DAATH

Ki hiszi azt, hogy a törvényeknek bármi közük van az igazsághoz? Hiszen éppen azért vannak, mert nincs igazság.

William McIlvanney

 
KöszöntőGyarapodásAnyagokKönyvtárFórumKeresésKapcsolatok


Kategória:

Interjú


Kiadó:

Népszabadság


Kiadás éve:

2002 / 2002



Beküldő:

Minstrel


Szerkesztő:

Minstrel



Eredeti szöveg

Nyomtatható változat


Felkerülés ideje:

2002. október 9.


Utolsó módosítás:

2002. október 9.



Érdeklődés:

10180 letöltés
29 szavazat


Súlyozott pontszám:

4.55 pont


Szavazatok aránya:

69% kiváló
24% jó
3% átlagos
3% rossz
0% borzasztó



Értékelés:

kiváló

átlagos
rossz
borzasztó




Felmérés: Online teszt az iskolai drogmegelőzésről (magyar)
Felmérés: DMT entity encounter study (angol)
Felmérés: Personality, Substance Use, and Microdosing (angol)
Felmérés: Global Ayahuasca Project (angol)


Féderer Ágnes:

A lelkek matematikusa

Feldmár András, matematikus-pszichológus

A világ legunalmasabb dokumentumfilmjét forgatták róla, hiszen csak beszél száztíz percen át, ám aki látta, és a film telt házakkal ment, úgy emlékszik, mondandója a mozivászonról is átütő erejű. Előadott a Debreceni Egyetemen, a szövegeit könyv alakban elkapkodták. Feldmár András magyar származású, 1956 óta Kanadában él. Matematikusnak tanult, ám harminchárom éve pszichológusként dolgozik. Kollégái eretneknek tartják, mert tagadja a pszichiátria hagyományos módszereit, a gyógyszerek mindenhatóságát. Jobban bízik az őszinte beszélgetés erejében. Nemrég néhány napra újra nálunk jár. Bár soha nem találkoztunk, nem volt hajlandó illem szerint magázódni velem. Ugyan már, erre is képtelen vagyok, szögezte le.

– 1940-ben születtem, három és fél éves voltam, amikor anyámat elvitték Auschwitzba, apámat pedig munkaszolgálatra. Engem egy fiatal katolikus nő elbújtatott, így éltem túl a háborút. Ötéves koromban szerencsére mindketten visszajöttek, ám hamarosan elváltak. Anyámmal maradtam Budán, apám Pesten élt, tehát ide-oda járkáltam közöttük. Szerintem akkor szoktam meg ezt az ide-oda járkálást, csak most már a nagyvilágban jövök-megyek, Kanada és Magyarország között. Anyámat „elbírtam” tizenhat éves koromig. Az igazság az, hogy 1956-ban én nem a rezsim elől, az anyám elől menekültem el az országból. Apám megkérdezte a forradalom legvégén: nem akarsz Nyugaton tanulni? Erre habozás nélkül rávágtam, de. Jó, válaszolta apám, van egy húgom Torontóban, ha találok valakit, aki át tud vinni a határon, akkor menj! Ilyen egyszerűen történt. Anyám eleinte azt hitte, hogy ez csak egy trükk, apám így akar elvenni tőle. Nagy balhé volt... De végül mégis elmentem. Ausztriából Angliába kerültem, onnan a Nemzetközi Vöröskereszt vitt ki Torontóba. Egyetemet végeztem, matematikus lettem. Eleinte mindenki azt hitte ugyanis, hogy valami zseni vagyok, mivel angolul nem tudtam, mindent a matematika segítségével vezettem le. Már majdnem ledoktoráltam Amerikában, amikor rájöttem, hogy nincs benne a szívem. Akkor rájöttem, hogy engem inkább a pszichológia érdekel.

Feldúlt voltam

– Ültél otthon egy kényelmes fotelben, elgondolkodtál, és egyszer csak felkiáltottál: legyen inkább a pszichológia!

– Valójában azért kezdett el érdekelni, mert az első két házasságom pontosan három és fél év után felborult. Emiatt nagyon feldúlt voltam, úgyhogy elmentem egy terapeutához. Kilenc hónapig jártam hozzá, ötször egy héten. Ám nagyon hamar rájöttem arra, méghozzá magamtól, hogy valójában „miattam” hagytak el a nők három és fél év után, én vagyok a hibás. Hiszen az egész családom magamra hagyott három és fél éves koromban. Mélyen, ott bent, nem tudtam elhinni, hogy bármilyen kapcsolat tovább tarthat ennél. Ez nagyon érdekes felfedezés volt. Akkor arra gondoltam, minek ehhez terapeuta? Ezek után persze harmadszor is megnősültem, a házasságom már harminchárom éve tart, úgyhogy valóban megtörtem a gonosz varázslatot. Ha pedig az ember a saját bőrén tapasztal meg valamit, akkor másokon is jobban tud segíteni. Mert meg van győződve arról, hogy valóban sikerülhet.

– Ráadásul nem akármilyen pszichoterapeuta lettél. A világ több pontján eretneknek tartanak, hiszen elutasítod a kollégáid módszereit, és hitüket a „csodagyógyszerekben”. Vannak, akik egyenesen botrányhősként emlegetnek, mert ha meghívnak valahova előadni, már az első mondataiddal megosztod a hallgatóságot, a közönség fele feláll, és dühösen kivonul. Akik maradnak, persze szájtátva hallgatnak akár órákon át. Mennyire tudatos ez a viselkedés? Mindenáron más akarsz lenni, mint a többiek? Vagy valóban falakat rombolsz le az őszinteségeddel, azzal, hogy csak arról beszélsz, legyen szó házasságról, szülő-gyermek kapcsolatról, vagy akár a kábítószerekről, amit magad is átéltél, kipróbáltál?

– Bárkit, aki tényleg szívből beszél, azt általában a fele hallgatóság utálni fogja. Mert az emberek legalább fele bezárta a szívét. Ilyenkor nagyon félelmetes olyan valakit hallgatni, aki még nem tette meg ezt. Nemrég gondolkoztam el róla, hogy az emberekkel különböző szinten lehet kommunikálni, felszínesen, és mélyen is.

– Mit jelent az, hogy „mélyen kommunikálni"?

– Őszintén és szívből, olyan dolgokról beszélni, amelyek tényleg fontosak. Akik felszínesen kommunikálnak, szoronganak, ha valaki mélyen közelít hozzájuk. Egy kisgyerek bármilyen nyelvet képes megtanulni. De azért tanul meg éppen angolul, japánul vagy magyarul, mert a szülei úgy beszélnek. És ő nem akar kirekesztett lenni, egyedül maradni. Csakhogy nemcsak az adott nyelvet tanulja meg, hanem azt a mélységet is, ahogy a szülei kommunikálnak. Ha ez felszínes, nem maradhat mélyen, mert akkor unatkozni fog velük.

Felveszem a páncélt

– Igen ám, de az, aki képes „mélyen” közelíteni, nagyon sebezhetővé válik. És előbb vagy utóbb meg is fogja sebezni valaki.

– De ha meg nem vagyok sebezhető, azaz senki nem bánthat, akkor nem is szerethet senki. Ha egyszer felveszem a páncélt, nem tudnak megérinteni.

– Honnan lehet tudni, hogy mikor és kivel érdemes „mélyen maradni"?

– Én mindig azzal kezdem, hogy nyitott vagyok. Mindenkinek megengedem, hogy egyszer bántson. Amíg nem bánt, miért ne legyek nyitott?

– Ez már valóban nagyon mélyre vezet, mert mi van akkor, ha valaki olyan szerencsétlen, hogy folyamatosan bántó válaszokat kap az őszinteségére, és emiatt megkeseredett lesz?

– Ezért van sok olyan ember, aki gyógyszereket szed, és depressziósnak tartja magát. A szüleink általában szerepjátékra tanítanak minket. De ez rettenetesen fárasztó! Huszonnégy órán keresztül nem lehet valakinek a lányát, férjét, anyját, beosztottját elvárások szerint alakítani. Ebből az elfáradásból ered aztán a depresszió. Nem tudom, hogyan legyek önmagam, hiszen állandóan csak mások vágyait teljesítem.

– Sokan vélekednek úgy, hogy életveszélyes ez a teória. Szinte bagatellizálod a lélek betegségeit, és kizárod, hogy az elme súlyosabb kórjai gyógyszerekkel is kezelhetők.

– De hát ezek nem betegségek! Én pedig semmit nem bagatellizálok. Ha valakinek agytumora van, azonnal menjen orvoshoz. Ha viszont az élettel van problémája, akkor inkább beszélgessen erről valakivel. Egy embertárssal, aki hajlandó részt venni az életében. Aki abban a pillanatban jobban tudja, hogy mi kell neki, mint önmaga. Semmelweis jut eszembe, aki rájött arra, hogy az orvosok maguk ölnek, amikor a boncolások után nem mosnak kezet, és így vizsgálják meg a szülő-nőket. Olvastam azt a levelet, amit a többi orvosnak írt. Nem volt indulatos, megértően kérte őket, hogy próbálják meg másképp, aztán majd nézzék meg az eredményét. Ám az orvosok még húsz évig ölték a nőket. Kérdezz meg pszichiátereket: eltöltöttek-e legalább tíz órát úgy egy skizofrénnel, hogy nem adtak gyógyszert neki? Pedig nagyon érdekes úgy együtt lenni egy skizofrénnel, hogy nem gyógyszerezzük, nem butítjuk le, csupán megvédjük. Önmagától és másoktól. Nem bánthat senkit, de őt sem bánthatja senki. Én már próbáltam.

– De akkor mit kezdjünk azzal, hogy ezt a kórállapotot az orvostudomány sokszor gyógyíthatatlannak tartja?

– Ez a legrosszabb abban, amit a pszichiátria tehet. Kimondja a megváltoztathatatlant, jósol. Vannak olyan kultúrák, szokásvilágok, például Srí Lankán, ahol a sámán összehívja a családtagokat, ha valaki olyan tüneteket mutat, amire mi azt mondjuk, hogy megbolondult. Három napig esznek, isznak, beszélgetnek. A sámán közben megpróbálja kifürkészni, megérteni, ki, kivel mit tett, ki sértett meg kit. Meggyőződése ugyanis, hogy a „beteg” azért szenved, mert valamikor valami történt a családjában, amit nem tudott feldolgozni. Amikor a rokonok aztán hazamennek, megbeszéli ezt a szenvedővel. Láss csodát, a legtöbbször eredménnyel.

Börtönmentalitás

– Nehéz a magyar valósághoz igazítani az elveidet. Azt mondod: gyógyszerek helyett meg kell változtatnunk az életünket, azokat a körülményeket, amelyek között élünk. Ez lehet, hogy Amerikában, Kanadában könnyedén megvalósítható. Az ember máshová költözik, új munkahelyet talál, új életet kezd. Itt szinte reménytelen. Marad az egyetlen és egyszerű kiút: pótszerekkel, gyógyszerrel, alkohollal, kábítószerrel tesszük elviselhetőbbé a létünket.

– Ez a börtönmentalitás. Szomorú. Bármilyen élőlény rosszul érzi magát ellenséges környezetben. De ilyenkor nem pszichoterápiára van szüksége, hanem környezetváltozásra. Az emberek esetében ez alatt elsősorban a kapcsolatokat értem, házasságot, barátságot, szülő-gyermek, avagy munkahelyi viszonyt. Ez mind „a környezet”. Én azt tartom, hogy szeresd magad, ismerd meg magad, és ehhez kreálj magadnak egy megfelelő környezetet. Ha valami rosszul működik az életedben, nem biztos, hogy mindenáron neked kell megváltoznod. Talán csak az a bajod, hogy nem találtad még meg a saját környezetedet. Ilyen a szexualitás is. Soha nem lehet tudni, hogy mi történik két ember között. Mert minden emberrel más ez az élmény. Tehát hibázhat az az orvos, aki úgy kezeli az impotenciát, hogy nem kérdezi meg: kivel is vagy te impotens. Próbáltad már mással is? A boldogtalanság legfőbb oka a „hatalom” nélküliség. Ha nincs elég erőm, azaz hatalmam arra, hogy úgy éljek, ahogy akarok, akkor boldogtalan vagyok.

– Biztos, hogy ez működik? Így működik?

– Ki kell próbálni.

– A szenvedélyek akkor uralják el az életünket, ha nem találunk helyettük vonzóbb, érdekesebb dolgokat. Téged idéztelek. Az előbbiek után meg kell kérdeznem, szerinted betegség valamilyen szenvedély rabjává válni?

– Rossz szokás. Miért lenne ez betegség? A cigarettázás betegség? Szokás. És nincs olyan sem, hogy alkoholizmus.

– Akkor minek nevezhetjük azt az állapotot, hogy valaki naponta leissza magát, majd esetleg jól elveri a feleségét is?

– Most kiről is van szó? Mert ha azt kérdezed, hogy mit tegyen a felesége, akkor azt mondom: hagyja ott. Szeretetből. Valaki, aki már ilyen szenvedélyben él, csak úgy tud szabadulni, ha rájön, hogy a szenvedélye katasztrófához vezet. Én nem mondanám soha egy ilyen embernek, hogy ne igyon. Hanem azt mondom, a harmadik pohár után már nem tudok igazi kapcsolatot teremteni veled, beszélek hozzád, de nem hiszem, hogy hallottad, amit mondtam. Ha továbbra is iszol, inkább nem fogok beszélgetni veled. Elmegyek. Az már az ő baja, hogy jó neki, ha ez történik, és tovább iszik, vagy elgondolkodik rajta, és megpróbálja abbahagyni.

– Nem vagyok biztos benne, hogy ilyen tudatosan lehet dönteni emberi kapcsolatokról.

– Pedig mindenki képes rá, legfeljebb nem akarja megtenni. Aki sokat iszik, választhat: vagy meghal, vagy azt mondja, ezt nem csinálom tovább. Az alkohol is egyfajta orvosság. Az ember saját magát gyógyítja vele. Ha megvonjuk tőle, akkor előjön a fájdalom, amelyet az alkohollal csillapított. Na, akkor kell ott lenni vele, és segíteni leküzdeni ezt a fájdalmat. Van egy esettanulmány, amely arról szól, hogy alkoholistáknak nagy adag LSD-t adtak be. Egyikük sem ivott soha többé. Ezt azzal magyarázták, hogy az LSD hatása alatt rájöttek, megértették, hogy mit is csinálnak. Az LSD ugyanis felébreszti az embert, segít – képletesen – meghalni, és aztán újjászületni.

– Ez már egy kicsit úgy hangzik, mintha népszerűsítenéd a kábítószer-fogyasztást. Az is köztudott rólad, hogy magad is kipróbáltad a különféle drogokat.

– Ha én hitelesen akarom elmagyarázni másoknak, hogy mi a jó és rossz ebben, miért és mikor veszélyesek, mit lehet ezekből az élményekből tanulni, akkor szükségem van személyes tapasztalatokra. Így el tudom mondani, hogy az LSD akkor veszélyes, ha nem tiszta, ha rossz környezetben van az ember, esetleg nem megfelelő társaságban. Én már le tudnék írni olyan körülményeket, amelyek között nem jelent veszélyt az LSD fogyasztása. A saját gyerekeimnek is azt mondtam, amikor nagyobbak lettek: szerintem nem fontos kipróbálni a drogokat. De ha mégis úgy gondolják, előbb kérdezzenek meg engem, hogy milyen módon tegyék meg. Kipróbálták, és nem szoktak rá.

– Az az érzésem, néha kísérletezel az emberek lelkével. Magad mondtad az egyik előadásodban, hogy a sokat panaszkodó pácienseidet elküldöd például egy világtól elzárt helyre, ahová kizárólag olyan eszközt vihetnek, kést, pisztolyt, kötelet vagy mérget, amellyel – ha magányos elmélkedésük közepette úgy gondolnák – könnyedén megölhetik magukat.

– Most dolgozom otthon egy nővel, aki már négyszer megpróbálta megölni magát. Hónapokon át úgy járt hozzám, hogy csak leült, nem mozdult, egy szót sem szólt. Aztán elkezdtem beszélni hozzá. Még viccelődtem is vele, hogy tulajdonképpen ő az én analitikusom. Mindent elmondtam neki, ami csak eszembe jutott. Amikor egyszerre váratlanul megszólalt, azt mondta, fél tőlem. Megkérdeztem, ugyan miért? Mert el akarom venni a szabadságát, válaszolta, azt a szabadságát, hogy megölje magát. Erre elmagyaráztam neki, hogy ezt senki nem veheti el tőle, mindnyájunknak tudnunk kell, hogy bármikor megölhetjük magunkat, különben úgy éreznénk, csak kényszerből élünk.

– Hosszú sorban állnak az ajtód előtt a páciensek?

– Soha nem hirdettem magam, még névjegykártyám sincs. Engem azok ajánlanak másoknak, akik voltak nálam. Most már valóban válogathatok közöttük. Nem az számít, hogy ki tud fizetni. Mostanában azokkal szeretek „együtt lenni”, akik jól beszélnek, akik nyelvileg kifejlettek, hiszen az én beszélgetős kúrám talán célravezetőbb az intelligensebb, verbálisabb, nagyobb szókinccsel rendelkező embereknél. Nekem nincsenek sémáim, begyakorolt technikáim. Nem tagadom el a pácienseim előtt, hogy én is küszködöm, elmondom a kudarcaimat is, mert akkor nem fogják szégyellni magukat előttem, nem fognak szenvedni attól, én bezzeg milyen tökéletes vagyok. Úgy fogom fel a kezeléseket, mintha beülnék a páciensem autójába, ő vezet, oda megyünk, ahová ő akarja. Ez nekem is élmény, hiszen sokszor olyan helyekre visznek el, ahol még soha nem jártam. Az az igazság, hogy nekem is szükségem van rájuk, nemcsak nekik rám. Azzal szoktam viccelődni, talán egyszer kigyógyítanak abból, hogy terapeuta legyek.

– Mi dönti el, hogyan avatkozol be valakinek a lelkébe, életébe?

– Ilyet én nem teszek! Ha azt szeretném kitalálni, hogy te most mire gondolsz és mi zajlik benned, akkor úgy néznélek, mint ornitológus a madarat. Inkább „táncolok” veled. Én csak részt veszek valamiben. Az együttlét a fontos, nem az, hogy a másik mire gondol. Csak azt tudom biztosan ugyanis, ami bennem történik, amit én érzek. Találgatni mások gondolatait, érzéseit olyan, mint egy idétlen levelezés, mintha mindig arról írnék neked Kanadából, hogy mi van Budapesten.

© Copyright 2002, 2002 Népszabadság.


Ecstasy tabletta adatbázis

Pszichonauták

DÁT2 Psy Help

RIASZTÁSOK

DAATH - A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Alapítás éve: 2001 | Alapító: Minstrel | Dizájn: Dose | Kód: Minstrel
Rendszer: Cellux | Szerkesztő: Gén

 

A személyi adatok védelmének érdekében a DAATH nem hoz létre saját csoportoldalakat a közösségi hálókon.