DAATH

A tapasztalat olyasvalami, amihez csak közvetlenül azután jut az ember, hogy szüksége lett volna rá.

Arthur Bloch

 
KöszöntőGyarapodásAnyagokKönyvtárFórumKeresésKapcsolatok


Kategória:

Előadás


Kiadó:

Daath


Kiadás éve:

2005 / 2005



Beküldő:

seldd


Szerkesztő:

Én+te+ö=gén



Nyomtatható változat

Kapcsolódó témakör:

Feldmár András könyvét keresem


Felkerülés ideje:

2005. október 6.


Utolsó módosítás:

2012. június 4.



Érdeklődés:

27851 letöltés
85 szavazat


Súlyozott pontszám:

4.75 pont


Szavazatok aránya:

88% kiváló
8% jó
0% átlagos
0% rossz
4% borzasztó



Értékelés:

kiváló

átlagos
rossz
borzasztó




Felmérés: Online teszt az iskolai drogmegelőzésről (magyar)
Felmérés: DMT entity encounter study (angol)
Felmérés: Personality, Substance Use, and Microdosing (angol)
Felmérés: Global Ayahuasca Project (angol)


Feldmár András:

Valóság, képzelet, nyelv és emberi kapcsolat

Elhangzott 2005. szeptember 28-án a Budapesti Műszaki Egyetemen.

Hát megint nagyon örülök, hogy ilyen sokan jöttetek, és a téma látszólag más, mint tegnap volt – persze minden út Rómába vezet. Úgyhogy elkezdjük a témával – és próbálok egészen hozzá ragaszkodni -, de aztán mehetünk arra, amerre akarunk.

Ma a valóság, képzelet, nyelv és a kapcsolatról gondoltam, hogy beszélek. Ami ennek a hátterében van, az egy francia pszichoanalitikus nevéhez fűződik, az ún. Jacques Lacan. Őt a francia Freud-nak hívják. Ő beszélt sokat erről a háromságról: a valóság, a képzelet és a nyelv. Szerinte – és nem beszélnék róla, ha szerintem nem így lenne, tehát az én élményeim is ezt mutatják, hogy én hiszek abban, hogy létezik egy valóság. Tehát én nem vagyok egy olyan postmodern, aki azt mondja, hogy minden csak egy történet. Szerintem létezik egy valóság. Az viszont... abban is biztos vagyok, hogy a valóság, az sokkal komplikáltabb, sokkal nagyobb, sokkal részletesebb, sokkal gazdagabb, mint amit mi meg tudunk élni, és sokkal nagyobb és sokkal gazdagabb, mint amiről beszélni tudunk. Olyan lények vagyunk, akik szerintem nagyon pici valóságot tudunk egyszerre bevenni. És minden pici valóság arra késztet minket, hogy felruházzuk képzelettel. Tehát, ami a mi életünk, ami a mi élményünk, az általában egy keveréke a valóságnak és a képzeletünknek.

Úgy tűnik nekem, hogy az egyetlen dolog, ami létezik a világban, ami segíthet nekünk szétválasztani a képzeletet a valóságtól – az a nyelv. Tehát... és még az se biztos. De ha van valami, annak a nyelvnek kell lennie, a szimbolikumnak, az hogy gondolkozni tudjunk és beszélni tudjunk.

Hogy mennyire tudjuk szétválasztani és mennyire tudjuk megközelíteni a valóságot, és elereszteni az imaginációnkat, a képzeletünket, hogy tényleg lássuk azt, hogy mi van – még a nyelv segítségével is -, azt nem lehet tudni. A saját élményem az az, hogy amikor visszagondolok, hogy én hogy éltem meg a..., hogy hogy éltem a világban tizenhat éves koromban, húsz éves koromban, harminc éves koromban, negyven éves koromban... Gyakran az volt az érzésem, hogy felébredtem. De vannak olyan álmok – sokan elmondtak nekem olyan álmokat, és nekem is volt olyan álmom, hogy fölébredtem. De aztán újra fölébredtem, mert valóban még álmodtam azt, hogy fölébredtem. És ez végtelenségig ez így mehet. Tehát szerintem senki nem tudja – én legalábbis nem tudom –, hogy mennyire ébredtem föl ebben a pillanatban, és lehet, hogy tíz perc múlva felébredek és akkor majd megcsóválom a fejem, hogy milyen hülye voltam és milyen hülyeségekről beszéltem nektek most. Tehát csak arról a helyről tudok beszélni, ahol éppen vagyok, és nem garantálom, hogy holnapután nem leszek egy másik helyen. Nem hiszem, hogy bárki tudná ezt garantálni.

Egy nagyon egyszerű példával illusztrálom, hogy tulajdonképpen miről is beszélek: Nagyon sokáig azt hittük, hogy a Nap kering a Föld körül. Szerintem lehetetlen lett volna ezt a történetet megváltoztatni arra, amit most hiszünk, hogy a Föld kering a Nap körül, ha nem lett volna nyelv, ha nem lett volna szimbólum, hogyha nem tudtunk volna gondolkozni. Tehát itt van egy nagyon egyszerű példája annak, hogy hogy lehet közelebb kerülni a valósághoz a képzeletből a nyelv és a gondolkodás használatával.

Az egyik realitás, amivel nagyon nem szeretünk foglalkozni, az a halál. Az egyik leggyakoribb buddhista... kérdés, ez egy olyan koan-szerűség... Három részből áll, az első rész, az első mondat az, hogy a halál, az biztos. Nemcsak az enyém, hanem azoké, akiket ismerek, akiket szeretek. Tehát a halál, az biztos. A második mondat az, hogy a halál pillanata, az nem biztos. S a harmadik mondat, – a kérdés, a hoang –, az: Mi tévők legyünk?

Hogyha elfogadjuk ezt a két igazságot, hogy a halál, az bizonyos, a halál pillanata, az nem bizonyos, akkor mit csináljuk, hogy éljünk? Én erre nem fogok választ adni. A válasz az én életem. Hogyha egyszer ezt a két mondatot az ember komolyan meggondolja, akkor attól a pillanattól fogva az élete a felelet erre a két észrevételre.

Szubjektív: én szerintem nagyon gyakran és nagyon sokan – nem az agyunkkal, de a tudat alatt –, szerintem nagyon sokan azt hisszük, hogy „Jójó, eddig még mindenki meghalt, de az nem jelenti azt, hogy én is meg fogok halni. Lehet, hogy én vagyok az első ember, aki örökké fog élni.” És ezt nem lehet megcáfolni. Nem lehet. Vannak csodák, de nem valószínű.

Nagyon nehéz az embernek a saját halálával szembenézni – de nagyon ajánlom. Úgy felvillanyozza az életet. Nemcsak az, hanem amikor rájövünk arra, s így körülnézünk, és ahogy én most látlak titeket – szerintem, – kivétel nélkül – van egy közösség itt közöttünk: mindannyian egy úton vagyunk, ami a halálhoz vezet. És ebből egy együttérzés fakadhat. Nyilvánvalóan nem mindig fakad, de fakadhat. Hogyha, tényleg, mélyen a szívedben rájössz arra, hogy körülnézel, hogy mindannyian a halál küszöbén állunk, mindannyian a halál felé utazunk – hát akkor miért ne legyünk gyengédek egymással? Miért ne legyünk kedvesek egymással? Miért ne segítsük egymást? Tulajdonképpen olyan tökmindegy, hogy ki okos, és ki buta, és ki gazdag és ki szegény – mindannyian meg fogunk halni.

Egy kicsit akarok beszélni valami egészen másról, pont az ellenkezőjéről. Mert lehet, hogy az én szívemben egy olyan gyengédség nyílik meg, amikor arra gondolok, hogy tulajdonképpen halálra vagyunk ítélve és nincs kiút. Vannak olyanok, akik kínozzák a másikat. Én nagyon sok olyan emberrel dolgoztam a harminchat év alatt mint terapeuta, akiket gyerekkorukban kínoztak. Néhány olyannal dolgoztam, akiket felnőtt korukban kínoztak. De nemcsak szavakkal, hanem komolyan.

Például egy ötvenéves nő, amikor jött hozzám, nem látszott rajta, hogy min ment keresztül, de amikor kinyílt és megtudtam, hogy mi történt vele, nagyon elszomorodtam. Mikor ő kb. öt éves volt, az apja elkezdte levinni őt a pincébe minden héten legalább háromszor, és tanította. Tanította arra, hogy kell például az időt pontosan meglátni egy óráról, aminek mutatói vannak. És hogyha hibázott, akkor az apja előszedett egy kiskutyát – mert kutyákat tenyésztett –, és lenyúzta a kutyát élve. És azt mondta a kislánynak, a lányának, hogy ezért ő felelős, mert olyan hülye, hogy még azt sem tudja, hány óra van. Amikor evvel a nővel beszélgettem, azt mondta, hogy az utóbbi negyven évben, amire csak emlékszik, soha órát nem viselt, de másodpercre tudja az időt.

Nemcsak ő, hanem mások, akiket kínoztak, ami leginkább fájt nekik, az egy csillanás a másiknak a szemében. Amikor ez a nő kislány volt, akkor észrevette az apja szemében... egy kis villanás, egy kis csillanás, mintha örült volna valaminek az apja, amikor kínozta. És nemcsak így kínozta, eltörte az állát, satuba zárta a kezét, forrasztópákával bántotta és égette a testét. Elképzelhetetlen dolgokat csinált. A kínzó személyben van egy öröm a másik szenvedése láttán. Mint hogyha azt mondaná magában, hogy ezt azért teszem, mert tehetem. Tudjátok, azt mondják, hogy miért mászik az ember egy magas hegyre – mert ott van. Hogy miért kínoz egy ember a másikat – mert megteheti. Mert úgy érzi, hogy senki sem fogja megbünteti, mert úgy érzi, hogy ezt szabad, hogy ezt lehet.

Egy picit szeretnék beszélni egy Jean Amerie nevezetű férfiről, 1912-tól 78-ig élt. Ő Hans Meiernek született Bécsben. Az apja osztrák volt, osztrák zsidó férfi, de abszolút mint egy tiroli osztrák élt. Soha nem gondolta ő magáról, hogy zsidó, hogy az definiálta őt. És 1916-ban, tehát amikor a fia négy éves volt, akkor meghalt egy csatában. Az anyja katolikus volt. 1933-ban a nácik hatalomra kerültek Németországban, és az Anschluss 38-ban kezdődött – akkor Hans Meier Franciaországba menekült, aztán 40 évben Belgiumba. Ott a földalatti ellenálláshoz csatlakozott és 1943-ban a Gestapo elfogta. Nem volt felkészülve a kínzásra – ezt írja a könyvében. Néhány könyvet írt csak. Az utolsó könyve, Öngyilkosság – és miután befejezte a könyvet, akkor megölte magát. A könyv arról szól, hogy nem akarta, hogy bárki azt higgye, hogy ő elmebeteg volt, hogy ő azért vetette el az életét, mert bolond. Tehát írt egy nagyon érdekes könyvet, hogy szerinte az egyetlen racionális döntés, ami neki megmaradt, az az, hogy megölje magát. Megírja azt a pillanatot, amikor megváltozott minden az életében. Egy ember a jobboldalán lefogta a karját, egy másik ember a bal karját fogta le és egy harmadik mosolyogva jött feléje, és amikor pár centire volt és belenézett az arcába még mindig mosolyogva, akkor teljes erővel gyomorba ütötte. Úgyhogy elvesztette a... nem tudott lélegezni. Így kezdődött a kínzása. Ebben a pillanatban, amikor ez az ember így megütötte, attól fogva – az ő szavai szerint –, elvesztette a bizalmát a világban. Később, mikor elfogták és miután néhány napig kínozták, elvitték Auschwitzba. Egy évig élt Auschwitzban. Aztán Buchenwaldban, Bergenbelsenben. Április, 1945-ben a Vörös Hadsereg felszabadította. De... és még pár évig élt, és írt. Azért változtatta meg a nevét Hans Meier-ről Jean Amerie-re, mert nem akart többé a németekkel asszociálni. Sikeres volt, tisztelték. De például az is megtörtént, hogy az utcán, amikor ment a háború után, meglátta azt a két embert, aki lefogta őt. Nyilvánvalóan szabadon mozogtak és senki soha nem kérdezte meg őket, hogy hogy lehetett csinálni, amit ők csináltak vele. Tehát, amikor megindokolta, hogy miért öli meg magát, a két ok, a két nagyok: az első az volt, hogy az igazságtalanság, ami uralkodik a világban. Hogy a kínzói büntetlenül élnek tovább. Úgy, mint: nem akar játszani – tudjátok, ahogy a gyerekek, hogyha a szabályok olyanok, hogyha az embernek fájdalma lesz, akkor inkább nem játszom. Azt mondta, ő nem akar játszani. A legnagyobb törés az életében viszont az volt, hogy ő emlékszik annak az embernek az arcára, aki feléje jött, és mosolygott rá és aztán gyomorba ütötte. Mert sajnos nem volt az arcán semmi, ami nem volt hétköznapi. Tehát egy teljesen normális arca volt ennek az illetőnek – nem volt egy fekete pont a homlokán, nem volt semmi, ami azt mondta volna, hogy ez az ember ilyenre képes, de más emberek ilyenre nem képesek. És, attól a pillanattól fogva bárkire nézett, nem volt benne biztos, hogy egy bizonyos helyzetben az illető nem csinálná pontosan ugyanazt, mint az az ember, aki őt gyomorba ütötte. Tehát attól a pillanattól kezdve nem tudott bízni senkiben. Akkor minek élni? – mondta ő. Én nem mondom, hogy ez... hogy ha lett volna, szerintem ha lett volna társasága, akivel erről beszélni tudott volna mélyebben, lehetséges, hogy másképp döntött volna, de már amúgy is nagyon egyedül volt. És azon a színpadon, ahol ő gondolkozott, nem voltak társai, és így a könyvnek a befejezése után meghalt.

Nemrég, körülbelül három hete, egy fiatal, huszonegy éves lány jött hozzám terápiába. Nagyon mély... ő diagnosztizálta önmagát és azt mondta, mély depressziótól szenved. De amikor kérdeztem, hogy ez miben nyilvánul meg és hogy mi történt és hogy mikor kezdődött stb. Akkor végeredményben elmondta, hogy ő meg akar halni, soha többé nem akar párkapcsolatot, mert szerelmes volt egy fiúba és a szeretője hazudott neki, és attól a ponttól kezdve teljesen meghasonlott. Sokkal kisebb – látszólag – a fájdalom, mint amin Jean Amerie ment keresztül, de ugyanaz a reakció. Mert a nyelvről, ez mind a nyelvről szól... Hogy nagyon fontos az, hogy ne is a másikban, hanem a nyelvben bízni tudjunk. Sajnos, amikor valaki bízik egy másik emberben és ez az ember hazudik neki. És hazudik arról, hogy hazudik. Mert általában ez úgy van, mert nagyon gyakran megkérdezed azt, aki hazudik neked: „Az igazat mondod nekem? Mert nekem mindenféle gyanúim vannak. Biztos, hogy te nem csinálod...? – „Ó, hogy lehetsz ilyen féltékeny...”. Tehát nem csak az történik, hogy valaki hazudik, de belenéz a szemedbe és úgy hazudik. És hogyha valami intuíciód van, hogy mi történik, akkor nem mondja meg, hogy neked tulajdonképpen igazad van, nem igazolja az intuíciódat – tehát nem csak hogy megcsal, hanem bolonddá tesz! És mind a két értelmében: nemcsak, hogy bolonddá tesz minthogy becsap, hanem – tényleg – az ember megőrülhet! Mert tulajdonképpen mi az őrület? Az őrület az, amikor elveszítjük a kapcsolatunkat a valósággal. Én – feltétlenül – függök más emberektől, én elvárom, hogy ők azt mondják nekem, ami igaz. Csak úgy tudok kapcsolatban maradni a valósággal, hogyha tudom az igazat. Ha elgondolkozunk ezen, tulajdonképpen ha én nem mondom meg az igazat a másiknak, akkor elveszem tőle, meggátolom őt abban, hogy tudja, hogy mi a valóság. Tehát megőrjítem.

Nagyon érdekes, az egyik első könyv a pszichológiában, amit egy nő írt – Phyllis Chesler-nek hívák, találkoztam vele New Yorkban –, ő volt az első feminista pszichológus, aki írt egy könyvet. Az volt a címe, hogy Women and madness. Angolul, mad: két jelentése van, az egyik az őrült, a másik az, hogy mérges, dühös. Egy mondatban, amit ő felfedezett, megvizsgált és beszélgetett több ezer nővel, aki bolondokházába volt bezárva – és rájött arra, hogy nem voltak őrültek, hanem dühösek voltak. És a férfiak bezárták őket a pszichiátriára, mert dühösek voltak. A nőt, aki dühös, azt kinevezik őrültnek. Szóval, hogyha... ez a fiatal nő, aki azt mondta, hogy ő soha többé nem akar párkapcsolatot és nem hiszi, hogy akar élni – vége volt a bizalmának. De nem csak abban az egy emberben, aki hazudott neki, hanem végeredményben pontosan ugyanaz történik: ennek a férfinak az arcán nem volt megint egy piros pont, nem volt semmi, ami megkülönbözteti őt azoktól, akik nem hazudnának. Tehát a bizalmát nem csak ebben a férfiben veszítette el, nemcsak férfiakban vesztette el, hanem elvesztette a bizalmát a nyelvben! A szavak nem jelentettek semmit neki. Mindenki mondhat, amit akar, és mögötte lehet, hogy egy hazugság van. És honnan tudja ő, azt hogy mi az igaz és mi a hazugság, mert lenyelte ennek a fiúnak a hazugságait. Tehát tulajdonképpen attól fogva önmagában nem bízott, hogy honnan tudja, hogy mikor használja valaki a nyelvet arra, hogy megmutassa a valóságot, hogy felfedezze a valóságot, vagy mikor használjuk a nyelvet arra, hogy eltakarjunk valamit, eldugjunk valamit, elrejtsünk valamit. Nem egy könnyű dilemma.

Az nem igaz – azok, akik hazudnak, általában azt mondják: „A feleségem tudja, hogy megcsalom, csak... ő tudja, hogy hazudok. Hát persze, hogyhogy nem tudná?”

Az igazság az, hogy nagyon könnyen be lehet csapni valakit, ha az ember úgy hazudik, mint egy jó színész. Nagyon veszélyes az emberi kapcsolat: a legnagyobb boldogság származhat belőle és a legnagyobb fájdalom származhat belőle.

Még egy pár szóhasználatról szeretnék beszélni. Abban a pillanatban, amikor egy pszichiáter egy szót ragaszt a páciensére – és ez néha nagyon hamar történik, ez a ragasztás. Én láttam: pszichiáter első találkozása betegével, és körülbelül három perc múlva ő már tudta pontosan, hogy kivel beszél. Például egy skizofrénnel. Abban a pillanatban, amikor én azt mondom, hogy én nem veled beszélgetek, hanem bármilyen címkét teszek rád: skizofrén vagy hisztérikus – vagy: nő, vagy férfi, vagy magyar, vagy zsidó... Abban a pillanatban már nem is látlak! Az olyan, mint hogyha homályosan tudom, hogy van valaki ott, de nem látom az arcodat, nem látom a vonásaidat, nem látom a szemed színét. Abban a pillanatban, amikor egy pszichiáter azt mondja, hogy te depressziótól szenvedsz – milyen furcsa használata a nyelvnek –, abban a pillanatban már nem látja és nem is érdekli, hogy te ki vagy. Őt akkor már csak az érdekli, hogy azt tegye, amit a pszichiáterek egyesülete mondaná, hogy tenni kell abban a pillanatban, amikor ezt a címkét már rátettük valakire. Mert hogyha nem azt teszi, akkor be lehet perelni. Tehát attól a pillanattól fogva ő már csak saját magára gondol, nem a másikra. Tehát abban a pillanatban – van egy ilyen nagy könyv, ami pontosan olyan, mint a középkorban volt egy ilyen nagy könyv, amiben meg lehetett nézni, hogy ki egy boszorkány. Úgy hívták, hogy a Malleus Maleficarum. És úgy nézték – főleg nőket, de voltak férfiak is, de általában a nők voltak a boszorkányok –, hogy mit csinálnak és meg lehetett nézni. Ilyen vastag könyv volt, két szerzetes vitte őket Európában, ahová jártak, vitték ezeket a könyveket. Nézték, hogyha valaki például sántikál, akkor azt meg lehetett nézni, hogy a sántikálás összekötve avval, hogy elégeti a vacsorát, akkor az már nyolcvan százalékig biztos, hogy boszorkány. Pontosan ezt csinálják ma a világon mindenhol a pszichiáterek.

A Diagnostic Statistical Manual – most már az ötödik kiadásban –, az pontosan az, hogy ha te túl sokat eszel, vagy túl keveset eszel, vagy túl hangosan beszélsz, vagy túl halkan beszélsz, vagy túl gyakran csinálod ezt, vagy nem gyakran, eléggé gyakran csinálod azt, az mind benne van, mind benne van ebben a könyvben. Minden, amit én teszek vagy nem teszek, az benne van ebben a könyvben.

Ijesztő, komolyan mondom, ijesztő. De a legijesztőbb az, mondom, például... ezt nem tudom megállni, hogy ne ismételjem, de pár évvel ezelőtt egy fiatal pszichiáter, aki tréningben volt a vancouveri orvosi egyetemen beszélgetett egy ún. skizofrénnel. Leült és fél órát beszélgetett vele. A főnöke, a fő pszichiáter és a nővér, a főnővér mind a ketten lehordták őt, és azt mondták, hogy mi nem beszélgetünk a skizofrénekkel. Mi csak orvosságot adunk nekik. Ha beszélgetsz velük, az földúlja őket, és mi nem akarjuk, hogy ők földúlva legyenek. Mi nem beszélgetünk velük. Micsoda mentalitás! És ez a nyelvből származik! A nyelv, az egy vírus. William Burroughs, az író volt, aki először ezt ilyen sommásan mondta, hogy a nyelv, az egy vírus. Meg vagyunk fertőzve a nyelvvel.

Szóval, amit ez a fiatal pszichiáternek... őneki vigyázni kellett, hogy soha többé ne kapja el senki, hogy egy skizofrénnel beszélgessen. Csak akkor tudott beszélgetni velük, amikor körülnézett, hogy senki nem látja. Titokban tudott csak beszélgetni velük. Hát szerintem ez... tényleg, mint a sötétkor. Ez teljesen embertelen.

1950-ben a szó, depresszió még nem volt. Senki nem használta. Nagyon okos emberek felfedeztek egy orvosságot, és azt elnevezték antidepressant-nek, a depresszió elleni orvosságnak. De az orvosságot először. A betegség, az később jött – mert már volt rá orvosság. Én nem mondom azt, hogy azelőtt, mielőtt ez az orvosság létezett, az emberek nem szenvedtek. Persze, hogy szenvedtek. Volt melankólia, volt szomorúság, volt fájdalom, volt reménytelenség. Hopelessness. Reménytelenség.

Hogyha egy billió dollárt akarsz harácsolni, akkor az egyik legokosabb dolog, amit tudnál csinálni, az hogy találsz egy egzisztenciális kondíciót, például reménytelenséget, és kinevezed betegségnek. És akkor fölfedezel egy orvosságot, ami ebben valami változást tud tenni, az embernek a közérzetében. És ahelyett, hogy megnézzük és beszéljünk arról, hogy mi reménytelen, hagyjuk az egészet, nem kell semmit sem megvizsgálni, nem kell semmiről sem beszélni, nem kell az életet megváltoztatni, csak vegyél be orvosságot és jobban fogod érezni magad.

Mert miért reménytelen valaki? És mit csinál ez az orvosság valakivel, aki reménytelen? Amikor reménytelen voltam, annak a másik része az, annak az élménynek, az, hogy sok olyan dolog volt az életemben, ami fontos volt nekem. Fontos volt és nem tudtam elérni. Fontos volt és frusztrálva éreztem magam. Fontos volt és nem tudtam elérni. A leggyakrabban ezeknek az orvosságoknak a hatása az, hogy miután beveszed, semmi sem fontos! Ha! Hát hogyha semmi sem fontos, akkor nem leszel reménytelen, akkor nem lesz mély fájdalmad, mert nem tudod elérni azt, ami fontos neked. Ha én börtönben élnék és nem tudnék, semmi hatalmam nem lenne arra, hogy szabadon éljek, akkor elfogadnám ezt az orvosságot. Valószínűleg bevenném. De hogyha azért vagyok szomorú, vagy azért fáj a szívem, vagy azért vagyok reménytelen és nem akarok fölkelni az ágyból, mert elhanyagoltam az életemet, mert a körülményeim olyanok, hogy nehéz élni – olyan körülmények között, ahol találom magam –, akkor inkább azt szeretném, hogyha valaki segítetne nekem, hogy megváltoztassam a körülményeimet. Nem önmagamat. Hogyha egy szabad ember vagyok, akkor valahova akarok elmenni, ahol mások a körülmények. Más emberekkel akarom körülvenni magamat, esetleg. Meg akarom talán változtatni a munkámat... Szerintem, és ezt sem tudom eléggé gyakran mondani, hogyha egy halra találok magas fűben, akkor az egy rettenetesen boldogtalan hal lesz. Ha látom ott ezt a halat hápogni, és... semmire sincs kedve... én nem adnék neki orvosságot, sőt, én még el sem vinném egy pszichoanalitikushoz! Abban a pillanatban, amikor rájönnék, hogy mi a baja, hogy mi történik itt: egy hal magas fűben – itt valami baj van. Akkor rohannék vele a folyóhoz vagy a tengerhez, és abban a pillanatban, amikor vízbe dobnám, megváltozna a kedve. Jobb kedve lenne...

Na most, én ezt komolyan mondom! És megáll az eszem, hogy miért nem vesszük ezt komolyan! Hogyha én nem vagyok boldog, akkor nem azért nem vagyok boldog, mert valami rossz bennem! Nem agybajom van! Ha én nem vagyok boldog, akkor azért nem vagyok boldog, mert valószínűleg nincs elég hatalmam arra, hogy azt csináljam, amit akarok és nem, amit nem akarok, vagy vannak emberek, akik rosszul bánnak velem és nem futok el... Tehát valami a környezetem és köztem – valami nem stimmel. Miért változtatnám meg magamat? Miért nem dolgozik a környezetem? És miért nem segítenek azok, akik azt mondják, hogy azért vannak ott, hogy engem segítsenek? Miért nem segítenek engem, hogy a környezetemet változtassam meg? Miért akarják ők, hogy én változzak meg?

Egy példát akarok elmondani. Egyszer másfél évig egy nő járt hozzám. Naponta, ötször egy héten, körülbelül másfél évig. Ez volt az egyik legmélyebb terápia, amin én vettem részt mint terapeuta. Én magam, amikor még matematikus voltam, úgy kezdődött a karrierem, hogy én egy analitikushoz elmentem ötször egy héten, kilenc hónapig. Nagyon érdekes élmény! Ez a nő azért jött ilyen gyakran, mert rettenetes fejfájásai voltak. Majdnem minden nap. Már elege volt: évekig dolgozott, évekig élte az életét, fájdalomcsillapítókat szedett. Megpróbált mindent. Allergiát... lehet, hogy allergia, lehet, hogy ez, lehet, hogy az – mindent megpróbált, semmi nem segített. Nagyon részletesen vizsgáltuk az életét, nagyon részletesen vizsgáltuk a kapcsolatait. Beszélgettünk arról, hogy mit csinál önmagával, hogy mit csinálnak mások vele, mit csinál ő másokkal. Nem, hogy mi történik, hanem ki tesz mit kivel.

Semmi sem történik különben. Mindig valaki tesz valamit valakivel.

Nem akarom nagyon hosszúvá tenni ezt a történetet, de körülbelül egy évbe telt – így, naponta találkozni vele –, hogy ő rájött, nem én – ő jött rá, hogy a fejfájása valahogy korrelál, valahogy valami köze volt ahhoz, hogy valami vonakodás volt az életében. Vonakodás... vagy hogyha nem volt valaki lelkes, vagy neheztelés... hogyha valaki kénytelen-kelletlen csinált valamit, ő vagy egy másik... Tehát bármiféle vonakodás azonnal fejfájást keltett benne. Két dologra kellett nagyon figyelnie. Az egyik az volt, hogy ő siket gyerekekkel dolgozott és a munkája az volt, hogy megtanítsa őket beszélni. A szívében mélyen nem hitte, hogy ez egy jó dolog. Ő nagyon mérges volt a szülőkre, mert őszerinte sokkal jobb lett volna a gyereknek is és mindenkinek, hogyha a szülők megtanultak volna jelezni... a süketek nyelvét – nem a süketeket forszírozni, hogy a mi nyelvünket beszéljék. Amikor rettenetesen nehéz volt. Szóval egész nap a munkája – egyrészt, azt csinálta, amiben nem hitt, másrészt olyan... – tegnap beszéltem az akaratról –, annyira állandóan az izmait feszíteni kellett, mert majdnem az akaratával akarta, hogy ezt a gyerekek megtanulják és ne kínlódjanak. Tehát egész nap feszülten próbálta elérni azt, ami a munkája volt.

Amikor ezt már valaki évekig csinálja, nagyon könnyű rájönni arra, hogy ezt soha többé nem csinálom. Ez egy veszélyes dolog. Ha bevett volna orvosságot, mondjuk antidepresszánst vagy valami orvosságot, ami megállította volna a fejfájását, akkor csinálhatta volna tovább. De így elhatározta, hogy abbahagyja. És átképezte magát... pszichoterapeutának. [derültség]

Ami sokkal jobb, mert egy jó pszichoterapeuta nem akaratos. Egy jó pszichoterapeuta semmit sem akar. Egy jó pszichoterapeuta relaxál. [derültség]

Szóval, ez egy nagy változás volt az életében. A másik változás, az az volt – és erre is nagyon nehezen jöttünk rá –, hogy el kellett válnia a férjétől. És nagyon érdekes, hogy erre hogy jött rá: amikor úgy érezte, hogy egy fejfájás csak éppen elkezdődik, hogy most jön egy fejfájás, azt úgy érezte a nyakán, a tarkóján, akkor gyakran megkérte a férjét, hogy legyen szíves, masszírozza. A férje azt mondta – „Hogyne, persze.” De kiderül, hogy a férje nem lelkesen, vonakodóan masszírozta. És rájöttünk arra, hogy pontosan a vonakodó, nem lelkes masszírozás miatt rettenetes fejfájása lett a masszírozása után. De nem volt elég azt mondania a férjének, hogy ne masszírozza tovább, hanem el kellett válnia a férjétől, mert nemcsak a masszírozást csinálta nem lelkesen [derültség], hanem sok minden mást is.

Miután elvált a férjétől és miután karriert váltott – soha többé nem volt fejfájása.

Még nagyon sok mindenről tudnék beszélni, még van egy pár percem. Én hipnózissal is foglalkoztam, és bármilyen picit is tudtok a hipnózisról, az nyilvánvaló, hogy szavakkal lesz előidézve az a tudatállapot, amit hipnotikus tudatállapotnak nevezzünk. Tehát nekünk csak beszélni kellene valakihez ahhoz, hogy mély transzba menjenek, ahol például – és ez szerintem rettenetesen érdekes, és megint megáll az eszem, hogy senki a világon nem tudja, hogy ez miért van. És általában a tudósokat nem érdekli, hogyha abban a formában, hogyha valaki már egy hipnotikus transzban van, és azt mondom neki, hogy most meg fogom égetni egy égő cigarettával, és akkor így csinálok [füst kifújást imitál]... és akkor a tollamnak a végével hozzáérek a kezéhez, akkor tíz percen belül egy hólyag keletkezik a kezén, ami pontosan ugyanolyan, mintha egy cigarettával égettem volna meg.

Tehát a szavaknak óriási hatása van a testünkön!

Egy másik téma. Sokat foglalkoztam LSD-terápiával, ami pszichoterápia LSD-25 segítségével. Az egyik érdekes dolog, amit az LSD-vel el lehet érni, az az, hogy mondjuk a nyolc órából, amíg az LSD hat, ha szerencsés az ember, akkor egy órán keresztül legalább a nyelv megszűnik. A nyelv ki van iktatva. Mint hogyha vírusmentes lenne az embernek az agya. És az történik, hogy minden más, mint amilyen, amikor beszélni tudunk. Tehát az LSD hatása alatt azért regresszál, kicsit lesz az ember, nagyon fiatal lesz az ember, csecsemő lesz az ember vagy magzat lesz az ember, mert eltűnik a nyelv! Tehát, amikor én először bevettem LSD-t, az volt a legérdekesebb, hogy a színek mások lettek, a hangok mások lettek, az egész világ más lett, és egészen biztos vagyok benne, hogy pontosan ugyanúgy éreztem és élveztem a világot, mint kicsi gyerek, mielőtt megtanultam beszélni. Tehát a beszéd és amit elhiszünk és ahogy gondolkozunk, az nemcsak a testünket befolyásolja, hanem az élményünket, a színeket, a hangokat. Az érzéseinket.

A lányom, akinek a neve Szóma, most ő harminckét éves. Úgy négy éves kora óta, amikor négy éves volt, valaki azt mondta: „Oh, you’re so sweet!” – „Olyan édes vagy!” S akkor csak úgy ránézett az illetőre és azt mondta: „Én nem vagyok édes! Én Szóma vagyok!” És hogyha valaki azt mondta, hogy: „Olyan buta vagy!”, azt mondta: „Én nem vagyok buta! Én Szóma vagyok!”

Abszolút nem fogadott el semmiféle melléknevet! És meg voltam döbbenve! Szerintem minden gyerekben megvan ez... olyan gyerek nincs, aki el akarja fogadni ezeket a szavakat, de azt hiszem, a szülők általában nem engedik meg, hogy ne fogadják el ezeket a szavakat. De ezek a szavak hipnotikus szavak! Amikor én azt mondom, hogy te édes vagy, akkor tulajdonképpen a tudatalattinak azt mondom, hogy azt akarom, hogy édes legyél. Ha azt mondom, hogy te okos vagy, akkor azt hallja, hogy én azt akarom, hogy okos legyen – nekem! Hogyha azt mondom, hogy buta vagy, akkor buta lesz – nekem!

Amikor én harmincnégy éves koromban elindultam Londonba, és elkezdtem az én inaskodásomat és terápiámat a skót pszichiáterrel, R. D. Laing-gel, nagyon meg voltam lepődve, hogy nem szavakkal, hanem avval, ahogy ő hozzám beszélt és azokat a dolgokat, amiket megkért, hogy csináljak, a feladatokat, amiket adott nekem, én abszolút úgy éreztem, hogy ő valahogy... ide [Feldmár a feje fölé mutat] beszél. Én itt [a saját arcára mutat] voltam és ő állandóan ide nézett és ide [a feje fölé] beszélt. És tulajdonképpen az évet, amit vele töltöttem, az arról szólt, hogy az év alatt én úgy fölnőttem, hogy ott legyek, ahova ő nekem beszélt. Ez volt az ő zseniális talentuma.

Amikor elmegyünk egy tanárhoz, amikor valakitől tanulunk vagy amikor a szüleink gyerekei vagyunk, rettenetes a veszélye annak, hogy valaki, amikor én itt [az arca magasságába mutat] vagyok, ide [lefelé mutat] beszél nekem. Mert ha valaki ide [lefelé] beszél nekem, akkor ide fogok lenőni.

Tehát a szavak nagyon fontosak.

Még egy dologról akarok beszélni, ami ugyancsak a William Burroughs írt róla. Azt mondta, ő kérdezte, hogy mi volt először: a bél vagy a galandféreg?

Mert mi úgy gondolkozunk a galandféregről... mint hogyha a bél nagyon jól érezte volna magát a galandféreg nélkül, és akkor jön a galandféreg... És most mi van? Most akkor bajban vagyunk.

De pontosan másképp is lehet ezt elgondolni, mert a bél úgy alakult, hogy otthont tudjon adni a gilisztának. Tehát együtt, a bél és a galandféreg együtt nőttek föl.

Hogyha egy pillanatra elgondolkozunk, hogy mi van a kellős középpontunkon, hogy mi a legbensőbb dolog, ami emberiségünket meghatározza...

Hát én azt javaslom, hogy az a szar. A szar. Szar van bennem és bennetek is. És még nem is tudjuk magunkban tartani! Állandóan jön ki belőlünk! Szerintem a Freud nagyon okos ember volt. A Freud azt mondta – és álmokból... nagyon odafigyelt az álmokra –, ő asszociálta, hogy a szar, az ugyanaz, mint az ajándék, és az ajándék, az a pénz. A szar, az ajándék és a pénz – az mind együtt van.

Szavakkal nagyon jó játszani. A nyelv az agyban, az pontosan ugyanolyan, mint a giliszta a bélben – vagy a vírus a komputerben.

Ez legyen most az utolsó gondolatom, hogy tulajdonképpen a vírus, az egy élő parancs. Amit a sejt – amibe a vírus beférkőzik –, teljesít. És a parancs az, hogy sokszorosítsam magamat. Még egyszer, még egyszer, még egyszer. Tehát egy kis... nem is olyan, mint az élet tulajdonképpen, ha egészen odafigyelünk. Ez olyan, mint egy gép. Mint egy mechanizmus.

Csak meg akarom említeni, hogy ezektől az automatikus, gépies szokásoktól, amiknek rabjai vagyunk, nagyon nehéz megszabadulni.

Csak meg akarom említeni, hogy a meditáció, például a Buddhának a legkedvencebb meditációja, az ún. Vipassana-meditáció. Semmi köze nincs a valláshoz, semmi köze nincsen semmihez – csak éppen ehhez, hogy szerintem nagyon kevés olyan alkalom van, ahol meg tudunk szabadulni a mi vírusainktól. A vírus, az csinálja a maga dolgát és halvány... semmit nem törődik azzal, hogy mi volt a nagyvilágban. A szokásaink automatikusan visznek minket mindenféle reakcióba, és a Vipassana-meditáció talán az egyetlen út, amit eddig én még megismertem, ahol automatikus reakciókból az ember eljuthat oda, ahol a másikra vagy a világra szívből érzett feleletet tud adni – nem egy automatikus reakciót.

Hogyha ti tudtok más utakat, akkor mondjátok meg nekem.

Akkor most kérdezhettek és van egy óránk, amikor beszélhetünk arról, amiről ti akartok beszélgetni.

Kérdező: A kínzásokkal kapcsolatosan fölmerült bennem egy kérdés. Nagyon érdekes módon már körülbelül már másfél-két hónappal ezelőtt fölmerült bennem ez a kérdés, s ennek során egy ilyen információgyűjtésbe is kezdtem. Ugyanis az a tapasztalatom, hogy amikor még gyerek voltam, akkor sok gyerek volt a környezetemben, aki örömmel kínzott, illetve hát felnőttként is látok olyan gyerekeket, akiken látom néhányszor, hogy öröm nekik a kínzás. És elég nagy baráti táraságom van, nagyon sok oldalról vannak körülöttem emberek, és egyszer csak elkezdtem megkérdezni a barátaimat, hogy ők milyen kínzásokat végeztek gyerekkorunkban. És arra a megdöbbentő tapasztalatra jutottam eddig, hogy nem végeztek kínzásokat. Tehát azok az emberek, akik körülöttem vannak, azoknál mondjuk a legdurvább kínzás az olyan volt, hogy kihúzgálta a legyeknek a lábát. [derültség] Vagy egy sárban megforgatott egy macskát és azt eldobta és az kicsit pánikolt. [nagyobb derültség] Ehhez képest én gyerekkoromban sokat láttam olyat, hogy horgokat kötnek állatokra, lenyúzzák – tehát tényleg brutálisabb kínzásokat –, és hát... nem tudom, hogy ez Ön szerint vajon miért lehet, hogy felnőtt koromban azt tapasztalom, hogy azok az emberek, akik körülöttem vannak, azok, azok... nem olyanok.

Angolul azt mondanánk, hogy „You’ve come a long way, baby.” Szerencsére megszöktél, megszöktél onnan, ahol voltál és most jobb helyen vagy, mint voltál. De erről csak az jut eszembe, gyerekkoromban a Mátrában szoktunk nyaralni és az ottani gyerekek nagyon érdekes dolgokat műveltek az állatokkal, amiben néha én részt vettem. Nemcsak az, hanem emlékszem például, hogy egy idősebb pásztorgyerek azt mondta, hogy üljek csak le – ő éppen cigarettázott –, és figyeljem meg, ő tud füstöt kifújni a fülén. És, tényleg néztem, teljesen naiv voltam – de adjam oda a kezemet, hogy fogja a kezemet. Hát odaadtam a kezemet, fogja a kezemet, én nézem, hogyan jön ki a füst a fülén. Ő beszívja a füstöt és a cigarettát ráteszi a kezemre - persze, és megégetett. És akkor teljesen meg voltam lepődve, hogy hát ez most mi? Ezt a mai napig sem tudom, hogy miért... miért ez egy jó szórakozás bizonyos körökben és nem olyan jó főbb szórakozás bizonyos más körökben.

Egy dolog jut az eszembe. Az, hogyha nem tudok megbízni másoknak a reakcióiban énfelém. Tehát, hogyha nem tudom, hogyha valaki mosolyog rám – tényleg mosolyognak-e. Hogyha nem tudom, mi a hamis és mi a valódi, akkor egy út mindig van arra, hogy valódi legyen valami, és az mindig az, hogy addig bántok valakit, amíg nem üvölt. Mert hogyha valaki üvölt, akkor valószínűleg az a szívből jövő üvöltés. Tehát szerintem az egyik oka annak, hogy mi kínozzuk egymást, az az, hogy semmi mást nem hiszünk el. Nem hisszük el, hogy valaki szeret, nem hisszük el, hogy valaki tényleg jót akar nekünk – de bezzeg, hogyha elkezd ordítani, mert mi egy kést nyomunk beléjük, az valódi!

Kérdező: Azt mondtad, hogy a bizalomvesztéskor, ami... a nyelv. Az volna a kérdésem, hogy ez az elvesztett nyelv visszaszerezhető-e?

Hát amikor házaspárokkal dolgozom – elmondom az egyik legkeményebb párterápiát, amiről tudok. Egy fiatal házaspár – a nő rájött arra, hogy a férfi valaki mással megcsalja, szerzett egy pisztolyt és lelőtte a férfit. [Feldmár itt elröhögi, vele együtt a közönség is.] A golyó a bal oldalán ment be és a lapockájánál állt meg. A tüdejét átlyukasztotta és a szíve fölött ment el ’ennyivel’. Megmentették a fiút, élt. És miután a nő kijött a börtönből és a fiú meggyógyult és ez és az, akkor jöttek párterápiára. [nevetés] Mert nem akarták, hogy vége legyen a házasságuknak. [nevetés] Mondtam: jó. Én is nagyon... én tele vagyok reménnyel, [nevetés] és az a hitem, hogy minden pillanat egy kritikus pillanat. Minden pillanat fontos. Tehát minden megtörténhet minden pillanatban. A zsidók sokkal egyszerűbben gondolkoznak az ilyen etikai problémákról, mint a keresztények. És az etika, az tulajdonképpen csak az, hogy hogy bánjunk egymással. És hogy bánjunk önmagunkkal. Szóval a Tórában az van, hogyha rosszat, hogyha rossz vagy, vagy hogyha valami olyat csinálsz, ami bánt másokat... csak fordulj meg és ne csináld azt a rosszat többé, és minden meg van bocsátva, kész! Nem kell bűntudatodnak lenni, nem kell vezekelni, nem kell semmit se csinálni! A fordulat a fontos. Rosszat tettél – ne tegyél rosszat többé. Kész.

Szóval én már láttam olyat, aki... tulajdonképpen a kereszténységben is megvan ez, mert... angolul... mi az a „sin”? Bűn. A bűn. Az egy szó, amit nyilasok használnak – nem a fasiszta nyilasok –, hanem azok, akik íjjal és nyíllal lőnek célba. Mert az a távolság, amivel az ember a cél fölé ér vagy a cél mellé ér – az a bűn, az a ’sin’. És ilyen szempontból mindannyian bűnösök vagyunk, mert még akkor is, hogyha jó irányba próbálunk lőni, akkor se biztos, hogy pont oda lövünk, ahova akarunk. És akkor gyakorolni kell, hogy egyre jobbak legyünk.

Közbeszólás: Ez magyarul is megvan. A vétek. Elvétjük...

A vétek! Igen. Ez az. Szóval mindannyian vétkezünk. De a gonosz, az valaki, aki tudja, hogy ott a cél [mutat az egyik irányba], de erre lő [a másik irányba].

Na most, erről kellett beszélgetni egy kicsit, hogy ez a férfi és ez a nő gonoszok, vagy pedig csak vétkeztek. Még gyerekekkel is... Nagyon gyakran hallottam szülőket, azt mondják a gyerekre, hogy a gyerek, amikor először hazudott vagy lopott, vagy valami rosszat tett... Hogy a szülő azt mondja, hogy „...hát most már többet nem tudok benned megbízni, most már neked kell...” „Olyannak kell lenned, hogy visszanyerjed a bizalmamat...” Hát ez egy rettenetes dolog, egy gyerekkel ezt csinálni! Mert az lehetetlen! Az lehet, évekbe fog telni vagy hónapokba... A gyerek összerokkan egy ilyen feladattól. És tehetetlennek érzi magát. Az egyetlen emberi dolog azt csinálni a gyerekkel, hogy azt mondani: „Na jó. Hát most tényleg teljesen elcseszted a bizalmamat! De tudod mit? Most újra... Egy új kezdet: mostantól fogva kezdünk valami újat. És mostantól fogva ezt légy szíves ne csináld, ez tényleg egy baromi rossz dolog! És én előlegezem neked a bizalmamat! Még egyszer megbízok benned. De most ne cseszd el!”

Tulajdonképpen csak ezt lehet csinálni, a párterápiában is ez történt. Megkérdeztem tőlük, hogy tényleg akarnak-e egy új kezdetet. Mint hogyha először találkoznának, és mondjuk a férfi el tudná mesélni, hogy „Hajaj, az előző kapcsolatomban megcsaltam a nőt, és a nő lelőtt.” [nevetés] És a nő el tudná mesélni, hogy „Hajaj, az előző kapcsolatomban a férjem megcsalt és én lelőttem.” [nevetés]

Mint hogyha újra találkoztak volna másokkal. És akkor megmondják egymásnak, hogy ezt soha többé nem akarom megcsinálni senkivel sem. És hogyha úgy érezték, hogy mind a ketten komolyan megbánták, amit csináltak, és reckírozzák azt, hogy még egyszer, frissen, újonnan, mint hogyha új élet kezdődne, megbíznak egymásban, hát akkor legyenek a vendégeim, akkor csinálják!

És ezt ők tényleg komolyan akarták tenni. Mind a kettő nagyon büszke volt a hajára – a férfi egy okból, a nő másik okból –, és azt tették, hogy lekopaszították magukat, levágták a hajukat. A férfi betette egy dunsztosüvegbe az ő haját, a nő egy másik dunsztosüvegbe az ő haját, s fölmásztak a hegyre – Vancouverben van egy nagyon... tele van hegyekkel –, ott volt egy fa, ahol először megcsókolták egymást, és a fa alá ástak egy gödröt és oda betették a két dunsztosüveget. És akkor megígérték egymásnak, a férfi megígérte, hogy még ha a legkisebb vágya is lenne, hogy megcsalja a nőt még egyszer, akkor előbb fölmegy a hegyre, oda a fa alá, és emlékezteti magát, hogy mit ígért és hogy ez milyen fontos, hogy ezt még egyszer ne tegye! És a nő azt mondta, hogy ha még egyszer elmegyek egy pisztolyt vásárolni, akkor mielőtt elmegyek, fölmászom a hegyre és leülök a fa alá.

Ez sok évvel ezelőtt volt, és tudtommal boldogan élnek. Lehet meggyógyítani azt a... tulajdonképpen ez nem is meggyógyítás, hanem ez egy olyan fogadás. Ez olyan, mint hogyha az ember elmenne rulettet játszani. Az ember fogad, ráteszi az életét. Még egyszer ráteszem az életemet, hátha bejössz! Tulajdonképpen minden emberi döntés ilyen fogadás. Biztosak semmiben sem lehetünk, csak abban, hogy meg fogunk halni.

[...] megtérés, aminek alapja a megbánás, mely el is hangzott itt. De nem ezt szerettem volna mondani, hanem hallottunk egy egyórás definíciót arról, hogy mi is a nyelv. Meg lehetne ezt tömörebben is fogalmazni?

Hogy mi is a nyelv?

Kérdező: Igen. Definícióban. [derültség]

Miért nem definiálod te? Én szerintem éppen részt veszünk benne. Minek definiálni?

Kérdező: Az előbb... tehát tulajdonképpen nem tudtam, mire akarsz kilyukadni, és nem is értettem, hogy hogy jön ide a nyelv. A végére megértettem, de még nem telt el annyi idő, hogy én ezt meg tudjam így tömörebben fogalmazni.

Mondjuk beszéljünk egy picit arról, hogy mindenféle párkapcsolatban... vagyok én és a párom. Nagyon fontos szerintem, hogy az akinek azt mondom, hogy „te” – és most a nyelvről beszélek. „Te.” Akkor az valami... Én értek valamit a „te”-n. Na most, ő önmagáról azt mondja, amikor velem beszél, hogy „én”. És ő... neki van van egy élménye – nem is szavakban –, hanem van egy élménye, hogy mi az az „én”. Nekem van egy élményem, hogy mi az a „te”. Na most, az, amit én hiszek a „te”-n és az amit ő hisz, hogy „én”, lehet, hogy a kettőnek semmi köze nincs egymáshoz. Értitek? De lehet, hogy a kettő közel áll egymáshoz. Na most, akkor adjuk hozzá azt, hogy ő is engem „te”-nek hív és én magamat „én”-nek hívom. És az sem biztos, hogy az „én”, aki(ről) én hiszem, hogy „én” vagyok, annak bármi köze van ahhoz a „te”-hez, ami(ről) ő azt hiszi, hogy én vagyok. Ez világos? Na most... hogy lehet... tehát az intimitást csak nyelven keresztül lehet elérni! Jó – hát lehet baszni! De az nem intimitás! Abszolút nem intim! Abban nincs semmi személyes! Arról tegnap beszéltünk, hogy – főleg férfiaknak – abszolút mindegy, általában, öreggel, serdülőkorban – abszolút nem személyes. Ami személyes, az az, hogy megpróbálom szavakban elmondani, hogy mi az élményem, amikor veled vagyok! És hogy az miért kell?

Szerintem az azért kell, mert nagyon egyedül vagyunk amúgy is! Mindannyian láthatatlan emberek vagyunk! Soha a büdös életben senki nem fogja tudni, hogy mi az élményed! Egyedül vagy vele. Be vagyunk zárva. A legegyszerűbb dolgokat nem tudjuk egymásról! Hogyha én hozzád érek, soha nem fogom tudni, hogy neked mi az élményed, amikor én hozzád érek. Még akkor is, hogyha beszélsz róla, akkor sem fogom tudni, akkor is csak sejteni tudom! De nincs más utunk, csak a nyelv, hogy egy hidat tudjunk építeni az egyedüllétünk közé. Tehát az intimitás nem tud másképp elintéződni, mint a nyelven keresztül. Különben nem tudjuk megismerni egymást, és mint tegnap mondtam, nem tudok szeretni valakit, akit nem ismerek, és nem tudok megismerni valakit, akit nem szeretek.

Kérdező: Én is szeretnék egyet kérdezni, azt mondják, gyorsan kérdezzem... [...] Illetve több kérdésem is lenne, de megpróbálom sorban [derültség]. A legfontosabbat ajaj, és azt se hogy... na mindegy. Tehát... én akkor a... a legfontosabb az... én az LSD-terápiáról hallanék. [nevetés, rövid taps] Ööö, hát... csinálsz-e ilyet még? [moraj, nevetés] Mikor lehet legközelebb részt venni benne? Igazából azt szeretném tudni, hogy egy picit pár szót beszélni még erről, hogy... ajánlanád-e valamikor valamilyen, akár terápiás módon is, hogy te... nem tudom, Kanadában tudod-e ezt csinálni legálisan? Körülbelül egymillió kérdésem van.

Én nem, én nem ajánlanám senkinek és nem is ajánlottam senkinek. Én azokat az orvosságokat sem ajánlom, amit a pszichiáterek ajánlanak. Én az LSD-t sem ajánlom. Viszont, hogyha valaki, aki velem dolgozik, azt mondja, hogy ő szeretne bizonyos pszichiátriai orvosságokat bevenni, például egy depresszió elleni orvosságot, vagy egy szorongás elleni orvosságot, akkor elküldöm egy pszichiáterhez, aki legalább nagyon óvatosan fogja előírni és vigyázni fog rá, hogy ne szedje tovább, mint ahogy kell, hogy pontosan a legjobb orvosságot vegye be, és a legjobb mennyiségben.

Az LSD nem egyedül van, vannak más szerek, amik olyanok, mint az LSD. Az is úgy került szóba, hogy valaki, akivel dolgozom, azt mondja, hogy olvasott róla – még hogyha azt olvasta, amit én írtam is, de olvasott róla –, és hogy érdekli. Mint például az interneten van egy cikkem pontosan erről. Egy elég hosszú, részletes cikk, amit írtam, hogy én soha nem csináltam LSD-terápiát, csak LSD-terápiát. Tehát az LSD, az valahogy fölmerül egy hosszú kapcsolatban, egy hosszú terápiás kapcsolatban fölmerülhet, hogyha a pácienstől ered az ötlet. Én nemcsak LSD-t nem javasolok senkinek, én általában semmit sem javasolok senkinek. Nem erről szól a terápia. Azokban a pillanatokban, amikor úgy néz ki, úgy látszik, hogy most ez jön, hogy az illető be akar venni LSD-t, akkor tulajdonképpen az az ő elhatározása, és akkor engem végeredményben arra kér, hogy egy bizonyos időpontban beveszi az LSD-t, és akkor szüksége lesz rám, hogy legyek vele. Tehát tulajdonképpen énnekem nem kell mást tennem, mint amit bármikor máskor teszek. Én vele vagyok. A terápiában is csak vele vagyok.

Az egyetlen dolog, amit én adni tudok egy olyan helyzetben, az az, hogy én ismerem azt a területet, ami kinyílik az embernek, amikor LSD-t bevesz. Tehát én olyan vagyok, mint egy bába, aki már százával látott nőket szülni, újszülötteket és nem fél attól, hogy mi történhet. Tehát tulajdonképpen ez az egyetlen dolog, amiért engem hívnak, hogy legyek valakivel, aki éppen ezt akarja csinálni, mert én nem félek attól, hogy mi történhet, mert én már sok mindent láttam és sok mindent tapasztaltam. Ismerem azt a területet, ami kinyílik az LSD hatása alatt. Tehát nem veszítem a kapcsolatot a másikkal még akkor sem, hogyha ő egy más tudatállapotban mozog, mint amiben általában találkoztunk. Ez miért érdekes néha? Azért, mert akik komolyan kísérleteztek az LSD-vel, amikor az még legális volt, és egy nagy irodalom létezik erről, ha komolyan érdekel valakit, akkor ezt el lehet olvasni. Akkor éppen egy kanadai pszichológus, Duncan Blewett-nek hívták... ő azt állította, hogy az LSD a pszichológiának pontosan ugyanolyan, mint a teleszkóp az asztronómiának vagy a mikroszkóp a biológiának.

Tehát az történik, hogy tudat alatti, amik normálisan tudat alatti dolgok, amik történnek bennünk és velünk, az tudat fölé kerül. Tehát egyszerre rájövünk arra, mi megy végbe bennünk. Az LSD tulajdonképpen semmit nem csinál, csak megváltoztatja azt a vonalat, ami alatt általában nem tudjuk, hogy mi történik. Az a vonal lejjebb megy és egyszerre rájövünk arra, hogy mi minden történik bennünk. Mindig! Nem az LSD miatt. Az LSD csak megengedi, hogy kitáguljon az embernek a tudata, hogy észrevegyük azt, hogy tulajdonképpen hogyan határozunk el dolgokat, miért vágyunk olyan dolgokra, amikre vágyunk, miért nem vágyunk más dolgokra, miért éppen szexuálisan vonzódom valakihez és nem valaki máshoz. Ez mind nyilvánvalóvá tud válni. De mindenkinek az élménye új és más! Tehát neki nem lehet sok mindent mondani róla, mert teljesen egyéni. Ugyanígy, mint nem tudok általában a terápiáról beszélni, nem tudok általában az LSD-terápiáról beszélni sem.

Talán még egy dolgot mondok, ami nekem most nagyon érdekes. Voltam egy konferencián, ahol terapeuták gyűltek össze a világ minden részéből, akik ilyen dolgokat használnak a terápiában, és egy brazíliai pszichológus nagyon érdekesen figyelmemre hozott valamit, hogy például van egy tea, Észak-Brazíliában használják. Chilében is, és ott legálisan használják. Ayahuasca-nak hívják a teát. Két növényből állították össze. Az maga egy csoda, hogy hogy találták ki, hogy ez a két növények az a hatása, ami, mert egyik növénynek sincs semmi hatása, vagy nem olyan hatása van, mint együtt. És hogy hogy fedezték fel, hogy ez a kettő ilyen, azt nem tudom. De minthogy ez teljesen organikus, ez teljesen... ezek növények, ez egy tea. Az élmény, az nagyon olyan, mint az LSD-élmény, de mégis teljesen más. Az LSD, az tulajdonképpen egy kémiai valami, amit összeraktunk. Az Ayahuasca, az egy növény. Amikor az ember Ayahuasca-t vesz be, akkor az élmény az, mint hogyha egy szellem, egy egészen más intelligencia lép be az embernek a tudatállapotába. Tehát valaki vagy valami, egy intelligencia elkezd bennem élni az Ayahuasca hatására. És ez fiziológiailag is, tehát ez a szellem néha, mint egy kígyó, néha, mint egy tigris végigszaglássza és nyalogatja az összes szerveimet. A májamat, a szívemet, a hasamat, a beleimet, mindent. És utána megmondja, hogy mit kell csinálnom ahhoz, hogy egészséges legyek. És akkor a lelkemet is megvizsgálja, és megmondja, hogy hogy kell élnem, hogy boldog legyek.

Nagyon sokat hánynak az emberek, amikor Ayahuasca-t isznak. És a hányás az egy nagy megkönnyebbülés, mert mindazokat a hazugságokat, amit lenyeltünk, az Ayahuasca segít, hogy kihányjuk.

Az LSD, az tulajdonképpen csak egy mechanikus dolog. Az nem egy organikus dolog Nem olyan, mint az Ayahuasca. Az LSD olyan, mint egy villanykapcsoló: föl és le – on and off. Az tulajdonképpen, miután az LSD-t beveszi az ember, tizenöt perc múlva már nincs is a szervezetben. Tehát hogyha pisilne az ember, akkor már kipisilné. [Az LSD felezési ideje a plazmában 2.5 - 4 óra, és csupán 1% -a kerül be a vizeletbe. Metabolitja, a 2-oxo-3-hidroxi-LSD a vizeletből 1-5 napig kimutatható, hajból ennél is hosszabb ideig (tömegspektrométerrel akár pikogramm nagyságrendben is). – Gén] De az elég ahhoz, hogy egy-két kapcsolót föntről letegyen vagy lentről föl. És akkor körülbelül nyolc-tíz órába telik, amíg a kapcsolók visszamennek oda, ahol voltak eredetileg.

Egy terápia szempontjából mindkettő, az Ayahuasca és az LSD is, néha úgy tűnik, hogy éveket tud... évekkel tudja lerövidíteni azt a folyamatot, ami szükséges ahhoz, hogy fölébredjünk.

Kérdező: Egy kicsit a nyelvhez szeretnék visszakanyarodni. Arról volt szó, hogy egyedül vagyunk és verbális és a nonverbális kommunikáció alkalmas arra, hogy töredékesen megosszuk egymással az élményeinket. Az egyik könyvben volt szó arról, hogy egy előadáson meséltél egy olyan kísérletedről, ahol embereket megtanítottál egymást hipnotizálni és ők mély hipnózisban – látszólag minden nélkül – sikeresen kommunikáltak egymással. Annak az esetnek a leírása nekem úgy tűnt, mintha azok az emberek lényegesen teljesebben tudták volna átadni egymásnak a közös élményeiket, mint hogyha erre a nyelv eszközeit használták volna. Igazából erre lennék kíváncsi, hogy ez a dolog, ez hova vezetett, hogyha közben itt most a nyelvről mégis ilyen formán beszéltél.

Hát ebbe nem akarok nagyon mélyen belemenni, de tulajdonképpen akkor is az élményük az volt és csak úgy tudtak az élményeikről beszélni, hogy nyelvet használtak. És még akkor is, amikor a megfigyelőik látták, hogy egymással nem beszélnek, a tudatállapotukban beszéltek. Tehát ez egy egész más phenomenon, ami ebből nyilvánvaló. Nem az, hogy a nyelv nélkül lehet intim lenni. Ez azt mutatja, hogy lehet úgy beszélgetni egymással, hogy az ember nem rezegteti a levegőt.

Kérdező: Az én kérdésem a félelemmel kapcsolatos. A tegnapi előadással, hogy vannak olyan tudatállapotok [...] túl lehet-e lépni vagy úrrá lenni félelmükön, hogy rendszereket, struktúrákat kreálnak és tartanak fenn, szabályokat. Az a kérdésem, hogy mi tartja fent ezeket az állapotokat és hogy lehet [...] és van-e ilyen kapcsolat a korai élményekkel egy ilyen állapot kialakításának, mert az ember ezt csak maga csinálja.

Lehet, hogy már az anyánk méhében is érezhetünk félelmet. De ez nem a mi félelmünk, hanem az anyánk félelme. Meggyőződésem az, hogy a fogamzástól mondjuk az első év végéig születés után, tehát mondjuk születés plusz-mínusz kilenc hónap – ebben az időben mindannyian részt vettünk az anyánkban. Tehát semmi nem volt eltitkolva. Minden, amit az anyánk átélt, mi átéltük, mint hogyha mi lettünk volna, és minden, amit mi átéltünk, az anyánk úgy átélte, mintha ő lett volna mi. Ezt úgy hívják franciául, Participation mystique. Ez egy részvétel. Mi tejesen részt veszünk egymásban. Körülbelül, mint ahogy mondom: plusz-mínusz kilenc hónap a születéstől. Tehát, hogyha az anyánk fél, hogyha az anyánk megijed, hogyha az anyánk fél az apánktól, vagy az anyánk fél, mert egy autóbalesetben volt, akkor nagyon korán félelemben úszunk anélkül, hogy tudnánk, hogy mi is az. Csak azt tudjuk, hogy rettenetesen kellemetlen.

A másik ennek az, hogy az évmilliók, vagy évezredek, vagy mit tudom én, hány évbe telt az, amíg mi kifejlődtünk az ősapánktól, ősanyánktól, de valószínűleg mondjuk az ősanyának, a kőkorszaki mamának vagy még az azelőttieknek hosszú hajuk volt és szőrösek voltak. Ez azt jelenti... és voltak olyan állatok és voltak olyanok, akik üldöztek minket akkoriban. És akkor, amikor az anyának menekülnie kellett, akkor a csecsemő vagy a pici csak úgy tudta túlélni az ilyesmit, hogy ha bele tudott kapaszkodni az anyjába. Ez azért fontos... A Hermann Ottó, talán az egyetlen pszichoanalitikus az egész világon, aki erről írt, ő azt mondta, hogy rengetegen szenvedünk attól, hogy nem tudtunk belekapaszkodni az anyánkba. Hogy ez a reflex, ami újszülöttekben... ha van gyereketek és láttátok, majdnem... az első naptól fogva, mikor a gyerek megszületik, ha odaadod a két ujjadat és a gyerek felkapaszkodik, akkor föl tudod emelni. És a gyerek nem fogja elengedni. Olyan nincs, hogy a gyerek eleressze magát. Tehát ez bennünk van idegződve.

Minden gyerek, aki most születik, az még mindig egy kőkorszaki gyerek. A mama, az huszonegyedik századi, de a gyerek az kőkorszaki. Amikor egy kőkorszaki gyerek találkozik egy huszonegyedik századi anyával, akkor nagy baj van, mert amire a gyerek számít, az az, hogy legalább egy évig az anya testén fog élni. És modern anyák eltávolítják a gyereket, a gyerek saját kis ágyában kell, hogy aludjon, nem az anya testén. Hát a gyerek nem tudja, hogy mit csináljon...

Ezt ezért mondom, mert a félelemnek az alapja egy olyan halálfélelem, ami belénk van idegződve. Abban a pillanatban, amikor a gyerek egyedül van és nem tudja, nem érzi az anyjának a testét, abban a pillanatban a gyerek azt hiszi, hogy valami nagy állat meg fogja enni! Mert ez történt! Ez történt a történelmünkben, hogy az a pici, aki nem tudott belekapaszkodni az anyjába és leesett, azt megette az állat, aki üldözte az anyját. Tehát akkor amikor az ember úgy a megbolondulás elején van, angolul úgy mondjuk, hogy „He or she is loosing his or her grip.” És az pontosan azt jelenti, hogy nem tudom... nincs mibe fogódzkodni. Abban a pillanatban, amikor nincs mibe fogódzkodni, akkor ezzel a régi-régi rettenetes félelem szorítja össze a szívünket, hogy a következő pillanatban megszűnünk. Mert valaki megesz minket.

Szóval ebből ered az, hogy ha félünk, akkor valami struktúrát, hogyha a mamánk nincs is ott, akkor valami struktúrát próbálunk kreálni, amibe belekapaszkodhatunk. Tehát szerintem ez határozza meg, hogy ezért... Én nagyon tisztelem a pszichiátereket. De sajnos én azt hiszem, hogy ők azért kapaszkodnak egy struktúrába, ami rettenetes kárt okoz másoknak, mert ők rettenetesen félnek. Ők rettegnek. A Laing, a tanárom azt mondta, hogy ők pszichofóbiától szenvednek, ami a rettegés a saját és a mások lelkétől. Lehet, hogy az a legnagyobb motiváció, hogy valaki pszichiáter legyen, mert retteg attól, hogy mi történhet vele, és mi történhet azokkal, akiket szeret. Mert a lélek az rettenetesen ijesztő tud lenni!

Amikor a Buddha, megvilágosodás előtt... Szembe kellett néznie a legvadabb félelmekkel. És megint, a meditáció az, ami megtanít minket nem félni. Anélkül, hogy olyan dolgokba kapaszkodjunk bele, amik nem igazak. Mert tulajdonképpen úgy kezdődik a meditáció, hogy nem kell semmit sem csinálni, csak oda kell figyelni. És hogyha viszket a térdem, akkor nem kell megvakarni, hanem csak oda kell figyelni. És ha ezt elég gyakran csinálom, akkor rájövök, hogy minden, ami elkezdődik, annak vége is lesz. És nagyon érdekes, hogy amikor nagyon odafigyelek, hogy viszket a lábam, akkor egy bizonyos idő múlva már nem fog viszketni a lábam. És hogyha valami fáj, és ha nagyon odafigyelek, egy bizonyos idő múlva nem fog fájni. És hogyha rettenetesen félek, és odafigyelek, akkor egy rövid idő múlva már nem fogok félni.

Tehát, akkor, ha ezt az ember gyakorolja, akkor nagyon jól meg tudja tanulni, hogy tulajdonképpen ez a halál-dolog ez olyan, hogy mindannyian zuhanunk. Tehát, itt, most, mindannyian, négyszázan, amennyien itt vagyunk: zuhanunk. És itt beszélgetünk, ahogy zuhanunk, mert most éppen együtt zuhanunk. Úgy néz ki, hogy bele tudnátok kapaszkodni a padokba – mindegy –, de az csak egy illúzió. Mi zuhanunk! És nem is tudjuk, hogy melyikünk fog előbb összezúzódni, melyikünk fog először földhöz érni. Egyik a másik után. És akkor a többiek zuhannak – azoknak vége van. Na most, így, ahogy együtt zuhanunk, azért miért ne élvezzük egymást? Miért ne élvezzük az életet, amíg zuhanunk? Miért féljünk?

Tehát az egyetlen orvosság a félelemre, az az élvezet. Mert amikor élvezed magad, amikor élvezed a pillanatot, akkor nem tudsz félni! Nem lehet egyszerre élvezni valamit és félni! Jó, hát zuhanunk! Nemsokára meghalunk! De ha közben élvezem mondjuk, hogyha tudok zongorázni és élvezem, hogy milyen isteni Bachot játszani vagy hallgatni. Vagy például József Attilának az egyik költeményét elolvasni – akkor nem kell félni!

Most ez arra emlékeztet, hogy akartam nektek olvasni egy strófát József Attilától az Eszmélet c. verséből, amit úgy tudom, sokan ismernek. Ez néha fontos, hogy beszéljünk a nyelvről, mert a költők azok, akik leginkább tudják a nyelvet arra használni, hogy mutassanak a valóság felé. De rettenetes nagy a felelőssége egy költőnek, mert én igazán tisztelem József Attilát, de azt hiszem, hogy nagyon sok kárt okozott a magyaroknak evvel a versével. A strófa, amit akarok olvasni:

”Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek-
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.”

Na most ezt ő úgy mondja, mint hogyha ezt meg sem lehetne vizsgálni-e, hogy igaz. Értitek, hogy... biztos tudjátok, hogy ez mit jelent: „ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.”

Ezek szavak. De hogyha ezt elhiszi az ember, és megérti, hogy tulajdonképpen mit mond és nem kérdőjelezi... akkor nagy bajban lehetünk. Mert ez tulajdonképpen azt jelenti, a kontextusból, hogy az ember vagy pénzt keres, vagy él egy belső életet. Mint hogyha mind a kettőt nem lehetne egyszerre!

Én nagyon sok emberrel találkoztam itt Magyarországon, akikben ez a hasadás megvan. Vagy szegény vagyok, vagy kínlódom, de büszke lehetek a belső életemre – vagy pénzt keresek, és akkor azok, akik büszkék a belső életükre, rám mutatnak, hogy én megkurvásodtam. Na most – én nem tudom, hány generáció, de legalább egy vagy kettő, ezt nagyon komolyan vette! Úgyhogy, mielőtt hazamentek, ezt akartam mondani nektek, hogy legalább kérdőjelezzétek! Lehet, hogy igaza van! De lehet, hogy nincs!

De egy költőnek, mint a József Attila óriási... Hamvas Béla azt mondta, hogy a nyelvnek hatalma van. És az, aki erős a nyelvben, az legyőz mindenkit! József Attila rettenetesen erős a nyelvben!

Még talán van időnk, még egy kérdés!

Kérdező: Bocsánat, nem igazán válaszoltál arra a kérdésre, és mi tartja fönn és hogy lehet elhagyni [...] egy kényszerbeteg esetében. Én arra gondolok, hogy nekem van olyan ismerősöm, aki súlyosan szenved attól, hogy ő kényszerbeteg. És nem tudom, hogy vehetném rá, hogy meditáljon, mert nyilván attól is fél.

Olyan nincs, hogy kényszerbeteg! Ez megint ugye a nyelv. Hogy ha leírjuk, hogy ha együtt élnék valakivel, akit te kényszerbetegnek nevezel, akkor az biztos, hogy valahogy azt el kellene felejtenem, hogy te ezt mondod. Ha mondjuk kihívnál, hogy nézzem meg ezt az illetőt, akkor el kell felejtenem, hogy te azt mondtad, hogy ez kényszerbeteg. Hogyha belemennék, akkor valószínűleg azt látnám mondjuk, csak hogy egyszerűsítsem a dolgot, hogy például ő naponta százszor megmossa a kezét. Na most, miért neveznénk ezt kényszerbetegnek? Hogyha azt mondanám neki, hogy ha még egyszer megmossa a kezét, akkor lelövöm, soha többé nem mosná meg a kezét! Tehát az nem igaz, hogy ő nem azt csinálja, amit akar csinálni! Az érdekes az, hogy ő azt csinálja, amit tud csinálni! Senki nem tudja megállítani abban, hogy ő ne mossa százszor a kezét! Hogyha... és ezt soha nem egyedül csinálja! Ezt mindig mások előtt csinálja. Ott van az anyja, ott van az apja, ott van a felesége, ott van mit tudom én, kije.

Erről jut eszembe, hogy valaki azt mondta, aki pszichiáterhez fordul, rendszerint neurotikus vagy valamilyen jellemhibája van. Na most, már tudjátok, hogy én nem hiszek abban a szóban sem, hogy neurotikus, abban sem, hogy jellemhiba, de mégis, ez valamire mutat. Egészen egyszerűen megfogalmazva mindkét jelenség a felelősségérzet zavara. Ellentétes pólusokként a neurotikus túlságosan nagy felelősséget vállal. A jellemhibás nem eleget.

A neurotikus gyakran használ ilyen kifejezéseket: kéne, kellene, azt hiszem, helytelen lenne – míg a jellemhibás ilyeneket: nem tudok, nem lehetett, kell, kellett.

A neurotikus arra utal kifejezéseivel, hogy önmagát kisebbrendűnek tartja, aki soha sem felel meg. És ha választ, mindig rosszul választ. A jellemhibás kifejezései viszont azt sugallják, hogy viselkedésétől teljesen függetlenül, külső erők határozzák meg. Tehát egy kényszeres, az pontosan ezt csinálja. A viselkedésétől teljesen függetlenül külső erők határozzák meg.

Mondják, hogy a neurotikus önmaga életét teszi nyomorulttá, a jellemhibás mindenki másét.

Szóval, az aki ilyeneket csinál, az azért csinálja, mert inkább azt csinálja, amit gátlás nélkül tud csinálni, minthogy bátorsága lenne arra, hogy valami olyat csináljon, ami esetleg élvezetes lenne és másokat sem zavarna, de esetleg, valaki meg tudná gátolni, hogy azt csinálja. Tehát a százszoros kézmosásban sikere lesz. Bármi mást próbál majd csinálni, talán nem lenne sikere.

Hát... a bátorság különben, arról is beszéltem egy kicsit tegnap, azt lehet gyakorolni. Nem bátornak születünk! A bátorság az nem vagy te bátor vagy, vagy nem.

Hogyha bátor akarsz lenni, ami azt jelenti, hogy – mint ahogy tegnap beszéltem erről –, hogy azt csinálsz, amit akarsz annak ellenére, hogy félsz – azt lehet gyakorolni!

És ugyanúgy, mint hogyha zongorázni akarsz, akkor lehet gyakorolni!

És hogyha azt mondod, hogy te igen, igen, nagyon, nagyon szeretnél zongorázni, és soha nem gyakorolsz, akkor nem akarsz zongorázni!

És hogyha bátor akarsz lenni, és nem gyakorlod a bátorságot, akkor nem akarsz bátor lenni!

Köszönöm szépen!

© Copyright 2005, 2005 Daath.


Ecstasy tabletta adatbázis

Pszichonauták

DÁT2 Psy Help

RIASZTÁSOK

DAATH - A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Alapítás éve: 2001 | Alapító: Minstrel | Dizájn: Dose | Kód: Minstrel
Rendszer: Cellux | Szerkesztő: Gén

 

A személyi adatok védelmének érdekében a DAATH nem hoz létre saját csoportoldalakat a közösségi hálókon.