DAATH

A neurotikusok légvárakat építenek, az elmebetegek beköltöznek, a pszichiáter beszedi a lakbért, a pszichopaták pedig betörik az ablakokat.

Alan Hull

 
KöszöntőGyarapodásAnyagokKönyvtárFórumKeresésKapcsolatok


Kategória:

Beszámolók / Daath


Kiadó:

Daath


Kiadás éve:

2015 / 2015



Beküldő:

Facombkivammá


Szerkesztő:

Én+te+ö=gén



Nyomtatható változat

Kapcsolódó témakör:

DXM Robitusin


Felkerülés ideje:

2015. május 10.


Utolsó módosítás:

2015. május 10.



Érdeklődés:

4553 letöltés
1 szavazat


Súlyozott pontszám:

5.11 pont


Szavazatok aránya:

100% kiváló
100% jó
0% átlagos
0% rossz
0% borzasztó



Értékelés:

kiváló

átlagos
rossz
borzasztó




Felmérés: Online teszt az iskolai drogmegelőzésről (magyar)
Felmérés: DMT entity encounter study (angol)
Felmérés: Personality, Substance Use, and Microdosing (angol)
Felmérés: Global Ayahuasca Project (angol)


Facombkivammá:

Egy letűnt barátság emlékére

Az élmény éve: 2012.
Dózis: 420 mg dextrometorfán (fejenként)

ELŐSZÓ
Egy kicsivel több lesz ez, mint egy trip-leíró beszámoló. Ez egyfajta különleges tisztelgés a vény nélkül kiadható gyógyszerek bizonyos bódító molekuláinak, egy retrospektív ön- és barátságelemző visszaemlékezés, egyfajta kapcsolatlezárást segítő tanulmány.
A történet két főszereplője egy volt barátom, Z, akivel az idő elteltével kapcsolatunk megromlott, és azóta sem javult meg. Ez nem csak a Z vagy az én hibáim miatt történt így, hanem talán a nagybetűs Sors is így akarta.
Z-ről tudni kell, hogy egy határozottan bohém életet élő srác (volt?), aki nem vetette meg a kemikáliák adta örömet, hű maradva a NoFX méltán híres dalszövegéhez: „Drugs are good”, avagy „A drogok jók”. Volt több közös trip-élményünk, amikből szinte csak egy nem fulladt kudarcba vagy nem alakult egy pszichotikus kirohanássá.
Z volt zenekarunk énekeseként tevékenykedett sokáig, elég kevés életcéllal, és a férfi-női kapcsolatokra, valamint a barátságra nem a legjobb rálátással.
Szerette halogatni a dolgokat, és nem akart mindent komolyan venni – ami egy bizonyos mértékig nem baj, de van egy határ, amit átlépve ez már inkább zűrös, mint megengedhető.
Viszont egy számomra egy nagyon pozitív dolognak számított benne: „minden szarban benne volt”. És ez nem csak a tudattágításra értendő, legyen az egy hajnali 1-kor írt üzenet, hogy „gyere már, gyalogoljunk be a tőlünk 10 km-re lévő városba cigit venni”, és habozás nélkül ott volt.
Azonban ez idővel redukálódott az alkohol adta örömök bármilyen mértékű kiélésére, legyen az vandalizmus, ordítozás, randalírozás, vagy éppen a marihuána ködös éjszakáiban való beszélgetések, YouTube-videók és különböző zeneszámok mutogatására, vagy éppen magánéleti problémák megbeszélésére.
Ez utóbbi lassan olyan mértékig fajult, hogy ott volt az összes zenekartag és a barátnőm, akiknek Z személyes, nagyon gyakran iszonyúan unalmas, ám izgalmakkal telinek beállított hétköznapjait kellett hallgatniuk, és nem lehetett lelőni.
Egy kicsit sajnálom, hogy így alakult, de be kell látnom, hogy akárcsak a többi barátom, úgy én is próbáltam Z-nek segíteni a szürke hétköznapokból való kilábalásban, de mindannyian kudarcot vallottunk.
De ki vagyok én, hogy ítéletet mondjak, miközben a pentil-nitrit szaga még mindig árad ujjaimból?
Sajnos ez a most leírt éjszaka sem volt egy világmegváltó valami, de azóta arra jöttem rá, hogy egy trip csak akkor ér igazán valamit, ha rendesen dokumentálod, és másokkal is megosztod. Úgyhogy most ezt is fogom tenni, lássunk neki!

ELŐZMÉNYEK
Magát a DXM-et már előző hónapban sikerült megismerni a barátnőmmel, erről is készült leírás, amit ezen oldalon szintén megtalálhattok. Az az éjszaka arra az elhatározásra juttatott, hogy Z-t is megismertessem a dextrometorfán nem terápiás dózisú adagolásával elért örömeivel.
Természetesen Z beleegyezett, de időpontot nem beszéltünk meg.
Egy hónapra az előző, és első DXM-tripem után gondoltam arra, hogy „eljött az idő”. Bementem a közeli gyógyszertárba, és megvettem, amit meg kellett vennem (alapvetően két felnőtteknek szánt Tussopront szirupot akartam, de ebből csak egy volt, így egy Rhinatiol felnőtteknek szánt köhögéscsillapító volt a másik, ami csak egy hangyapénisznyivel tartalmazott kevesebb hatóanyagot, mint a másik).
Vettem még egy energiaitalt és két sört, biztos, ami biztos alapon, és elindultam haza.
Megbeszéltük, hogy szombaton estefelé leimádkozzuk magunkba ezt a két förtelmes ízű valamit, azonban még pénteken volt egy koncertünk egy távolabbi városban.
Ezen koncert végén odajött hozzánk a másik zenekar (akikkel együtt turnéztunk), dobosa, és a világ legrendesebb dolgaként beinvitált minket egy vicces cigibe. Azt mondta rá, hogy annyira nem erős, de nekünk határozottan beütött. Egész este elvoltunk, megettünk egy hamburgert, ami ilyenkor a legfinomabb ugyebár, meg beszélgettünk az ott lévő arcokkal, majd a végén buliztunk a zenére, a Boomfunk MC’s – Freestyler-ére gyerekkori pozitív emlékek törtek a felszínre, a hangulat a tetőfokára hágott.
A buli végeztével hazaértünk valamikor hajnali egykor, és megbeszéltük, hogy következő nap találkozunk.
Következő nap estefelé lenézett Z, és hozta egy közös barátunkat, T-t is, akit a trip nem érdekelt, viszont volt egy nagyon nagy dolgot köszönhetünk neki: az egész esetet dokumentálta, szinte az elejétől a végéig.
Bár Z is azt mondta, hogy tegnap eléggé „szétküldtük” magunkat, nem biztos, hogy jó lenne most trippelni, de láttam, hogy azért egy kicsit kacsintgat a sziruposüvegek felé.
Egy kis áldozatot hozva, passzív ráerőltetés gyanánt azt mondtam, hogy jó, akkor én nekiállok bevedelni a két vicces kémiai anyagot tartalmazó löttyöt, és ha csatlakozik, akkor csatlakozik, ha nem, akkor mindkettőt én iszom meg.
Atyai féltésből vagy kíváncsiságból, de ezen lépésem hatására bekapcsolódott, és elfeleztük a két üveg tartalmát, amit az energiaital segítségével küzdöttünk le magunkba.
Kipihentek voltunk, egy jó koncertet és egy jó bulit tudtunk le a hátunk mögött, tisztában voltunk a mellékhatásokkal, felkészültünk a trip-re (egyedül a cigit felejtettük el, amit a videókon többször is felróttunk egymásnak), szóval már így előre is elmondható, hogy a trip határozottan jól sikerült.

A TRIP
Először éreztük a görcsöt a gyomrunkban, Z többször is megijedt, hogy „na jó, akkor most kell elrohannia a WC-re, mert valamelyik irányban kijön belőle a matéria”, azonban ez nem következett be az este folyamán.
Aztán egy kicsit később előjött az előző trip alatti „menjünk ki a szabad ég alá”-vágy, de olyan hideg volt, hogy az ablak kinyitása is bőven elég volt ahhoz, hogy teljesen elmenjen tőle a kedvünk.
Ahogy beáradt a hideg levegő, azt valamiért kéknek véltük látni. T elkezdett nevetni rajtunk, szegény egyre kevesebbet beszélt az este folyamán, bár utólag azt mondta, élvezte az egészet, jókat röhögött akkor is.
Egyszer elkezdtünk beszélgetni arról, hogy kéne csinálni egy olyan reklámot, ahol mi ketten lennénk egy gyógyszercég reklámarcai, ahol nagyjából úgy nézne ki, hogy öltöny-nyakkendőben, Univerzum-nagyságra tágult pupillákkal demonstrálnánk, hogy miért éri meg pl. a Tussopront szirupot venni.
T nagyjából itt kapcsolta be a telefonon a kameráját, ha nem baj, nem írom le az összes párbeszédet, de úgy nagyjából a lényeget igen.
Az este alatt mondhatni én voltam a „DJ”, sokat jelentett az, hogy a megfelelő zenék szóljanak a trip alatt, így ezen számoknak a címét mindenképp közölni fogom.
Ahogy a videó kezdődik, Z épp arról beszél, ahogy egy barátja kitalálta, hogy lassan minden multi lehúzta kis hazánkat a mélybe, és a McDonald’s-nak a következő szlogenje az lesz, hogy „Gyere, bohóc, hazamegyünk!”, amire én annyira nem figyelek oda, mivel éppen Enigma-tól a Return to Innocence számra vagyok rákattanva.
Közben keresgélem a következő számot, amit be akarok rakni. Ez alatt határozottan teret adunk a muzikális mivoltunknak (mialatt Z aktívan fogdossa a hajam), elkezdjük énekelni a Trebles című számot C-Bool és MBrothers-től.
Megjegyzem, Z-vel határozottan hozzuk a formánkat, és a világ legnagyobb barmai vagyunk a felvételeken. Olyanok vagyunk, mint két kisgyerek, aki élvezi, hogy van egy kamera az orruk előtt, amibe lehet ökörködni, és értelmi szintünk is körülbelül ezen a szinten van. Ekkora mennyiségben szerintem a DXM egy olyan megtermett embernek, mint Z vagy én, tökéletes beszélgetős-behülyülős drogként funkcionálna, introspektív önmagába tekintéses epizódok nélkül.
E sorok leírásakor azon gondolkodom, hogy fogom kimagyarázni magam abból, ha gyerekeim vagy unokáim megtalálják ezt a videót – merthogy megsemmisíteni nem fogom, az biztos.
Először még inkább közös ismerőseinket cukkoljuk, kiparodizálva a viselkedésüket, beszédüket, jellemeiket (nem egy szép dolog, de sokszor józan állapotban is ezt tettük...), majd tényleg elkezdünk instrukciókat adni ahhoz, hogy a vállalkozó szelleműek hogyan szálljanak el DXM-től.
Érdekes megfigyelni a videón, ahogy én mint valami rossz füves, minden apróságon röhögök, de főleg a saját rossz poénjaimon, míg Z előszeretettel fikáz másokat, vagy adja alám a lovat, de mindenképp mindent megtesz, hogy megnevettessen.
Van az ilyen érdekes rész, amikor átkaroljuk egymást, mint két (meleg?) igaz barát, aztán Z felteszi az érdekes kérdést, hogy: smárolunk?
Így utólag már elgondolkodom rajta, hogy ez mennyire volt a poén és a homoszexualitás közötti gyengéd átmenet határa, haha.
Aztán elkezdjük inni a sörünket, és az előző estéről beszélgetünk, megemlítve, amikor a zenekar fellépése alatt a legromantikusabb szám alatt hogyan fröccsent ki a nyálam és tett meg egy métert a közönség felé.
A háttérben közben ATB – 9. P.M. (’Till I Come) megy, Z konstatálja, hogy ettől hányni fog. Aztán partizunk rá egy jó tíz másodpercet, rádöbbenünk, hogy ha ez a videó felkerül a netre, akkor „meg kell basznunk a YouTube-ot, aki igazából egy izmos néger”.
Őszintén szólva, végignézve ezeket a videókat, egyrészt hatalmasakat nevetek, másrészt pedig ég a pofám, de úgy rendesen. Viszont mindenképp érdemes tanulmányozni magunkat, mint DXM-junkiekat, vicces, ahogy szinte percenként témát váltunk, majd nevetünk valami értelmetlen baromságon.
Picit látszik, hogy mintha rájátszanánk elég rendesen, de azt is be kell vallanom, hogy Z volt számomra a legjobb placebo. Ha nem volt a legjobb minőségű a zöld, Z-vel erősebben ütött be, sőt, néha mintha színtiszta THC-t inhaláltunk volna. Ez utána a herbál-kemikáliákra is jellemző volt, csak egy apró dolog kerülte el a figyelmem: közben mindenki mást magasból leszartam. Hiába volt ott a bulin hat-hét ember, akik nagyon jó barátaim voltak, Z mintha magához láncolt volna. Barátnőmtől tudom, hogy olyan volt, mintha Z és J (ez jelen esetben a jómagam rövidítése lesz) egy teljesen más emberré olvadt volna össze, eredeti tulajdonságainkból pedig csak az idegesítő maradt meg. Ezen videókat tanulmányozva már azt hiszem, értem miről beszélt a barátnőm, illetve más barátaim is.
Utána jön egy Kraftwerk – Radioactivity, amire megváltjuk a világot, elhatároztam, hogy pár gyöngyszemet a párbeszédeinkből szó szerint fogok idézni:
   J: - Elvisznek a szintetizátorok!
   Z: - Elvisznek? Elvis mit akar a szintetizátorokkal?
   J: - JA!
Ilyen teljesen random, nonszensz párbeszédek zajlanak le, de szinte végig röhögünk. Amikor megpróbálok valami mélyebb témát felhozni, például a mitokondriális Éva-hipotézist, vagy az olyan dolgot, mint Isten, hamar lefullad a beszélgetés (Z: Állj, állj, állj! Kimondtad az I-betűs szót, most le kell üljél a sarokba!). Most így azon gondolkodom, milyen lenne egy jó baráttal, aki mondjuk jártasabb a tudományban, de ugyanolyan humoros, mint Z, egy közös DXM-trip...
Utána együtt nevetünk a magyarokon, olyan mémeket idézve, mint: „eddig nem szerettem a Hummereket, de most megtört a jég”. Mert hát ugye két suttyó punk-wannabe, akik az elszálláshoz nem kokót szippantanak vagy jógáznak, hanem bevernek egy-egy üveg köhögéscsillapító szirupot, mégis mi mást tehetne, minthogy kiröhögné a burzsuj magyarokat?
Z megkér, hogy rakjam be újra azt a számot, amiben a „Mennyországban gördeszkáznak”, azaz az OPM-től a Heaven is a Halfpipe-ot, de az már volt az este során, ezért következik egy DJ Mangoo – Eurodancer szám, amit utoljára akkor raktunk be, amikor egy, a zenekarból már kilépett ritmusgitárosunk panellakásának erkélyén betéptünk, és figyeltük a kocsikat meg az embereket elsuhanni alattunk.
   J: - Ott jön, jó?
   Z: - Ja, ott jön, vágom! Aznap este jött ez, ez jött ott, amikor benyomtunk magunkba minden szart, érted, minden szart...
   J: - Ha becsukod a szemed, akkor szinte látod a stroboszkópokat, a lézerfényeket...
   Z: - Ja, tényleg, nagyon durva... Ne, ne csukd be a szemed! Ne csukd be a szemed!
   J: - Ja, persze, hogy nem, de... DE!
   Z: - Ne csukd be! Nyisd ki, nyisd ki! Ja, és akkor ott be voltunk meg minden, vágod... Most olyanok vagyunk, mint az a színésztársulat, érted, akik így...
   J: - Monty Pyton!
   Z: - Nem Monty Pyton...
   J: - L'art pour l'ar!
   Z: - Nem! Ne pofázz bele!
   J: - Akkor becsukom a szemem!
   Z: - Szóval hogy én vagyok a mesélő, ő meg a csináló, mindent megcsinál... Azt a rohadt, ez mekkora déja vu! Egy déja vu a déja vu-ben!
Ezután poénkodunk David Guetta három billentyűből álló zongoráján, pár TomSka által készített asdmovie momentumot fölidézünk, pár kellemetlen szóviccet és határozottan homoerotikus megnyilvánulást produkálunk. Jómagam élvezem a csukott szemes vizuálokat, kiemelem a szerintem legviccesebb szövegeket:
   - Ez most nagyon jó, most jönnek ilyen gombák!
   - Mint egy ilyen méhkasban, így forog a tér, olyan mint egy stroboszkópos méhkas!
   - Be vagyok szorulva egy vörösvértestbe!
   - Átlátok a saját rózsaszín szememen!
   - Most jönnek ilyen autókerekek!
Amikor abbamarad a zene, megjegyzem, hogy olyan, minta szívna a vákuum, amit Z úgy ért, hogy „szilvavákuum”. Közben T, aki egész eddig nem beszélt semmit, halkan benyög egy mondatot, amit még a felvételen se lehet érteni, mi pedig nem értjük, honnan jött a hang, és próbáljuk kideríteni, hogy kié is volt és honnan jött.
Ezután beteszem Ceasar’s Palace – Jerk It Out számát, amin megbeszéljük, hogy olyan, mintha már egy jó éve ücsörögnénk a helyünkön, meg már többször meghaltunk és újraéledtünk. Azt hiszem jelenlétünk a Földön a legjobb példája annak, hogy mi egy pszichedelikus utazást is képesek vagyunk elbagatellizálni.
Ezután Z tárgyfétise kiéleződik, elkezd megfogdosni mindent, amit elér, egy pezsgősüveg-tartót, majd az est fénypontjait, a basszus-gitárhúrokat! A leírásban próbálom minimalizálni a vulgaritást, de jelen esetben anélkül semmit sem érne a jelenet: én éppen magyarázom egy, a születésnapi ivászat utáni ivászatot, amikor Z elkezdi mutogatni a basszusgitár-húrokat, majd visszateszi, de nem bírja megállni, hogy elő ne vegye újra.
   Z: - Te, akkor mit is ittunk?
   J: - Gint...
   Z: - Ja, gintet...
   J: - Meg tonicot... Ja, nem, Fantát...
   Z: - Nem, nem Fantát vettél... Gyömbért...
   J: - Ja, tényleg, Kinley-t...
   Z: - Ki-ki-kinley-t (közben előveszi újra a húrokat, megrázza őket, és felkiált): VÁÁÁ, VÁGOD, ITT VANNAK EZEK A SZAROK, ÉS EZEK KURVA JÓ DOLGOK!
Ez olyan mértékben tetszik T-nek, Z-nek és nekem is, hogy újra előadom, rákérdezve, hogy „ez mégis mi a fasz volt?”, majd Z megválaszolja, hogy „nem tudom, de itt ez az egész nagyon király, és én ehhez mind hozzáérhettem, és nagyon jó volt”. Aztán a következő biológiai előadás a soros:
   J: - Ó, basszus, kicsit érzem ennek a cuccnak a hashajtó hatását... De visszaszívom... a gerincemen keresztül a végbelembe...
   Z: - Föl az agyamig...
   J: - Föl az agyamig...
   Z: - Hogy aztán elárassza a fos az agyamat!
   J: - (röhögve) Ez az igazság, emberek!
Itt még egy-két közös ismerősünket cikizzük a háta mögött, majd a felvétel megszakad, ha jól emlékszem, T-nek WC-re kellett mennie, a következő felvétel onnan folytatódik, hogy bejön a szobába, (háttérben: Digitalism – Pogo) és mi Z-vel arról beszélünk, hogy van egy radír az agyunkban, ami folyamatosan törli, amit mondunk, és nem emlékszünk az elmúlt párbeszédekből sokra.
Megjegyzem, hogy nekem „kevés ez az anyag”, Z ekkor kiparodizál, hogy én vagyok a „DXM-szakértő”, határozottan vicces jelenet. De tény, hogy szerintem másodjára már tényleg nem ütött akkorát, mint elsőre, de azért egy elég kellemes esti hülyülést biztosított.
Beszélgetünk egy keveset a Misfits sorozatról, majd megbeszéljük, hogy Z kegyetlen favicce, mely szerint „ha megy nálatok a hűtő, akkor csukjátok be az ajtót, nehogy elmenjen”, megfogta az agyam, kitépte a helyéről, és mérföldekkel arrébb dobta. Itt újra elővesszük a jó öreg asdfmoviet, és szakadunk a röhögéstől.
Megpróbálkozunk a freestyle-rap mesterségével, sikertelenül, és elkönyveljük, hogy így pont az ellentétje, mint amit zöld alatt szoktunk érezni, hogy peregnek a rímek az agyunkban, jelen esetben inkább semmi sem pereg az agyunkban, csak tele vagyunk érzésekkel. Mély érzésekkel. Aztán megint röhögünk.
Ekkor jön egy újabb térgörbülés, amit Cypress Hill – Hits from the Bong-ja vált ki. Az emlékek úgy törnek elő belőlünk, mint egy narkósból a craving a megvonás első fázisában. Megbeszéljük, hogy milyen volt, amikor egy közös barátunkkal, P-vel együtt bongoztunk abban a szobába, ugyanott, ahol most ülünk, én pedig elkezdek mászkálni a tér-idő kontinuumban.
Ezután pedig szimplán megőrülök egy úgy tíz másodpercre, Tom és Jerryt mímelve, határozottan élvezve a helyzetet. Z csak néz, hogy „ez meg mi a fene volt?”.
Egy darabig beszélünk arról, hogy miben különbözne a Tom és Jerry ha józanul néznénk meg, vagy a világ összes drogjának hatása alatt. Mindketten öregnek és fáradtnak érezzük magunkat, de inkább pozitív értelemben. Azonban a következő szám (Hilltop Hoods – Nosebleed Section) felpörget minket.
Z flashbackje előveteti vele a húrokat, mondván: „ezek még mindig a legjobb dolgok a világon”. Jómagam megerősítem, hogy én is imádtam mindent megfogdosni az első trip alatt, az én kedvencem így anno az Elmexes üveg lett.
Z egy darabig magában beszél Batman-ről, majd próbálunk különbséget tenni a gitárhúr és a motorlánc között. Nehéz dolog ilyen állapotban.
Utána felidézzük Jay elrontott idézetét a nagymamájától a Clerks-ből (Shop stop), majd elszórakozunk a slow-motion eljátszásával, Z pedig a kezembe adja a P-től születésnapomra kapott, személyre szabott Jägermeister-es üveg dobozát, mondván: „ezt fogd meg, ez is nagyon jó dolog.”
A harmadik videó pont azt csípi el, ahogy a The Real Tuesday Weld zenekartól a Baththime in Clerkenwell című szám klipjét nézzük, és határozottan beüt. Emlékszem, arra gondoltam, mennyire szar lenne, ha tényleg a madarak vennék át az irányítást, mint Hitchcock filmjében, és elkezdtem az embereket sajnálni a klipben. Aztán Z kirángatott a videónézésből, a másik legviccesebb jelenet az éjszakában itt történt, azonban ehhez tényleg a videót kéne látni, mert csak azzal lehet érzékeltetni, hogy mennyire hülyék vagyunk.
Meg persze a következő párbeszéd:
   Z: - Hallod, te ezt láttad? Nem láthattad! Mindenféle színeket flasheltem!
   J: - Ja, hát itt van egy pár szín...
   Z: - Rasszista köcsög!
Ekkor következik zeneileg az, ami a legerősebb momentum volt: Underworld – Born Slippy.
Mindketten éreztük, ahogy lehúz a mélybe a zene, megbeszéltük, hogy „űrhajósan” és „tekegolyósan” érezzük magunkat, és hogy meg kéne keresnünk a békát [South Park utalás].
Szemem becsukódik, kezdem átadni magam a zene gyönyörének, amikor Z a mellkasomra üt:
   Z: - Ne flasheljél már! (Leggonoszabb húzás, amit ilyenkor tenni lehet)
   J: - De hadd flasheljek már! Uram, csukja be a szemét, és flasheljen velem!
   Z: - Én nem tudok így flashelni!
   J: - Csukja be így a szemét egy pillanatra, és érezze, ahogy folyik le, mint egy darab szar...
   Z: - Uram-anyám, egy darab szar vagyok!
Aztán véget ér a zene szintetizátoros része, amikor kimondom a véleményem:
   J: - Ja, ez szomorú zene, de innentől már szar.
   Z: - Ja, mindenki szar, szar az egész, te is szar vagy, én is szar vagyok, szar, szar, szar, szar.
Ezen magvas gondolatokkal ér véget a harmadik videó.
A negyedik videó ismét Z tárgyfétisét célozza meg, amikor is remekül elszórakoztatja magát egy elemtöltővel. A háttérben Queens of the Stone Age – I Was a Teenage Hand Model című száma szól.
   Z: - Ez mi?
   J: - Ez egy elemtöltő...
   Z: - Ja, értem, elemmel működő elemtöltő!
Ezen rendkívül leleményes ötleten felemlegetjük az instant vízport (a por, amihez ha vizet adsz, vizet kapsz).
Kicsit nosztalgiázunk ez elmúlt egy órán, amit természetesen négynek éreztünk, aztán Z-ből egyszer csak kibújik az ördög:
   Z: - Ilyenkor történnek a legjobb dolgok a barátiammal. Például megdobálom őket sörösüvegekkel! Durr-durr-durr-durr, ó, mennyire jó barátok vagyunk, nem? NEEEM!
   J: - Úristen, ez mi volt?
   Z: - Ide... az... ördög... bújt... [Újra előveszi az elemtöltőt] Itt ez az izé... amit még mindig nem tudok, hogy mi... deee nagyon szeretem! Basszus! Bekapcsoltam, tönkretettem!
   J: - Vannak olyan tárgyak, amiket ha bekapcsolsz, eleve tönkreteszel, lásd számítógép. De vannak olyan dolgok, amiket azzal teszel tönkre, ha használod, például... TV... Telefon... Lánc...
   Z: - Ezzel embert tudok ölni...
   J: - Pöcsöm tudja, mi...
   Z: - Viszem magammal mindenhová!
Itt viccelődünk kicsit Z foglalkozásán és a dobosunkon, megbeszéljük a sivatag, Atlantisz és Antarktisz közötti különbséget, és hogy miért nem lehet az első kettőn tengeralattjáró [Weird War utalás].
Az utolsó, telefonnal készül felvételen épp jövök be a szobába, miközben már a javában szól Stromae – Alors on Danse című száma.
Z elmondja, hogy rájött valamire, de elfelejtette.
Ekkor beteszem a Killers – Shadowplay számát, ami szintén zenekari emlékeket idéz fel, mivel a Joy Division-ös (azaz az eredeti) számát mi is játszottuk a zenekarunkkal.
Z-vel kicsit léggitározunk, először csak én, majd kiakad:
   Z: - De ez így nem ér, mindig én vagyok az énekes, én is akarok gitáros-énekes lenni!
   J: - Legyél te is!
Egy darabig megy a zúzás, majd Z kiakad:
   Z: - Hallod, nagyon kövér vagyok!
Hölgyeim és uraim, most beláthattak egy destruktív és szelf-destruktív, anarchista, junkie punk legmélyebb bugyraiba és legmélyebb szívfájdalmába: az illető kövérnek tartja magát.
Ekkor megjegyzem:
   J: - Ez egy olyan szám... amihez kéne egy szál cigi... NAGYON...
A röhögcsélés után megbeszéljük, hogy mennyire „készen vagyunk”.
A telefonnal készült videófeltéveleknek itt vége szakad, utána folytattuk a laptoppal a felvevést, de ezen érdembeli dolog nem történik, addigra már kicsit alábbhagyott a trip intenzitása, beszélünk arról, hogy milyen másnapra lehet számítani, egy kicsit T-vel beszélgetek Tom Waits-ről, de sok szót nem lehet rendesen kiérteni, mert messze vagyunk a laptop mikrofonjától. Egy darabig elhülyülünk a Cyberlink webcamos szoftverével, aztán Z és T elkezdenek szedelőzködni, és hazamennek.
Én még elmentem WC-re, meglepve tapasztaltam, hogy se hasmenés, se semmi, úgyhogy vidáman elszívtam utána egy sutyiban elrejtett cigarettát (hogy én mennyire gonosz vagyok, tudom...).
Egy keveset játszottam még a Need for Speed Most Wanted nevű játékkal, de hamar beleuntam, úgyhogy el is aludtam.
Z utólag mesélte, hogy neki itt még nem volt vége, amikor T-től elköszönt T-ék házánál, neki onnan még haza kellett mennie, út közben köszönt egy embernek, majd mikor visszafordult, nem látott ott senkit. Aztán elkezdett sugdolózásokat hallani a fülében, majd egy fantomkutya átrohant előtte az úton, és eltűnt az egyik ház oldalában. Haza már körülbelül rohanva ért, és egyből bedőlt az ágyba, és a megnyugvás után már el tudott aludni.

AZ UTÓHATÁSOK
Gondolom, nem kell hangsúlyoznom, hogy nem ezen élmény utáni héten sikerült felfedeznem az AIDS ellenszerét, az agyam nagyjából olyan volt, mint egy löttyedt süti [Limp Bizkit utalás].
A tripre következő nap sokáig aludtam, majd reggel kaptam egy üzenetet T-től, amin egy basszusgitár-húr volt lefotózva, és aláírva: „a legjobb dolgok a világon!”. Ez valamelyest enyhítette a fejemben lévő tompultságot, de így is a legutolsó busszal mentem vissza a városba, ahol tanulok, és Infected Mushroom – Muse Breaks című számára határozottan élveztem, ahogy a hópelyhek hullnak az arcomra, amíg vártam a buszt.
A jellemző robot-mozgás még nagyjából három-négy napig tartott, az egyetemen nem a legjobb jegyzeteim születtek, a maszturbálásról és a szexről pedig nem kívánok nyilatkozni. De ezt szerintem érti az, aki már valaha is próbálkozott a dextrometorfánnal, vagy egyéb ópiáttal.
A szorulás pedig szintén egy kellemetlen mellékhatás volt, amivel meg kellett birkózni.
Z szintén hasonló problémákkal küszködött, nagyjából ugyanannyi ideig, mint én.

VÉLEMÉNYEK ÉS TANULSÁGOK
Hát, mit ne mondjak, jó régen volt ez a trip.
Azóta sok minden más is történt, jók és rosszak egyaránt, ezeket szeretném még megírni, hogy mindenki tanulhasson az esetből.
De erről határozottan az a véleményem, hogy egy olyan dolog, amire szívesen emlékszem vissza. A set és setting a tudtunk nélkül volt tökéletes, nem voltak nagy elvárásaink az anyaggal kapcsolatban (aminek minősége ugye – eltérően az utcán vásárolható ópiátoktól – kifogásolhatatlan), csak két kíváncsi kamasz voltunk, akik a punkság nem létező zászlaja akartak elszállni – és úgy érzem, ez sikerült is.
Amikor olyan gondolataim vannak, hogy hiányzik Z, azt hiszem, erre a Z-re gondolok. Nem a DXM-által beállt Z-re, természetesen. Azóta mindketten változtunk, ki-ki a maga irányába, csak attól még fáj, hogy az Alice in Chains – No Excuses sorai nem teljesen illenek ránk: „You my friend I will defend, and if we change, well, I love you anyway” [A barátom vagy, akit megvédek, és ha meg is változunk, akkor is szeretni foglak].
Nem tudom, mennyire meghatározó dolog ez a trip az életemben, de azt hiszem, tanulni sokat lehet belőle, az egyik főleg az, hogy dokumentálni az ilyen eseteket mindenképp megéri, e nélkül a felére sem, vagy még annyira sem emlékeznék.
Aki ugyanígy ismeri és szereti a DXM-et és a punkzenét egyben, The Jolts – DXM számát tudom ajánlani, nem semmi egy remekmű.
Valamint azt tudnám tanácsolni, hogy mindig olyan emberrel érdemes trippelni, aki mindenben benne van. Mindenben, azaz nem csak a jóban, mint ami a fentebb leírtakban történik, hanem a rosszban is. A hisztérikus hahotázástól a pszichiátriai pszichózisig – mindenben.

© Copyright 2015, 2015 Daath.


Ecstasy tabletta adatbázis

Pszichonauták

DÁT2 Psy Help

RIASZTÁSOK

DAATH - A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Alapítás éve: 2001 | Alapító: Minstrel | Dizájn: Dose | Kód: Minstrel
Rendszer: Cellux | Szerkesztő: Gén

 

A személyi adatok védelmének érdekében a DAATH nem hoz létre saját csoportoldalakat a közösségi hálókon.