DAATH

A dolgoknak olyan egyszerűeknek kell lenniük, amennyire csak lehetnek, de nem egyszerűbbeknek.

Albert Einstein

 
KöszöntőGyarapodásAnyagokKönyvtárFórumKeresésKapcsolatok


Kategória:

Könyv


Kiadó:

Gigant Bt.


Kiadás éve:

1992 / 1992



Beküldő:

Minstrel


Szerkesztő:

Minstrel



Nyomtatható változat

Kapcsolódó témakör:

Feldmár András: Tudatállapotok szivárványa


Felkerülés ideje:

2003. január 25.


Utolsó módosítás:

2003. január 25.



Érdeklődés:

32787 letöltés
59 szavazat


Súlyozott pontszám:

4.67 pont


Szavazatok aránya:

85% kiváló
10% jó
0% átlagos
0% rossz
5% borzasztó



Értékelés:

kiváló

átlagos
rossz
borzasztó




Felmérés: ELTE kannabiszhasználat önkontrollja
Felmérés: MOKE országos orvosi kannabisz felmérés
Felmérés: Global Drug Survey 2021
Tiltás: (jan. 1.) szigorúbb ÚPA büntetési tételek
Tiltás: (szept. 24.) 207 anyag lett C-listás
Könyv: Ayahuasca – A Lélek Indája


Feldmár András:

A tudatállapotok szivárványa (II. rész)

Az előadások alapján szerkesztette: Kollár János és Nógrádi Szabó Zoltán.

IV. tétel

1992. október 8.

LSD és terápia. Dosztojevszkij és a halál. Asszimiláció és akkomodáció. Jonathan, a sirály. Kundalini, chakrák és a fuvola. A születés fázisai. LSD a csoportokban.

Én sem az LSD ellen, sem mellette nem szólok! Ez a szer egyszerűen csak van, és más, mint sok minden egyéb. Egészen különleges valami. Én nem vagyok a másság ellen sem. Csak az ellen vagyok, sőt, még az ellen sem vagyok, csak úgy érdekel és érdeklődöm az iránt, miért van az, hogy azokat az orvosságokat, amelyek az embert felébresztik, betiltják. Azok az orvosságok pedig, amelyek az embereket elaltatják, legálisak. Ez csak egy érdekes kérdés, és én nem tudom pontosan a feleletet. De szociológiailag, antropológiailag, pszichológiailag, politikailag ez nagyon fontos kérdés.

Az előadás előtt feltett kérdésre felelve: én nem mondtam azt, hogy a hipnózissal pontosan ugyanoda lehet menni, mint ahová az LSD-vel. Én azt mondtam, hogy ha az embernek már volt egy LSD élménye, akkor az után oda lehet menni a hipnózissal. Csupán annyit mondtam, hogy csak egyszer kell bevenni az LSD-t, s aztán nem kell érte fizetni, mert az élményt megkeresheti az ember hipnózissal, ha akarja. De az is lehet, hogy nagyon hasonló állapotokba lehet kerülni hipnózissal anélkül, hogy az ember valaha is bevett volna LSD-t. Az biztos, hogy meditációval az ember elkerülhet bárhová, olyan helyekre, ahová az LSD el tud vinni, s olyan helyekre is, ahová az LSD nem tud elvinni. De ez hasonló ahhoz, hogy valahogy el lehet jutni gyalog is innen Kamcsatkáig. De néha miért ne szálljon fel az ember egy repülőgépre? Az még nem jelenti azt, hogy a repülőgép jobb. Más. Van egy pesti barátom aki egész fiatal korában elhatározta, hogy soha életében nem fog repülőre ülni. Én nem bánom. Én nem mondom neki, hogy üljön repülőre. Az az ő elhatározása. De ha ő azt mondaná, hogy azokat, akik repülőre ülnek börtönbe kéne zárni, az nagy baj volna. Én magam használom az LSD-t néha-néha, és korábban használtam többször is, mert rettenetesen érdekelt az, amit kitárt előttem. Majd beszélek róla rendszeresebben is, és akkor majd meglátjátok, hogy vajon miért olyan érdekes. Ami ellen vagyok, az a szófogadás. Ha itt lenne egy zsák LSD, és azt mondanám, hogy vegyetek belőle, s most mindannyian megtudnánk, hogy ez mi, s ti szót fogadnátok nekem, az éppen annyira érthetetlen volna számomra és feldúlna, mint ha valaki azt mondja, hogy ha ideges vagy, akkor vedd be ezt az orvosságot, mert ez jó, s akkor te beveszed. Ez éppen olyan hülyeség lenne. A szófogadás az, amiről egy kicsit beszélnünk kellene, mert a szófogadás is egy tudatállapot, és szerintem az egyik legveszélyesebb tudatállapot, amibe egy ember belekerülhet.

Tulajdonképpen kétféle formában használtak az emberek komolyan LSD-t. Azt, hogy komolyan, úgy értem, hogy nem viccből, vagy nem bulira. Az egyiket úgy hívják, hogy „psycholitic”, a másikat pedig úgy, hogy „psychedelic”. A leghíresebb, ezzel foglalkozó pszichiáterek: Stanislav Grof és Timothy Leary. A különbség az, hogy a psycholitic kb. 100 mikrogrammos adagot, a psychedelic pedig 1500 mikrogrammos adagot jelent. Ez a normális dózis átlagos testsúly esetén. Minden orvosság hatása attól függ, hogy milyen nehéz az ember. Minél nehezebb vagy, annál többet kell bevenni. A psycholytic terápia egyszerre 100 mikrogrammot ad be, de általában úgy 35-120 alkalommal. Hetenként háromszor. A másik viszont egy életben csak egyszer alkalmazandó. Szóval nagy különbség. Ezek a terápiás órák általában úgy folynak le, mint rendes terápiás órák. Ha az ember le akar feküdni a sezlonra, akkor lefekszik, úgy beszélget, mint máskor, vagy ül. 100 mikrogramm LSD-vel lehet, hogy nem hallucinál egyáltalán, csak valami megváltozik, valami más lesz, olyan dolgokról, amiről valahogy nehéz beszélni, most könnyű lesz beszélni, amire az ember eddig nem emlékezett, most éppen emlékszik. Ha nem bízott és félt a terapeutájától, de a terapeuta valóban nyílt szívű ember, akkor az illető ezt megérzi, s majd megbízik benne. Ha nem, akkor az nagyon rossz terápiás óra, s utána nem megy vissza hozzá az ember. Az ember megérzi, hogy ki a másik. Három csoporttal dolgoztak: pszichotikusokkal, neurotikusokkal, és híres, elfogadott művészekkel. Az elfogadott művészek kb. a 20. óránál elérték a meghalás, újjászületés élményét. Tehát a 20. órában ők belekerültek egy olyan élménybe, amiben összekuporodtak, érezték, hogy nagy nyomás van rajtuk, nem tudták, hogy mi történik, s kérték, hogy az orvos segítsen. Az orvos csak azt mondta, hogy ez egy élmény, ezt csak érezni kell, ne csinálj semmit, engedd, hogy átvegyen, olyan, mint egy relaxáció, csak nézd, s érezd, hogy mi van. Ugyanez történt kb. a 70. óránál a neurotikusokkal, és a 120. óránál a pszichotikusokkal. Ami itt történik, az 1-től a 20-ig, vagy a 70-ig, az az események ugyanazon sorozata volt a művészek között, a neurotikusok között, a pszichotikusok között, csak több és több időbe telt. Majdnem úgy, mintha több szemetet kellett volna feldolgozni, kidobni, amíg az ember odaért, ahová akart érni. A művészeknek alig volt szemétjük, amin át kellett dolgozniuk magukat, a neurotikusoknak több s a pszichotikusoknak igen sok. De végeredményben az élmények pontosan ugyanúgy tárultak fel mind a három csoport esetében. Már ez önmagában azt jelenti nekem, hogy egy művész, egy neurotikus és egy pszichotikus nem három különféle ember. Mindannyian nagyon olyanok vagyunk, mint mások, csak valahogy másképp virágzunk, más ütemben, más ritmusban, más időben élünk.

A lényeg az, hogy amikor a halálújjászületés megtörténik, azután vannak más élmények, nagyon furcsa dolgok, hogy ezek más életek, előző életek-e, ebbe most nem mennék bele, de tény az, hogy az ember mindennapi életének a minősége ettől a ponttól drasztikusan megváltozik. Meg lehet érezni, hogy valami történt azokkal, akik ezen az élményen átestek. Ha megmérnénk, hogy mekkora ez után az élmény után az izomfeszültség a testükben, akkor az egész testre kiterjedő lazaságot tapasztalnánk; az emberek ekkor nem feszítik az izmaikat, csak ha kell. Nem feszültek azért, mert félnek vagy mert megszokták. Az arcuk megváltozik ez után az élmény után. Lágyabb lesz. S minél lágyabb egy embernek az arca, annál szeretetre méltóbbnak, annál szebbnek ítélik mások. Nem tudom, azt észrevettétek-e, hogy minél keményebb valakinek az arca, minél több feszültség van valakinek az arcában, annál csúnyább. Azt úgy megérezzük. Nagyon érdekes volt a pszichotikusokkal végzett „psycholytic” terápia. Ezt kórházban végezték. Az első 20-30 órában, amikor bevették az LSD-t, akkor teljesen olyanok voltak, mint más, normális emberek, és négy-öt óra után, amikor megszűnt a hatás, akkor újra kezdtek hallucinálni. A művészeknél épp fordítva volt. Ők normálisak voltak, amikor nem vettek be LSD-t, s majdnem pszichotikusok voltak, hallucináltak, amikor LSD-t vettek be. Tehát ilyen paradox hatása volt az LSD-nek a pszichotikusoknál. Ebből következtettek arra, hogy egy jó orvosságot találtak fel, ami segít a pszichotikusoknak. Éppen LSD kell a pszichotikusoknak, hogy ne legyenek többé pszichotikusok. És ez is történt. Azok, akik 120 óra után elérték a meghalás-újjászületés élményét, ettől a pillanattól fogva nem voltak pszichotikusok. És amennyire ezt követni lehetett – 5-10 évvel a terápia utáni időszakig – többé nem is lettek. Ez nem azt jelenti, hogy meggyógyultak. Ez azt jelenti, hogy lehet, hogy az életünkben akár van LSD, akár nincs, valószínűleg teszünk néhány ilyen hurkot, s ezek a hurkok a régi határokat jelentik. A régi határok nemcsak olyan dolgokra vonatkoznak, hogy hogyan határolom el magam másoktól s a világtól, hanem arra is, hogy hogyan darabolom fel a világomat, kit szeretek, kit nem szeretek, mit engedek meg magamnak, mit nem engedek meg magamnak.

Amikor határokról beszélek, akkor mindenféle határra gondolok. Mindenféle megkülönböztetésre. Az ember vagy valamilyen módon bekerül egy ilyen pszichológiai állapotba, vagy ilyen körülmények közé utazik. Például Dosztojevszkij minden orvosság nélkül, minden LSD nélkül leírta egyszer, hogy elment egy kisvárosba, kis hotelben aludt, s éjjel úgy érezte, hogy most meg fog halni. Lehet, hogy szívrohamot kapott, nem tudjuk, hogy mi történt vele. De leírta, hogy a halál angyala meglátogatta, s az angyal szárnya, teste szemekkel volt tele. Valahogy megállapodtak, hogy most nem fogja elvinni őt, de majd visszajön érte. Minden alkalommal, amikor a halál valakit meglátogat s nem viszi el, akkor levesz egy pár szemet a testéről, s otthagyja annál, akit meglátogatott. Tehát azt írta, hogy attól a perctől kezdve két pár szeme volt. Egy régi pár szeme, s ez az új pár szeme, amit a halál hagyott ott. Attól fogva amit írt, azt mind a halál szemével látta meg. Szerinte azért lett elfogadott és híres író, mert a halál szemén keresztül nézte az életet. De nem mindig. A kezében volt a választás. Néha tudott hétköznapi szemekkel nézni, de ott voltak azok a szemek is, amit a halál hagyott nála. Ez pontosan ilyen élmény volt; a régi határai elvesztek, átment egy ilyen hurkon, aminek az élménye az volt, hogy na, itt most mindennek vége. Olyan káosz van, hogy az ember azt hiszi, meghal, megbolondul, nem tudja, mi történik, mert a határok elbomlanak, mert ez sem az, meg az sem az, s az ember egész világa darabokra törik. Az ember azonban általában minden segítség nélkül kilép ebből a burokból, s új határokat talál. Tehát a világot másképp tudja látni. Ez olyan, mintha most már azokkal a szemekkel néznénk a világot, amit a halál hagyott ott. Meghaltunk. Valami meghalt. A régi – az, hogy kik voltunk, s hogy éltünk, hogyan láttuk a világot, hogyan éreztük egymást – megszűnt, s a keletkező élmény egészen más. Én nem mondom azt, hogy jobb, de általában magasabb rendű, mint az előző.

Piaget, amikor gyerekekkel dolgozott, leírt egy ilyen tanulási formát. Ezt a folyamatot úgy hívja, hogy asszimiláció, a változási pontot pedig akkomodációnak nevezi. Ő persze csak gyerekekről beszélt. Szerintem az egész életünkön keresztül így tanulunk. Az asszimiláció azt jelenti, hogy van egyfajta struktúra bennünk, amivel próbáljuk megérteni a világot és egymást. És addig, amíg a világ komplexitása belefér abba, ahogyan próbáljuk a világot asszimilálni, minden rendben van. Ezt nem akarjuk feladni, mert nagyon örülünk, hogy így értjük a világot. De ahogy növünk, a világ egyre komplexebb lesz körülöttünk, egyre nehezebb lesz asszimilálni. Ekkor a gyerekek rettenetesen frusztráltak lesznek, nyűgösek s olyan utálatosak, hogy szinte kiállhatatlanná válnak. Ekkor gyakran betegek is lesznek, s mikor meggyógyulnak, akkor okosabbaknak látszanak, megnyugszanak, és már nem olyan utálatosak. Akkor már megint asszimilálnak, átmentek egy nagy káoszon, s egy magasabb színvonalon egy új struktúrát készítettek, amiben meg lehet érteni a világot. Ez sokkal többet fog fel, mint az előző. Ekkor ez megint eltart egy jó darabig, ez alatt minden nagyon jó, aztán megint utálatosak lesznek, s megint nehéz lesz az élet. Akkor megint létrejön egy ilyen akkomodáció. Az egyik esetben a világot asszimiláljuk, a másik esetben pedig nekünk kell megváltoznunk ahhoz, hogy a világban tudjunk élni. Egyszer a világot emésztjük, másszor a világ emészt minket. Aki megakad valamelyik ponton, annak nagy baja lesz. Előfordul, hogy valaki megakaszt minket, például, ha a szüleink, akikkel élünk, megálltak az „ötödik lépcsőn”. Ha a szüleink megálltak az ötödik lépcsőn, nekünk pedig már a hatodikra kell lépni, akkor a szüleink mindent meg fognak tenni, amit csak tudnak, hogy meggátoljanak minket a továbblépésben, mert abszolút nem értenék meg, hogy mi a fenét csinálunk. Ahhoz, hogy megértsék, egy akkomodációs ponton kellene átmenniük. És ha ők elhatározták, hogy a világukat olyan szimplának fogják tartani, amilyennek addig megismerték, hogy nekik már elegük volt az akkomodációból, sőt többet ők ilyet nem csinálnak, amíg meg nem halnak, hát akkor végül is ők már lelkileg meghaltak. A testük él, de a lelkük meghalt. És akkor tudat alatt mindent meg fognak tenni, amit csak tudnak, azért, hogy minket is megöljenek, hogy minket is ott tartsanak, ahol ők vannak, hogy megértsük egymást.

Végül is egy család vagyunk ugye, hát akkor miért ne legyünk mindannyian halottak? Szóval lehetséges az, hogy aki pszichotikus, vagy skizofrén, megakadt egy ilyen létrehozó hurokban.

Az LSD nem strukturálisan változtatja meg az ember agyát, hanem valahogy – nem tudom hogy – energiát ad ahhoz, hogy az ember kiperdüljön ebből a hurokból. Ne visszamenjen, hanem kiperdüljön. Tehát, ha itt valahol meg vagyok akadva, akkor minden pszichiáter, minden pszichológus, minden terapeuta, a szüleink, a tanáraink, mindenki ide akar engem visszanyomni. Az LSD pedig olyan energiát ad, hogy kipördülök innen. Amikor már ide kikerültem, akkor már nem lesz semmi bajom, mert akkor már nincs, ami elakaszt. Esetleg az lesz a bajom, hogy kevés barátom lesz, mert nem sokan vannak ott. Létezik egy könyv, amelynek a címe: Jonathan Livingston Seagull. (Magyar változat: Richard Bach: Jonathan, a sirály, Édesvíz Kiadó, 1984 – a szerk. megj.) Ez nagyon jó történet. Arról szól, hogy ez a sirály, nagyon szeretett magasan repülni. De amikor felszállt, mindig azt hitte, hogy valami nincs rendben vele, mert ezt mást sirályok nem csinálták, senki sem volt ott, így hát nagyon egyedül érezte magát, aztán visszaesett, visszajött. Próbálta elmondani a barátainak az élményét, hogy azok vele menjenek, de ők nem tudtak vele szállni. Egyszer elhatározta, hogy addig repül fel, ameddig csak tud, még ha ez az életébe fog is kerülni. És elhatározta, hogy ha nincs ott egy barátja sem, egy lélek sem, akit ismer, akkor is otthagyja azokat, akik csak alacsonyan tudnak repülni, mert az olyan unalmas, hogy nem érdemes azon a szinten maradni. Tehát, ha egyedül lesz egész életében, akkor is felmegy olyan magasra, ahol jól érzi magát. A kellemes meglepetés számára az volt, hogy ment-ment, és egy darabig ugyan senki sem volt, de akkor egyszerre csak talált egy réteget, ahol nagyon jól érezte magát, s nem volt egyedül, ott voltak más sirályok is. Azok a sirályok azonban, akik lent voltak, nem is tudták, hogy ott fönt vannak más sirályok. Addig, amíg az ember oda nem kerül, ahová valóban tartozik, addig nem tudja soha, hogy van-e valaki más ott. Csak akkor tudja meg, ha már ott van. Tehát szerintem, amikor az ember olyan magasra megy, annyi létrehozó hurkon keresztül megy át, emennyin csak képes, akkor látja meg, hogy ki van ott, akkor látja meg, hogy kivel lehet ott találkozni. Szerintem azért maradunk alacsonyan, mert félünk egyedül lenni. Visszatart az a rettegés, hogy ha én teljesen úgy szárnyalok, ahogy én akarok szárnyalni, s azt csinálok, amit én akarok, és nem fékezek, s megyek úgy ahogy tudok, akkor egyedül leszek. Meg kell próbálni. Mindenki úgy határoz, ahogy akar. Lehet, hogy sokkal kellemesebb hülye társaságban élni, mint egyedül okosnak lenni. De az nagyon kellemetlen, amikor a saját szülei, a saját tanítói elgáncsolják az embert, mert ők nem akarnak elszakadni, elválni tőlünk.

Most áttérek egy kicsit a „psychedelic” hatás elemzésére. Ami a „psycholytic” hatás alatt történik néha 20, néha 60, néha 120 óra alatt, a „psychedelic” hatás során pontosan ugyanúgy történik. A meghalás-újjászületés, a létrehozó program megélése azonban kb. a 7. órában következik be. Tehát, ha az ember 1500 mikrogrammot vesz be, mindez nagyon gyorsan, nagyon erősen valósul meg, kb. 4-8 óra alatt. Új élmény azonban nem keletkezik. Tehát mindent meg lehet érezni a kicsi adagokkal ugyanúgy, mint a naggyal, csak az idő változik. Ebből az ember megint arra következtethet, hogy az LSD valamit csinál, és ez rettenetes energiát szabadít fel. Ez az energia bennünk van, csak le van fojtva, s az LSD kinyitja. Hát mi lehet ez az energia?

Sajnos a nyugat-európai, amerikai civilizációban erre nincs modell. Viszont a hindu és a buddhista pszichológiában van. Őket ez egyáltalán nem lepné meg. Például Timothy Leary barátja, munkatársa, Richard Albert is pszichológus volt. Elment Indiába, s talált magának egy gurut, egy tanítót, aki tudta, hogy Albertnek volt egy csomó LSD-je a zsebében. És azt mondta: mutasd, adjál egy kicsit! És kinyújtotta a tenyerét. Albert beletett egyet. Az olyan 300 mikrogrammos volt. A guru azt mondta, adjál többet, ez semmi! Albert belepakolt vagy 2000 mikrogrammot ennek a kis indiai mesternek a markába. Ő meg megette az egészet. Albert nagyon izgult, hogy most mi lesz. Egész nap figyelte a gurut, nem volt messzebb tőle, mint két méter, ez a kis ember meg csak ült a meditáció pózában, összefont lábakkal, s csak mosolygott, s a szemei tele voltak olyan kis szikrákkal, de az ő szemei mindig tele voltak olyan kis szikrákkal. Tehát abszolút semmi változás nem volt látható. Ezek a mesterek olyan energiával dolgoznak, amelyet úgy hívnak, hogy a kundalini. A kundalini olyan energia, amelyet úgy képzelnek el, mint az ember gerincoszlopának az alján ülő kis kígyót. Mindegyikünknek van, igen nektek is, pontosan a feneketek és az ivarszervetek között, ott van az a kis bőr, a fölött ott van ez a kígyó. Ott ül, és harapja a saját farkát. Cumizik. Azért nincs energiátok, azért alusztok el mindjárt, mert ott lent cumizik ez a kígyó. Szerintem képletesen azt lehetne mondani, hogy amikor az ember bevesz egy kis LSD-t, akkor a kígyó azt mondja, hogy hmm, nem kell cumizni, most már elindulok. S hová indul a kígyó? A kígyó nem cumizik, elengedi a farkát, s kezd felmenni a gerincoszlopban. Ezeket az érzéseket határozottan lehet érezni, amikor az ember bevesz LSD-t. Megy följebb és följebb, és egyszer csak kijön az ember feje tetején. Mindig az ember feje tetején jön ki. Tehát azok az egyiptomi szobrok és képek, amelyeken a fáraónak vagy a feleségének egy kígyó ott jön ki, azt jelentik, hogy ők már ismerték a kundalinit. Csak mi felejtettük el, hogy ilyen van. Sok más nép nagyon jól tudta, hogy mi az a kundalini. Lehet, hogy más nevet adtak neki, de erről beszéltek. Hét ilyen energiaközpont van a testünkben. Ezt a kínaiak is tudják, akiknek az orvosaik akupunktúrával foglalkoznak.

Hét emeletet kell a kundalininek megtenni. Az első az, ahol a kígyó harapja a farkát. Ezen a szinten a legfontosabb problémánk az, hogy ne haljunk meg, tehát ha például leesnék egy sziklafalon, s megkapaszkodom egy sziklán, s az ujjaim véresek, s éppen úgy lógok ott a sziklafalon, akkor a pszichológiai állapotom ez. Az az állapot, amikor az ember úgy érzi, hogy az egész élete csak erre jó. Rettenetesen fél, hogy tesz egy rossz mozdulatot, és meghal, senki sem segít, a fogait összeszorítja, és az egész élete ilyen. Hát, nagyon sokan vagyunk, akiknek csak erre telik. Akkor a kundalini nem megy sehova. Az ilyen ember például, aki annyira fél, s annyira kapaszkodik, aki annyira fél attól, hogy egy rossz mozdulat és leesik és meghal, annak nem lesz olyan nagyon magas a szexualitás iránti érdeklődése. Amikor egy ilyen sziklafalon lógok, akkor nem érdekelnek a nők.

Ezt azért mondom, mert a második emelet a szexualitás központja. Tehát, ha már nagyon érzitek a szexualitásotokat, akkor adjatok hálát az Istennek, mert akkor már nem féltek annyira, s akkor a kundalini talán már nem mindig szopja a saját farkát, akkor már egy kicsit följött a gerincoszlopban. Ez tehát a szexualitás központja. Amikor a kígyó itt van, akkor az embert nagyón érdeklik a testi élmények, a mozgás, a szagok, a tapintás, az ízlelés s különösen a szexualitás.

A harmadik chakra a köldök alatt van. Ha már ide feljön a kundalini, akkor a hatalom központjába jut. Az ilyen embert már nemcsak a szexualitás érdekli, hanem az is, hogy vetélkedjen valakivel. Vagy az, hogy valakit felpofozzon, valakibe belerúgjon. Vagy az, hogy valaki fölött uralkodjék.

Tehát amikor az ember katona, akkor nagyon itt él. Ha ő maga nem is, mert ő csak túl akarja élni az egész dolgot, de a fölöttesei nagyon élvezik ezt. Hogy ráléphetnek, hogy azt mondhatnak neki, amit akarnak, hogy az uralmuk alatt van. A hadsereg nagyon a harmadik chakra. Ez tehát a hatalom chakrája.

A negyedik a szív-chakra, tehát ha a kundalini ide följön, akkor az ember már úgy érzi, hogy szeretni is tud. Eddig nincs szeretet, eddig csak használat van. A szeretet csak itt nyílik föl. És mint már mondtam, a szerelemnek és a szeretetnek semmi köze sincs egymáshoz. Ez az a szeretet, ami csak adni akar, és nem kér semmit. Ez az a szeretet, amikor olyan élményem van a másikról, mintha a másik én lennék. Tehát nincs meg az a határ, hogy ez én vagyok, az te vagy. Ha neked kell valami, az ugyanolyan, mintha nekem kellene valami. Tehát ekkor mindenemet megosztom veled. Sőt, ha neked kell valami, akkor odaadom mindenemet, amim van. Ez a szeretet. Ez itt történik. Mindegyik chakra lehet zárva vagy nyitva. Úgy képzeljétek el az egész léteteket, mint egy furulyát, s a chakrák a lyukak rajta, amit a kezetekkel befoghattok. Ha ki tud jönni a kígyó, akkor nyitva van, ha nem tud kijönni, akkor csukva van a lyuk. Például, ha a szív csukva van, akkor nem szeretek senkit. Néha azt sem lehet tudni, hogy nyitva van vagy csukva van, s az ember nem tudja addig, amíg ki nem nyílik. Ha egész életedben csukva volt, akkor nem is tudod, hogy milyen az, amikor nyitva van. De ha egyszer kinyílik, akkor döbbensz rá, hogy ez olyan más, ilyen még nem volt.

Az ötödik a torok-chakra. Ha az ötödik chakra nyitva van, akkor az ember úgy érzi, hogy mindenből elég áll a rendelkezésére. Nem kell izgulni, nem kell harcolni, hogy több pénze legyen, hogy több kenyér legyen, több gyümölcs legyen, van mindenből elég, mindegyikünknek fog jutni valami. Tehát, ha ez nyitva van, az a bőség érzését jelenti. Ha csukva van, akkor az ember úgy érzi, hogy semmiből sincs elég. Hogy éhen fog halni, s harcolnia kell minden kicsi dologért.

A hatodik chakra, a homlok közepén van. Amikor ez nyitva van, akkor az ember tudatában van annak, hogy mindannyian egyek vagyunk. Amikor csukva van, akkor úgy érezzük, hogy semmi közünk sincs egymáshoz.

A hetedik a fejtetőn van, s mikor nyitva van, akkor tudjuk, hogy csak egy valami van. Nem csak azt tudjuk, hogy mi mindnyájan egyek vagyunk, hanem azt is, hogy csak egy valami létezik. És az a minden. Mikor csukva van, akkor minden másnak látszik. Az úgynevezett kozmikus tudatállapotot akkor értjük meg, amikor ez a kundalini kilép a fejünk tetején át.

Volt egy ember, akit Bathinak hívtak, kanadai orvos volt, s nyolcvan éve leírt kb. 300 történetet olyan emberekről – meg is nevezte őket – akik emlékeztek arra, hogy pontosan melyik évben, hogy s miként jöttek rá arra, hogy minden egy. Arról írta tehát a történeteket, hogy ezek az emberek hogyan érték el a kozmikus tudatállapotot. Az érdekes az volt, hogy ez a 100-150 ember, akivel beszélt mint orvos, mind az ötvenedik életévük után érték ezt el. Ezek az emberek természetesen nem használhattak mind LSD-t. Tehát lehetséges, hogy az LSD olyan dolog, amivel az ember be tud lesni oda, ahová el lehet jutni. Ahová vagy elkerül az ember, vagy nem. Ezeknek az embereknek, akik elmesélték a történetüket, spontán létrejött az az élményük, hogy valami energia kilőtt a fejükön, és percekig, vagy órákig az a szubjektív élményük volt, hogy ez örökké tart, az idő megállt. Abban a pillanatban nem volt idő.

Az én személyes élményem az volt, hogy amikor odafelé mentem – nem akartam, csak odafolytam valahogy – akkor volt egy óra előttem, aminek volt másodpercmutatója és a rádióban valaki híreket mondott. Az érdekes az volt, hogy amikor ez megtörtént, s néztem az óra másodpercmutatóját, az megállt, s nem mozdult. És a hang a rádióban megállt egy szónál, és nagy csend volt. S akkor az óra, s az a nagy csend az örökké tartott, ott nem volt idő. Erről nehéz beszélni, mert beszélni csak időben lehet. De ott semmi nem mozgott. S ezután a teljesen idő nélküli valami elolvadt, mintha kiestem volna belőle. Nem olyan érzés volt, mintha megszűnt volna, inkább olyan, mintha mindig is lett volna. Erről nem tudunk. Ebbe néha csak úgy beleesünk, s mikor tudjuk, hogy ott van, akkor kiesünk belőle. Én is úgy éreztem, hogy kiestem belőle. Tulajdonképpen semennyi idő sem telt el, de ebben a folyamatos időben az történt, hogy valahogy belevágtam egy pontjába, és ott maradtam nagyon sokáig. Mikor kiestem, akkor pontosan ott voltam, ahonnan elindultam. Tehát megállt az idő. Ez nem csak az én élményem, ez olyan élmény, amiről sok pszichotikus és skizofrén is beszél, de például egy olyan orvos, akinek még soha nem volt ilyen élménye, azt hiszi, hogy na ez is egy szimptóma, ami alapján le lehet írni, hogy beteg az illető. Pedig nem beteg, csak valamire rájött, amire mások még nem jöttek rá. Nem tudom, hogy ez hogy van s miért van, de így van. Egyes költők ismerik ezt, egész biztos vagyok benne, hogy Dosztojevszkij is tudott erről, és sok más olyan ember is, aki rájött, hogy van valamilyen másféle élet, vagy életforma is, mint az, amit a legtöbben általában élünk.

Ezt a kundalini energiát nemcsak LSD-vel lehet felerősíteni, hanem például lélegzéssel is. Nincs törvény a lélegzésre. Aki lélegezni akar, az lélegezhet olyan módon, hogy a kundalini elinduljon. Kétféle lélegzést ajánlok. Egyiket se csináljátok egyedül, csináljátok valakivel, aki elkap benneteket, ha elájultok, vagy ha az idő megáll, vagy megijedtek. Normálisan úgy lélegzünk, hogy lassan be, és egész gyorsan ki. Ha ezt megfordítjátok, gyorsan be és lassan ki, akkor ezzel nagyon érdekes dolgokat lehet csinálni. Ha így lélegeztek körülbelül félórát, ez is felizgatja a kundalinit. Vagy ha ez nem tetszik, akkor lehet erős kilélegzéssel lélegezni, kb. félóráig. Ez a tűzlélegzés. Létezik egy kundalini jóga, s ez a lélegzés, amit másodjára említettem, a kundalini-jóga alaplélegzése. Akármi történhet, lélegezzetek!

A chakrák bármilyen kombinációban lehetnek zárva vagy nyitva. Mindegyik lehet csukva, akkor nagyon fáradt kis ember vagy, de aztán az egyik kinyílik, a másik becsukódik. Úgy lehet az embernek játszani önmagán, vagy másnak játszani valakin, mintha furulyázna. Milyen ember az például, akinek a kettes és a hármas van nyitva? Vagy milyen nő az? Olyasvalaki, aki a szexualitást arra használja, hogy a hatalmát érezze. Aki nem azért szexuális, mert az olyan jó érzés, hanem azért szexuális, hogy erősnek érezze magát. Tehát olyan, aki győzni akar a szexualitásával. Az összes szado-mazochista dolog mind kettes-hármas. Az, aki például megerőszakol valakit, az kettes-hármas. Ha csak hármas lenne, akkor csak megverné az áldozatát. Nagyon sok ember élvezi ezt, ez az amit soha nem tudtam megérteni, hogy mi ebben a jó, ezen még dolgozom. Biztos van benne valami jó, mert nagyon sokan csinálják. Nők is, férfiak is.

Mondjuk, hogy a kettes-négyes van nyitva. Ennek már egész más íze van. Szerintem a világon a legjobb dolog ez. Ennél jobb nincs. Ha ott áll valaki kettes-négyessel nyitva, meg egy másik valaki kettes-négyessel nyitva, s megtalálják egymást, az azt jelenti, hogy mind a kettő nagyon szereti egymást, nagyon vigyáznak egymásra, segítik egymást, a szívük nyitva van, minden jót akarnak egymásnak, és kívánják egymást, s olyan energia van közöttük, hogy a szexualitás, szinte felrobban köztük.

Kapcsolatokban nagyon gyakran előfordul az, hogy négyes van, kettes nincs. Ez is jó, de nem olyan izgalmas. Ha kettes van, négyes nincs ez nagyon jó, de rettenetesen veszélyes. Rövid időre, úgy egy estére lehet csinálni. Esetleg kettőre. A baj ott kezdődik, ha valaki szeret és kíván, de a másik csak szeret és nem kíván. Ez nagy baj. Ez általában inkább fuvola, mint furulya. Mert azt hiszem – ezt nektek meg kell találnotok önmagatokban – vannak olyan lyukak, amelyek együtt működnek, mint a fuvolán. Ha az egyik kinyílik, akkor egy másik is kinyílik. Úgy együtt, össze vannak kötve. Nem hiszem például, hogy a hármast és a négyest egyszerre ki lehet nyitni. Olyan nincs, hogy valaki hatalmat akar, és szeret egyidőben, ez teljesen kizárt dolog. Az ember vagy hatalmat akar, vagy szeret. Vannak kombinációk, amik nem működnek egyszerre. Hogy pontosan melyek azok, azt találjátok ki!

Ha már beszéltem az LSD-ről, beszélnék kicsit többet. 1940-ben, úgy emlékszem, hogy akkor fedezték fel az LSD-t amikor én születtem. Egy Hofmann nevezetű ember Svájcban kísérletezett valamin, nem is tudom min, de összeállított LSD-t, ami nem csak szintetikus, mert egy penészben található, amit argonnak hívnak. Ez a rozspenész, ebből csinálta az LSD-t. Ez tehát egy étel. Ha a rozsból lehet kenyeret, akkor a rozspenészből lehet LSD-t csinálni. És főzni is kell. Úgy látszott nem volt jó, állatokon kipróbálta, de nem nagyon érdekelte, s aznap, amikor hazabiciklizett – biciklin járt haza a laboratóriumából – úgy félúton elkezdett hallucinálni, a fák elkezdtek hullámozni, a föld megnyílt előtte, s nem tudta, hogy mi van vele. Gyorsan hazament, lefeküdt az ágyba, s ott hallucinált vagy négy órát. Nem tudta, hogy valamit evett, ami megmérgezte, vagy agybaja van, halvány lila gőze sem volt arról, hogy mi történt. Minthogy azonban tudós volt és tudományos módon akarta tanulmányozni, hogy mi történt, gondolta, hogy ha ez az LSD-25, amivel éppen kísérletezett, csak egy módon kerülhetett be a testébe; fölszívódott a bőrén át. Egy-két csepp ráspriccelhetett, mert a szájába nem vett semmit, nem adott be magának semmit, tehát a bőrén keresztül szívódhatott föl. Ekkor nagyon érdekelni kezdte a dolog, mert rájött arra, hogy olyan pici adag elég volt erre, amit alig lehet mérni. A mikrogramm nagyon pici mennyiség. Ilyen hígításban más orvosságok szinte egyáltalán nem is hatnak. Ez érdekelte legelőször, hogy hogyan hathat a szer a bőrén keresztül felszívódva – már az akkori orvosok is tudták, hogy nem egy jó módszer, ha aszpirint raksz a bőrödre, hiszen attól még nem fog a fejfájásod elállni. Ezután megpróbálta még egyszer, s juj de milyen hallucinációi voltak! Akkor már tudta, hogy mit talált. Tudta, hogy itt van valami, ami nagyon érdekes, és elkezdett vele dolgozni. Így fedezték fel, véletlenül.

A másik hely, ahol LSD-t lehet találni, az a szülő anya [Nem igaz; az LSD egy félszintetikus szer, nem található meg növényi, állati vagy emberi szervezetben - a szerk.]. Van a szülésnek egy késői része, ahol nagyon sok nő – nem mindenki, de sokan – úgy érzi, mintha megbolondult volna. Nem tudják, hogy most szülnek, vagy ők születnek, nagyon összekeverednek az élményeik. Ilyenkor jó, ha valakinek megfoghatja az ember a kezét, ha valaki lélegzik vele, mert a szülő nő ekkor elfelejti, hogy lélegezni kell. Ez azért történik, mert az LSD-hormon emlékezteti a nőt a saját születésére. Az ő születési emléke és a mostani szülés élménye teljesen összekeveredik. Ez a magzat, az újszülött első LSD élménye, mert az LSD belé is bejut. Később tehát, ha valaki véletlenül, vagy szándékosan bevesz LSD-t, az azonnal emlékezteti az embert az utolsó hasonló élményére. Ilyen pedig akkor volt, amikor születtünk.

A szülésnek négy fázisa van:

1. Extázis bent. Ez az az időszak, amikor még bent vagy az anyádban, s még minden rendben van. Még mindig van egy kis hely, sok az oxigén, nagyon jól érzed magad. Ennek az első kontrakciókkal, az első szorításokkal vége szakad.

2. Nincs kijárat (No exit). Ekkor már érződik a nyomás mindenfelől, de a méhszáj még nem nyílt ki, még mindig be van záródva. Valaminek történnie kellene, de semmi nem történik. Úgy érzi az ember, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat, hogy ez már így nem mehet tovább. Ez a magzat szubjektív érzése. Mindannyian átestünk ezen, hacsak ki nem vettek bennünket az anyánkból, mielőtt a szorítások kezdődtek. Akit császármetszéssel kivettek, az ilyenről nem tud. De annak se jobb.

3. Véres csata. Amikor a méhszáj kinyílik, akkor a gyerek egyfajta dugóhúzószerű mozgással jön ki, s ez azt jelenti, hogy rettenetes nagy a súrlódás. Tehát bőr a bőrön, nyálkahártya, nyálkahártyán súrlódik. Mint gyerek, azt érzem, hogy már kirobbanok onnan, elegem volt, rettenetes hosszú ideig voltam bent összenyomva, most már jövök kifelé, s aki elém áll, aki meg akar állítani, engem nem érdekel, ha szétvágom, szétrúgom is, kijövök, ha mindenki meghal, akkor is. Vannak olyan emberek – halvány gőzük sincs, hogy az érzésük innen ered – akik nagyon félnek repülőgépen repülni. Az egyik nőbetegem beszámolt arról, hogy amikor repült – egész rövid, olyan kétórás repülőút volt – abban a pillanatban, amikor a repülő földet ért, megállt, s az emberek fölálltak, az ő széke pedig hátul volt, majdnem szó szerint, az emberek hátán és fején rohant ki, hogy ő legyen az első, aki kijön, mert már nem bírta a szorítást. Tehát repülőn, repülőutakon, az ember átélheti a saját születését. Miért? Mert abban a pillanatban, amikor a repülőajtót becsukják, akkor tudod, hogy addig nem fogják kinyitni, amíg oda nem érsz. Ha repülőút olyan hosszú, mint amit én tettem meg Vancouverből ide, tehát kb. 12 óra, az egy 12 órás „no exit”. Akinek ezek az emlékei nagy intenzitással törnek fel, az abban a pillanatban, amikor kinyitják az ajtót, már ott akar lenni a nyitott ajtónál, és nem érdekli, hogy kinek a fejére lép, vagy kinek a bordáját töri el, hanem teljesen bedobja magát, s megy a „véres csatába”.

4. Extázis kint. Ez a véres csatából alakul ki. Az ember érzése az, hogy végre lélegezni lehet, a nagy nyomásnak vége, nincs súrlódás, az ember veszi az első lélegzetét, s ekkor minden rendben. Ebben a szakaszban azért van egy kis negatívum is, amit úgy hívnak, hogy a „köldökzsinór traumája”, mert éppen akkor, amikor az ember már nagyon örül, hogy kint van, elvágják a köldökzsinórt. Amikor az ember az LSD alatt ezt átéli, akkor rettenetesen fáj a köldöke. Mintha késsel beleszúrna valaki az ember köldökébe. Éppen ennek a nagyon rózsás érzésnek a kellős közepébe érkezik ez a tőrszúrás. Ezt a legtöbb ember így éli át.

Ez a születés négy fázisa, ami még nagyon sok mindenben megnyilvánul. Amikor az ember bevesz egy kis LSD-t, az valamelyik fázisba bejuttatja, és látható, hogy az 1-es és a 4-es pozitív, nagyon jó, a 2-es és a 3-as pedig nagyon rossz. Olyan ez, mind a rulett. Az ember belekerülhet az 1-esbe, 2-esbe, 3-asba, vagy a 4-esbe és persze az egész élet olyan, hogy na jó, azt hitted, hogy kijöttél, most már extázis van kint, de sajnos a kinti az mindig belsővé válik. Minden kint-bői egy bent lesz. S egy kis idő után ebből az extázis kint-ből lesz az extázis bent, s akkor megint ki kell szabadulni. Ezen megint át kell esni, újra és újra. Az ember halála is ilyen; nagyon sok ember úgy hal meg, ahogy született, tehát rávetíti a halálára a születését. Az érzések pontosan ugyanilyen sorrendben jelentkeznek. Amikor az LSD hatásának vége, és a kundalininek elege van, s összeesik, visszamegy a gerinc aljára, akkor az ember bent marad az egyik ilyen fázisban. Tehát 50% az esélye annak, hogy rettenetes helyen jön ki az ember, és 50% annak, hogy nagyon jó helyen jön ki. Soha nem lehet tudni. Ha jó helyen jön ki az ember, az nagyon jó. Ha rossz helyen, akkor újra kell LSD-t bevenni, ismét el kell a kereket indítani. Akkor megint 50% az esélye annak, hogy jó helyen jön ki, s 50% hogy rossz helyen. De minden alkalommal, amikor belemegy az ember, tanul valamit. Minden alkalommal valami mást fedez fel ezekben a régiókban.

Hogy mennyire rávetíti ez az életünkre a jegyét, az abban is megmutatkozik, hogy nem lehet eljutni a „no-exit”-ből, az „extázis kint”-be a „véres csata” nélkül. Ez az jelenti, hogy ha valahol az életben egy olyan helyzetbe kerülünk, aminek olyanok az érzései, mint a „no exit”-nek, akkor lehet, hogy nagyon-nagyon sokáig olyan helyzetben maradunk, s nem tudunk onnan elkerülni, mert nem akarjuk a véres csatát elviselni. Abba nem akarunk belemenni. Ha a véres csatát valaki nem akarja megvívni, akkor rengeteg ideig a „no exit”-ben marad. Egy házasságban ez például azt jelenti, hogy amikor az ember házasságot köt, akkor először a mézeshetekben, az „extázis bent” érzése uralkodik. Az ember azonban érezheti néha, hogy na, most egy kalitkába kerültem, s innen nem lehet kimenekülni. Mondjuk, hogy a házasság nem jó. Ekkor az ember tűri és tűri, s nem mer kikerülni belőle, mert azt csak egy módon lehet megvalósítani. Verekedni, vagy veszekedni kell. Nem lehet csak úgy szépen az 1-esből a 4-esbe átjutni. Tehát lehet, hogy az ember évekig ebben a fázisban van, majd elmegy az orvoshoz, és azt mondja, hogy depressziója van, s orvosságokat szed. Minek? Nem az a baj, hogy depressziója van, hanem az a baj, hogy abból a helyzetből nem mer kijönni, mert fél a véres csatától.

Vajon miért fél az egyik ember jobban tőle, mint a másik? Nem mindegyikünk számára volt ugyanolyan a véres csata. Például, ha én úgy születtem volna meg, hogy az anyám közben meghal, képzeljétek el, hogy mennyire félnék a véres csatától, mert valahol, nagyon mélyen, bennem az élne, hogy ha ki akarok törni valamiből, ami már nekem nem jó, akkor az, akit otthagyok, meg fog halni. S nem vállalom el a bűntudatot. A keresztények gyakran beszélnek az eredendő bűnről. Szerintem az eredendő bűn az, amit biológiailag rávetíthetünk a vallásra, nevezetesen, hogy amikor átmegyünk ezen a véres csatán, szagoljuk az anyánk vérét, és nem lehet kijönni az anyánkból anélkül, hogy a vérét ne ontsuk. Némelyikünk jobban szétszakította az anyját, mint mások. Aki nagyon könnyen kicsúszott az anyjából, akinek az anyja a szülés után nagyon hamar jól érezte magát, vidám volt, s tudott táncolni az újszülöttel, azok nem fognak félni a véres csatától. De az, akinek az anyja posztnatális depresszióba került, és hetekig nem tudott fölkelni, annak nagyon nehéz lesz a véres csatába belemenni, mert azt hiszi, hogy minden véres csatának a végeredménye az lesz, hogy megöli azt, vagy nagyon sok fájdalmat fog okozni annak az embernek, akitől el akar szakadni, akitől el akar köszönni. Egy ilyen embernek tehát minden elköszönés nehéz. Ha én most azt mondanám, hogy nekem ebből elegem van, szervusztok, akkor azért nem mennék ki ezen az ajtón, mert azt hinném, hogy nektek úgy fájna, ha most én itt hagynálak titeket, és ezt nem tehetem veletek. De ki tudja, a valóságban talán örülnétek neki, ez azonban engem nem érdekelne, nekem megvolna a saját hallucinációm. Mindez így van addig, amíg rá nem jövünk, hogy ez nem meghatározó, ezt megtanultuk, ez egyfajta kondicionálás, persze nagyon gyors kondicionálás. Nem tudom tudjátok-e, hogy a magzatok már a méhben tanulnak. Amikor a gyerekeim még az anyjuk hasában voltak, akkor odatettem a kezem a feleségem pocakjára, odahajoltam, és azt mondtam, hogy „Hello in there, this is your father speaking!” És amikor megszületett a gyerek, s hallotta a hangomat, akkor már ismerős voltam a számára, mert már bemutatkoztam neki, amikor még bent volt. Szóval ez egy ilyen nagyon gyors kondicionálás.

Ha az ember már tudja, hogy itt van megakadva, akkor persze lehet segíteni rajta. Ha valaki volt pszichoterápiában, az tudja, hogy nagyon fontos, hogy ha a terapeuta nem ismeri ezt, s nem ment ezen keresztül önmaga is, és ha fél a véres csatától, akkor nem tudja a páciensét átsegíteni azon, hogy hogyan nem kell félni a véres csatától. Szóval ez nem olyan, mint autót javítani. Autót javíthatok akkor is, ha az egész életemet a „no exit”-ben töltöm, de mint terapeuta, nem tudok segíteni azon, aki túl akar lépni az én problémámon. Tehát nagyon fontos, hogy a terapeuta ne féljen a véres csatától, vagy tudja, hogy mi az a „no exit”.

Persze meg lehet szabadulni ezektől az emlékektől is. Szerintem az emlékezetünk oly módon szerveződik, hogy e körül a négy téma körül valamiféle hagymaszerű beállításban emlékezünk az emlékeinkre. Például a hagyma közepe lehet az az emlék, amikor a magzatvízben úszkálunk az édesanyánkban. Ez szép és meleg, nagyon jó élmény, ez az extázis bent. Ha valamikor az életben egy ilyen meleg, földközi-tengeri városban vagy, s kiúszol a tengerbe, ahol a tengervíz meleg, és sós, fenntart a hátadon, nem kell úszni, s teljesen ellazulsz a meleg vízben, a nap süt, és minden nagyon jó, az az emlék ide kerül. Minden ilyen emlék ide kerül, ha például találsz egy szeretőt, akinek a karjában teljesen el tudod engedni magad, s úgy érzed, hogy ez extázis, az is. Az első élmény tehát mindig egy ilyen hagyma kellős közepét alkotja. Azért mondok hagymát, mert minden élmény egy új szint. Van tehát egy csomó ilyen hagymánk. Pszichoterápiában is, de LSD-vel is az történhet, hogy amikor bemegyünk egy ilyen hagymába, akkor az összes emlék előjön. Tehát mindegyik emlék elkezd rezonálni. Lehet egy olyan LSD-s napja az embernek, amikor az egész napot egy ilyen hagymában tölti. Ha az egy jó hagyma, akkor azt mondja az ember, hogy ez az LSD ez olyan szer, hogy egész nap extázisban voltam tőle. Ez azt jelenti, hogy éppen egy ilyen melegvizes relaxációs hagymában volt. Ez nem jelenti azt, hogy nem létezik másfajta. Amikor már jártas voltam ebben a tudatállapotban, akkor az LSD bevételekor csak úgy átrepültem a hagymáim fölött. Voltak olyanok, amelyek nagyon sötétek voltak, s voltak olyanok, amelyek nagyon melegek s szépek voltak. Voltak nagyon rondák, hidegek, de először csak a meleg-szépekbe mentem bele. Később azonban azt mondtam, hogy meg kell ismerni ezeket a ronda feketéket is. Ekkor az ember választhat, hogy melyikbe megy bele.

Van valami a születésben, ami teljesen alárendeltté teszi az embert. Olyan, mintha átmángorolnák. Ha elindulok, akkor már semmit nem lehet csinálni. Akkor már csak oda kell adnia az embernek magát, fáj-nem fáj, jó-rossz, nem baj. Álmokban nagyon sokszor előfordul, hogy az ember beleesik egy fogaskerekekkel felszerelt gépbe, s ott felmángorolják. Beleesik, s úgy jön ki, mint a fasírt. Ez a születésnek egy álombeli megélése. Ez az az élmény, amikor az ember azt érzi, hogy rettenetesen el van nyomva, s mindegy, hogy mit akar, valami rettenetes erő kezében van, és ez a közepe egy ilyen nagyon rossz hagymának. Néhányan olyan szerencsések vagyunk, hogy az ilyen hagymáink kicsik. Sajnos azonban az élet olyan, hogy némelyikünknek nagyon sok olyan élménye volt, ami e köré kerül. Például az egyik legrosszabb élmény a megerőszakolás, főleg, ha az embert a saját szülője erőszakolja meg, például ha egy lányt megerőszakol az apja. Az azért rettenetes, mert ez az élmény éppen ebbe a hagymába kerül. Olyan nők, akiket az apjuk megerőszakolt, mondták nekem, hogy az volt a legrosszabb az élményben, hogy regresszáltak a születésükig. Képzeljétek el a kislányt és az apa nagy testét. Az apa olyan, mint egy isten, olyan erős, hogy ellene nem lehet semmit sem tenni. Szóval attól a pillanattól kezdve, ahogy az apa bejön, addig amíg kimegy, olyan élményt él át a lány, mint amilyen egy születés. Amikor az apa ráfekszik, vagy ráhajol, vagy a bűzös, alkoholos lélegzésével elborítja ezt a kislányt, akkor a lány nem is tud lélegezni. A legnagyobb probléma a születésben is az, hogy nincs elég oxigén, és ekkor ez az élmény is megismétlődik. A lánynak tehát nem szexuális élménye van, hanem regresszál. Olyan, mintha még egyszer át kellene mennie egy születésen, a legrosszabb módon. Ez rettenetes, félelmetes élmény.

Hallgató: Nincs ennek veszélye? Végül is ezek is kémiai anyagok, s mi van ha valaki rendszeresen jó hagymába megy, és ha unja a világot, tudja, hogy mondjuk 500 mikrogrammra van szüksége, és rendszeresen beveszi, mert úgy egyszerűbb?

Én csak azt tudom mondani, hogy ez nem így van. A fiam generációja, a mostani húszévesek ott Kanadában, itatóspapíron használják. Csinálnak egy nagy lábas LSD-t, ami színtelen, szagtalan, pontosan úgy néz ki, mint a víz. Abszolút nehéz megtalálni, detektívek sem tudják megtalálni. Beletesznek egy itatóslapot, az megszárad, és ilyen kockákat vágnak ki belőle. Egy ilyen kockának körülbelül negyed centiméter mindegyik oldala. Tehát egész pici, kb. 300 mikrogramm LSD-t tartalmazó kockákat vágnak. A 15-20 évesek úgy használják, hogy levágnak belőle egy picit. Tehát az 25 vagy 50 mikrogramm sincs. Ettől abszolút nincsenek hallucinációk, ezzel éppen annyit csinálnak, hogy felküldik a kundalinit mondjuk a kettesre-hármasra. Tehát ettől jól lehet táncolni, jól lehet érezni egymást, mindenféleképpen, és kész, aztán elmúlik a hatás. Tehát csak ilyen piciket szednek be.

Arról nem beszéltem, hogy mi történik akkor, ha csoportosan vesznek be LSD-t. Nem sok ilyen kísérletet végeztek Kanadában. Én British Columbiában lakom, ami Kanada legnyugatibb része. Utána Nyugat felé Alberta következik, majd Saskatchewan. S ezen a területen, ami el van rejtve Kanadában, mert ez se nem Nyugat, se nem Kelet, sokáig észre sem vették, hogy mit csinálnak. Ott ugyanis éppen azzal kísérleteztek, hogy megtudják, mi történik, ha csoportosan vesznek be LSD-t. (A fiam generációja csoportosan veszi be, nem egyedül. De nagyon keveset.) Ezekben a kísérletekben kb. 1000 mikrogrammot vettek be, mondjuk tízen. Az élményük az volt, hogy azonnal úgy érezték, nem különálló lények. Azonnal úgy érezték, hogy egy élményük van, egy akaratuk van, és teljesen egybefolytak. Ez némelyik embert nagyon megijesztette, s némelyiknek nagyon tetszett. Kinek tetszett, s kinek nem tetszett? Milyen gyerekkori élményeinek kellene lenni valakinek, aki nagyon örülne, ha a határok elolvadnának közöttük, ha egynek érezhetnék magukat, ha te tudnád, hogy pontosan mi megy bennem végbe, s én tudnám pontosan, hogy mi megy benned végbe, s örülnék ennek? Vagy milyen élményekkel rendelkezik az, akit ez elrettent? Valószínűleg más-más történhetett az ilyen emberek gyermekkorában. Ha valaki úgy gondolja, hogy minél közelebb vagyunk egymáshoz, annál jobb, az biztos nagyon örül, amikor olyan közel vagyunk, hogy nincs is „közel”. Egyek vagyunk. Olyasvalaki azonban, aki minél közelebb került valakihez, annál rosszabbul érezte magát, biztos nagyon megijed egy ilyen helyzetben. Ki lehet az első ember, aki meghatározó az ilyen élmény szempontjából? Ismét csak az anya! Azt hiszem már mondtam, hogy szerintem a születés előtti és utáni kilenc hónap alatt mindannyian egyek voltunk az anyánkkal. Tehát telepatikuson ő mindent tudott rólunk, s mi mindent tudtunk róla. Egymásban élt két ember. Az egyik a másikban, a másik az egyikben. Ez a „participation mystic”. Ha az anyám olyan ember, aki szeret élni, akinek derűs gondolatai vannak, aki szeretettel teli lény, akinek éppen jókedve van, akkor gyönyör vele eggyé válni. Akkor nagyon szép, ha úszom a lelkében. S ha tizennyolc hónapig úsztam a lelkében, amikor elkezdtem az életemet, az olyan jó, hogy egész életemben vágyni fogok arra, hogy más emberek lelkében tudjak úszni. Akkor nagyon örülnék annak, ha a határok elmosódnának köztem s egy olyasvalaki között, akit szeretek, mert azt várom, hogy nagyon jó lesz! Mert annakidején is nagyon jó volt! Így vagyunk mindannyian. Ha azonban az anyám depressziós, irigy, féltékeny boszorkány volt, akkor rettenetes élmény volt a lelkében úszni. Már alig vártam, hogy megszabaduljak onnan. Lehet, hogy már hét hónapos koromban elmenekültem a lelkéből, mert olyan rossz volt benne lenni. Mert mindig félt, mindig utált valakit, senkit sem szeretett. Én nem azt mondom, hogy rossz volt, hanem azt, hogy rossz körülmények között élt, vagy az ő anyja is ilyen volt, nem érdekes, hogy miért. Ha úszom valakinek a lelkében, s az a lélek rohadt, akkor nem szeretem. Akkor sajnos az történik, hogy amikor lehetőségem nyílik arra, hogy valakivel eggyé váljak, akkor azt nem akarom, akkor rettegek tőle, mert attól félek, hogy ugyanolyan rossz lesz, mint amilyen az anyámmal volt. Ilyen dolgokat sajnos nagyon hamar megtanulunk. Hála Istennek, ha utáltál úszni az anyád lelkében, akkor is meg lehet tanulni, hogy lehet olyan embert választani, akinek a lelkében úszni gyönyörű. De először általában fél az ember, ha az első élménye rossz volt, de ha nem szalad el, hanem megéri azt és megéli azt, hogy egybefonódik valakivel és az jó érzés, akkor nagy meglepetésére rettenetesen sírni fog. Akkor rettenetesen szomorú lesz.

V. tétel

1992. október 15.

Szerelem és rabszolgaság. Egyesülés és halál. Set és setting. Hol a pokol? Páros hipnózis és élmények. Az övekbe kapcsolt rúd. Az első tükör. Pozitív és negatív tanulás. Van-e serdülőkor? Mitől félünk? Mi a szeretet? Abortusz és öngyilkosság. LSD és normalitás. Mi az élet vize? LSD és alkoholizmus. Mandala és művészet.

Hallgató: Csoportos LSD bevételénél, amikor minden lélek egy, akkor nem irányíthatók-e könnyen, nem vezethetők-e, nem vehetők-e rá valami disznóságra az emberek?

Az én tapasztalatom szerint sem hipnózisban, sem bármilyen más tudatállapotban, még LSD hatása alatt sem tesz az ember olyat, amit egyébként nem tenne. Tehát az, aki amúgy is képes disznóságokat csinálni, az talán LSD hatása alatt is disznóságokat fog csinálni. Aki nem, az nem. De ez nagyon érdekes kérdés, mert szerintem azért félünk az olyan tudatállapottól, amelyikben elveszítjük az úgynevezett Egónkat, nem is csak csoportban, hanem egy másik emberrel, egy férfi egy nővel, egy nő egy férfival, vagy két nő, vagy két férfi, azért nem akarnak egymásba folyni, hogy egyek legyenek, mert senki nem hiszi el, hogy valóban egyek lesznek. Ez fontos. Ott a másik, itt vagyok én. És elkezdődik az a folyamat, amikor mind a ketten úgy érezzük, hogy eggyé válunk. De én valójában nem tudom, hogy ő mit érez, ő valójában nem tudja, hogy én mit érzek. Én csak azt érzem, hogy most éppen eggyé válunk. Tehát, ha egy kicsit paranoid vagyok – és ki nem az, szerintem mindenki egy kicsit paranoid – akkor azonnal azon kezdek gondolkozni, hogy most elveszítem azt a képességemet, hogy vigyázzak magamra. Itt már nem tudok magamra vigyázni, mert egybefolyok valakivel, és akkor mi lesz velem? Mi van akkor, ha ő nem veszíti el az Egóját, én belefolyok, és akkor ő irányítani tud mind a kettőnket. Ez nem csak az LSD-vel van így, ez így van a szerelemben is. Miért legyek valakibe szerelmes, amikor nem tudom, hogy ő is szerelmes-e belém. Mert ha ő nem szerelmes, ha ő csak úgy mondja, akkor ha én szerelmes leszek belé, ő fogja irányítani az egész helyzetet. Akkor végem van. Életem végéig az ő rabszolgája leszek. Beleolvadtam, s akkor ő vezet. Mert ő nem olvadt bele semmibe. Én most csak a púpja vagyok, s nem tudok megszabadulni tőle, oda megyek, ahová ő megy. Ez tehát rettenetesen félelmetes dolog. Két embernek, vagy a csoportnak, akik ezt megpróbálják – egy csoportban van tíz-tizenkét ember – rettenetesen bátornak kell lenni ahhoz, hogy megengedjék, hogy beleolvadjanak ebbe az egybe. Vagy bátornak, vagy hülyének. Ha például a tizenkét ember közül az egyik egy pszichopata, aki nem „olvad el”, a többi pedig „elolvad”, akkor ő vezeti az egész csoportot. A kérdésünkre adott válasz az, hogy ha van ilyesvalaki a csoportban, akkor nagyon nehézzé teheti a többiek élményét és életét. Az olyan ember pedig, aki baráti kapcsolatban vagy szeretői kapcsolatban nem olvad bele a kapcsolatba, az nagyon nehézzé teszi a másik életét.

A másik félelem azzal kapcsolatban, hogy az ember miért nem olvad bele egy csoportba, vagy miért nem olvad bele egy másikba, az az, hogy nem tudja, hogy fog kijönni belőle. Mert a beleolvadás olyan halálérzés. Megszűnök olyannak lenni, amilyennek ismertem magam, és ilyenkor az ember hajlamos nagyon megijedni attól, hogy soha többé nem lesz olyan, mint amilyen volt. Tehát akkor a kérdés az, hogy hogyan lehet ebbe belemenni, és hogy lehet ebből kikerülni. Erről nem tudok sokat mondani, csak annyit, hogy ha az ember beleveti magát jó társaságban, akkor bele lehet menni, és ki lehet belőle jönni.

Azért mondom, hogy jó társaságban, mert nemcsak az LSD-vel, hanem a hipnózissal, relaxációval, mindenféle ilyen dologgal kapcsolatban felmerül két nagyon fontos dolog, amelyeket angolul úgy hívnak, hogy „set” és „setting”. Tehát nem az LSD összetétele a fontos, hanem az, hogy pontosan milyen set-ben és setting-ben veszi be az ember. A set azt jelenti, hogy az ember mit gondol a módszerről, mit hallott róla, mit vár el. A set annak az élménynek a gondolati, érzelmi lenyomata, amelybe éppen belemegy az ember. Ez pontosan ugyanígy van a szerelemben is. A set az az, amit a szüleinktől tanultunk. Ha nekik nagyon fájdalmas és nagyon rossz volt együtt lenni, akkor a set azt súgja, hogy ha közel kerülök valakihez, akkor negatív élményem lesz. Hiszen tulajdonképpen nagyon sok olyan hormon és más neurotranszmitter létezik, amelyek hatása nem specifikus, hanem pontosan attól függ, hogy az ember mit vár el tőle. Ilyen például az adrenalin. Sok kísérletet végeztek az adrenalinnal, melyek során vagy adrenalint vagy vizet fecskendeztek emberekbe, s különböző szituációkba helyezték őket. Például, ha valakit, akibe adrenalint fecskendeztek, olyan helyzetbe vittek be, ahol emberek veszekedtek, ahol sok düh és méreg volt a levegőben, akkor az illető olyan mérges lett, hogy alig tudta visszafogni magát, törni-zúzni akart, kiabálni akart, sőt kiabált, rugdalódzott és verekedett is. Ha valaki nem ismeri az adrenalin pontos hatását, azt hihetné, hogy az adrenalin nagyon mérgessé teszi az embereket. Ez azonban önmagában nem igaz, mert ha ugyanezt az embert ugyanannyi adrenalin befecskendezése után olyan szituációba helyezték volna, ahol mondjuk zene és a légkör segítségével szerelmi hangulatot keltenek, akkor az illetőnek rettenetes szexuális energiája keletkezik, semmi agresszivitás, semmi méreg nem fog mutatkozni nála, ehelyett megbolondul a szexuális vágytól. Aki csak az adrenalin ilyen hatását ismeri, az azt mondaná, hogy az adrenalin a szexualitáshoz kell. Ez például megmagyarázza azt, hogy vannak olyan emberek, akik csak úgy tudnak szexuálisan találkozni, ha először nagyon mérgesek lesznek egymásra. Tehát először verekedniük kell, s csak aztán jön a szexualitás. Ezt már biztos tapasztaltátok. Ez azért van, mert akik így működnek, azok egyfajta függőséghez vannak szokva. Nem kell marihuánát vagy füvet szívni, hanem egyszerűen csak jó mérgesnek kell lenni, és annak olyan hatása lesz, mintha befecskendeznéd magad adrenalinnal, aztán pedig használhatod az adrenalint a szexualitásra. Hogy miért nem elég a szexualitás önmagában ahhoz, hogy az adrenalin-termelés beinduljon, miért kell előbb verekedni vagy veszekedni, ez egy jó kérdés, amire most nem tudok válaszolni. Ha valakit, akit éppen befecskendeztek adrenalinnal, egy sötét szobába tesznek, ahol kísérteties hangok hallatszanak, és egyszerre csak berobban egy álarcos alak, akkor a kísérleti alany rettenetesen meg fog ijedni, úgy meg fog ijedni, hogy azt hiszi, szívrohama van. Ha később megkérdeznék, mit érzett, akkor azt mondaná, hogy félelmet. Hát akkor mi az adrenalin? Az adrenalin félelmet okoz, szexuális vágyat okoz, dühössé teszi az embert, miféle dolog ez az adrenalin? Nos, az adrenalin ilyen nem specifikus szer, hatása pontosan attól függ, hogy mi a setting, mert azt hívják a setting-nek, hogy milyen körülmények közé kerül az ember. Az LSD hatása pedig százszor annyira függ attól, hogy mit vár el az ember amikor beveszi, hogy pontosan hol van, s kivel van, milyen a légkör körülötte. Minél jobban fél az ember tőle, annál félelmetesebb lesz az élmény. Azért történnek nagyon ritkán negatív dolgok az LSD-vel, mert akinek nagyon negatív lenne az élménye, az már előre tudja, előre fél, s nem veszi be. Az ember kiválasztja önmagát. Ha azt mondanám, hogy itt van egy zsák LSD-m, kinek kell, akkor az, aki kirohanna innen azzal, hogy „nekem nem kell, dehogy kell”, nagyon jól tenné, s nagyon okos lenne, hogy kirohanna. Aki itt maradna, s azt mondaná, hogy nekem kell, adjál nekem, annak már a set-je azt súgja, hogy ez nem is olyan rossz dolog, ez izgalmas dolog. S akkor az élménye izgalmas, jó lesz. Aki fél tőle, annak rettenetes lesz. Aki kívánja, annak kívánatos lesz. Ez ilyen dolog.

Az ilyen kísérletezést az teszi biztonságossá, hogy mindig jelen van valaki, aki már otthonos az ilyen szerek használatában. Ez az ember olyasvalaki, aki nem fél a szertől, aki saját élményében már bejárta a területet. Enélkül egy kicsit veszélyes lenne a dolog, mert ha az ember először egyedül próbálja meg, akkor olyan területekre kerülhet, amelyek megijesztik, s akkor egyfajta lavina keletkezik. A félelemnek van ilyen lavinahatása. Ez persze LSD nélkül is létezik. Minden, ami LSD alatt történik, LSD nélkül is megtörténik, csak LSD-hatás alatt föl van nagyítva. Például, mi az a pánik? A pánik: szorongás. Elkezdesz szorongani és félni, és ilyenkor azt akarod, hogy ne féljél, s ne szorongjál. Minél jobban nem akarsz szorongani, annál jobban szorongsz. Ekkor észreveszed, hogy nem tudod kontrollálni és ettől még jobban félsz, s még jobban akarod kontrollálni a félelmet, persze nem sikerül, s ekkor még jobban megijedsz. Tehát ilyen lavinahatás gerjeszti a pánikot. LSD hatása alatt pontosan ugyanez történik, tehát ha megijedsz attól, hogy nem tudod kontrollálni az ijedtségedet, akkor még jobban megijedsz, és akkor ez az érzés teljesen kipördít a világűr poklába. Ez a pokol. Tehát meg lehet tanulni, hogy mi az a pokol. A pokol az nem egy halál utáni hely, az itt van. Itt, ezen az egyetemen is lehet érezni, hogy mi az a pokol. És a mennyországot is. Tehát a felelet a kérdésre az, hogy az embernek mindig meg kell válogatni a társaságát. Minden élmény nagyon rosszra fordul, ha az ember rossz társaságban éli át. Ez nem csak az LSD-re vonatkozik. Nem fogok LSD-t bevenni olyan társaságban, ahol nem érzem jól magam. Nem fogok orgiákban részt venni olyan társaságban, ahol nem érzem jól magam.

Hallgató: Honnan lehet tudni, hogy LSD-vel mindent tudok-e a másikról, vagy csak azt hiszem, és közben én magamban képzelek róla valamit?

Ez csak egy módszerrel deríthető ki: meg kell kérdezni őt. Amikor már normálisak vagyunk mind a ketten, akkor leírom, hogy mit gondoltam, mit láttam, mit tudtam meg róla, és ő is leírja azt, hogy mit látott, mit gondolt, mit tudott meg rólam, aztán pedig kicseréljük a papírokat. Ezután egy piros ceruzával aláhúzgálom azt, amit igaznak találok, ezt p is megteszi az én irományommal, majd pedig összehasonlítjuk az eredményt. Akik ezt megcsinálták, azt találták, hogy a másik meglátása teljesen éles és helyes, nem hallucináció. Tehát valóban meg lehet ismerni a másikat, anélkül, hogy a másik valamit is tudjon róla, anélkül, hogy a másik egy szót is szóljon.

Beszéltem arról a kísérletről, amikor két ember egymást hipnotizálja egészen addig, amíg egy olyan helyre érnek le, ahol együtt vannak? Nem? Ezt LSD nélkül is meg lehet csinálni, de LSD-vel jobb. Ez volt a doktori disszertációm témája. Felkértem két olyan hallgatót, akiket ez érdekelt, megtanítottam őket hipnotizálni, és megtanítottam, hogy hogyan menjenek le egyedül mély hipnózisba. Utána az egyik hipnotizálta a másikat addig, ameddig a másik csak le tudott menni a transzban, az utolsó poszthipnotikus szuggesztió pedig az volt, hogy most anélkül, hogy kijönne a transzból, ebben az állapotban használja a saját szenzitivitását arra, hogy hipnotizálja meg az addig őt hipnotizáló embert. Amint már látjátok és érzitek, engem sohasem olyan dolgok érdekelnek, amit én tudok valakivel csinálni, hanem olyanok, amit együtt tudunk csinálni. Itt tehát nincs kísérletező és kísérleti alany. Az egyik személy a transzból meghipnotizálja az ő hipnotizőrét, aki mondjuk lemegy egy szintig, s az utolsó poszthipnotikus szuggesztió, amit az éppen hipnotizáló személy ad, az az, hogy erről a helyről az addig hipnotizált mélyítse az addig hipnotizáló transz állapotát. Ekkor tehát a másikuk kezd beszélni, és így mennek lejjebb és lejjebb együtt. Ez egészen addig tart, amíg megegyeznek abban, hogy ennél mélyebbre most, ebben a pillanatban nem mennek. Én közben egy magnóval felvettem mindent, amit abban a szobában beszéltek, tehát nyoma volt annak, hogy pontosan mit mondtak egymásnak, hogy hogyan vitték egymást hipnózisba. Ettől a ponttól kezdve nem kellett, hogy beszéljenek. Tehát a magnó csak csendet vett föl. Ha volt egy video, akkor azt lehetett látni, hogy mind a kettőnek be van csukva a szeme, nem néztek egymásra, s egy szót sem szóltak. Ettől a pillanattól kezdve, harminc percet ott ültek csendben, transzban. A kísérlet előtt én már megállapodtam velük, hogy harminc perc mély transzállapot után megérintem a vállukat, s akkor kijönnek a transzból, akárhol is vannak, följönnek, és mindenre emlékezni fognak, frissnek fogják érezni magukat, s tele lesznek energiával. Amikor ez megtörtént, akkor az , egyiket elvittem egy szobába, ahol volt egy írógép, a másikat pedig elvittem egy másik szobába, ahol szintén volt egy írógép, s megkértem őket, hogy írják le, pontosan mi történt abban a félórában, amikor nem beszéltek. Ezt megcsináltam egy tucat párral. Ezután összekevertem azt, amit leírtak, és a beszámolókat olyan embereknek adtam oda, akik nem tudták, hogy ez a kísérlet miről szól, s azt mondtam nekik, hogy ezt a két tucat írást párosítsák. Abszolút minden probléma nélkül, mindegyik ember pontosan ugyanúgy párosította őket, tehát nem volt nehéz, mert két-két ember pontosan ugyanazt írta. Az egyik például azt írta, hogy „egy mezőn találtuk magunkat, egymás kezét fogtuk, s akkor elérkeztünk egy folyóhoz, s a folyóparton leültünk, tüzet raktunk, elővettük a virsliket, megsütöttük, megettük, aztán csónakáztunk egy kicsit...” – ilyen részletesen, a másik pedig pontosan ugyanezt írta, tehát együtt voltak. Olyan nem fordult elő, hogy ne lettek volna együtt. Tehát nem az történt, hogy az egyik hallucinált valamit a másikkal, és a másik hallucinált valami mást az egyikkel, hanem együtt voltak, másképp ez nem történhet meg.

Az egyetlen probléma ezzel a kísérlettel az volt, hogy akik ezt megcsinálták, még egyszer már nem akarták megcsinálni. Én ugyanis nem szeretőket, nem olyan embereket válogattam össze, akik ismerték egymást, ők pedig nagyon megijedtek attól, hogy ezután a félóra után, amit együtt töltöttek, olyan mélyen egynek érezték magukat. Úgy meglepődtek, hogy szégyellték magukat, mert intimebbnek érezték ezt a félórát, mint bármilyen szexuális élményt, amit eddig átéltek másokkal. Úgy érezték, hogy megcsalták a szeretőjüket, és nem tudják, hogy mit csináljanak ezzel a másikkal, mert így még nem jártak. Az érzelmeik olyanok voltak, hogy az Ego-határaik elolvadtak, s az emberek eggyé váltak. Tehát rettenetesen intim volt ez a dolog, és nem csak ez, hanem azon kívül, amit leírtak arról, hogy mit csináltak együtt, ők is úgy érezték, hogy nagyon mélyen megismerték egymást, olyan módon, ahogyan egyébként csak évek után lenne képes az ember. Rettenetesen intim módon találkoztak. És aztán úgy megijedtek, hogy azt mondták, ilyet többet nem akarnak. Szóval nehéz volt megismételni a kísérletet.

Hallgató: Hogy sikerült utána feloldani a félelmüket, tett valamit annak érdekében, hogy egy kicsit könnyebb legyen nekik?

Nem, nem lehetett semmit sem csinálni, mert a közelembe sem akartak kerülni. Szélnek eresztettem őket, ők pedig nagyon vigyáztak arra, hogy ne kerüljenek egymás közelébe. Attól fogva elkerülték egymást a folyosón.

Hallgató: Akkor végül is negatív élmény volt ennyire együtt lenni valakivel?

Nem, nem! Éppen azért kerülték egymást, mert olyan pozitív élményben volt részük, hogy nem tudták megérteni, hogyan képesek egy idegennel ilyen jól érezni magukat, hogyan lehet ilyen gyorsan ennyire közel kerülni valakihez. Szerintem ez mindig lehetséges. Bármikor. Nem telik sok időbe, hogy egymáshoz közel kerüljünk. Mindössze arról van szó, hogy megtanultuk, ezt nagyon lassan kell csinálni mert félünk, s amitől félünk azt lassan csináljuk, de ennek nem kell feltétlenül így lenni. Ebben a szituációban nem féltek, mert nem tudták, hogy mi fog történni. Tehát óriási meglepetés volt számukra, hogy ilyen gyorsan ilyen közel lehet kerülni egymáshoz. De szerintem mindig lehetséges ilyen gyorsan ilyen közel kerülni. Csak mi nem akarjuk, mert félelmetes. Talán azért tűnik félelmetesnek, mert nagyon akarjuk, mert egész életünkben erre vágyunk, Végül is mi ez? Honnan jön ez, miért van ez? Mindegyikünkben megvan ez a képesség. Olyan ember nem született, akiben ne volna meg. Ezt garantálom, mert szerintem ez genetikailag adott mindannyiunkban.

Hallgató: Ezt a technikát ezek szerint nagyon jól lehet alkalmazni családterápiákon, vagy párok kapcsolatzavarai esetén?

Nem. Én ezt nem használnám, sőt, általában semmit sem használok. Ha egy házaspár azt mondja, hogy közelebb akarnak kerülni egymáshoz, azt nem szabad elhinni. Minden pár olyan messze van egymástól, amennyire éppen akarják. Még akkor is, ha azt mondják, hogy közelebb akarnak menni egymáshoz. Nagyon sok párt, akivel dolgoztam, úgy tudok elképzelni, hogy a nőnek is van egy öve, a férfinak is van egy öve, s közöttük, az övükbe kapcsolva van egy olyan három méteres farúd. Ez azt jelenti, hogy se közelebb nem tudnak egymáshoz kerülni, mint a rúd, se messzebb egymástól. Tehát el sem tudnak válni, s közelebb sem tudnak kerülni. Így bolyongnak a világban. S hogy került oda, mire jó ez a farúd? Hát pontosan arra, hogy nehogy megijedjenek, hogy túl közel vannak, s nehogy megijedjenek, hogy egyedül vannak. Ez egy ilyen – angolul úgy hívják, hogy „gruesome twosome” – rettenetes páros. Hiszen az ember lehet bolond egyedül, s lehet bolond kettesben. „Folie a deux” – franciául. Lehet tehát valakivel olyan szerződést is kötni, hogy legyünk bolondok ketten. Ez egy ilyen őrültség. Különben miért járkálna két ember úgy, hogy egy farúd van közöttük, hát nem volna jobb, ha eldobnák a fatudat? Akkor valamivel közelebb kerülhetnének egymáshoz vagy egyedül élvezhetnék a világot, minek a farúd? Nagyon sokan éppen azért választják ezt a fatudat, mert úgy érzik, megvédi őket attól, hogy valakihez valaha is közelebb kelljen kerülniük, mint ez a távolság. Az, hogy milyen közel tudunk kerülni valakihez, milyen közelséget bírunk el, milyen közelséget keresünk, mindig attól függ, hogy milyen közelség uralkodott a családunkban. Ha az én szüleim között volt farúd, miért élem én is az életemet farúddal? Mert ahhoz szoktam hozzá. Szóval nagyon fontos, hogy az ember rádöbbenjen, hogy azt amit szeret, vagy az, amihez hozzá van szokva, az csak egy szokás. S lehet, hogy rossz szokás. Lehet, hogy sokkal érdekesebb lenne az élet, ha az ember hátat tudna fordítani annak, ahogy a szülei éppen éltek. Ha én, mint terapeuta látom a fatudat, és kirántom, mondjuk adok nekik LSD-t vagy hipnózisba viszem őket, s ők egyszerre csak összeérnek, hát akkor én lennék a varázsló. De én nem akarok varázsló lenni. Én csak megmondom nekik, hogy látom a rudat, ők pedig azt tesznek vele, amit akarnak. Ha keringeni akarnak életük végéig egy farúddal, az engem nem zavar. Ha megtudják és elfogadják, akkor megértik, hogy minden baj, ami köztük történik, minden, ami nehéz közöttük, az azért olyan, mert létezik ez a farúd. De akkor megtudják azt is, hogy azért élnek így, mert inkább ezt a nehézséget viselik el az életükben, mint azokat a nehézségeket, amelyek elképzelésük szerint akkor keletkeznének, ha nem lenne farúd. Nem tudnák, hogy mi történne, ha közelebb kerülnének egymáshoz, vagy ha elválnának. Ha valaki így él, az azonnal elfogadja, hogy ez így van, s így igaz. Ekkor elkezdenek gondolkozni azon, hogy miért félnek. Általában azért félnek, mert ha eldobnák a fatudat, akkor bár igen közel kerülnének egymáshoz, és sokkal érdekesebb lenne a kapcsolatuk, de ha nincs farúd, akkor annak a veszélye is nagyobb, hogy szabadok, hogy nem maradnak együtt. Nagyon fontos, hogy nem lehet valakit szeretni és közel kerülni hozzá annak a veszélye nélkül, hogy vége ne lenne a kapcsolatnak. Tehát, ha valahogy úgy rendezitek el a kapcsolatotokat, hogy biztos, hogy annak soha nem lesz vége, akkor az nem is lesz intim. Akkor az rabság. Minden, amit az ember annak érdekében tesz, hogy biztonságban érezze magát, rabbá teszi. Az élet akkor érdekes, amikor az ember 100%-ig veszélyesen él. Mert azt hiszem, már mondtam, hogy az élet veszélyes. A halál az teljesen biztonságos. Amikor már meghaltál, akkor már semmi nem fog veled történni. Legalábbis nem olyan dolgok, amiktől most félnétek. Tehát sajnos, azért lesz az életünk unalmas, mert biztonságossá akarjuk tenni. Akkor izgalmas az élet, amikor a veszély nagy.

Arról is beszéltem már, hogy az ilyen együttlét valakivel, ahol két lény eggyé válik, mindannyiunk élménye volt, amikor édesanyánk hasában voltunk. Akkor a lelkünk az ő lelkében úszott. Nem, tudtuk, hogy ketten vagyunk, mindannyian azt hittük, hogy aki én vagyok, az én és az anyám együtt. Annak a legelső fölfedezése, hogy én és az anyám ketten vagyunk, óriási intellektuális, eszmei ugrás, és nagy eredmény. Kezdetben nagyon nehéz elhinni, hogy nem egyek vagyunk. Olyannyira nehéz, hogy a saját magunkról alkotott legmélyebb kép az, amit az anyánk arcáról olvastunk le. Tehát azt hiszem olyan vagyok, ahogy az anyám rám nézett, mikor a karjaiban tartott. Mert az anyám arca volt az első tükröm. Ha ő szeretettel nézett rám, akkor úgy éreztem, hogy szeretettel vagyok teli. Ha úgy nézett rám, mint egy idegenre, akkor esetleg életem végéig idegenkedhetem magamtól s másoktól. Ha úgy nézett rám, mintha undorodott volna tőlem, akkor egész életemen át úgy érzem, hogy undorító ember vagyok. Ha ilyenkor nagyon szerencsés vagy, akkor olyan környezetbe kerülsz, ahol százszor, ezerszer kapsz másfajta tükrözést. Tehát az ilyen egyszeri-kétszeri, nagyon korai trauma csak úgy oldható fel, ha nagyon sok jó élmény kompenzálja azt az egy rosszat.

Ez sajnos azért van, mert kétféle módon tanulunk. Az egyik fajta tanulás a pozitív tanulás, azaz megtanulunk valamit, amiért jutalmat kapunk, és ez mindig lassú tanulás. Ha jutalomért tanulunk, az mindig lassú tanulást jelent. A negatív tanulás egyszerűbb. Ez azért van, hogy ha egyszer tűzbe teszem a kezem, akkor utána soha többé ne tegyem. Tehát, ami fáj, ami rossz, azt egyszerre megtanuljuk, nagyon mélyen, s szinte soha nem felejtjük el. Ha valaki jó hozzánk, az lassú, pozitív tanulás. Ha valaki bánt minket, az egyszeri, mély, negatív tanulás. Sajnos úgy vagyunk „megszerkesztve”, hogy a negatív dolgok sokkal mélyebben rögzülnek, és sokkal nehezebb megszabadulni tőlük, mint a pozitív tanulás eredményétől.

Például a születés traumája, ami egyszeri trauma, egy elválasztás, elszakadás traumája, kompenzálható, ha elég szerencsések vagyunk, s az anyánk nagyon hosszú ideig szoptatott minket. Mondjuk hat szoptatás naponta, legalább egy évig, az 2160 pozitív tanulás. Mert mi is történik akkor? Az anya az elválasztás után fölvesz, a testéhez vesz, odaadja a testét, egyek vagytok, majd nagyon finoman elválaszt, trauma nélkül, letesz, utána újra visszakerülsz. Tehát kb. 2160-szar kell elmagyarázni, hogy az elválás az nem jelenti azt, hogy az örökké tart, vissza lehet jönni, s el lehet válni, s valamit lehet üríteni, s aztán újra lehet töltekezni, tehát 2160, jó esetben 3000 vagy több alkalommal kell ennek végbemenni, hogy a születési traumát természetes úton elfelejtsük. Ez az élet egyik nagy problémája, hogy sokkal mélyebb az, amit a fájdalomból tanulunk, mint az, amit a szeretetből, s a jó élményekből tanulunk. Ez így van. A legtöbb ilyen dolog a tudatállapotokkal kapcsolatban abból ered, hogy mi vagyunk az összes állat közül az az egyetlen faj, amely a leghosszabb ideig van kiszolgáltatva a szüleinek. A legtehetetlenebb állatok vagyunk, és főleg azért, mert „félig sült állapotban” jövünk ki a „sütőből”. Az evolúciónak meg kellett oldania egy nagy problémái velünk kapcsolatban. Például a magzat agya az első hat holdhónap végén 60 köbcentiméter. Olyan gyorsan nő, hogy már a kilencedik holdhónapra 400 köbcentiméter. Tehát 60-ról 400-ra nőtt három holdhónap alatt, ami 1 mg-os növekedést jelent percenként. Ilyen gyorsan nő az agy. Tehát mindannyiunknak úgy kell megszületnünk, hogy még azelőtt jöjjünk ki az anyaméhből, mielőtt a fejünk olyan nagy, hogy már soha nem tudnánk kijönni. Mi vagyunk az a faj, amelyik akkor születik, amikor a többi faj még az anyában maradna. Valójában félúton születünk meg, csak azért, hogy a fejünk kijöjjön, s hogy az agyunk még nagyobb legyen, hogy az agyunk nőhessen. Ez azt jelenti, hogy például egy orángután vagy egy csimpánz annak megfelelő korban születik, amikor az ember már születés után kilenc hónapos korban van. Egy csimpánz vagy egy orángután már a születésekor annyit tud, mint amennyit egy ember tud kilenc hónapos korában. Ez azt jelenti, hogy az első kilenc hónapban az anyának tulajdonképpen egy méhet kell formálnia önmagán kívül vagy nagy baj lesz. Hiszen tulajdonképpen úgy születünk meg, hogy mégis bent maradunk. Vagy legalábbis jó lenne, ha bent maradhatnánk.

Egy pár szót az evolúcióról. Amikor még fiatal faj voltunk – kb. 5 millió évvel ezelőtt – akkor nagyon kevesen voltunk. Kis csoportokban éltünk a Földön. Egy gyerek élete rettenetesen fontos volt, hiszen ha nem lett volna fontos, akkor kihaltunk volna. Az evolúció nagyon erősen jutalmazta azokat az anyákat, akik nagyon jól bántak a gyerekükkel. A szeretet tehát genetikailag bennünk van, hiszen különben nem lennénk itt. Képzeljétek el, hogy 5 millió éven keresztül úgy kellett szeretni a gyereket, hogy minden ellen meg kellett védeni őket, nem voltak orvosok, nem volt orvosság, nagyon kellett őket szeretni. Akkoriban általában négyévenként született egy gyerek. Miért csak négyévenként? Mert, ha egy nő gyereket szoptat, s a gyerek erősen szopik, akkor a nő nem tud megfogamzani. S általában négyéves korig szoptattak. Egyes indiánok Észak-Amerikában, ott ahol lakom, a nyugati parton, még mindig hét éves korig szoptatnak. Tehát sokkal jobban vigyáznak a gyerekeikre, mint mi. Észrevettem, hogy Európában és Amerikában, amikor egy nő szoptat, akkor a nők is, a férfiak is olyasfajta dolgokat mondanak neki, mint például: „Nézd milyen nagy a gyerek, még mindig szoptatod?” És nem mindenki jön rá arra, hogy azok az orvosok, vagy azok a nők és férfiak, akik ezt mondják, irigységből mondják. Ha az ő anyjuk nem adott tejet sokáig és jó szívvel, akkor senki más se kapjon. Tehát az irigység nagyon érdekes módon, például orvosokon keresztül is megnyilvánulhat. Dr. Spock, akinek sok millió ember olvasta a könyvét, s akinek a könyve alapján sok millió ember nevelte a gyermekét, most körülbelül nyolcvan éves, s most mondja, hogy tévedett, mert a könyvében azt írta, hogy ne szoptassák a gyerekeket. Most azt mondja – „tévedtem, jobb szoptatni”. De kb. negyven évig ez az ember befolyásolta a nőket, mert a könyvében az szerepelt, hogy nem kell szoptatni, hát nem szoptattak. S most azt mondja – mielőtt meghal – hogy hopp, hibáztam.

Arról beszéltem, tehát, hogy egyes indiánok négy és hét év közötti ideig szoptatják a gyereküket. Indonéziában is lehet látni hét éves gyerekeket, akik még mindig szopnak. Ez nemcsak azért fontos, mert a gyerekek nagyon sokat megtanulnak arról, hogy hogyan kell közel lenni s elválni, azért is, mert az anyatejben vannak olyan anyagok, amelyek megvédik a gyereket a betegség ellen. Tehát az anyatejben orvosság is van, tehát jó a gyereknek. Ezt vonjuk meg a gyermekeinktől nagyon hamar. Ezt azért mondom, mert nemcsak a négytől hét évig tartó teljes függőség és passzivitás hagyja mélyen rajtunk a nyomait, hanem a további passzív időszak is. Egyre hosszabb lesz a gyerekkor. Ennek vannak szociológiai következményei. Olyan nincs, hogy serdülőkor. Csak az utóbbi hatvan-hetven évben van, addig nem volt. Csak azért van, mert találtunk rá egy szót, és mert visszahúzzuk s a családban tartjuk a fiatalokat, hogy még hosszabb legyen a függőségük. Addig tartjuk a fiatalokat függőségben, ameddig csak lehet. Másmilyen állat nincs, aki ezt csinálná. Es a függőség egyre hosszabb lesz, egyre több dolgot találunk ki, hogy a fiatalok tovább legyenek függőek. Például egyetemeket csinálunk és ösztöndíjakat adunk, csak azért, hogy ne legyenek függetlenek. Tehát a gyerekkor egyre hosszabbodik. Száz évvel ezelőtt egy tizenkét éves fiú vagy lány, már dolgozott, inaskodott, gyereket szült. Most ezeket azért mondom el, mert mindaz, amiről eddig beszéltem, az eggyé válás, arra emlékeztet, amikor teljesen egyek voltunk az anyánkkal. Tehát a fogamzástól a születésen keresztül, mondjuk a kilencedik hónap végéig.

Először akkor kezdünk el elválni az édesanyánktól – ha minden jól megy. Akkor kezdjük látni, hogy ő más, és én is más vagyok. Tehát ez a félelem – az LSD-vel való egyesüléstől való félelem a szexualitásban való egyesüléstől való félelem vagy bármilyen más egybeolvadástól való félelem – egészen biztosan nagyon gyakran onnan ered, s olyan embereknél alakul ki, akik számára rettenetes volt az anyjukkal való együttlét.

Amitől félünk, az már megtörtént velünk. Nem fél az ember olyantól, ami nem történt meg, meri halvány gőze sincs, hogy mi lehet az, ami jön. Tehát minden, amitől félünk, az olyasvalami, amii már átéltünk, s rettenetes volt. Mindent, amit átéltünk s rossz volt, előredobunk, s akkor megint megijedünk tőle. Amikor azt érezzük, hogy valakivel eggyé válunk, akkor eszünkbe jut, hogy „ajajajj, emlékszem már, mikor együtt voltam az anyámmal, köszönöm szépen nem kérek belőle, az rettenetes volt, még egyszer nem kell”. Nem tudunk s nem merünk rájönni, hogy talán valaki mással az együttlét más, mint amilyen az anyánkkal volt. Mert ha rájönnénk, az több szempontból is nagyon félelmetes volna. Először is el kellene ismerni, hogy az anyánkkal rossz volt, s mindannyian – főleg Magyarországon – védjük az anyánkat, „Az én anyám jó volt, ne mondd azt, hogy az én anyámmal nem volt jó” – mondjuk. Először is be kellene vallani saját magamnak, hogy az anyámmal nem volt jó, az anyámnak olyan volt a lelke, mint egy posvány. És kilenc hónapig éltem ebben a posványban. Hát ki akarja ezt bevallani magának? Mindannyiunknak az az illúziónk, hogy az anyánk egy gyönyörű madonna volt, aki rettenetesen szeretett minket, s a világ egyik legkiválóbb nőszemélye volt. Tehát az embernek szembe kellene nézni azzal, hogy az anyjának a lelke egy posvány vagy egy vulkán vagy egy rettenetesen viharos tenger volt. Emlékezzetek vissza, milyen volt az anyátok lelkében élni tizennyolc hónapig. Biztos, hogy jó volt? Nem biztos. Először ezzel kell szembenézni. Még rosszabb, ha az ember ezt ugyan bevallja magának, de még mindig védi az anyját, s azt mondja, hogy „hát igen, nem volt olyan nagyon jó az anyámmal, de senkivel sem jobb! Az anyám nem rosszabb, mint bárki más!” Tehát abban a pillanatban, amikor jobban érzem magam valakivel, mint ahogy az anyámmal éreztem, akkor úgy érzem, hogy elárultam az anyámat, megöltem az anyámat. Tehát anyagyilkos leszek. Ha nem vagyok kész arra, hogy „anya- gyilkos” legyek, akkor soha életemben senkivel nem lesz jobb nekem, mint amilyen az anyámmal volt. Ez férfiakkal is megesik néha az apjukkal kapcsolatban. Például, ha túl akarom szárnyalni az apámat, mondjuk az apám a harmadik egyetemi évben megbukott, és soha nem ment tovább. akkor nekem a harmadikban egy nagy krízisem lesz, hiszen ha én elvégzem a harmadikat, s negyedikbe megyek, akkor túlszárnyalom az apámat, és akkor apagyilkossá válok, akkor úgy érzem, hogy meggyilkoltam az apámat, mert most már jobb vagyok, mint ő. Tehát nagyon sokan rettenetesen félünk, s vigyázunk arra, hogy az életünk soha ne legyen jobb, mint a szüleinké volt. Szerintem ez a legnagyobb hülyeség. Én sokkal inkább apa- s anyagyilkos vagyok, minthogy egy ilyen korlátot csináljak magamnak, aminél tovább nem megyek, mert jaj istenem, akkor ők irigykedni fognak. Hát hadd irigykedjenek!

Hallgató: Mi a helyzet a lombikbébivel?

Szerintem azok a tudósok, akik ezen gondolkoznak, egy kicsit őrültek. Mert a probléma az, hogy kinek a lelkében ússzon az a gyerek? A tudós lelkében nem fog, a tudós lelke olyan messze van a lombiktól, mint ide Afrika. Hát kinek a lelkében úszna? Nagyon hamar rájöttek az emberek, hogy az olyan gyerekek, akik nagyon korán árvaságra jutottak, és valamilyen árvaházba kerültek, meghaltak, ha valaki nem szerette őket. Még akkor is, ha etették őket, minden negyedik órában, meleg volt, s minden fizikai és testi szükségletük ki volt elégítve. Ha valaki nem szeret
te, nem ölelgette őket, a bőrüket nem érintette szeretettel, akkor meghaltak. Szerintem a nagy kérdés az, hogy egy lombikgyerek valóban élne-e? A vegetálás nem élet. Nem tudom, hogy meddig tudna élni valaki, akit valóban nem szeretnek.

A szeretet nem absztrakt, szentimentális valami. Például egy Ashley Montague nevű orvos gyerekek sípcsontját röntgenezte, s a sípcsont röntgenképéből meg tudta mondani, hogy melyik gyereket szerették s melyiket nem. Tapogatva nem lehet megtudni, röntgen kell hozzá. Kis sorvadások vannak a csontban, Minél tovább nem szerettek valakit, annál több sorvadás van, amelyeket foltokként lehet látni a sípcsonton, Egész biztosan más csontokon is vannak, épp csak ő a sípcsontot vizsgálta. Egy másik érdekes dolog – ha már erről beszélek – hogy szerintem mindent meg lehet tudni mindenből. Tehát minden mindenben benne van. Ez olyan, mint a hologram. A hologram olyan kép, amit félbe lehet vágni, s el lehet dobni a felét, minden információ benne van abban, ami marad. Azt el lehet negyedelni, s még mindig minden benne marad. Tehát minden mindenütt ott van. Bennünk is minden mindenütt ott van. Ha csak a hangomat figyelnétek, miközben beszélek, akkor is mindent tudnátok rólam. Mert minden benne van a hangomban. Ha egy hajszálamat megvizsgálnátok, azt találnátok, hogy minden benne van a hajszálban is. Az információ mindenütt ott van.

A szeretetnek tehát van fizikai eredménye, és szerintem egy lombikgyerek meghalna a szeretet hiánya miatt. De remélem is, hogy meghalna, mert ha életben marad, akkor esetleg Hitlernél is rosszabb lenne. Mit tanult volna meg arról, hogy milyen embernek lenni? Szerintem nagyon sokat tanulunk az anyánk méhében. A lombikbébi számomra nagyon rossz rémálom.

Hallgató: Mi történik akkor, ha egy nem kívánt gyermeket mégis a világra hoznak, s a környezet nyomására mégis el kell fogadni az anyának a gyermekét? Hogyan változhat a gyerek további sorsa, még ha nem is mondják neki, hogy őt nem akarták soha?

Ez a kérdés többünket érint. Nem elvont kérdés, rólunk szól! Az már köztudott, hogy aki a gyerekét nem akarta, de mégis elfogadta, az rosszul bánik a gyerekével. Például veri vagy elhagyja hetekre-hónapokra mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül, Azok tehát, akik a világon mindenhol azért küzdenek, hogy az abortusz legális legyen, azt mondják, hogy ha egy gyereket nem akarnak, akkor az a gyerek rengeteget fog szenvedni egész életében. Mert érezni fogja.

Elmondtam már azt a felfedezésemet, hogy akiket abortálni akar az anyjuk, azok később öngyilkosok akarnak lenni? Mikor Angliában dolgoztam, akkor egymás után négy fiatal – két férfi, két nő – jött hozzám analízisbe. Mind a négyen rendszeresen próbálkoztak azzal, hogy megöljék magukat, de sohasem sikerült nekik. Rendszeres alatt azt értem, hogy minden évben legalább egyszer próbálkoztak öngyilkossággal, az egyik például már tízszer, a másik hatszor, négyszer, ötször, valahogy így. Mikor megkérdeztem, hogy pontosan mikor voltak az öngyilkossági kísérleteik, az derült ki, hogy mindig ugyanabban a hónapban. Ciklikus depressziójuk volt. Az egyiknél, aki mindig márciusban próbálta megölni magát, már úgy január táján elkezdődött a depresszió, márciusban már nagyon mélyen volt, s akkor öngyilkos lett, Valaki megmentette vagy más miatt nem sikerült a kísérlet, akkor egy kicsit jobban érezte magát, s aztán januárban megint depressziós lett, és márciusban újra öngyilkosságot kísérelt meg. Valami az sugallta nekem, nézzem meg, hogy például ebben az esetben a március hol van a születésnapjukhoz viszonyítva. Azt találtam, hogy az a hónap, amikor leginkább öngyilkosok akartak lenni, a születésnapjuk utáni első három hónapban, azaz az első trimeszterben van. Aki márciusban akart öngyilkos lenni, az januárban fogamzott meg. Ekkor arra gondoltam, hogy ha egy nő abortálni akarja a gyerekét, akkor azt a harmadik hónapban próbálja meg. A negyedik hónapban már túl késő, a másodikban még gondolkozik. Az anyjuk megpróbálta abortálni őket, de az valahogy nem sikerült, a gyerek ezt megérezte, s most ismétli meg ezt a traumát. Tulajdonképpen egy szívességet akar tenni az anyjának mivel annakidején az anyjának nem sikerült őt megölnie, de az ismétlésben az is benne van, hogy neki sem sikerül. Egyszer mind a négy pácienst megkértem, hogy azonos napon küldjék be hozzám az anyjukat. Mind a négy anyát megkérdeztem, csak úgy, minden bevezetés nélkül, hogy az első trimeszterben próbálták-e elvetélni a gyereket. Mind a négy elképedve nézett rám – mindegyik nagyon hasonló volt – hogy honnan tudom, és elkezdtek sírni, némelyik sokáig. Közülük ket fen az életben senkinek sem mondták el addig a pillanatig, amikor én ezt meg nem kérdeztem Utána azt mondtam, hogy akkor mondják el ugyanezt a gyerekeik előtt. Mondják meg a gyereküknek, hogy ez történt. A gyerek meg fogja érteni, mondják el a körülményeket, hogy miért tették, ezt nem szabad titokban tartani. A következő órán a gyerek és az anyja jött be együtt – én ott voltam – az anya pedig bevallotta a gyereknek az abortuszkísérletét. Ez sok sírás-rívást és dühöt váltott ki de minden alkalommal, már a harmadik-negyedik órán az anya és a gyerek meg tudták ölelni egymást, s nagyon szomorúak voltak egymás élete miatt. Tudomásom szerint attól fogva soha egyikük sem próbált öngyilkosságot elkövetni. Az egyikkőjüktől minden évben kapok – azt hiszem, márciusban – egy levelezőlapot, amelyben megírja, hogy „az öngyilkosság helyett most inkább neked írom ezt a lapot”. Tehát az impulzus, ami arra készteti, hogy még egyszer elkövesse, ott van, de mivel érti, hogy ez valójában egy emlékezés, nem teszi meg. Ebből is látszik, hogy amikor összekeverjük a tudatállapotainkat, akkor nagyon bolondok vagyunk, hiszen ebben az esetben az volt a gyógyító, hogy a gyerekek rájöttek: a depresszió, s az a késztetés, hogy megöljék magukat, nem az övéké, nem egy érzelemről van szó, hanem emlékezésről. Emlékeztek arra, hogy az anyjuk milyen depressziós volt, s az anyjuk akarta őket megölni. Ahogy mondtam is, a fogamzástól, a kilencedik hónap végéig egynek érezzük magunkat az anyánkkal, tehát ha az anyám akar megölni engem, akkor én akarom megölni magam. Ez alapján teljesen érthető, hogy ez hogy alakul ki.

Hallgató: Valamilyen jellemző életkori periódusban történtek az öngyilkossági kísérletek?

Ezek az emberek mind úgy 20 és 25 év közöttiek voltak, s az első kísérletet kb. 13-14 éves korukban követték el. Nagyon gyakran megtörténik, hogy az úgynevezett skizofrének esetében a 13.-17. év között jelentkeznek az első tünetek. Ez megint a hormonokkal kapcsolatos Freud is megmondta, hogy három éves kortól tizenhárom éves korig szunyókálunk. Akkor semmi nem történik. De 13-14 éves korban ugyanott kezdjük, ahol 3 éves korban abbahagytuk. Tehát ha egy gyerek 3 éves korában rettenetesen mérges, toporzékol és hisztizik, akkor 13 éves korában valószínűleg ugyanazt fogja csinálni. Még akkor is, ha 3 és 13 éves kora között nagyon csendes volt. Úgy 13 éves korunkban újra felébredünk. Akkor jönnek elő ezek az emlékek, amikről ha nem tudjuk, hogy emlékek, akkor megjátsszuk, kijátsszuk őket, mert azt hisszük, hogy valóban mi vagyunk azok, akik depressziósok, mi vagyunk azok, akik meg akarjuk ölni magunkat.

Hallgató: Akkor az anyának abban az életkorban kellett volna közölni a gyerekkel, hogy ez történt?

Szerintem olyan korán, amilyen korán csak lehet. Szerintem egy ilyen ember minden fájdalma, minden problémája ilyen családi titkokból származik.

Még egy kicsit akarok beszélni az LSD-rőt. A legérdekesebb eredményeket már elmondtam; az egyik eredmény például az volt, hogy skizofrének és pszichotikusok, mikor LSD-t vettek be, akkor normálisak voltak, mikor az LSD hatásának vége volt, akkor visszaestek s hallucináltak. Normális emberek hallucináltak, amikor LSD-t bevettek, és nem hallucináltak, amikor annak a hatása véget ért. Már ez önmagában is nagyon érdekes, s ha az LSD mást nem is tesz csak ennyit, akkor is egy kicsit közelebb viszi azokat, akik azt hiszik, hogy normálisak, azokhoz, akikről azt hisszük, hogy nem normálisak, tehát skizofrének. Szóval nem vagyunk olyan különbözők. Egy kicsi, 100 mikrogrammos valami kiválóan be tud juttatni minket abba a világba, amit nagyon a sarokba taszítunk, s amiről azt mondjuk, hogy „jaj, ez nagyon beteg”. A „beteg” ki tud jönni az állapotból, mi pedig bele tudunk menni. Akkor tehát nem betegségről van szó, hanem esetleg – azt hiszem az első alkalommal, amikor erről beszéltem, ugyanezt mondtam – valami olyasmiről van szó, hogy a tudatállapotok szivárványában van egy bizonyos hely, ahová normálisként kirándulhatnak, s ha onnan vissza tudunk jönni, akkor minden rendben van. Akkor nem kell szólni senkinek. De ha kimegyünk, s nem tudjuk, hogy hogyan jöjjünk vissza, ott ragadunk. Se ide nem tudunk menni, se oda. Akkor baj van. Főleg, ha senki nincs körülöttünk, aki érti, hogy itt csak megakadtunk, de nem vagyunk betegek.

Hogy miért akad meg néhány ember, s miért nem akad meg más, az nagyon nehéz kérdés. Sok emberrel találkoztam, aki megakadt valahol. Egyszer például valaki elment Laing-hez, s elmondta, hogy reggel egy csésze kávét öntött magának, de amikor fölemelte az asztalról a csészét, mielőtt a szájához ért volna, megállt a keze. Amikor újra mozogni kezdett, akkor már a kávé hideg volt. Megnézte az órát, és kiderült, hogy közben három óra eltelt. Megakadt. Miért akadt meg? Ez nagyon megijesztette. Vagy egyszer sétált a lakásában. Megint megakadt. És megint négy óra eltelt, amíg a következő lépést meg tudta tenni. Én nem tudom, hogy miért akadt meg, Laing sem tudta, de azt azonnal megmondta ennek a nőnek, hogy ha rossz helyre ment volna ezzel, akkor a világon mindenütt kataton skizofrénnek mondták volna, ami rettenetes betegség, és minden bizonnyal elektrosokkal kezelték volna azt hiszem mindenhol a nyugati világban. Tehát az első dolog, amit Laing mondott neki, az az volt, hogy vigyázzon, hogy erről kinek mesél. Azt mondta, ha olyan helyre akar menni, ahol nem ijednek meg attól, hogy egy-egy mozdulatot ki kell várni, akkor szóljon. Ez olyasvalami, amiről nem tudunk sokat, erről szinte senki nem tud semmit, de ha az emberek megijednek ettől, akkor valamit csinálni kell, s amit csinálnak, az rosszabb, mint ez a jelenség. Tehát, ha akar olyan helyre menni, ahol a emberek nem ijednek meg ettől, akkor tud egy olyan házat ajánlani, ahol élhet, és álldogálhat négy órát, senki nem lesz meglepve. Akkor majd meglátják, hogy mi lesz belőle. Várni kell. Ha az ember nem tudja, hogy mit csináljon, akkor vár. És ha valami eszébe jut, akkor majd felhívja ezt a nőt – mondta – s elköszöntek egymástól. Az érdekes az volt, hogy amikor ez a nő ment hazafelé, rájött – a saját ötlete volt e beszélgetés után – hogy talán az lenne a legjobb, ha pénzt keresne a katatóniájával. Ha már katatóniája van, akkor miért ne adja el? S hol lehet eladni az ilyesmit? Művészeti főiskolán. Tehát modell lett, Reggel kilenctől este kilencig pózokban állt. Nagyon sok pénzt kapott, nagyon szerették, egyáltalán nem mozgott, abszolút ideális volt a katatóniája. Hát nem jobb ez, mint kórházba menni, és sokkoltatni az embernek magát? Három hónapig ezt csinálta, utána visszajött Laing-hez, csak azért, hogy megmondja, most már úgy unja az egészet, s most már érzi magában, hogy elmúlt a problémája. Már kiélte, s nem hiszi, hogy vissza fog jönni, s már nem is akar modell lenni – mondta. Ment és élte az életét. A tünet soha nem jött elő még egyszer, vége volt, eltűnt. Ha az ember nem ijed meg az impulzustól, s engedi, hogy az kifejezze magát, akkor ez a dolog kiéli magát. Nagyon sok mindennek vége van egyszer, még a vágynak is. Ha az ember teljesen szabadon ereszti a vágyát, akkor egyszer csak elérkezik egy olyan pontra, amikor már nem is lesz vágya. De ha soha nem teszi meg, akkor a vágy mindig ott marad. Akkor marad egy nyolcvan éves ember tele vággyal. Ha így akarok maradni négy óráig, akkor maradjak így négy óráig. Ez agyfajta büntetés is. Ha ezt akarod csinálni, akkor csináld! Miért kell megakadályozni, miért kell ettől megijedni, hiszen ez nem bánt senkit? Ez másféle gondolkodás. Kit bánt? Ha éppen az volna az impulzusom, hogy embereket akarok ölni, az sokkal rosszabb dolog, mint ez. Ez nem bánt senkit. Ha útban van az illető, akkor fel lehet emelni, félre lehet tenni, de miért kell sokkolni vagy orvosságot adni neki?

Az egyik legjobb orvosság a náthától kezdve mindenre, ami mindent megold, az „élet vize”. Az „élet vize” – a vizelet. Gandhi önmaga is minden nap két pohárral ivott a saját vizeletéből. Na most miért olyan rossz ez? Leing egyszer azt mondta, figyeljétek csak, milyen érdekesen vagyunk hipnotizálva, azt illetően, hogy mi van kint, s mi van bent. Miért van az, hogy vannak olyan emberek – talán itt is, közöttünk – akik nem tudnák meginni azt a vizet, amibe ők beleköptek. Miért? Hát abszolút semmi okuk nincs rá, hiszen az, amit beleköptél, már úgyis benned volt. Undorodsz a saját nyáladtól, pedig hát mi rossz van abban? Kívül van, beveszed, kijön visszateszed. Mi rossz van abban? S mi rossz van abban, hogy az ember belepisil egy pohárba, s megissza?

Hallgató: Mi abban a jó?

Az, hogy egészséges leszel. Például, ha náthás vagy, s elkezded inni a pisidet, akkor nagyon hamar elmúlik a nátha. Garantálom. Az elmélet az, hogy azért leszünk betegek, mert elimináljuk azokat a dolgokat, amelyek nekünk a legfontosabbak, s szükségünk volna rájuk. Tehát az aktuális bajunkra való orvosság éppen a vizeletben van. Ez az elmélet. Ez arról jutott eszembe, hogy a katatóniát az ember csak úgy csinálja, aztán abbahagyja, mert nem olyan jó. Szerintem attól lesz jobban az ember, azért siet jobban lenni, hogy ne kelljen olyan sokáig innia a vizeletét. De mindegy, hogy miért, próbáljátok meg, s garantálom, hogy lesz valami belőle. Lehet hidegen is inni.

Hallgató: De mi azt tanultuk, hogy a vizeletben végül is a káros dolgok választódnak ki.

Állítólag a vizelet teljesen steril, például Indiában, ahol nagyon kevés tiszta víz van, az asszonyok a csecsemőiket tehénpisiben mosdatják, mert az az egyetlen folyadék, ami tiszta, ami teljesen ártalmatlan.

Hallgató: Ez a magyar kultúrától sem idegen – legalábbis a falusi kultúrától – hallottam ugyanis az egyik kortársam beszámolóját arról, hogy amikor kicsi volt, s megütötte a kezét, s az vérzett, az édesanyja rápisilt. Azzal el is volt intézve.

Persze! Aki közel él a földhöz, az tudja, hogy ez így van, csak mi, városiak undorodunk a vizelettől. Nem tudom, hogy miért, ez szerintem hipnózis. Azt sem tudom – ha már itt tartunk – hogy a széklettől miért undorodunk. A gyerekek nem undorodnak, anyám szokta mondani, hogy mikor kicsi voltam minden reggel kiabáltam, egy reggel azonban nem sírtam, nagyon jól éreztem magam, és az anyám ijedten vette észre, hogy a kakámmal játszottam, ettem, befestettem vele az arcomat, és egy nagy képet festettem vele a falra. Ha minden reggel csinálhattam volna, ő rendszeresen tovább alhatott volna, de mégsem hagyta. Van valamiféle tabu az ellen, hogy az ember játsszon a saját kakájával. Halvány gőzöm sincs, hogy miért.

Hallgató: Itt azért van egy ellentmondás, hiszen azt mondod, hogy az elmélet szerint azért múlik el a nátha, mert az ember megissza a vizeletét, csak ne kelljen már tovább inni. De mi történik azzal, aki nem undorodik a vizeletétől? Annál ez a módszer egészen másként hat?

Meg kell próbálni! Te nem undorodsz a vizeletedtől? Végezzünk egy kísérletet! Ha te nem undorodsz tőle, akkor nézzük meg, hogy neked mi segít. Mert ha beteg vagy, s iszod a vizeleted, és a kúra hasznos lesz és meggyógyulsz, akkor tudni fogjuk, hogy más a hatásmechanizmus. Mondtam nektek, hogy nem beszélek olyanról, amit nem tudok. Ezek a saját gondolataim. Amikor elolvastam ezt a könyvet, az egyik legjobb barátom elmondta, hogy már egy éve ezt csinálja. Különben érdekes dolog az, hogy nagyon sok sámánnak, és más hasonló varázslónak, aki gombákat és LSD-szerű dolgokat fogyaszt rituálisan, a vizeletében távozik a szer, az alárendeltjeik pedig az ő vizeletüket isszák meg, és attól hallucinálnak. A világon tehát mindenütt vannak olyanok, akik megszegik az ilyen tabukat, s nagyon érdekes dolgokat csinálnak. Szerintem minél több tabut szeg meg az ember, annál érdekesebb lesz az élete.

Arról akartam még egy kicsit beszélni, hogy mi másra jó az LSD, mi mindent csináltak még vele. Az egyik leggyakrabb terápiás alkalmazási módja az alkoholisták terápiájában való alkalmazás. Az alkoholizmus az egyik legproblémásabb betegség. Nagyon nehéz megváltoztatni azt a szokást, hogy valaki sokat iszik. Minden pszichiáter, minden pszichológus tudja, hogy ha valaki alkoholista, akkor valószínűleg semmit nem tud vele csinálni. Abszolúte semmit. LSD-terápiába azok az alkoholisták jönnek, akik azt mondják, hogy „igen, elegünk volt, az alkohol nagyon sok problémát okoz az életünkben, nagyon szeretnénk nem inni, de nem tudjuk, hogy azt hogy kell. Mindig megfogadjuk, hogy abbahagyjuk., s mégis mindig iszunk.” A múltkor említettem, hogy létezik a „phsycholytic” és a „psychedelic” terápia. Ez utóbbi az, amikor nagyobb, 1000-1200 mikrogramm LSD-adagot juttatunk a szervezetbe, egy alkalommal. A legtöbb alkoholista-terápia így zajlott le. Egyszeri nagy adagot kaptak, s megint az történt, amiről már beszéltem egy keveset, hogy azok, akik ez alatt a nyolc-tíz óra alatt átmentek egy meghalás s újjászületés élményen, soha többé nem ittak.

Hallgató: Nem veszélyes egy ilyen lerobbant szervezetbe ilyen nagy adagot bevinni?

Ha az LSD olyan lenne, mint amilyennek általában az orvosságokat vagy drogokat gondoljuk, akkor veszélyes lenne. De nem olyan. Például Huxley utolsó kívánságként a halálos ágyán a feleségétől azt kérte, hogy hozzon gyorsan 500 mikrogramm LSD-t, mert nagyon ki akarja tágítani az érzékeit, és semmit nem akar elmulasztani abból, hogy mi az: meghalni.

Arról is beszéltem már, hogy kísérleteket végeztek olyan rákosokkal, akiknek nagy fájdalmaik voltak, és már mindenki azt mondta, hogy nagyon hamar meg fognak halni, de még hátra volt a halálukig két hét, két hónap, egy rövid időszak, s abban az időszakban nagyon sok fájdalomcsillapítót szedtek: morfiumot vagy ópiumot. Ilyen embereknek is beadtak 1200 mikrogramm LSD-t. Láthatóan, érzékelhetően ez nem támadja meg az ember szervezetét. Semmi nem történik, csak az ember tudatállapota változik meg. És akármennyire lerobbant az ember teste, ha a tudatállapota megváltozik, minden megváltozik.

Például, hadd beszéljek egy kicsit arról, hogy tibeti orvosok – akik a buddhizmus egyik formáját naponta, egész életükben gyakorolják – úgy gyógyítanak, hogy egy mandalát rajzolnak föl. Megkérdezik, mi a bajod. Mondjuk, azt mondod, hogy náthás vagy. Akkor egy darab papírra felrajzolnak egy mandalát, s odaadják neked. Ha tibeti vagy, akkor tudod, hogy mit kell csinálni: hazaviszed, fölrajzszögezed a falra, leülsz eléje egyfajta relaxációs pózban – hiszen egész életedben tanultad, hogyan kell meditálni – a figyelmedet arra a pontra összpontosítod, s csak arra figyelsz. Ezt lehet gyertyalánggal is csinálni, de valódi mandalával is, és ilyenkor az történik, hogy az embernek az az érzése támad, hogy a mandala egyfajta ajtóvá vagy egy kapuvá válik, amin át lehet menni, és ez transzformálja az ember tudatállapotát. Bemész, és valahol máshol jössz ki.

Tehát minden mandala egy másik világba vezető alagút vagy ajtó. A tibeti orvoslás azt jelenti, hogy például elmész egy olyan világba ahol nincs nátha. S ezzel kész! Belemész a mondalába, átmész az ajtón, s már nem vagy náthás. Ezt nem olyan nehéz elképzelni. Nemrég olvastam, hogy Ingrid Bergman, a színésznő, leírta az önéletrajzában, amikor Ibsen Nóráját játszotta, gyakran rettenetesen náthás volt délelőttönként, a darabbéli Nóra azonban nem volt náthás. Esténként úgy készült minden este a színpadra, hogy beleélte magát abba a karakterbe, akit játszott. Sokáig tartott, amíg föltette a parókát, kifestette az arcát, beöltözött, és addig tüsszöghetett, fájhatott a torka, taknyos lehetett, de mikorra kész lett s elkezdett Nóra lenni, addigra már nem volt náthás. És ez minden alkalommal így történt. Az utolsó felvonás után, amikor a függöny lement, s a színésznő elkezdte lemosni a maszkját, levenni a ruháját és kezdett újra Ingrid Bergman lenni, akkor újra jött a nátha. Ez pontosan ugyanaz a folyamat.

Hallgató: Visszatérve a tibetire: addig ott kell ülni ebben a másik világban, amíg azt akarja, hogy ne legyen náthás?

Nem kell ott ülni. Abban a pillanatban, amikor átmentél, az átlépés transzformálja a tudatállapotodat, s akkor ott maradsz, mehetsz, csinálhatsz, amit akarsz, már egy olyan világban élsz, ahol nincs nátha. Nem kell ott maradni ülve, ez csak valamit átdob. Innen lehet következtetni arra, hogy a legtöbb betegség pszichoszomatikus. Ez a jelenség nagyon közel áll a hipnózishoz. A hipnózissal nagyon könnyen transzba lehet vinni valakit. Ha nagyon szadista lennék, akkor például azt mondhatnám, hogy itt van ez a toll, nagyon meleg, fehéren izzik, hozzáérintem a bőrödhöz, s ott egy harmadfokú égési seb fog keletkezni. Annak ellenére, hogy ez egy hideg toll. Nagyon el kell gondolkozni arról, hogy mi is ez a folyamat, hiszen csak egy pár szót szólunk, és attól egy hólyag keletkezik az ember testén.

Szerintem minden jó festmény átvisz egy másik világba. Ha elmegyünk a Louvre-ha, a Prado-ba vagy a Tate Gallery-be, azt látjuk, hogy a legtöbb turista csak elsétál a képek előtt. Talán megjegyzik, hogy „nagyon szép”, de semmi több. Csak azért mennek el a képtárakba, hogy ha hazaérnek, akkor elmondhassák, hogy ott voltak. Közben pedig nem láttak semmit, nem éreztek semmit, nem tudták meg, hogy miről szólnak azok a képek. Nem tudták, hogy melyik jó és melyik rossz kép. Honnan tudja meg az ember azt, hogy melyik a jó festmény, ha nem hallgat meg bizonyos kritikusokat, akik tudják? És honnan tudják, akik tudják? Miért kell nekem hinni nekik? Miért nem tudom magamtól eldönteni, hogy melyik a jó és a rossz kép?

Akkor most elárulom nektek a művészet titkát. Tegyük fel, hogy itt van egy festmény. Csak az tudja meg, hogy jó festmény-e vagy sem, aki időt szán rá. Oda kell adnod magad a festménynek pontosan ugyanúgy, mint ahogy a tibeti odaadja magát a mandalának. Ez ismét csak azt jelenti, hogy nem szabad félned attól, hogy ha odaadod magad valaminek vagy valakinek, akkor tovább már nem leszel. Ha egy fél órát csak erre a festményre figyelek, tehát teljesen átadom magam a festménynek, belemegyek a világába, átmegyek azon az ajtón oda, ahova a művész el akart vinni, akkor értem meg. Miért festene a művész egy képet akkor, ha nem akarna nekem élményt nyújtani? Ha elmegyek a vidámparkba, a hullámvasút is ad egy élményt. Ha meg akarom ismerni a hullámvasutat, akkor oda kell adnom magam neki. Ha vége az élménynek, akkor mondhatom, azt, hogy „ilyet többet az életben sohasem akarok”, de legalább volt egy élményem, és tudom hogy miért nem akarok több ilyen élményt. Minden festmény egy hullámvasút. Minden regény is hullámvasút. Oda kell adni magát az embernek, azután vagy tetszik az, ahová elviszik vagy nem. Ha – tegyük fel, fél óra után – visszajövök magamhoz, akkor megint önmagam leszek, és otthagyom a képet. Számomra az a jó kép, amiből ha visszajöttem, akkor lesz valami nálam. Valami olyasmi, ami addig nem volt. Olyankor nem üres kézzel jövök vissza, hanem valamit kapok az élménytől. Olyan érzés, mintha halászni mentem volna, és fogtam volna valamit. Bemerítettem a hálómat és most van benne valami. Az olyan képek, amelyekből így meríthetek valamit, amit aztán megfőzhetek, megsüthetek, magamévá tehetek, tehát azok, amelyek után már nem vagyok olyan, mint voltam, szerintem nagyon jó képek. Az a kép, amelybe belemegyek, visszajövök, és semmi sincs a hálómban, rossz. Az ilyen képet festő megcsal. Csak a pénzért dolgozik. Persze lehet, hogy abban a képben is van valami, csak én nem tudom megtalálni, hogy mi, de miért önmagamban kételkedjem, és miért ne a festőben?

Minden művészi alkotás olyan, hogy ha belemegyünk, találkozunk olyan dolgokkal, amelyeket a művész otthagyott. Ha egy darab kakát hagyott ott, akkor azt észreveszi az ember.

Hallgató: Általában nincs elég idő arra, hogy megfelelően foglalkozzunk egy-egy alkotással.

Ez nagy kár. Ez kétségbeejtő. Persze én sem mélyedek el mindenben. Tudom, hogy az élet rövid, és éppen ezért nagyon hamar megtanultam, miben érdemes, és miben nem érdemes elmélyedni. Megválogatom azokat a dolgokat, amikben el akarok mélyedni. De nem engedem, hogy valaki sürgessen, mert ha nem mélyedek el az illető dologban, akkor mindent csak megtapogatok, és rohanok tovább. Ez nem éri meg a fáradtságot.

Ahhoz is intuíció kell, hogy az ember megtudja, kinek a véleményére érdemes hallgatni. Én csak azok véleményére hallgatok, akiket szeretek. Azokat szerettem meg, akiknek már odaadtam magam. Nem fogok olyan emberek véleményére hallgatni, akiket utálok. Ha festenék, sohasem mutatnám meg a képeimet egy olyan festőnek, akinek a képei nekem nem tetszenek, legyen bár az a festő nagyon híres. Ő ne mondja el nekem, hogy mit gondol a képeimről. Olyasvalakinek akarnám megmutatni a képeimet, akiknek a képeit nagyon szeretem. Válogatni kell. Azért jártam be a világot, hogy megtaláljam R. D. Leing-et, és vele tanuljak, mert a könyvei már nagyon mély mondanivalót sugalltak nekem. A könyvek alapján megéreztem, hogy van valaki, akivel érdemes lehet együtt lenni egy kicsit. Szerintem az élet olyan rövid, hogy ki kell fejlesztenünk azt az intuíciót, ami megsúgja, hogy kivel és mivel érdemes foglalkozni valamint kivel és mivel nem. Nagyon sok olyan tanár van az életben, hogy ha tőlük függne, akkor az egész életedben kakában kellene turkálnod. Vigyázni kell arra, hogy az ember kinek a szavára hallgat.

Na, mára kibeszéltem magam. Találkozunk a jövő héten.

A könyv ugyan nem az LSD-ről szól, mindazonáltal az előadó gyakran említi a szert. A műnek nem célja az, hogy rászoktassa az embereket egy illegális drogra, de úgy érezzük hasznos, ha az emberek képet kapnak az LSD hatásairól. Véleményünk az, hogy aki nem tud semmit a drogról, az sokkal inkább veszélyeztetettebb, mint az, aki már olvasott róla. Mindezek mellett – tekintettel arra, hogy az LSD Magyarországon illegális kábítószernek minősül – úgy érezzük, kötelességűnk felhívni az olvasó figyelmét a kábítószerekkel kapcsolatos hatályos magyar jogszabályokra, a büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényre, valamint az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvényre és ezek végrehajtásáról kiadott rendelkezésekre. (A kiadó)

© Copyright 1992, 1992 Gigant Bt..


Ecstasy tabletta adatbázis

Pszichonauták

DÁT2 Psy Help

RIASZTÁSOK

DAATH - A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Alapítás éve: 2001 | Alapító: Minstrel | Dizájn: Dose | Kód: Minstrel
Rendszer: Cellux | Szerkesztő: Gén

 

A személyi adatok védelmének érdekében a DAATH óvatosságra int a Facebook-csoportoldalon saját névvel megosztott, mások számára is látható információiddal kapcsolatban!