|
Poser: Salvia tanításai Természetesen maga a tanítás leírhatatlan. Akinek volt benne része, annak behozhatja a kifejezhetetlen tartalmat, a többieknek marad a sokféle értelmezhetőség szabadsága. Ez azért van így, mert a hatás során van egy pont, amin keresztül a tudat egy olyan valóságba (vonatkozási rendszerbe) kerül, aminek csupán egyetlen dimenziója a mi tér-időként észlelt teljes kézzelfogható valóságunk. Ez már része a Salvia tanításának. Ennél a pontnál az elme találkozik egy paradoxonnal, amit csak egy magasabb szintű megértés képes feloldani, és ami maga a tanítás. Ebben az esetben a paradoxon az a lelemény, amivel a tudat megjelenik önmaga számára egy emberi személyként, vagy bármi más lényként. Ezt úgy demonstrálta, hogy a tudatomat egy jellegzetes spirális mozgással visszacsavarta a megnyilvánulása előtti pillanatba. Ez kezdetben olyan fizikai érzettel társult, mintha egy finom de határozott kéz a tarkómat tolva vezetne ebben a formában. A paradoxon az, hogy ebben a megnyilvánulás előtti pillanatban még sem az idő, sem a tér nem bukkan fel, ezért az ottlét olyan megéléssel társult, hogy mindig is ott voltam, vagyok, leszek. Korábbi identitásom csupán egyetlen a megnyilvánulások végtelen számú lehetősége közül. Csakhogy itt nincs semmi. Soha és sehol. Ez a Semmi tartalmazza mindazt, ami volt, van, lesz és lehetne, de ez már teljesen érdektelen ahhoz képest a kozmikus összefüggéshez képest, ami ezeket a lehetséges megnyilvánulásokat lehetővé teszi (akár részecskéről, akár egy teljes emberi életről van szó). A spirális forma a tudat megnyilvánulási módja. Tulajdonképpen e körül a pont körül elforgatja, megtekeri a közeget ott, ahol megjelenik, és ezt a tekeredést fogja fel önmagaként, lehatárolva minden mástól egy önálló identitásként. Itt egy újabb paradoxon, ugyanis a közeget, amit megteker, önmaga megnyilvánulásai alkotják, vagyis a tudat önmagába ágyazva jelenik meg. Az anyagként észlelt univerzum szempontjából nézve a tudat először a szubatomi részecskék szintjén oldja meg a lét és nemlét problémáját. Azután a részecskék alkotta közegben atomi szintű identitások jelennek meg, aztán molekulák, majd jön a jó öreg DNS kettősspirál, sejtek, növényi és állati organizmusok. Ezek a létformák mind egymásba ágyazva léteznek. A spirál alapvető struktúraként lépten, nyomon felbukkan a természetben vagy a világot értelmező emberi kultúrákban (a keletkező részecskék pályájaként, a galaxisok formájában vagy a kelták spirálalapú szimbólumaiként). Tehát megfelelő mennyiségű Salvia hatására a tudat visszatekeredik a potenciális létezés állapotába. Ekkor két dolog történhet: 1. Az onnan visszatérő tudatosság képes összekötni ennek a magasabb dimenziószámú valóságnak bizonyos összefüggéseit a saját világával, ami a sámáni gyakorlat célja, és belátásokkal, új látásmóddal emeli a korábbi tudatosság szintjét. 2. Ami gyakoribb, hogy ez a potenciális állapot nem tudatosul, hanem a lehetséges megnyilvánulások egy emléke keletkezik látomásként. A beszámolók azért olyan különfélék, mert a tudat végtelen számú lehetőségéből bukkannak elő, és ezek dramaturgiája nem haladja meg a felfogásnak azt a színvonalát, amire a delikvens hétköznapi felfogása alkalmas. Összevetve más enteogén anyagokkal a hatás dinamikájában talán a dinitrogén-oxidhoz (kéjgáz) lehetne hasonlítani. A lehetséges megnyilvánulások párhuzamos észlelése, és az azok közötti átjárás a maszlaghoz teszi hasonlóvá. A magasabb dimenziószámú valóságok és létformák ideája pedig a gombában teljesedik ki. A Salvia valóban „látnoki” növény, demonstrál, de nagyon vékony szállal kapcsolódik a hétköznapi tudatossághoz, ezért igazából kevéssé szövetséges abban, hogy az ember járható ösvényt taposson ki a felsőbb világokhoz. Ehhez az általam ismert anyagok közül talán a gomba nyújtja legértékesebb segítséget. © Copyright 2002, 2002 Daath. |