket. Az ún. „vegetatív tünetek” skálája rendkívül széles, szélesebb minden más általunk ismert drog hatásainál (kivéve az egyéb, LSD-vel rokon pszichedelikus szereket). Eléggé meglepő módon ezek a tünetek mind szimpatikus, mind paraszimpatikus jelenségeket magukban foglalnak, és rendszerint csoportos kombinációkban jelennek meg vagy tűnnek el.

Az LSD hatását kísérő fizikai tünetek utazásról utazásra is jelentős mértékben változhatnak. Gyakorlatilag függetlenek a dózistól, nincs kimutatható dózis-válasz összefüggés. Sok magas dózissal lefolytatott kísérletben egyáltalán nem jelentek meg fizikai tünetek, vagy ha mégis, időszakosan jelentkeztek, szoros összefüggésben a nehezen feldolgozható és erősen védett tudattartalmak felszínre kerülésével. Az ilyen jellegű tünetek másik említést érdemlő vonása, hogy rendkívüli módon befolyásolják őket a különféle pszichológiai tényezők, gyakran megváltoztathatóak, sőt el is tüntethetők különféle külső behatások vagy célzott pszichoterápiás beavatkozás révén.

Az LSD által kiváltott fizikai jelenségek közül külön említést érdemel a pupillák kitágulása (mydriasis). Ez a jelenség olyan gyakori, hogy sok kísérletező és terapeuta már az LSD-hatás beálltának indikátoraként használja. Sokáig én is úgy tartottam, hogy a mydriasis lesz az az invariáns tényező, amely egységesen minden LSD-utazónál megfigyelhető. Ám később tanúja lettem több olyan LSD-utazásnak – köztük több igen drámai lefolyású volt –, ahol a kísérleti személy pupillái összeszűkültek, vagy éppenséggel gyors ütemben oszcilláltak a szélsőséges kitágulás és a teljes összehúzódás között.

A vegetatív tünetekhez hasonló a helyzet az olyan durva fizikai tünetek területén is, mint az izomrángás, a remegés, a rohamok vagy a különféle tekeredő mozdulatok. Ezen tünetek egyike sem eléggé állandó és megjósolható ahhoz, hogy az LSD farmakológiai hatásának tudhatnánk be őket. Ez persze nem jelenti azt, hogy az LSD-nek önmagában ne lennének specifikus fiziológiás hatásai, ezek létezése összehasonlíthatatlanul magasabb dózisokat használó állatkísérletekkel tisztán demonstrálható. Saját tapasztalataim azonban arra mutatnak, hogy az emberi kísérletek során használt dózisoknál a fizikai megnyilvánulások nem az idegrendszer közvetlen farmakológiai stimulációjának következményei. Sokkal inkább kapcsolhatók e megnyilvánulások a tudatalattiban megbúvó pszichodinamikus mátrixok kémiai aktiválódásához, struktúrájuk pedig hasonlatos a hisztérikus konverziókhoz, a szervi-neurotikus jelenségekhez, vagy a pszichoszomatikus rendellenességek tüneteihez.

Amilyen nehéz megjósolni az LSD élmény várható tartalmát, legalább annyira nehéz előre jelezni az intenzitását: ugyanarra a dózisra különböző személyek jelentősen eltérő módon reagálnak. Saját tapasztalatom alapján állítom, hogy az LSD-vel szembeni ellenállás vagy érzékenység mértéke komplex pszichológiai faktorok függvénye, és nem a testi felépítésből, a biológiai tényezőkből vagy a metabolizmus sajátosságaiból következik. Azok a kísérleti személyek, akik mindennapi életükben szeretik fenntartani a teljes önkontrollt és így nehezen engedik el magukat, néha egészen magasan LSD-dózisoknak is képesek ellenállni (300-500 mikrogramm), olyannyira, hogy nem is látszik rajtuk semmiféle változás.

Előfordul az is, hogy valaki képes ellenállni egy jelentős dózis hatásának pusztán azért, mert ezt személyes feladatként tűzte ki maga elé, például meg akarja mutatni, hogy ura a helyzetnek, „le akarja győzni” a terapeutát, versenyezni akar vele, fitogtatni akarja „személyes erejét” önmaga és mások előtt, tovább akarja „bírni”, mint a többi páciens stb. Az esetek többségében az ilyen felszínes motívumok mögött lényeges, a tudatalattiból fakadó motiváció bújik meg.

A droggal szembeni ellenállás másik oka lehet a nem kielégítő felkészítés, a tanácsadás, a támogatás hiánya, vagy a terapeuta iránti bizalmatlanság. Az ilyen esetekben az LSD élmény nem bontakozhat ki mindaddig, amíg az ellenállás mögött rejlő indítékokat teljesen fel nem tárjuk és meg nem értjük. Az utazás során bekövetkező hirtelen „kijózanodás”, amely az élmény bármelyik szakaszában, akármilyen nagyságú dózis esetén felléphet, biztos jele valamilyen tudatalatti védelmi mechanizmus aktiválódásának, amely a nem kívánatos, traumatikus élmények felmerülését hivatott megakadályozni.

A pszichiátriai betegek közül a komoly obszesszív-kompulzív neurózistól szenvedő betegek különösképpen ellenállók az LSD hatásával szemben. Általános tapasztalat, hogy az ilyen betegek könnyedén ellenállnak akár 500 mikrogrammos dózisoknak is, ilyenkor a hatás mindössze apróbb fizikai vagy pszichés kényelmetlenségekben nyilvánul meg. Szélsőséges esetekben számos magas dózissal lefolytatott kísérletet igényel, amíg e személyek pszichés védelmi mechanizmusai annyira lebomlanak, hogy kezdenek felmerülni bennük a kora gyermekkor emlékei és tudatára ébrednek a feldolgozásra váró tudatalatti tartalmaknak.

Az obszesszív-kompulzív páciensek szélsőséges ellenállóképességét az alábbi klinikai példa jól illusztrálja:

Erwint, a 22 éves hallgatót négyévi sikertelen terápia után utalták be hozzánk az LSD-programra. Az eltelt évek során kiépített magában egy nagyon összetett tudati építményt, amelyben annyira elmerült, hogy ez megbénította minden más tevékenységét. Tudatát állandóan egy két koordinátatengellyel rendelkező geometriai struktúra töltötte ki, neki pedig meg kellett találnia összes napi problémájának és kötelességének a helyét ebben a kétdimenziós rendszerben. Volt, hogy több órán keresztül próbálta megtalálni a megfelelő helyet létezése valamely darabkájának, de mindig kudarcot vallott. Mielőtt beutalták, megállapította, hogy képzeletbeli koordinátarendszerének gravitációs középpontja ismeretlen okból lassan balra csúszik, ez rendkívüli mértékben felizgatta, és feszültséget, idegességet, bizalmatlanságot eredményezett, majd depresszióba taszította. A fentieken kívül Erwin különféle pszichoszomatikus zavaroktól is szenvedett, és hajlott arra, hogy ezeket hipochonder módjára értelmezze. Mire beutalták hozzánk, már túl volt több kórházi kezelésen, ahol sikertelenül kezelték nyugtatókkal, antidepresszánsokkal, valamint drogmentes pszichoterápiával.

Erwin különlegesen ellenállónak bizonyult az LSD hatásával szemben. A kéthetes felkészítő periódus után heti rendszerességgel kapta az újabb és újabb LSD dózisokat. A kezdeti 100 mikrogrammot hetente 50-100 mikrogrammal növeltük, mert Erwin soha nem mutatott semmilyen reakciót. Végül adtunk neki 1500 mikrogrammot, izomba fecskendezve, remélve, hogy ez a dózis már elegendő lesz az ellenállás lebontásához. A kísérlet második és harmadik órája között, amikor az LSD hatása általában kulminálni szokott, Erwin már fölöttébb unta magát és éhségérzetről panaszkodott. A kísérletvezető kérdéseire adott válaszaiból, illetve a külső megnyilvánulásaiból kiderült, hogy az égvilágon semmi különöset nem tapasztal. Olyannyira egészben volt, annyira kontroll alatt tartotta magát, hogy engedélyt kapott egy látogatásra a konyhában: kiment a terapeutával az étkezőbe, vágott magának késsel egy szelet kenyeret, kinyitott egy májkonzervet és falatozott egy jót. Miután végzett, át akart menni a többiekhez a közösségi szobába sakkozni, mert úgy érezte, itt az ideje egy kis felüdülésnek az unalmas és monoton terápiás kezelés után.

Harmincnyolc magas dózisú kezelésre volt szükség ahhoz, hogy Erwin védelmi rendszere leépüljön addig a pontig, ahol már ő is elkezdett emlékezni a gyerekkorára, és így lassan újraélhette gyermekkori traumáit.

Az ilyen és ehhez hasonló kísérletekből világosan kitűnik, hogy az LSD-vel szemben fennálló rezisztenciát nem lehet pusztán a dózis növelésével áttörni, hanem csak lassan, fokról fokra lehet azt lebontani, utazások sorozatán keresztül. Tapasztalati tény, hogy ha valaki a 4-500 mikrogrammos dózisokra nem reagál megfelelően, akkor az ennél nagyobb dózisokkal felesleges is kísérletezni, mert azok úgysem hoznak észrevehető változást.

Miután bizonyítást nyert, hogy az LSD-élménynek – az emberi kísérleteknél használt dózisok esetén – nincs egyetlen valóban invariáns összetevője sem, felmerül a kérdés, hogy akkor milyen hatásai vannak ennek a szernek egyáltalán?

Saját tapasztalatomra támaszkodva azt mondhatom, hogy ilyen hatásokról nemigen beszélhetünk, vagy ha mégis, leírásuknál csak nagyon általános fogalmakat használhatunk.

Az utazások jelentős részénél megtalálható jellegzetesség a különféle érzékelési folyamatok befolyásoltsága. A tudatosság általában minőségi változáson megy át, álomszerűvé válik. Az érzékenység, a szuggesztibilitás szinte mindig jelentős mértékben megnő, az affektív tényezők jelentős szerepet játszanak az LSD által kiváltott reakció formálásában.

Az LSD hatásának gyakori és különleges eleme a mentális és neurális folyamatok általános felerősödése. Előzőleg meglévő pszichogén tünetek, vagy olyanok, melyektől a páciens gyermekkorában vagy valamely későbbi periódusban szenvedett, újra felmerülhetnek, felerősödhetnek és újra átélhetőkké válnak. Az erős érzelmi töltéssel bíró múltbeli traumák és a pozitív élmények egyaránt aktiválódhatnak, felmerülhetnek a tudatalattiból, és sokféle módon újraélhetők. Ugyanez igaz az individuum különféle szintjein, illetve a kollektív tudatalattiban megbújó különféle dinamikus mátrixokra, amelyek szintén tudatosulhatnak és ily módon átélhetővé válnak. Néha előfordul, hogy valamely neurológiai természetű jelenség felerősödik és manifesztálódik az utazás folyamán, ezek gyakran különféle, arthritissel, csigolyasérülésekkel, gyulladásokkal vagy sebészeti beavatkozásokkal kapcsolatos fájdalmakon keresztül jelentkeznek. Különösen gyakori a múltban szerzett sérülésekkel és operációkkal kapcsolatos érzések újraélése. (Elméleti szempontból érdekes vonatkozása ezeknek az élményeknek, hogy az LSD-utazók képesek pontosan felidézni olyan operációkhoz kapcsolódó fájdalmakat és érzéseket is, amelyek alatt annak idején mély altatásban voltak.) Az LSD-nek a neurológiai folyamatokat felerősítő tulajdonsága annyira szembeszökő, hogy több cseh neurológus sikerrel használta a szert a látens paralízisek és különféle finom idegrendszeri sérülések felderítésére. Az LSD eme tulajdonságának negatív oldala, hogy képes rohamot indukálni az epilepsziás betegekben, valamint felszínre hozhatja a lappangó epilepsziát is.

A rendelkezésemre álló adatok elemzésre során végül is nem sikerült találnom egyetlen olyan konstans, invariáns hatáselemet sem, amelyet kifejezetten az LSD farmakológiai hatásának nevezhetnénk. Jelen pillanatban úgy tekintek az LSD-re, mint az agyban zajló biokémiai és fiziológiai folyamatok erőteljes, ám nem specifikus erősítőjére vagy katalizátorára, amely több területre kiterjedő aktiváló hatása révén elősegíti a személyiség különféle szintjein lévő tudatalatti tartalmak felszínre bukkanását. Az LSD kiváltotta élmények gazdagsága, szokatlan inter- és intraindividuális változékonysága tehát elsősorban olyan nem farmakológiai jellegű tényezők döntő befolyásával magyarázható, mint amilyenek az élményt átélő ember személyisége, tudatalattijának struktúrája, a terapeuta személyisége, valamint az utazás körülményei (set, setting), a maguk teljes komplexitásában.

Az LSD és más pszichedelikus drogok azon tulajdonsága, hogy megfigyelhetővé tesznek egyébként látens jelenségeket és folyamatokat, s ily módon lehetővé teszik azok tudományos vizsgálatát, rendkívüli jelentőségű. Talán nem túlzás azt állítani, hogy e szerek hasonló szerepet játszanak a pszichiátria és a pszichológia tudományában, mint a mikroszkóp az orvostudományban, vagy a távcső a csillagászok kezében.

A következő fejezetekben kísérletet teszek az emberi tudatalatti új térképének felvázolására, melyet pácienseim és más LSD-élményeket átélő személyek tapasztalatai alapján rajzoltam meg. Rendkívüli bátorítást kaptam ehhez a munkához, amikor ráébredtem, hogy az emberi kultúra számos területén találhatók az én térképemmel tökéletesen egybevágó, sőt analóg rendszerek. Ilyen területekre példák C. G. Jung analitikus pszichológiája, Roberto Assagioli pszichoszintézise, az a kutatás, melyet Abraham Maslow végzett a „csúcsélmények” tanulmányozása során, továbbá a legkülönbözőbb korok vallásos és misztikus tanításai. E keretrendszerek közül számos nem a pszichedelikus drogok használatára épült, hanem más hatékony, drogmentes tudatmódosító módszereket alkalmazott. Az a párhuzam, amely az LSD által előidézett élmények, illetve a drogmentes módszerek révén elért eredmények között fennáll, újabb bizonyítékot nyújt az LSD semleges, katalizáló jellegű hatására.

Az LSD-vel végzett kutatásokon alapuló új tudat-modell leírása meglehetősen nehéz. Ez a modell egy többdimenziós, több szintű kontinuumot tükröz, amelyben az egyes szintek és elemek átfedik és kölcsönösen befolyásolják egymást. A könnyebb érthetőség kedvéért az elemzés tárgyául szolgáló modellt több részre osztottam, és a következőkben e részeket tágabb környezetüktől elkülönítve tárgyalom. Minden olyan próbálkozás, amely ezt a modellt lineáris formában kívánja leírni, szükségszerűen bizonyos fokú egyszerűsítéshez és elnagyoláshoz vezet. E hátrányokat figyelembe véve, elemzésünk az LSD élmény négy fő szintjét – illetve az emberi tudat hozzájuk tartozó területeit – fogja érinteni, ezek: (1) az absztrakt és esztétikai élmények, (2) a pszichodinamikai élmények, (3) a perinatális élmények és (4) a transzperszonális jellegű élmények.

Absztrakt és esztétikai élmények

Az e fejezetben ismertetett jelenségek elsősorban az LSD terápia alacsony, illetve közepes dózisokat alkalmazó bevezető fázisaira, valamint a magas dózisokkal zajló utazások bevezető és lezáró szakaszára jellemzőek. Az ilyen jellegű tapasztalatok az LSD-vel való találkozások számának növekedtével fokozatosan alábbhagynak, a terápia előrehaladottabb szakaszaiban már csak ritkán találkozni velük.

Mivel a behunyt, illetve a nyitott szemmel tapasztalt jelenségek bizonyos jellemzőiket tekintve elkülöníthetők egymástól, célszerű, ha az e két csoportba tartozó jelenségeket külön tárgyaljuk. Ha az alany szemeit csukva tartja, az LSD hatásának első érzékelhető jele rendszerint a belső látómezőben észlelhető mozgás, illetve az entoptikus (intraokuláris) jelenségek érzékelésének felerősödése. Ez rendszerint szokatlanul színes, alakjukat folyamatosan változtató pontocskák észlelését jelenti, melyek színe folyamatosan tolódik ide-oda a különféle komplementer színek között. Meglehetősen általános az ún. „utóképek” megjelenése is. Ha az alany sokáig bámul egy rögzített objektumot, majd utána becsukja a szemét, az illető tárgy körvonalai, sőt néha maga a tárgy képe is a belső látómezőben marad akár több perces időtartamra. Ezek az utóképek rendszerint rendkívül változékonyak, periodikusan eltűnnek és megjelennek, színük folyamatosan változik. Az utókép-jelenség különösen élesen jelentkezik, ha a megfigyelt külső tárgy kontrasztokban gazdag, mint például a nap, egy égő villanykörte a csillárban, vagy egy égboltra nyíló ablak az elsötétített szobában. Néha az alany ezeket a belső vizuális jelenségeket – a képzeletműködés játéka révén – fantasztikus és egzotikus tudati képek folyamatos áramaként érzékeli, például láthat dzsungelt, trópusi szigeteket, vízalatti bambuszerdőket stb.

Igen gyakori, hogy az alany a fenti vizuális jelenségek mellett az ezeket mintegy keretbe fogó absztrakt geometriai formákat, építészeti stílusjegyeket magukon viselő mintázatot is lát. E formákat legtöbbször hatalmas templomok belsejéhez, minden képzeletet felülmúlóan gyönyörű gótikus katedrálisokhoz, mecsetek kupoláihoz vagy a mór paloták arabeszkjeihez hasonlítják. Mások látomásaikat egyes absztrakt festők, köztük Piet Mondrian és Wassily Kandinski alkotásaival érezték rokoníthatónak. Sokan beszélnek ezzel kapcsolatban a lenyűgöző „kaleidoszkópról”, a varázs-szökőkútról vagy éppen tűzijátékokról is.

Bármit is tapasztalnak azonban, minden esetben megállapítható, hogy a kísérleti alanyokat teljesen rabul ejtik ezek a látomások. Gyakran előfordul, hogy spontán módon fedeznek fel olyan módszereket, amelyekkel elmélyíthetik és fokozhatják a látomások mélységét. Ilyen módszerek többek között a szemizmok megfelelő beállítása révén az intraokuláris nyomás szabályozása, a szemgolyók nyomkodása, hiperventilláció (gyors légzés) vagy éppen a lélegzet visszatartása.

Nyitott szemmel az LSD hatása elsőként a színek megélénkülésében, a fények és a kontrasztok elmélyülésében jelentkezik. A szem koordinációja meglehetősen nehézkessé válik, az érzékelt tárgyak kontúrja elmosódnak. Minden mozogni látszik, az addig mozdulatlan tárgyak pedig mintegy „életre kelnek”. Az emberi arcok, állatok és tárgyak észlelésében jellegzetes változás áll be. Egyesek arról számoltak be, hogy az LSD Seurat és Van Gogh festményeihez hasonló jelleget kölcsönzött az egész világnak. Utazásuk lehetővé tette számukra, hogy mélyen megértsék és átérezzék e festők belső világát és művészetét. Ugyanilyen gyakoriak a „vadak” (pl. Henri Matisse) vagy a bécsi szecesszió művészeinek (pl. Gustav Klimt) művészetére való utalások. Néhány alany a valóság tapasztalt „geometrizációjával” kapcsolatban megemlítette Louis Wain híres macska-festményeit, melyeken a szín és a forma fokozatos dezintegrációja figyelhető meg.

Mindezen változások sokkal drámaibb formában jelentkeznek, ha az alany tekintetét a környezet egy kiválasztott pontjára fókuszálja. Ilyenkor a vizuális mező fokozatosan az illető pont közvetlen környezetére szűkül, ezt követően lassan felbomlik a tapasztalt területnek a környező valósághoz fűződő térbeli és logikai viszonya, majd a tudatban tükröződő valóság-rész egy autonóm tapasztalati mikrokozmosszá válik. (Whoaaa! 8-] – A fordító megjegyzése.)

A fent tárgyalt utóképek nem csak becsukott szemmel érzékelhetőek. A nyitott szemmel érzékelt dolgok szintén gazdagíthatják az időben később lezajló észlelési folyamatot. Legnyilvánvalóbb példája ennek, amikor az alany nyitott kezét lassan maga előtt mozgatva egy időben tapasztalja a mozgás különböző fázisait.

E csoportban talán a legérdekesebb percepciós változások a különféle optikai illúziók. A környezet objektumai elveszthetik szokásos formájukat, pulzálnak, folyamatosan, megállás nélkül változtatják az alakjukat. E változás során gyakran erősen aránytalannak, nyújtottnak vagy éppen összepréseltnek hatnak. Az alany saját teste, illetve a kísérletben részt vevő többi személyé is groteszk módon torzulhat, egyes testrészek miniatürizáltnak tűnhetnek, mások aránytalanul nagyobbnak vagy hosszabbnak mutatkozhatnak.

Hasonló változások figyelhetők meg az élettelen tárgyak vonatkozásában is. A környezet ilyetén elváltozását sokan híres kubista festők, köztük Pablo Picasso, Georges Braque, Fernand Léger vagy Marcel Duchamp alkotásaihoz hasonlítják. A képzeletműködés rendszerint jelentős mértékben felerősödik és a percepciós folyamat kreatív szabályozójává válik. Amorf felületek, a tárgyak mintázata, a padlón vagy a falon látható pontok az utazó tudatában fantasztikus állatokként, groteszk, hatalmas arcokként vagy egzotikus tájakként jelenhetnek meg. Az LSD utazás esztétikai oldalának vizuális része sok esetben annyira túláradó gazdagsággal bír, hogy sokan „vizuális orgiaként” hivatkoznak rá.

Az esztétikai élmények vizuális aspektusait sokszor akusztikai oldalon is hasonló változások kísérik. Tipikus példája ennek a hangokra való hiperérzékenység: az LSD-utazók olyan finom hangokat is meghallanak a környezetükben, melyeket normál körülmények észre sem vennének. Ezzel párhuzamosan a hangforrások közti különbségtétel képessége romlik, ez hozzájárulhat a különféle akusztikus illúziók kialakulásához. Az olyan monoton, periodikus hangokat, mint a folyó víz csobogása vagy az elektromos berendezések zümmögése, a tudat akár gyönyörű zeneként is érzékelheti. Néha előfordul az is, hogy az érzékszervi benyomások nem – vagy nem csak – a közvetlenül hozzájuk tartozó receptorokat ingerlik. Az LSD hatása alatt álló személy például képes lehet arra, hogy „lássa a zenét”, vagy „megízlelje a színeket”. Ilyenkor az egyik érzékelési területre érkező ingerek tisztán megkülönbözthető reakciókat keltenek a többi érzékelési zónában is. (Erre a jelenségre általában „szinesztéziaként” szokás hivatkozni.)

Előfordul, hogy bár a környezet tényleges optikai észlelése csak kevéssé, vagy egyáltalán nem módosul, az észleléshez fűződő emocionális reakciók nagymértékben eltérnek a megszokottól, így az alany környezetét leírhatatlanul gyönyörűnek, érzékinek és hívogatónak, esetleg komikusnak, viccesnek, vagy nem ritkán mágikusnak, mesébe illőnek érzékelheti. Hasonlóan módosulhat az érzékelt hangok érzelmi hatása. Gyakran előfordul, hogy az LSD utazáson részt vevő személyek olyan dimenziókat fedeznek fel a zenében, amelyek létezéséről addig fogalmuk sem volt. Mivel az LSD-utazás során lehetőségük nyílik arra, hogy teljes lényüket átadják a zenének, így sokan közülük a zenehallgatás teljesen új módját fedezik fel. Ezek az emberek gyakran számolnak be arról, hogy a zene hangjai a testük legkülönbözőbb részeiben keltenek rezonancia jelenségeket, és erőteljes érzelmeket váltanak ki.

Az eddig ismertetett esztétikai tapasztalatok az LSD élmény teljességének legkülső, mondhatni legfelületesebb szintjét reprezentálják. Nem jelenik meg bennük az utazó személy tudatalattija, és így pszichodinamikus jelentőséget sem tulajdoníthatunk nekik. Ezen élmények fontosabb elemei megmagyarázhatók egyszerű fiziológiai terminusokkal, így az egyes érzékszervek működésével, azok kémiai stimulációjával. Érdemes megemlíteni, hogy az e csoportba tartozó jelenségek némelyikét különféle – tisztán fiziológiás – módszerekkel is elő lehet idézni. A geometriai és más alapvető formák észlelése például kiváltható az optikai idegek elektromos stimulációjával, a szemgolyóra gyakorolt nyomással vagy intenzív stroboszkopikus fényhatással. Néhány alanyunk ezeket az élményeket a különféle elektronikus eszközök, pl. a rádió vagy a televízió meghibásodásakor keletkező statikus zörejekhez hasonlította.

Az esztétikai fázisban felmerülő geometriai vagy ornamentális jellegű látomások, illetve a hozzájuk kapcsolódó akusztikus illúziók esetenként konkrét, jól körülhatárolható érzelmi reakciókat keltenek az alanyban. Például valaki nagyon határozottan érezheti azt, hogy a belül tapasztalt elvont vizuális jelenségek kombinációja az elégedett gyermeki lét puha, lágy, érzéki világát idézi. Ugyanígy érezheti azonban a látott képeket gusztustalannak és undorítónak, veszélyesnek, agresszívnak, csábítónak, vagy éppen obszcénnek és perverznek is. Az ilyen tapasztalatok átmenetet jelentenek az LSD élmény absztrakt szintjéről a második, pszichodinamikus szintre. Az ilyenkor megjelenő, látomásokat színező erős érzelmek az őket tapasztaló személy múltjának fontos eseményeihez kötődnek. Néha a látomás absztrakt és figuratív elemei mély jelentéstartalommal bíró, komplex képekké állnak össze, az ilyen tapasztalatok átvezető jellege már az őket átélő személy számára is teljesen nyilvánvaló.

Íme egy példa az LSD-programunkban részt vevő egyik pszichiáter utazásából, amely jól illusztrálja az imént vázolt folyamatot:

„Egyre mélyebbre merültem a belső fénytől világító, pörgő geometriai formák és a túláradó színek absztrakt birodalmában, amelyek fényesebbek és sugárzóbbak voltak, mint bármi, amit addigi életem során tapasztaltam. Lenyűgözött ez a forgatag, ez a hihetetlen kaleidoszkóp.

Egy ponton a látomást szervező geometriai formák lassan stabilizálódni kezdtek, és kialakult belőlük egy hatalmas, aprólékosan cizellált fakeretbe foglalt nagy, barokk tükör. A tükröt a fakeretből benyúló faágak öt vagy hat, szabálytalan alakú darabra osztották.

Legnagyobb meglepetésemre, amint belenéztem ezekbe a tükördarabokba, lelki szemeim előtt különféle érdekes jelenetek kezdtek kibomlani. A jelenetekben részt vevő szereplők nagyon stilizáltak voltak, és kicsit a bábokra emlékeztettek. Az egész látomás általános atmoszférája meglehetősen szórakoztató és komikus volt, de mégis volt az egésznek valami kifejezetten titokzatos, misztikus és rejtélyes jellege is.

Hirtelen rájöttem, hogy a tükör darabjaiban saját gyermekkorom szimbolikus szatíráját látom, azt a kis vidéki várost, amelyben gyermekkoromat töltöttem. A város utcáit jellegzetes, a helyi „krémet” jelképező figurák töltötték be. Az emberek különböző csoportokba álltak össze, fölöttébb inkonzisztens módon viselkedtek, pletykálkodtak, folyamatosan ítélkeztek más emberekről, egyfolytában játszották a kis képmutató játékaikat, és szexuális természetű „titkokat” sugdostak egymás fülébe („csak nehogy a gyerekek meghallják...”). Saját magamat egyfajta résztvevő-megfigyelőként érzékeltem. Meglehetősen kíváncsi és izgatott voltam, de gyakran össze is zavarodtam a tapasztaltak miatt. Meglepődve láttam, amint az összes akkori érzelmem felmerül a tudatalattiból és újra olyan valódivá és élettel telivé válik, mint ahogy azokat hajdanán megéltem.”

[...]

© Copyright 1975, 2000 Daath.


Ecstasy tabletta adatbázis

Pszichonauták

DÁT2 Psy Help

RIASZTÁSOK

DAATH - A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Alapítás éve: 2001 | Alapító: Minstrel | Dizájn: Dose | Kód: Minstrel
Rendszer: Cellux | Szerkesztő: Gén

 

A személyi adatok védelmének érdekében a DAATH nem hoz létre saját csoportoldalakat a közösségi hálókon.