DAATH

Az, hogy egy drog használata mély pszichológiai vagy filozófiai meglátásokat eredményezhet, a legtöbb tanult ember számára túl egyszerűnek, túl mesterségesnek, sőt, túl banálisnak tűnik, hogy igaz legyen.

Alan W. Watts

 
KöszöntőGyarapodásAnyagokKönyvtárFórumKeresésKapcsolatok


Kategória:

Könyv


Kiadó:

Gigant Bt.


Kiadás éve:

1992 / 1992



Beküldő:

Minstrel


Szerkesztő:

Minstrel



Nyomtatható változat

Kapcsolódó témakör:

Feldmár András: Tudatállapotok szivárványa


Felkerülés ideje:

2003. január 25.


Utolsó módosítás:

2003. január 25.



Érdeklődés:

27096 letöltés
48 szavazat


Súlyozott pontszám:

4.88 pont


Szavazatok aránya:

94% kiváló
6% jó
0% átlagos
0% rossz
0% borzasztó



Értékelés:

kiváló

átlagos
rossz
borzasztó




Felmérés: Online teszt az iskolai drogmegelőzésről (magyar)
Felmérés: DMT entity encounter study (angol)
Felmérés: Personality, Substance Use, and Microdosing (angol)
Felmérés: Global Ayahuasca Project (angol)


Feldmár András:

A tudatállapotok szivárványa (III. rész)

Az előadások alapján szerkesztette: Kollár János és Nógrádi Szabó Zoltán.

VI. tétel

1992. október 22.

Agresszió és regresszió. Kábítószer-e az LSD? Élet a körgyűrűn. Szabad-e szeretni? Miért veszítjük el az éberségünket? Mi az őrültség? Miben segít a szórakozottság? Álmodozás és imagináció. Ted és a foltos sas. Honnan jövünk, hová tartunk? A fájdalom értelme? Legális tudatállapot-változtatások.

Hallgató: Hol van az én erkölcsi határa; kábítószer hatása alatt nem tesz-e az egyén olyan dolgokat, amiket a fékezett én nem tenne meg?

Az agresszióról kell egy kicsit beszélgetnünk, mielőtt megbeszélnénk, hogy mi történik LSD hatása alatt és azon kívül. Szerintem az agresszió energia, amit arra használunk, hogy kevesebb idő és/vagy tér legyen az alany és a kívánt tárgy között. Tehát, ha valamit akarok, az agresszió arra való, hogy gyorsabban kapjam meg, és közelebb kerüljek hozzá. Szerintem fontos, hogy megértsük, ez az agresszió milyen egyszerű. Ha valami más definícióra gondoltok, akkor mondjátok meg, akkor vitatkozzunk róla, de nekem ezt jelenti az agresszió. Ez minden háború oka. Minden kegyetlen cselekedet abból ered, hogy valaki energiát használ arra, hogy gyorsan megkapjon valamit, amit akar. Tehát gyorsabban, mint természetes. Mondjuk van a mag és van a bomba. A mag nő, a bomba pedig robban. Mind a kettő természetes, de az egyik nagyon gyors. A másiknak van egy természetes irama. Mindenféle természetes növekedés időben és térben történik, pozitív és negatív viszonyulásban, például a vágy és az ellenállás viszonyában. Mindig van a vágy, s mindig van az ellenállás. Ez mindenféle növekedésre vonatkozik. Ha elfogadjuk az ellenállást, akkor időben mindig át tudunk nőni rajta. De ha nem fogadjuk el, vagy nem tudunk várni, vagy azt hisszük, hogy nem tudunk várni, vagy nem akarunk várni, hanem az ellenállást ki akarjuk küszöbölni, akkor jön létre az agresszió. Ez az agresszió. Tehát amikor azt mondom, hogy valamit nagyon szeretnék a maga idejében, akkor minden rendben van. Akkor senkinek semmi nem fog fájni. Az a fájdalom, ami azzal jár, hogy az embernek várnia kell, természetes fájdalom. Ez az a fájdalom, ami a születéssel jár együtt. Ez nem természetellenes fájdalom. De amikor az „akarom”-ból, a „szeretnék”-ből, vagy a „vágyakozom”-ból „muszáj” lesz, akkor nem veszem figyelembe az időt. Minden most kell, egye meg a fene a időt! Az agresszió időn kívüli.

A regresszió az agresszió agresszív kezelése. Tehát, ha érzem, hogy van ez az agresszióm, s ezt agresszíven kezelem, akkor azt mondom, hogy kiirtom vagy elfojtom az agressziómat. Ha nem fojtom el azt az érzést, ami agresszív bennem, akkor élek vele. De abban a pillanatban, amikor vágyom valamire, vagy valakire, és érzem az ellenállást magamban, benne, a környezetben, a körülményekben, akármi másban, akkor persze, hogy az ember érez agresszivitást annak érdekében, hogy eltüntesse az ellenállást. Amikor érzem, akkor agresszíven a regresszió alá rendelem, akkor nem tudom, mi történik, tudaton kívül leszek agresszív. Viszont, ha érzem magamban az agresszivitást, akkor felhasználhatom arra, hogy tanulmányozzam az ellenállást.

Ha tehát egy fal elválaszt attól, amit akarok, akkor sok mindent tudok csinálni azzal a fallal. Például fejjel nekirohanhatok. Addig-addig rohangálhatok neki fejjel, amíg elvisznek a kórházba. Tehát saját magamat nagyon tudom bántani. Ez az ellenállás egyfajta kezelése, amely szerint megpróbálom az érdeklődésemet a falra irányítani. Milyen fal ez, miből van? Például, ha víz akad el a falnál, a víztől lehet tanulni. Mert a víz tanulmányozza az ellenállást. Minden kicsi repedést megvizsgál abból a szempontból, hogy ott át tud-e folyni. Ha nem tud, akkor lassan felgyűlik. Ha talál egy lyukat, akkor a lyukon átfolyik. Csak úgy szerez tudomást a lyukról, ha tanulmányozza a falat. Nagyon pontosan megvizsgál mindent. Ha nincs lyuk, akkor addig emelkedik a szintje, amíg végül is át tud jutni a falon. A víztől tehát lehet tanulni, a víz tanulmányozza az ellenállást.

Ha ez az agresszió, akkor mi történik ezzel az LSD hatása alatt? Megint azt hiszem, az a probléma, hogy olyan furcsa elképzeléseitek vannak az LSD-rőt, hogy én azt el sem tudom képzelni, ezért vannak félreértések közöttünk. Például azt mondjátok, hogy az LSD kábítószer. Én arra gondolok, hogy ha kábítószert veszek be, akkor elkábulok, nem? LSD alatt senki nem kábul el. Az LSD nem elkábít, hanem fölébreszt, ráébreszt arra aki vagyok, arra, ami bennem történik. Tehát az LSD nélkül vagyunk kábultak, mert legtöbbünknek halvány gőzünk sincs arról, hogy mi megy végbe . bennünk, Nem tudjuk, hogy mit akarunk, nem tudjuk, hogy mik az ellenállásaink, alig ismerjük magunkat. Tehát így kábultan, alvajárunk. Mikor az ember LSD-t vesz be, akkor nem kábul el, hanem ahelyett, hogy állandóan kifelé nézne, befelé néz. Ez azt jelenti, hogy amikor az ember befelé néz – s nem hülye – akkor nem csinál semmit. Tehát az izmait nem mozgatja. LSD hatása alatt az emberek nem rohangálnak, LSD hatása alatt az emberek nem agresszívek kifelé, hanem lefekszenek, néha belemásznak egy hálózsákba, s bekötik a szemüket, hogy ne lássanak semmit, összekuporodnak, talán fülhallgatót tesznek föl, hogy zenét hallgassanak, s nyolc óráig nem mozdulnak. Tehát abban az esetben nincs kifelé irányuló agresszió, az izmok nem mozognak. Az agresszió lehet, hogy belül van. Az ember összeköttetésbe lép az agresszióval és a regressziók megszűnnek. Az agresszivitás elleni agresszió megszűnik, tehát az ember rájön például arra, hogy milyen türelmetlen. Érzi a saját türelmetlenségét. Érzi a saját vágyait, érzi azt a fájdalmat, ami akkor keletkezik, amikor a vágy ellenállásba ütközik. Az agressziót tehát mélyen meg lehet érteni és érezni. De nem kell vele semmit sem csinálni.

Az a kérdés, hogy visszatér-e az agresszió, megint arra utal, hogy úgy gondolkozunk az agresszióról, mintha az valamiféle kis ördög lenne, aki bennünk van, kiűzzük, aztán visszajön. Ha valamire van egy szavunk, az nem jelenti azt, hogy az a valami létezik. Az én definícióm szerint az agressziót nem lehet kiűzni, csak együtt lehet vele élni, csak érteni lehet, csak meg lehet érezni, amikor van, s meg lehet érezni, amikor nincs. Ha az agresszió egyfajta energia, amit arra fordítunk, hogy siessünk, hogy hamarabb megkapjunk valamit annál, mint ahogy amúgy is megkapnánk, akkor bizonyos határok között nagyon jól lehet használni, s bizonyos határok kívül több kárt okoz, mint hasznot. Van olyan agresszió, ami egészséges. Az életben semmilyen minimális vagy maximális dolog nem jó, mindig az optimális megoldást kell keresni. Tehát mindannyiunknak meg kell találnunk azt, hogy mi az optimális agresszió. Mi az az optimális energia, amit arra fordítunk, hogy a vágyainkat ne tévesszük szem elől, és ne keljen tovább várni rájuk, mint amennyit amúgy is szükséges. Tehát lehet az embernek túl kevés agressziója, s lehet az embernek túl sok agressziója. Az agresszió csak egyfajta energia. Az LSD lelassít mindent, éppen ezért nem agresszív. Annyira lelassít mindent, hogy észrevesz az ember olyan dolgokat is, amelyeket általában nem vesz észre, mert általában olyan gyorsan élünk, s olyan gyorsan gondolkozunk, s olyan gyorsan érzünk, hogy mielőtt tudnánk, hány elhatározáson mentünk keresztül, már a huszadikat is megtettük. S minél gyorsabban halad az ember, annál automatikusabban él.

Ezt a következő példával szeretném illusztrálni. Van egy amerikai város, Baltimore-nak hívják, a város körül pedig épült egy úgynevezett körgyűrű, amelyen körülbelül nyolc sávon közlekedhetnek autók. Ez tehát egy hatalmas út, és ha néha az ember kijön a városból, akkor könnyebb először ide besorolni, mint átmenni a városon. Képzeljük el, hogy egy kis autóban ülök, s nagyon gyorsan vezetek. Ekkor az egész életemben csak körbe-körbe megyek, mert olyan gyorsan haladok, hogy nem is látom, hogy le lehet térni erről az útról, Ahhoz hogy meglássam, hogy például itt balra lemehetnék, meg kellene látnom, hogy itt balra van erre utaló jelzőtábla. Ha látom, akkor amikor erre jövök, mindig elhatározhatom, hogy letérek vagy nem térek le, de ha olyan gyorsan megyek, hogy nem is látom a táblát, akkor mindig csak körbe-körbe fogok haladni. Azon az úton nyolc sor autó halad, körbe-körbe mindig lehet menni, s nem kell semmit sem elhatározni. Ez egy sokszor megjárt út, egy jól kitaposott életút, a baj csak az, hogy állatian unalmas. Nagyon sok olyan ember él, aki egész életében ezen az úton megy körbe-körbe.

Ha valaki eljön hozzám terápiába azzal a panasszal, hogy unalmas az élete, mit tudok neki mondani? Nem tudom neki megmondani, hogy hol térjen le erről az útról, s menjen érdekesebb, sokkal veszélyesebb helyekre, csak azt tudom neki mondani, hogy lassuljon le. Tehát, ha mondjuk 150 km/órás sebességgel ment, akkor lassuljon le 50-re. Akkor majd láthatja, hogy nohát, mehet ő arra is. Ha az túl veszélyes számára, ha soha nem volt arra, ha fél attól, amit ott találhat, akkor mehet tovább, abban az esetben találhat másik utat is.

Az első dolog tehát, amit az embernek az életében tennie kell, az az, hogy lelassul. Aki lassan megy, az nem lesz agresszív. Csak azok agresszívek, akik sietnek. Az LSD lelassítja az embert, olyan szünetet iktat be, amely alatt egy napig, vagy két napig semmit nem kell tenni, sőt nem is lehet. Az ember érintkezésbe lép önmagával, körülnéz, megvizsgálja melyek a vágyai, az ellenállásai, mitől fél, mi történt az életében eddig, és hogy milyen jelentőséget tulajdonított azoknak a dolgoknak, amik történtek vele. Amikor az ember körbe-körbe megy az életében, és semmi nem változik, az a szokás. Amikor az ember LSD-t vesz be, akkor minden szokás megszűnik. Azért ijednek meg az emberek, amikor LSD-rőt beszélnek nekik vagy LSD-t vesznek be, mert LSD hatása alatt egyszerűen nincs több szokás. Mindent elfelejt az ember, amit addig megtanult. Úgy nézi a világot, mintha először látná, Nagyon gyakran előfordul, hogy az első pár órában, amikor LSD-t vesz be az ember, akkor nem tud beszélni. A kapcsolat a verbális féltekével megszűnik, az ember csak a másik féltekéjével van kapcsolatban, ami azt jelenti, hogy úgy látja az ember a világot, mint ahogy valószínűleg egy újszülött láthatja. Egy újszülött egészen másképp látja a világot, mint egy olyasvalaki, akinek szavai vannak. Az utóbbi fel tudja darabolni a világot, és abban a pillanatban, amikor ránéz például egy krétára, akkor azt mondja, hogy az kréta. Amikor azt mondod, hogy kréta, akkor már mindenfélét tudsz róla, anélkül, hogy megvizsgáltad volna. Egy újszülött, aki nem tudja, hogy ez kréta s odaadod neki, egyből a szájába tenné – mondjuk egy két hónapos – nagyon megvizsgálná, hogy az a tárgy mit jelent az érintés számára, mit a tapintás számára, milyen a szaga, mit csinál az ember szájában. Pontosan ugyanez történik, amikor az ember LSD-t vesz be. Minden új. Nincs asztal, helyette azonban van egy kemény lapú valami. Nincs másik ember, csak energiák vannak.

Timothy Leary, mikor már kijött a börtönből, nagyon elmerült a számítógépek tanulmányozásában, és úgy beszélt emberekről, mintha programozni lehetne őket. A szokások tehát korai programozások, korai beidegződések. Olyan, mintha mi lennék a számítógépek, a szüleink és a tanítóink belénk ültettek volna egy-egy programot, és mi azt hisszük, hogy csak azok a programok léteznek. Az LSD kitisztítja a programokat. Lehet, hogy ez rettenetesen félelmetes, de az is jó benne, hogy azután az ember úgy programozza önmagát, ahogy akarja. Megszabadul mindenféle szokástól. Ezt persze meg lehet tenni LSD nélkül is. Sokan – a szufik, a buddhisták stb.- mind kitaláltak egy-egy ilyen technikát, amely segítségével az ember meg tud szabadulni a szokásaitól. Ha például meg akartok szabadulni egy szokástól, s mondjuk általában jobb kézzel esztek, akkor mostantól fogva egyetek bal kézzel. Akkor meglátjátok, hogy milyen érdekes lesz az evés, ahelyett, amilyen unalmas most. Ha átnézném a szokásaimat, akkor biztosan találnék olyanokat, amelyeket megtartanék, s lennének olyan szokásaim is, amelyektől meg szeretnék szabadulni. Az LSD sokat segít abban, hogy az ember meg tudjon szabadulni olyan szokásaitól, amelyektől szabadulni szeretne.

Az is szokássá válhat, hogy ha közel kerülök valakihez, akkor megijedjek attól, hogy szeressem, mert amikor utoljára szerettem valakit, akkor otthagytak, és csalódtam. Az LSD hatása alatt azt , a szokást eldobhatom, újra kinyithatom a szívemet, s azt mondom, hogy csak azért, mert amikor három hónapos voltam, s valaki, akit nagyon szerettem, otthagyott, nem kell egész életemen át, azt a szokást fenntartanom, hogy ne engedjek senkit közel magamhoz. Akkor ettől a szokástól megszabadulhatok. Nem úgy, hogy egyszerűen eldobom, hanem úgy, hogy véget vetek neki, megsiratom, s akkor majd egész tisztán látni fogom, hogy mi történik velem. Új emberré válok és ennek az új embernek valójában semmi köze nem lesz ahhoz, hogy mi történt köztem és az anyám között vagy köztem és bárki más között a múltban. Az LSD hatása alatt az ember rájön arra, hogy a múlt nem determinálja a jelent és a jövőt. Hogy valójában semmiféle konklúzió nincs, csak annyira megijedünk, hogy a jövőt a múlt sémájára gyártjuk, azért, nehogy valami új dologgal kelljen szembekerülnük.

Ha valami rettenetes is történt a múltban, abban az a jó, hogy már megtörtént, tudjuk, milyen rettenetes, tudjuk, mi következett utána, s mert hogy túléltük, biztosak vagyunk abban, hogy ha ismét előfordul, azt is túl tudjuk élni. Ha eldobom amit megtanultam, s valami új dologba kezdek, akkor nem tudom, hogy azt képes leszek-e túlélni. Mert ezzel az újjal még nem találkoztam. Tehát az új, még ha jó is, sokkal veszélyesebb, mint a régi, ha az rossz is. Ennyire félünk attól ami új, s ezért szeretjük megismételni a régit, még akkor is, ha rettenetesen rossz.

Az LSD legfőbb hatása tehát az, hogy az ember azt mondja, „nahát elegem van, ebből a szokással teli, nagyon jól ismert útból, mert ez megöl engem, ez a halálom. Mindig minden ugyanolyan, csak megyünk körbe-körbe, mindig minden ugyanaz”. Ezután az ember elkezd magába mélyedni, s egyre több elhatározást tesz majd. Miért mondom, hogy az LSD nem kábítószer? Azért, mert szerintem egy valódi kábítószer az embert a felelőtlenség irányába viszi. Ha tehát valaki rászokik egy kábítószerre, akkor egyre felelőtlenebb lesz, s a társadalomnak azért van baja az ilyen emberrel, mert az nem lesz felelős önmagáért. Nem fog dolgozni, nem fogja eltartani a családját, sőt önmagát sem, s akkor valakinek a terhére lesz. Ezért rosszak a kábítószerek. Az LSD éppen az ellenkező irányban hat. Miután valaki LSD-t vett be, akkor nem kevésbé felelősségteljes lesz, hanem éppen hogy több felelősséget vállal magáért annál, mint akkor, mielőtt bevette volna. Azért is nehéz fölébredni, mert minél többet lát és tud az ember, annál keményebb lesz az élete, annál több felelősséget fog érezni azért, amit tesz vagy nem tesz. Minél kevesebbet tudunk, annál felelősségmentesebben tudunk élni. Mert amiről nem tudok, azért nem vagyok felelős. Minden pici dolog, amire rájövök, teher, s azért is felelősnek kell lennem. Tehát abban a pillanatban, amikor már többet tudok, nincs visszaút. Ez olyan, mint egy nyíl, ami belefúródik az emberbe és nem lehet kivenni. Tehát, ha az ember már látott valamit, azt nem lehet elfelejteni. Az ember meglátja, hogy felelős a saját életéért, s többé nem panaszkodhat senkinek sem azért, hogy milyen pechje van, s milyen rettenetes az élete. Ettől kezdve már nem lehet újra visszamenni és panaszkodni. Ezért nagyon fontos, hogy ne értsétek félre, és tudjátok, hogy az LSD nem kábítószer. Pont az ellenkezője.

Hallgató: Az újszülött még nagyon éber. Miért veszítjük el fokozatosan az éberségünket?

Létezik a nemzedékek közötti harc, aminek a lényege, hogy a szülők generációja altatni akarja a gyerekek generációját, a gyerekek generációja pedig föl akarja ébreszteni a szülők generációját, de mindig a szülők nyernek. A gyerekek mindig elalszanak, mindig elveszítjük az éberségünket. Miért? Képzeljétek el – nem kell nagy képzelőerő hozzá, gondoljatok csak a saját családotokra – képzeljétek el, hogy megtartjátok az éberségeteket. Akkor olyan dolgok történhetnek, mint amilyenek például velem történtek. Amikor három és fél éves voltam, a családom felrobbant, anyámat elvitték Auschwitz-ha, apámat elvitték munkaszolgálatba, nagyanyámat elvitték valahova máshová. Később aztán lassan újra összekerültünk. Először az apám jött vissza, amikor majdnem öt éves voltam. Talált egy barátnőt magának, akit Sárinak hívtak. Én láttam, hogy mi történik, éber voltam. Aztán visszajött az anyám. Az első nap, amikor visszajött, elvitt egy rövid sétára, Fél óra múlva ránéztem, s azt mondtam neki, hogy „Sári nagyon szép, de te sokkal szebb vagy.” Attól kezdve addig, amíg meg nem haltak, engem vádoltak azzal, hogy felrobbantottam a házasságukat, mert, ha én ezt nem mondtam volna meg, akkor semmi nem történt volna. Ez csak egy kis példa arra, hogy az ember miért veszti el az éberségét. Valószínűleg észrevettetek valamit a családban, például azt, hogy a papa részeg minden este. Csak egy ilyen kis dolgot. De ha beszéltetek, vagy kérdezősködtetek erről, akkor azonnal olyan erők jöttek létre, amelyekből megértettétek, hogy ezt nem szabad észrevenni. Ezt el kell felejteni, ez legyen olyan, mintha nem is volna. Nagyon érdekes, hogy azoktól, akiket skizofrénnek hívnak, általában megijednek az emberek, mégpedig azért, mert a skizofrének teljesen éberek. Abban a pillanatban, amikor valakivel beszélgetnek, két percen belül rátalálnak arra, ami a beszélgetőpartnerüknek fáj, vagy ami abban az emberben hamis, s attól a pillanattól a hamisságukról fognak beszélni. Egy pszichiáter reakciója, amikor a páciens konfrontálja a pszichiátert az ő hamisságával: „orvosságot előírni, ne legyen olyan éber ez az ember, nem akarom, hogy a hamisságommal valaki szembesítsen minden percben”. Tehát szerintem azért veszítjük el az éberségünket, mert a szüleink nem tűrik el, hogy mi, gyerekek, szembesítsük őket, a hipokrita státuszukkal, a hamisságukkal.

Nagyon sok emberrel találkoztam, akik meg voltak rökönyödve azon, hogy az apjuk valóban alkoholista volt, annyira meg volt tiltva számukra, hogy ezt észrevegyék. Leing maga mesélte, hogy amikor huszonhárom éves volt, és az első pszichiáter tanárával dolgozott, elmondott neki egy pár dolgot a saját anyjáról. Az egyik óra végén a pszichiáter barátja átölelte a fiatal Laing-el, és azt mondta: „Rony, biztosan tudod, de ha még véletlenül nem jöttél volna rá, akkor szeretném neked megmondani, hogy ez nyilvánvaló legyen közöttünk, hogy az anyád bolond, az anyád egy őrült nő.” Ezt akkor először hallotta, s azt hitte, hogy a pszichiáter viccel. Akkor még nem tudta elhinni, még kb. 5 év kellett analízisben és terápiában neki, hogy rájöjjön, az anyja valóban teljesen őrült volt. Mert ha éberek lennénk, s rájönnénk, hogy a szüleink kicsit vagy nagyon őrültek, akkor nagyon nehéz lenne velük élni. Akkor menekülni akarnánk, de hová lehet menekülni?

Tehát az adaptáció az, hogy inkább azt hisszük, hogy hallucinálunk, azt hisszük, hogy nekünk nagyon jó szüleink vannak, mi vagyunk rosszak, de jobb rossznak lenni jó szülőkkel, mint jónak lenni rossz szülőkkel. Mert ha én rossz vagyok, de a szüleim jók, akkor talán majd egyszer jó leszek, de ők nem fognak bántani, mert ők olyan jók. De ha én jó vagyok és a szüleim rosszak, akkor hogy fogok élni? Akkor ezek megölnek. Ez olyan érzés, mintha a sivatagban élnénk. Így nem lehet élni. Aki rájön arra, hogy ő jó, de a szülei rosszak, az el akar menni, az meg akar halni. De hová lehet elmenni? Sehova. A baj az – s megint a szokás kérdésénél tartunk – hogy amikor egy olyan helyzetbe kerülünk, amikor tisztán kellene látni, hogy ki mit csinál kivel, ki bánt kit, akkor pontosan ugyan úgy fogunk viselkedni az illetővel, mint ahogyan otthon viselkedtünk, Tehát nem akarjuk látni, s inkább azt érezzük, hogy velünk van valami baj, mint hogy tisztán lássuk, ki bánt kit. Tehát egy rettenetes tabu szól az ellen, hogy éberen lássuk, mit csinálunk egymással.

Szerintem mindenki, aki rosszul érzi magát, akinek rossz véleménye van önmagáról, aki azt mondja magának: „én egy hülye vagyok”, vagy „én gyáva vagyok”, vagy „én rossz vagyok”, mindenki aki rosszat mond magáról, az véd valaki mást. Úgy védjük meg a szüleinket, hogy magunkról, van rossz véleményünk, Én tehát mindannyiótoknak, akinek rossz véleménye van önmagáról csak azt mondom, ez azért van, mert így véditek a szüleiteket. S más kiút nincs. Ha jól akarjátok érezni magatokat magatokkal, akkor meg kell látnotok, hogy kik voltak a szüleitek valójában. Ez nem jelenti azt, hogy el kell őket ítélni. De látni kell az igazat. Meg lehet nekik bocsátani, mert az ő szüleik is, meg a szüleitek szüleinek a szülei is így viselkedtek. Tehát nem kell elítélni őket, de akkor is tisztán kell látni, hogy mi történt, mert ha nem látjátok tisztán, akkor azt hiszitek, hogy valami baj van veletek. Ez a szokás.

Az LSD alatt minden kivilágosodik. Nagyon hamar meglátjátok, hogy mi történik. Az ilyen szerepek akkor is feloldódnak, amikor az ember skizofrén. Egy skizofrén nem tekint pszichiáternek egy pszichiátert, mert a „pszichiáter” egy szerep. Egy skizofrén nem játszik színházat. Egy skizofrén nem játszik hallgatót vagy professzort vagy pszichiátert, ő csak ott van, nagyon fáj neki valami, nagyon fél és nagyon mérges. Ő autentikus. Ezért nem lehet megtűrni. A mi társadalmunkban autentikus embereket nem lehet megtűrni. Főleg, ha borsot törnek mások orra alá.

Mindeddig arra válaszoltam, hogy miért veszítjük el az éberségünket. Az LSD-hatás alatt átélt élmények 50 %-a megmarad tisztán, örökké. Amit nagyon nehéz lenne átélni, azt az ember elfelejti, úgy elfelejti, mint az álmot, elfelejti, mint a gyerekkorát. LSD-élményben újra fölébred az ember. Elég, ha egyszerre négy-öt dologra fölébred, akkor is megváltozik az élete. Tehát LSD bevétele után az ember élete nem marad olyan, mint volt. Ezért is vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy az LSD megbolondítja az embereket. Akinek sok pénze van, és jó üzletember, azt nagyon megbecsülik. Ha azonban egy üzletember, aki az egész életét azzal töltötte, hogy egyre több és több pénzt halmozzon fel azért, hogy milliomos vagy multimilliomos legyen, bevesz LSD-t, rájön arra, hogy ez marhaság. Marhaság az életét azzal tölteni, hogy nagyobb és nagyobb számok legyenek a bankszámláján, hiszen nem is látja a pénzét. Rájön arra, hogy ez a gazdagság utáni vágy betegség, Ekkor szétosztogatja a pénzét ezeknek, azoknak, meg amazoknak, hát persze, hogy a családja s az üzlettársai azt mondják, hogy ez az ember LSD-t vett be és megbolondult, sőt talán bolondok házába is akarják vinni azért, hogy kezeljék egy kicsit, és változtassák olyanná, mint amilyen volt. Tehát amikor egy hagyományosan fukar ember, bőkezű lesz, akkor a család tagjai azt hiszik, hogy megbolondult.

Hallgató: Mit értesz bolondság, őrültség alatt?

A bolondságot vagy őrültséget lehetne úgy definiálni, miszerint az, aki nincs kapcsolatban a valósággal, valamilyen formában őrült. Tehát amikor álmodunk, akkor őrültek vagyunk. Amikor fölébredünk, s meg tudunk állapodni abban, hogy mi micsoda, akkor nem vagyunk őrültek. Ez egy egészen egyszerű definíció. De e meghatározás szerint vajon ki az őrültebb? Tegyük fel, hogy a Pentagonnak egy tábornoka, aki magahalálokban számolja azt, hogy hány ember halna meg, ha egy atombombát ledobnának valahol. Szerintem ez az ember e definíció szerint őrült, sokkal őrültebb, mint valaki, aki egyhelyben ül, nézi a falat, és azt mondja, érzi, hogy az Isten benne van, ő egy az Istennel s mindannyian egyek vagyunk. Lehet, hogy ez az utóbbi ember közelebb van egy igazsághoz, egy realitáshoz, mint közülünk azok, akiknek erről halvány fogalmuk sincs, akik ezt soha nem érezték, vagy soha nem látták meg, akik süketek és vakok arra, hogy ezt észrevegyék. Az azonban egyfajta politikai manőver, hogy a hatalommal rendelkezők őrültnek nevezhetik azt az embert, aki úgy él a világban, ahogy nekik nem tetszik.

Az LSD hatása alatt valaki rájöhet arra is, hogy egész életében félt attól, hogy közel kerüljön valakihez, S rájöhet arra, hogy minél közelebb kerül valakihez, vagy minél inkább valóban szereti valaki, annál inkább elkerüli azt az embert. Rájön arra, hogy az a szokása, hogy ha valaki szereti, akkor elfut, amikor pedig valaki nem szereti, akkor fut az illető után. Arra is rájön, hogy ez azért van, mert aki a legfontosabb volt számára, az nem szerette, és ehhez az érzéshez van hozzászokva, ezt ismeri, tehát rettenetesen fél attól, hogy mi lenne akkor, ha egyszer az életében megengedné, hogy valaki szeresse, mert ez lenne az első alkalom az életében, hogy ez megtörténjék, s annyira fél attól, hogy mi történne – mert ilyen még nem volt – hogy mindig elrohan a másik irányba, s olyan embereket választ, akik nem szeretik, mert azt az érzést már ismeri. No most mondjuk, hogy az ember rájön erre az LSD hatása alatt, nemcsak úgy intellektuálisan, hanem úgy, hogy rettenetesen fájni kezd a szíve és rettenetesen sokat zokog. Ilyenkor két okot kell megsiratni. Azért, hogy ez így történt, nem vagyok felelős. Azért, mert az anyám nem szeretett soha, nem vagyok felelős. De azért, mert azt választottam, hogy amiatt, mert az anyám nem szeretett, nem fogok senki mást engedni, hogy szeressen, azért én vagyok felelős. Tehát két dolgot kell megsiratni. A saját választásaimat s az ami történt velem. S amikor mind a kettőt megsirattam és mondjuk az LSD hatása elmúlik, akkor csak az marad meg bennem, hogy legközelebb, ha valakivel vagyok, akkor kezdjek el diszkriminálni. Hogy tudjam, hogy mi az, s mi ez, s mi nem ez vagy az. Tehát, ha legközelebb futni akarok, akkor megtorpanjak, s azt mondjam, mindig futottam, most nem fogok. Most meglátom, ha ez megöl, akkor is. Most valami újat akarok. Tehát az LSD nem könnyíti meg azt, hogy az ember megváltoztassa az életét. Akkor is rettenetesen nehéz. S azért nem vesz be sok ember LSD-t, mert senki nem akar ezzel a nehézséggel ténylegesen megbirkózni. Az LSD nem könnyíti meg azt, hogy az ember megtorpanjon, s valami egészen újat csináljon. Azt normális tudatállapotban kell megtenni.

Volt egy másik kérdés, most inkább arról beszélek egy kicsit, hogy mi a szórakozottság? Ehhez a témához tartozik az a kérdés is, hogy miért vesztjük el az éberségünket. Mi a szórakozottság, hogy lehet leszokni róla, s a szórakozottság megváltozott tudatállapot-e? E kérdés másik része a következő volt: miért törekszünk arra, hogy hasznosan töltsük időt, s miért van lelkiismeretfurdalásunk, ha nem így teszünk, Számomra a szórakozottság azt jelenti, hogy valaki azt akarja, tegyek olyat, amit nem akarok. Nem merem megmondani, hogy nem akarom megtenni, de azért azzal foglalkozom, amit valóban csinálni akarok. Tehát nem egy, hanem kettő vagyok, kettéválok. Akkor vagyok szórakozott, amikor a figyelmem ott van, ahol akarom, hogy legyen, de azt is akarom csinálni, amiről valaki azt mondta, hogy csináljam meg, és amit nem akarok megtenni, Mert ha az ember úgy gondolkozik a szórakozottságról, mintha egyfajta agybaj lenne, ami ellen orvosságot kellene szedni, akkor nagy baj van, mert olyankor az ember elmegy az orvoshoz, s az orvosokat rá lehet beszélni, hogy adjanak orvosságot a szórakozottság ellen.

Ha valaki azt mondja, hogy oda akar figyelni valamire, de nem tud, akkor megkérdezem, hogy hol jár az esze. Olyankor elmondja, hogy hol jár. Akkor azt mondom, hogy hazudik önmagának, mert valójában nem oda akar figyelni, ahová mondja, hanem oda, ahol az esze jár. Csak ezt nem meri bevallani magának, s nem mer veszekedni, s megvívni azokkal, akik azt akarják, hogy másra figyeljen. Ez arra emlékeztet, hogy szerintem mindannyian nem csak húsból és csontból állunk, van valami más is bennünk. Nemcsak profán dolgok vagyunk, van valami szentség is bennünk.

Hogyan tudok magammal bánni úgy, mint egy lelki vagy spirituális lénnyel? Vedd észre, hogy mire figyelsz akkor, amikor nem „lovagolsz” a figyelmeden, tehát amikor a figyelmedet „legelni” hagyod! Menjen oda a figyelmed, ahová menni akar, tehát ne irányítsd a figyelmedet, s vedd észre, hogy mire figyelsz akkor, amikor arra figyelsz, amire akarsz! Tehát vedd észre, hogy mire figyelsz, s mikor azt már észrevetted, akkor vedd komolyan amit észreveszel! Szerintem, aki ezt a tanácsot megfogadja, az soha nem lesz szórakozott. Egy ilyen ember nem tud szórakozott lenni.

Szerintem mindannyian hamisak vagyunk annyira, amennyire ezt elfelejtettük, amennyire beadtuk a derekunkat mindazoknak a tanároknak, szülőknek vagy másoknak, akik állandóan megmondták nekünk, hogy hová kell figyelnünk.

Volt egy páciensem, egy fiatalember, aki – mikor erről beszélgettünk – azt mondta, „áh, ez nem lehet, ez hülyeség”. Megkérdeztem: „miért?” „Mert ha elengedem a figyelmemet, akkor állandóan csak a nőkre figyelek – válaszolta – állandóan a nőket nézem, a mellüket, meg a feneküket, hát hogy vegyem ezt komolyan?” Mondtam neki, hogy „ha nem hülyéskedsz, s a figyelmed állandóan a nők melle és a feneke körül forog, akkor azért van egy-két olyan dolog a világban, aminek szentelheted magad, s akkor majd az egész életedet azzal töltheted, hogy a nők melleit, és fenekét nézd”. Először nem hitte el, és megkérdezte, hogy vajon mi lehetne az? Mondtam, lehetne fényképész, ruhatervező, nőgyógyász, egész sok dolog van, ami lehetne, ha ez a dolog számára valóban fontos. Nagyon megörült, s elgondolkozott ezen. Most ő Kanada egyik legjobb fényképésze.

Egy másik fiatalember, aki nagyon lehangolt volt, amikor erről beszélgettünk, azt mondta, hogy az egyetlen dolog, ami őt érdekli az a bridzs, a „Duplicate Bridge”, Ez az egyetlen dolog, amire szívesen figyelne. Csak kártyázni akar, de a szülei utálják emiatt. Azt mondják neki: „nőj föl, meddig fogsz még kártyázni?” Én azt mondtam neki, hogy ha ez a dolog tényleg annyira érdekli, akkor miért nem veszi magát komolyan? Versenyezhetne, és ha nagyon odafigyel, akkor valószínűleg ő lesz az egyik legjobb a világon, s ha nagyon jó, s nyer egy-két nemzetközi versenyt, akkor iskolákat alapíthat, s taníthat másokat bridzselni, s abból nagyon jól meg lehet élni. Két éven belül ő képviselte Kanadát egy nemzetközi bridzsversenyen, a világon a második helyezett lett, s elég jó volt ahhoz, hogy most Kanadában majdnem minden nagyvárosban legyen egy ilyen iskolája. Boldogan él, kártyázik, s nem érdekli, hogy a szülei mit gondolnak. Ez két konkrét példa. Tehát vegyétek komolyan azt, hogy mire szerettek figyelni, amiről azt gondoljátok, hogy abból biztosan nem lehet megélni! Ha az ember ezt nem teszi meg, akkor szerintem kidobja az életét, akkor egy hamis életet él.

Ha már erről beszélgetünk, akkor beszélgethetnénk arról is egy kicsit, hogy mi a különbség az álmodozás és az imagináció között. Nem mondom, hogy nagy különbség van e szavak jelentése között, de azért jó, ha egy különbséget megemlítek. Amikor leülök egy kényelmes fotelba, lecsukom a szemem, és elképzelem, hogy milyen jó lenne, ha világhírű zongorista lennék, adnék egy teltházas koncertet a Carnegie Hall-bon, amelynek végén óriási ováció tör ki, hallom, ahogy tapsolnak, meghajolok, s amikor eleget álmodoztam, akkor kinyitom a szemem, s jól érzem magam, ez olyan jó álmodozás. Én ezt nevezem álmodozásnak. Ilyenkor az ember álmodozik, és amikre befejezi, a feszültség elmúlik. Ez olyan mint a cukorka, mint a fagylalt, megvolt, jó volt és kész. Ha elgondolkoztok ezen, akkor láthatjátok, hogy az, aki álmodozik, végeredményben megöli magát. Aki álmodozik, az nem él, s nem is tud élni, mert a fantáziájában kiéli magát. Volt egy páciensem, akinek az volt a munkája, hogy egy nagy irodaépületben szaladgáljon egy kis kézikocsival, Az egyik osztályon dolgokat dobáltak a kocsiba, ő elvitte azokat a másik osztályra, és egész nap így szaladgált. Abban a pillanatban, amikor hazamehetett, haza is ment, beült a foteljébe és álmodozott. Nőkről, kapcsolatokról, mindenféle ambíciókról, s ez így ment hónapokon, éveken keresztül. Semmi nem változott, soha nem volt egyetlen kapcsolata sem, soha nem csinált semmit. De nagyon jól érezte magát, csak egyre nehezebben tudott álmodozni. Nem azért jött hozzám, hogy megváltoztassa az életét, hanem azért, hogy segítsek neki olyan jól álmodozni, mint ahogy három évvel azelőtt tudott, mert a színek elkezdtek fakulni a fantáziájában.

Az imagináció szerintem ennek pontosan az ellenkezője. Ha az ember imaginációban elképzeli, hogy milyen jó lenne jól játszani egy darabot a zongorán, akkor az imagináció után a feszültség nagyobb benne, mint annakelőtte. Akkora feszültség alakul ki benne, hogy azonnal leül a zongorához, s elkezd gyakorolni. Tehát az imagináció motiválja az embert arra, hogy megtegyen mindent annak érdekében, hogy az, amit elképzelt, valósággá váljon. Ezért fontos, hogy az ember megkülönböztesse ezt a két dolgot. Nagyon szegényes lesz azoknak az élete, akik sokat álmodoznak, s nagyon gazdag lesz azoké, akik imaginációt használnak.

Nem tudom beszéltem e arról az emberről – aki pontosan így – észrevette a saját gondolatait? Ez az ember bankár volt, már az apja is bankár volt. Egyszer, ahogy ült a számítógépénél és írt valamit, úgy érezte, hogy olyan gondolatai támadnak, amelyek nem az övéi. Ez már önmagában nagyon érdekes. Ajánlom nektek, hogy amikor gondolkoztok, akkor kérdezzétek meg önmagatoktól, hogy azok a gondolatok, amelyek az eszetekbe jutnak a ti gondolataitok-e. Ha találtok olyan gondolatokat, amelyekről azt hiszitek, hogy nem a tiétek, akkor azokat érdemes leírni. Ez a bankár is ezt a módszert választotta. Egy kicsit megijedt, nem tudta mit jelent az, hogy olyan gondolatai vannak, amelyek nem az övéi. Honnan jönnek? De elkezdte leírni azokat. Körülbelül két hétig írt úgy, mintha valaki diktált volna neki. Amint elkezdte az írást, egyre több olyan gondolata támadt, ami nem volt az övé. Tehát így, automatikusan csak írt és írt, Három hang diktált neki, mert később már hangokat is hallott. Nem tudta, hogy kik, nem tudta, hogy mik, azok nem mondták meg neki, csak diktáltak. Egy egész könyvet diktáltak neki, elejétől a végéig. A könyvben fejezetek voltak. Ez a könyv afféle csontkovács tankönyv volt. Mondom, ő bankár volt, soha ilyesmi nem érdekelte. Mikor kész lett, a könyvet elvitte egy csontkovács barátjának, és megkérte, nézze meg. A barátja azt mondta, hogy ez nagyon jó könyv. Nagyon okos, nagyon jó, nagyon érdekes dolgok vannak benne. Ezután ez a három hang azt mondta, „mi csak előkészítettünk téged arra, hogy majd a következőnek, aki jön, és aki nemcsak diktálni fog neked, hanem rajtad keresztül fog beszélni, át kell adnod a szádat és a nyelvedet is”. A bankár azt hitte, hogy megbolondult, én ekkor ismertem meg, mert röviddel ezek után eljött hozzám azért, hogy megkérdezze, megőrült-e, vagy ez mit jelent.

Ezután nem sokkal egy másik hang kezdett hozzá beszélni, és lassan megtanította arra, hogy ne csak írjon, hanem forduljon kicsit félre a figyelmével, s engedje azt összpontosítani, s amikor összpontosította, akkor ez a hang tudott rajta keresztül beszélni. Ilyenkor becsukta a szemét, semmiféle nagy transzba nem kellett esnie, csak leült, relaxált úgy harminc másodpercig, s azután ez a valami beszélt rajta keresztül. Mikor megismertem Tedet, mert Tednek hívják ezt a bankárt, akkor Tedként lassan szelíden, kimérten beszélt, úgy ahogy emberek általában beszélnek, nem tökéletes nyelvtannal, néha nem is fejezte be a mondatait. Abban a pillanatban azonban, amikor úgy beszélt, mint az a valaki, aki rajta keresztül szólt, sokkal gyorsabban beszélt, soha egyetlen nyelvtani hibát sem ejtett, úgy beszélt, mintha könyvből olvasna egy nagyon komplikált szöveget, egyetlen hiba nélkül. De ez nemcsak egy afféle szöveg volt, ami már le volt írva, ez a hang improvizálni is tudott. Ha kérdeztem tőle valamit, akkor azonnal felelt. Bármiről kérdeztem, azonnal felelt, gondolkodás nélkül.

Ez a hang azt mondta, hogy ha valaminek hívni kell őt, mert mi, emberek szeretjük névvel ellátni a dolgokat, akkor hívják őt Spotted Eagle-nek. Ez az jelenti, hogy Foltos Sas. Azt mondta, ő nem indián – mert ez indián név – de valahogy tetszik neki ez a név. Ott volt hát Ted és Spotted Eagle is, s kettőjükkel dolgoztam egy kicsit. Rengeteget tanultam Spotted Eagle-tői. Tednek megmondtam, hogy ha rossz helyre fordult volna, akkor biztos kórházba vitték volna, mert ez afféle disszociáció, erre mindenféle pszichológiai dolgot lehet mondani, de miért kellene ezt patologizálni? Miért nem inkább érdekes ez? Számomra nagyon érdekes volt. Akkoriban voltak terápiás csoportjaim, amelyekben 12-14 ember vett részt, férfiak és nők egyaránt, de volt egy csak férfiakból álló csoportom is. Meghívtam az egyik csoportra, hogy üljön be. Elmondtam, hogy a csoporttagok majd kérdezni fognak mindenféle dolgot Spotted Eagle-tői, s akkor majd meglátjuk, hogy Spotted Eagle szeret-e csoportozni. Szóval meghívtam, mint a koterapeutámat, ő pedig nagyon-nagyon jól dolgozott. Kört alakítottunk, ő mellettem ült, s aki fel akart tenni egy kérdést, az kijött a körből, leült Ted pedig csak ült lehunyt szemmel, Spotted Eagle pedig hallgatott. Az ember feltette a kérdését, Spotted Eagle válaszolt, utána pedig valaki más jött kérdezni. Akkoriban már két hónapja dolgoztam ezekkel az emberekkel. Amiket Spotted Eagle két perc alatt mondott az embereknek, azokat a dolgokat én úgy két hónap után éppen csak sejteni kezdtem. Tehát azonnal olyan dolgokat mondott, amelyeket az adott embernek hallania kellett; Ha fizikai betegségről kérdezték, akkor orvositudományos dolgokat mondott. Például pontosan megmondta, mi van az illető szívével, diagnózist tudott felállítani, ha építészeti problémákkal fordultak hozzá, akkor az építészettel kapcsolatos dolgokat tudott mondani, és úgy látszott, mindent tud. Arra a következtetésre jutottunk, hogy ez sokkal érdekesebb foglalkozás, mint bankárnak lenni, ezért most Ted terapeutaként keresi a kenyerét. El lehet menni hozzá, de nem őt, hanem Spotted Eagle-t kell keresni. Spotted Eagle soha nem hagyja ott, tehát abban a pillanatban amikor Ted összpontosítja a figyelmét, Spotted Eagle mindig ott van. Én attól féltem, mi történik, ha Ted összpontosít, Spotted Eagle pedig éppen nem jön. Ted azonban elmondta, hogy ez soha nem történt meg. Spotted Eagle, mikor erről kérdeztem, azt mondta, hogyne jöhetne; ahol ő van, ott nincs idő. Tehát ő örök. Az örökkévalóságban létezik, tehát nem is érti, hogy miért ne jönne, hiszen ő mindig ott van. Az csak a Tedtől függ, hogy mikor kapcsolódik belé. Ő nem tud máshol lenni, mert mindenhol és mindig van, mert ahol ő él, ott nincs tér, és nincs idő. Ez afféle szövetség volt közöttük. Ő nem kényszerítette Tedet erre, megkérdezte tőle, hogy Ted akarja-e ezt csinálni, mert ha nem, akkor keres mást. Kellett neki valaki, mert abban a világban, ahol ő él, ők olyan angyalfélék, akiknek az a munkája, hogy tanítsanak valamit az embereknek. Vannak olyan angyalok, akiket az emberek nem érdekelnek, de az angyalokon belül is hierarchia uralkodik, s ő olyan angyal, aki azzal foglalkozik, hogy tanítja az embereket, s ezt a tanítást így lehet csinálni. Keresnie kellett valakit, aki erre alkalmas, Ted pedig alkalmas volt. Ha Ted nem akarta volna elvállalni ezt a feladatot, akkor keresett volna mást. Spotted Eagle nem mondta, hogy Ted az egyetlen, akin keresztül beszél, lehet, hogy beszél másokon keresztül is. Ez most is eléggé gyakori jelenség, de Ted az egyetlen, akivel személyes kapcsolatom van, azért beszélek róla, Ez is egy tudatállapot.

Van egy olyan filozófia, amit úgy hívnak, hogy „perennial philosophy”. „Perennial” azt jelenti, hogy örökkévaló. A „perennial philosophy”, az a filozófia, amelyben minden nép és vallás – tehát a katolikusok, a zsidók, a buddhisták, a sumérok- mindenkor megegyezett. Huxley összegyűjtötte azokat a gondolatokat, amelyek minden korban, minden vallásban ugyanazok. Ez a „perennial philosophy”. Amit Spotted Eagle mond, az mind benne van ebben, tehát semmi olyan nem állít, amit ne tudtak volna mindig, Olyanokat mond például, hogy mindegyikünk egy-egy lélek. Lélekként végtelenek vagyunk. Ezen a szinten, ahol most beszélek, mindegyikünk különböző lélek. Itt és most tehát nem vagyunk egyek. Lehet, hogy valahol mindannyian egyek vagyunk, de itt, s ettől kezdve fölfelé, végtelenek és különállóak vagyunk. Valahol tehát szétváltunk, de még mindig végtelenek vagyunk. Nincs anyag, ez az anyagon túl vagy az anyagon belül van. Amikor megszületünk, akkor kijövünk egyfajta kis zacskófélébe anélkül, hogy megváltoznánk, de betöltjük ezt a zacskót, s ez a mostani életünk. Belefolyunk egy kis anyagba, s most az anyag él. Amikor meghalunk, akkor a zacskó tartalma visszafolyik abba, akik mindig is voltunk, s akkor a zacskó élettelen anyagként leesik, és kész. Spotted Eagle azt mondja, mindig akkor születünk meg, amikor akarunk, s akkor halunk meg, amikor akarunk. Tehát véletlen halál és véletlen születés nincs. A kérdés csak az, hogy ki akarja? A lélek akarja. Az Ego-nak semmi köze nincs ehhez. Tehát ki fél a haláltól? Az Ego. Az a részünk, aki el is felejtette, hogy honnan jöttünk. Akinek halvány gőze sincs arról, hogy létezik valamiféle energia, ami belefolyt ebbe a zacskóba, s arról sincs, hogy nincs halál, csak transzformáció van. Lehet, hogy egyszerre öt helyen vagyunk. Az is lehet, vagy egyszerre egymillió helyen vagyunk. Szerinte az, hogy vannak életek, amiket éltünk már a múltban, s lesznek még életek, amiket élni fogunk, nem igaz, mert nincs idő. Ez mind egyszerre történik, tehát azok az életek, amelyeket bizonyos hipnotikus regressziókban az emberek meg tudnak érezni, mind egyszerre folynak. A hipnózis csak megnyitja az utat, s akkor a lelkeden keresztül azokra a helyekre is belátsz. Általában tabu szól az ellen, hogy az egyik életünkből belássunk a másik életünkbe, de hipnózissal, LSD-vet vagy más módon, például meditációval az ember összeköttetésbe tud lépni ezekkel az életekkel. Ilyenkor rájövünk, hogy micsoda óriási dolgok vagyunk. Ez Spotted Eagle egyik legérdekesebb tézise.

Lépjünk egy kicsit tovább, mert nagyon érdekes, amit mond. Azt mondja, hogy azokkal, akikkel az életben együtt vagyunk vagy azokkal, akikkel közel kerülünk egymáshoz, de főleg azokkal, akikkel igen közel kerülünk egymáshoz, akikkel családot formálunk, vagy összebarátkozunk vagy szeretők leszünk, ezeket a kapcsolatokat már mind megbeszéltük, mielőtt idejöttünk. Azt mondja, hogy öt-hat- nyolc-tíz lélek így összeáll ebben a másik dimenzióban, s összebeszélnek: „ha te odamész, én is odamegyek, akkor majd ott találkozunk, s meglátjuk, hogy ebből mi lesz”. Spotted Eagle szerint az élet arra való, hogy valamit megtanuljunk. Ezek a lelkek nagyon kíváncsiak, és itt mindent lehet, tehát a lehetőség az mindig – számunkra is – végtelen. De az életünk ilyen tölcsér formájú, s egy aktuális pontban végződik. Hiszen én millió helyen lehetnék most. De ténylegesen csak egy helyen vagyok. Millió dolgot mondhatnék, de amikor beszélek, mindig csak egyvalamit mondok. Ez – a millió lehetőségből az egy aktualitásra irányuló – tölcsér végpontja tehát tulajdonképpen az életünk centrális valósága. Ezért mindig nehéz élni, mert minden alkalommal, amikor valamire igent mondunk, akkor számtalan dologra mondunk nemet. Hiszen egyszerre csak egy dolgot valósíthatunk meg. Ez Spotted Eagle szerint azért van, mert ezek a lelkek, akik mindig mindent megtehetnek, azt mondják, „olyan unalmas, hogy mindig minden lehetséges, menjünk ebbe a másik dimenzióba – ahol mi most élünk – s játsszunk el valamit. Ott nem lehetséges minden, egyszerre csak egy dolog történhet.” Tehát amikor egy későbbi család tagjai azt mondja, hogy „oké, én leszek az apa”, a másik azt mondja, „én leszek az anya”, a harmadik pedig „jó, akkor én , leszek a gyerek”, s családot formálnak, azt később eljátszhatják máshogyan is. Például aki most gyerek, az más alkalommal lehet szülő, tehát el lehet játszani dolgokat mindenféleképpen. Ekkor az egyik azt mondja, „jó, én alkoholista leszek, s a lányomat meg fogom erőszakolni, nézzük, az milyen lesz”. Ez nagyon érdekes, mert ha az ember belegondol ebbe, akkor a legrosszabb dolgoknak is megtalálhatja az értelmét.

Elmondok egy példát. Van egy nagyon jó barátom, akit Francis Huxley-nak hívnak. Antropológus, a Huxley családból származik és már elmúlt 65 éves. Nagyon erősen fájt a nyaka és a válla, de annyira, hogy már-már az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, mondván minek élni, ha ennyi fájdalma van. Éppen Londonban volt, Spotted Eagle pedig Vancouverben él, ahol én is- Összekapcsoltam őket telefonon, és mondtam Francis-nek, hogy kérdezze meg Spotted Eagle-t, hogy mi ez a fájdalom, s mit lehet ezzel csinálni. Nagyon érdekes volt, amit a Spotted Eagle mondott. Azt mondta, hogy minden fájdalom a test segítségével emlékezteti a lelket arra, hogy valamiért idejött az ember, és valamit nem tesz, amit meg kellene tennie, vagy valamit megtesz, amit nem volna szabad megtennie.

Hallgató: A szülési fájdalmat, amit minden nő átél, ez alapján hogy lehetne megmagyarázni?

Az másképp magyarázható. Az is fájdalom, de az élménynek sokféle értelme lehet. Ha fájdalommentesen szülnének a nők, akkor nem lenne olyan erős az anya és gyerek közötti kapcsolat. Mert a fájdalom és a szenvedés után úgy érzi az anya, mintha a gyerekkel valami nagyon nehezet éltek volna át együtt, s ez már elég arra, hogy közöttük barátság, vagy egy nagyon mély kapcsolat formálódjék. Spotted Eagle azt mondta, azt, hogy milyen családba születünk, és hogy pontosan hogy indulunk el az életben, tehát hogy mik azok a szokások, amiket megtanulunk, azt ott döntöttük el, amikor még olyan angyalfélék voltunk. Még ott vetettük fel magunknak azt a problémát, amit ebben az életünkben meg kell oldanunk. Másképp pedig nem lehet a problémát felvetni, csak egy családi konfiguráció segítségével. A feladat az, hogy mire meghalunk, válaszoljuk meg azt a kérdést, amit a családi konfigurációnk elindított. Spotted Eagle szerint Francis-nek az volt a problémája, hogy a Huxley családban született, ami azt jelenti, hogy állandóan összehasonlítja magát másokkal. Ha az ember olyan családba születik, ahol az apja, a nagyapja, a nagyapjának az apja, a nagybátyja világhírű, képzeljétek el, hogyan gondolkozik az ember önmagáról! Ahogy nő föl, úgy gondolja, „na, én is világhírű leszek!” A csábítás az, hogy állandóan összehasonlítja magát valakivel fennáll, de abban a pillanatban, amikor összehasonlítja magát valakivel, fájdalmat okozhat önmagának, mert azt mondhatja, „én nem vagyok olyan jó, mint a nagybátyám volt, vagy nem vagyok olyan jó, mint az apám volt”. Amikor persze már 38-40 éves korában megismerkedett Lainggel, s nagyon jó barátja lett, s akkor már vele hasonlította össze magát. Leing maga is olyan zseni volt, hogy hozzá hasonló nem volt sok a világban. Így aztán, ha az ember összehasonlítja magát vele, akkor nagyon kicsinek érzi magát. Azt mondta Spotted Eagle, hogy a megoldás Francis problémájára az, hogy mielőtt meghal, éljen úgy, hogy csak önmaga legyen, és adja föl azt a szakást, hogy állandóan összehasonlítja magát másokkal, akár pozitív akár negatív értelemben. Azt is mondta, hogy ez a rettenetes fájdalom a nyakában el fog múlni abban a pillanatban, amikor ezt eléri. Ez nagyon konkrét megoldás volt, amit persze nem volt könnyű megtenni. Nem könnyű az embernek nem kínoznia önmagát. Francis már négy vagy öt könyvet publikált, de még nem olyan híres, mint Aldous Huxley, a nagybátyja. Tehát még mindig fáj a nyaka, de már nem annyira, mint azelőtt.

Hallgató: Az ember halála akkor következik be, ha a születése előtt felvetett probléma megoldódott?

Vagy akkor, ha megoldódott, vagy akkor, ha teljesen megoldhatatlannak látszik, vagy pedig akkor, ha az ember belefáradt a megoldáskeresésbe. Lehet, hogy ha az ember annyira elfárad, akkor visszamegy, s azt mondja, „na ezt nem tudtam megoldani, hát akkor csináljuk még egyszer! Csináljuk egy kicsit másképp!” Gondolkozzatok el rajta, hogy le tudnátok e írni, mi a ti megoldásra váró problémátok az életben! Az én problémám szerintem arról szól, hogy simán tudjak beköszönni és elköszönni. A találkozás és az elválás az, amit nekem meg kell oldanom. Az én konfigurációm nagy problémává tette azt, hogy milyen fájdalmas elválni attól, akitől az ember nem akar elválni. Persze ennek az egyik megoldása az, hogy az ember soha nem találkozik senkivel, és akkor soha nem is kell elválnia. Ha az ember csak hamisan találkozik másokkal, akkor nem fáj az elválás. Tehát az én problémám az, hogy ne hamisan találkozzak, s ne hamisan váljak el. Hogy rájöjjek arra, hogy sem a találkozás, sem az elválás nem kell hogy fájjon. Hogy úgy tudjak az emberekkel találkozni, mint ahogy a szellő fúj a fa ágai közt. Jön, ott van, s aztán elmegy, aztán megint jön, ott van, aztán elmegy. Vagy úgy, mint ahogy a holdsugár játszik a tenger felszínén. Ott nincs kapaszkodás. Krisztus azt mondta, amikor Magdolna megfogta a köpenyét: „Ne nyúlj hozzám, ne markolj belém, ne csüngj rajtam!” Érinteni lehet, de nem szabad belekapaszkodni a másik emberbe. Azt hiszem, mielőtt meghalok, meg kell tanulnom, hogy ne kapaszkodjak. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek ez az életproblémája. Talán ezért is érdekelnek a tudatállapotok. Mert amikor az ember meg tudja változtatni a tudatállapotait, akkor megtanul nem kapaszkodni. Amikor az ember kapaszkodik, akkor fél más tudatállapotoktól.

Például, hányan böjtöltetek? Hány napig? Nem is kerül pénzbe, sőt spórolni lehet, és nagyon jól meg lehet tanulni, hogy milyen az, amikor az ember nem kapaszkodik. Ha böjtölnétek- például tíz napig nem ennétek semmit, csak kristályvizet innátok – rájönnétek, hogy mennyire kapaszkodtok az életbe. Negyven napig minden baj nélkül lehet böjtölni, csak akkor kell vigyázni, amikor az ember elkezd enni, de az sem nehéz. Az első pár nap azzal telik, hogy az ember teste rettenetesen megijed, s görcsbe rándul. Főleg az állkapocs izmai ijednek meg annyira, hogy az embernek megfájdul a feje. Azok közül, akik böjtölni kezdenek, nagyon sokan rettenetes fejfájást kapnak, mert az izmok azt mondják, hogy „jaj Istenem, soha nem fogok enni, s meg fogok halni!” De ez az izom-összehúzódás, ez a félelem általában már a harmadik napra elmúlik, s akkor egy nagyon-nagyon érdekes és szabad tudatállapotba kerül az ember. Ez részben attól van, hogy bármilyen effajta dolgot csinál az ember, a többi halandó között járkál az ember, akik pedig esznek. Akkor az ember úgy érzi, hogy ez valamiféle speciális dolog. Már az is, hogy az ember nagyon másnak érzi magát, mint a többiek, nagyon különös tudatállapot. De az egész szenzórium, az ember látása, hallása, tapintása, szaglása, megötszöröződik, megtízszereződik, mindent nagyon élesen észrevesz az ember, s túlszárnyalja az olyan problémákat, amelyek addig nagyon nehezeknek látszottak az életében. Ez a megkönnyebbülés olyan, mintha az ember egy hegyről nézné önmagát, és azt mondaná, hogy „ott lent lehet, hogy azok problémák, de itt fönt nem azok”. Tíz nap kell a böjtöléshez.

A következő módszer az alvásdepriváció. Ez sem kerül pénzbe. Ha öt napig nem alusztok, akkor is más tudatállapotba kerültök. Aztán létezik az érzékek deprivációja. Egy langyos sós vizet tartalmazó tartályba az ember belefekszik, s a víz fönttartja a tartály tetején. A tartályt becsukják, így teljes sötétségbe kerül az ember. Ilyenkor úszik az ember egy sűrű folyadékban, semmiféle hangot nem hall, semmilyen fényt nem lát és nem is érez semmit. Kezdetben. Egy idő után ugyanis nagyon könnyen lehet hallucinálni, és ehhez LSD-t sem kell bevenni. Mert ilyenkor, ingerszegény környezetben az ember a saját filmjeit vetíti. Az agynak valamin mindig kell dolgoznia. Ha nem kívülről jön az inger, akkor mi állítjuk elő, belülről.

VII. tétel

1992. október 29.

Szabad-e elhagyni a tisztást? Az emberek, mint gólyák. Az ideális és reális én, avagy kit is kell megölni? Úr és szolga. Mi a szorongást? Bűntudattípusok és kezelésük. Szófogadás és gyilkosság. Miért nem legális az LSD? Miről ismerhető fel a mester? Ideál és lebdák. Miért jó depressziósnak lenni? Értelem és érzelem. Energiafüggőség. Kapitalizmus; a világ rákfenéje? Hogyan kell varázsolni?

Hallgató: Mi az a tudatállapot, amelyben általában vagyunk, s amelyben a legtöbb időnket töltjük?

Én úgy hívnám, hogy megegyezésen alapuló révület. Ez az, amit normálisnak tartunk. Ez az, amibe a szüleink, a tanítóink, és gyakran a társak hipnotizáltak minket éveken keresztül, mondván „jaj, sehova máshova ne tévedjünk, maradjunk ebben a megegyezésen alapuló révület zónájában”. Mindannyian azt hisszük, hogy az a hely, ahol vagyunk, egy tisztás, és a tisztás körül mindenütt dzsungel van, ahová ha véletlenül betéved az ember, akkor vége van. Arra tanítottak minket, hogy „vigyázz, mert ha kilépsz erről a tisztásról, akkor bolondnak fognak nyilvánítani, vagy soha nem fogod megtalálni a visszavezető utat, tehát tilos ezt a tisztást elhagyni”.

Erről szeretnék egy kicsit beszélni, azaz arról, hogy miért félünk annyira mindannyian, hiszen ha nem félnénk elhagyni ezt a tisztást, akkor élvezhetnénk mindenféle megváltozott tudatállapotot, és oda sétálhatnánk, ahová akarnánk. Semmi más nem tart minket vissza, mint a félelem. Nem arról van szó, hogy ne tudnánk, hová lehet menni. Egyszerűen nem merünk odamenni. Miért? Azt hiszem a kulcsszó a megegyezés. Addig, amíg itt vagyunk, úgy érezzük, hogy nem vagyunk egyedül. Abban a pillanatban, amikor innen elmegyünk, elkezdünk félni attól, hogy egyedül maradunk. Tehát a nagy kérdés az, hogy miért olyan rettenetesen félelmetes egyedül lenni. Vagy legalábbis, miért olyan rettenetesen félelmetes dolog relaxálni, vagy rájönni arra, hogy úgyis mindig egyedül vagyunk. Mert tulajdonképpen az az igazság, hogy majdnem mindig teljesen egyedül vagyunk amúgy is, csak sok olyan dolog van, ami azt az illúziót kelti, hogy nem vagyunk egyedül. S ez az a tisztás. Abban a pillanatban, amikor elkezdenék hallucinálni, az első probléma az lenne, hogy nem érezném a közösséget veletek. Abban a pillanatban azt érezném, hogy egyedül vagyok. Miért olyan rettenetesen félelmetes egyedül lenni? Bizonyára éreztétek már azt, hogy milyen szörnyű dolog egyedül lenni. Miért van az, hogy egyes emberek rájönnek arra, hogy jobb egyedül lenni, mint bizonyos emberekkel. Mégis vannak olyanok, akik inkább akárkivel vannak, csak ne legyenek egyedül. Miért olyan félelmetes egyedül? Én Hermann Imre megkapaszkodási ösztönével magyarázom. Majmok vagyunk, és a legrettenetesebb dolog, ami egy kismajommal történhet az az, hogy lecsúszik az anyja szőréről, amikor nem tud belekapaszkodni. Az egyenlő a halállal. Ha nem tudok kapaszkodni, meghalok. Mi is pontosan így születünk, rettenetesen erős a kapaszkodási reflexünk. Ha az újszülöttnek odanyújtja az ember két ujját, akkor azokba az újszülött úgy belekapaszkodik, hogy azzal a két ujjal fel lehet emelni őket, nem fognak leesni. Egy Elaine Morgan nevű antropológus nagyon sok tényt fűzött össze egy olyan történetben, amely szerint amikor le kellett jönnünk a fákról, akkor nemcsak a szavannákon éltünk, hanem elrohantunk egészen a vízpartig. Ott pedig olyanok voltunk, mint a gólyák. Nem a vízben, nem a vízparton, hanem sekély vízben éltünk. Néha még úsztunk is. Ez nagyon sok mindent megmagyarázna, például azt, hogy a nőknek miért van hosszú haja. Azért, hogy a gyerekek belekapaszkodjanak, amikor úsznak. Olyankor a nőknek szabad volt a keze, tudtak úszni, és a gyerekek a kapaszkodási reflexük segítségével belekapaszkodtak a nők hajába, ami a vízen úszott, nem süllyedt el. Így két-három kisgyerek is belekapaszkodhatott egy nő hosszú hajába. Olyankor „motorozhattak”.

Szerintem a megkapaszkodási ösztön rettenetesen fontos, és az is nagyon fontos, hogy mindegyikünk rájöjjön önmagunkban arra, hogy mennyire meghatározza az életünket, hogy ezt az ösztönt valamiképpen – bármilyen illúzióval – megbékítsük. Mert szerintem, ha nagyon egyedül vagyunk, akkor valóban semmiben nem lehet megkapaszkodni. Attól a pillanattól kezdve, amikor erre a világra jövünk, addig, amíg meg nem halunk, szerintem csak úgy átesünk az egész életen. Most is éppen esünk, csak közben beszélgetünk. De nem mindenben lehet megkapaszkodni. Az órát nem lehet megállítani, ha egymásba kapaszkodunk, akkor is esünk, csak együtt. Tehát csak az illúzió létezik. Mégis, azért mert nem akarunk egyedül lenni, vagy mert nem akarjuk tudomásul venni, hogy egyedül vagyunk, feláldozzuk azt, akik vagyunk, azért, hogy ne legyünk egyedül. Tehát inkább belekapaszkodunk valakibe, akkor is, ha fel kell adnunk a személyiségünket, csak azért, hogy ne legyünk egyedül. Ez nagyon korán megkezdődik.

Tegyük fel, hogy van egy anya, aki úgy szoptatja a gyerekét, ahogy ő akarja, nem pedig a gyerek igényei szerint, Ez a gyerek rettenetes választás előtt áll. Vagy azt mondja, hogy megmaradok az, aki vagyok, tehát csak akkor eszem, amikor éhes vagyok, és nem fogok enni, amikor nem vagyok, és ha az anyám nem ad enni, akkor nem eszem, akkor éhenhal. Némelyikünk tehát már az első hetekben arra van kényszerítve, hogy föladja önmagát azért, hogy ne haljon meg. Szerintem olyan gyerek nincs, aki üvegből akar inni tejet. Azt csak azért teszik meg a gyerekek, hogy ne haljanak meg. Ha valaki meg akarja tartani önmagát, a saját vágyait, s nem akarja elárulni magát, akkor éhen hal. Nagyon ritka az olyan csecsemő-anya pár, ahol ilyen problémák nincsenek, ahol az anya mélyen megérti, mit jelent az, hogy neki gyereke van, és a gyerekének szenteli azt az időt, amire annak szüksége van, Tehát érdekes módon a gyerek éppen akkor tanul meg egyedül lenni, amikor az anya nem hagyja egyedül. Azok a gyerekek nem tudnak sohasem egyedül lenni, akiknek az anyja egyedül hagyja őket. Mert valahogy azt akarjuk bepótolni, amit soha nem kaptunk meg. Amit megkaptunk, azt már nem kell pótolni. Tehát minden gyereknek van egyfajta teherbírása arra, hogy anya nélkül legyen. Ez a teherbírás a nulláról indul, és az idő múlásával egyre nő. Abban a pillanatban, amikor az anya egy egységgel tovább marad el annál, mint amekkora a gyerek teherbírása, a gyerek úgy érzi, az anyja meghalt és ő is meghal. Ez teljes, abszolút tragédia. Amikor az anya visszajön, az már nem ugyanaz az anya, az már valaki más, egy idegen. Azért nagyon fontos erről beszélni, mert az emberek ezt nem hiszik el. Ha elhinnék, akkor nem adnák be a gyerekeket bölcsődékbe. Ez rettenetes probléma, mert dolgozni kell; az ember éhenhal, ha nem dolgozik, a gyereket pedig ezért be kell rakni a bölcsődébe. De így gyártunk egy egész sérült generációt. Így gyártjuk azokat az embereket, akik nem tudnak egyedül lenni, akik föláldozzák önmagukat azért, hogy éljenek.

Vannak más problémák is. Abban a pillanatban, amikor a gyermek meglátja egy tükörben a tükörképét, baj van. Azt mondhatjuk, hogy minél később kezd a gyerek önmagáról gondolkozni, annál jobb. Minél később ébred föl egy gyermek öntudata, annál jobb. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a gyermek öntudata fölébred, a gyermek kettéhasad. Egy kicsit önmaga marad, de a legnagyobb része elkezdi figyelni magát. Mintha valaki más lenne, valaki másnak a szemszögéből vizsgálja önmagát. Ha nekem most lenne egy kisgyerekem, akkor nagyon megvédeném azoktól az idegenektől vagy rokonoktól, akik azt mondanák, hogy „nézd milyen édes!” Azoktól, akik nem lépnek kapcsolatba a gyerekkel, s nem játszanak vele, csak úgy mutogatják. Mert abban a pillanatban, amikor egy gyereket mutogatnak, a gyerek színésszé válik. S abban a pillanatban, amikor egy gyerek színésszé válik, akkor már öntudata van, akkor már vizsgálja magát, és akkor már nem önmaga. S ez rettenetes veszteség. Előbb-utóbb úgy is megtörténik, de minél később, annál jobb. Amikor egy kilenc hónapos vagy egy egy éves gyerek meglátja a tükörképét, és észreveszi, hogy ahogy ő mozog, a tükörkép valahogy együtt mozog vele, az nagyon nagy intellektuális felfedezés. Ekkor a gyerek kap egy képet önmagáról kívülről, a szemein keresztül. Képzeljétek el, hogy addig a pillanatig, amíg meg nem látom magam a tükörben, csak a belső érzéseimből tudom, hogy ki vagyok. Ha még csak kilenc hónapos vagyok, akkor nem érzem magam egynek. Biztosan láttatok már kicsi gyerekeket, amikor a kezüket nézik, s megérintik, és még nem tudják, hogy egy egészet képeznek. Egyáltalán nem tudják. Belülről úgy érzik, darabokban vannak. Abban a pillanatban azonban, amikor meglátom, hogy egy vagyok, hogy összeköttetésben állnak a részeim, hogy a lábam meg a kezem egy test részei, abban a pillanatban meghasonulok, mert akkor már úgy érzem, hogy a belső érzéseim nem igazak, s onnantól kezdve a szememnek kezdek hinni. Akkor elkezdek próbálkozni, akkor elkezdek valamit akarni, amihez még nem adottak a feltételek. Összeköttetést akarok teremteni a testrészeim között, belülről is olyan akarok lenni, mint a tükörképem. A mi kultúránkban ez általában túl korán történik meg. Ilyenkor tehát van egy énideálom, s szembesülök a reális énemmel. Itt kezdődik az a folyamat, hogy elkezdem összehasonlítgatni az ideális énemet a reális énemmel. Kezdem magam összehasonlítgatni másokkal is, de először önmagammal. Általában az ideál sokkal jobb, mint az, amit az érzékszerveimmel tapasztalok önmagamból. Ha tehát összehasonlítom magam az énideálommal, akkor azt fogom látni, hogy rossz vagyok, vagy legalábbis lehetnék jobb, lehetnék több, kecsesebb, ilyen-olyan. Ha az ideális és reális én közötti távolság nő, akkor öngyilkosok leszünk. Ez nagyon egyszerű. Így járt például Hemingway is. Már megkapta a Nobel-díjat, az emberek pedig azt mondták neki, hogy ennél jobb már nem lehet. Ő a legjobb. A Nobel-díj után vette a szájába a duplacsövű puska csövét, és szétlőtte a fejét. Szerintem azért – s ezt a naplójegyzeteiből is ki lehet olvasni – mert az énideálja annyival több és jobb volt, mint a valódi énje, hogy megölte a valódit azért, hogy megmaradjon az ideál. Tehát kivégezte a valódit, amely annyira rossz volt az ideálishoz képest. Mindannyian ezt csináljuk, akiknek ilyen szélsőséges énideáljuk van. Szerintem nagyon fontos az, hogy ezt, amilyen hamar csak lehet, megfordítsuk. Itt az élet, legyen bár akármilyen tökéletlen is, az énideál pedig csak egy gondolat. Egy semmi. Egy fabatkát sem ér. Teljesen értéktelen. Ha tehát az ideális és a reális énem közül valamelyiket meg kell ölnöm azért, hogy jobban érezzem magam, én az énideálomat ölöm meg. Kinek kell az? Mire való? Mire jó?

Az énideál is egy nagyon mély hipnózis, s ennek a hipnózisnak az a végeredménye, hogy vagy megöljük magunkat úgy, ahogy Hemingway csinálta vagy pedig mikro-öngyilkosságokat követünk el. Ilyenkor nem engedjük meg magunknak, hogy bizonyos életmódot folytassunk, nem engedjük, hogy egyes vágyainkat kövessük, mert az ideál nem tenne ilyet. Az ideál azt mondja, hogy nem szabad csinálni, tehát nem engedjük meg magunknak, hogy megtegyük. Ezt úgy nevezzük, hogy mikro-öngyilkosság. S fogadok, hogy mindannyian naponta tucatszámra követjük el az ilyen mikroöngyilkosságokat. Ha valakinek van valami ötlete arra nézve, hogy miért nem inkább az énideált kellene megölni, akkor azt szeretném hallani. Mi történne akkor, ha ezt az énideált kiradíroznánk magunkból? Vége lenne a világnak? Ez is egyfajta kapaszkodás. Adott a terv, amely szerint fel kell építeni az igazi embert. Ez szülő- és társadalmi gyilkosság, ez forradalom, én most forradalmat szítok! Mert itt van az összes „muszáj”, itt van az összes „kell”, itt van az összes „így lenne jobb”, ilyen egy jó ember”, „ilyen egy jó asszony”, „ilyen egy jó férj”, „ilyen egy jó feleség”, „ilyen egy jó tanuló”, „ha négyest tudsz kapni, akkor ötöst is tudsz kapni” és még sorolhatnám. De valóban, mi lenne, ha ezt az ideált ölnénk meg? Állatokká válnánk? Nem hiszem. Szerintem sokkal jobb lett volna, ha Hemingway is az énideálját öli meg, s nem önmagát.

Most szólok pár szót a szófogadásról, mert az is jelentős szerepet játszik a hipnózisban. Tulajdonképpen a hipnózis azon formája, amikor valaki hipnotizál valaki mást, nem is nagyon létezne a szófogadás nélkül. Amikor valaki szótfogad valakinek, abban a pillanatban már nincs egyedül. Nagyon könnyen el lehet menekülni az egyedülléttől, csak szót kell fogadni valakinek. Akinek szót fogad az ember, az az úr, s az aki szótfogad, az a szolga. Aki pedig úr-szolgát tud játszani, az nincs egyedül. Nem tudom, gondolkoztatok-e már azon, hogy ha választani lehetne, akkor inkább úr vagy inkább szolga lennétek-e. Kinek jobb, az úrnak vagy a szolgának? Én azt tanultam meg, hogy szolgának sokkal jobb lenni, mint úrnak, mert ha a szolga azt mondja, hogy „most már nem szolgálok többet”, akkor az úr meghal, de ha az úr azt mondja, hogy többé nem leszek úr, az csak jó a szolgának. A szolga mindent tud csinálni, az úr azonban semmit sem. Többet kellene tanulnia az úrnak, ha a szolga elmegy, mint a szolgának, ha az ura elmegy. Gyakorlati dolgokban a szolgának van egy kis előnye az úrral szemben. Persze ő is nagyon hiányolná az urat, mert valószínűleg nem tudná, hogy mit csináljon a következő pillanatban, hiszen azt mindig az úr mondta meg neki. Szerintem mind a két állapotot ott kell hagyni. Önmagunkban, és egymás között is. Tudniillik létezik egyfajta nagyon-nagyon jó együttlét, amikor – néha a legnagyobb véletlen következtében két ember át tud élni olyan pillanatokat, amikor valóban együtt vannak. Ilyenkor szárnyalnak együtt, s elfelejtik, hogy ki mit csinál, énekelnek együtt, vagy szeretkeznek, és ekkor valahogy mindketten átadják magukat egy olyan élménynek amit angolul „flow”-nak, azaz áramlásnak hívunk. Egy egész tudományág épült ki a „flow” tanulmányozása céljából. Ez is egyfajta tudatállapot. Olyan, mikor valami olyat csinál az ember, ami maximális figyelmet követel tőle (pl. autóverseny, bicikliverseny stb.). Ilyenkor az embernek minden figyelmét összpontosítania kell a túlélés érdekében, tehát teljesen be kell dobnia magát, de azért ez nem olyan nehéz és nem is halálos dolog. Ez tehát a legtöbben nagyon ritkán éljük át, nem is tudjuk, hogy ez pont hol van, s nem keressük, mert egy kicsit veszélyes. De ha az ember megtalálja azt az állapotot, ahol teljesen ott tud lenni, s ez az ottlét nem is esik nehezére, akkor meg sem érzi, hogy ez mi. Ilyenkor az embernek az az érzése, hogy az idő nagyon gyorsan múlik. Azt hiszi, hogy öt percig volt ebben az állapotban, és lehet, hogy két órát is töltött ott. Ez pont ellentétes az unalommal, amikor is az ember azt hiszi, hogy már két órája van ott, s közben csak öt perc telt el. A „flow” állapotban az ember dolgozhat két órát vagy elmerülhet valamiben, és az öt percnek fog tűnni. Ezt az ember meg tudja csinálni önmagával s néha másokkal is, úgy, hogy két-három-négy embernek is ugyanaz lesz az élménye. Lehet tehát találkozni ebben a „flow”-ban. Ezt nem lehet erőltetni, tehát egy úr és egy szolga soha nem kerülhet ebbe a tudatállapotba. Ezt nem lehet hatalommal, vagy erővel elérni. Csak szeretettel lehet elérni, csak úgy, hogy az embernek tiszta a lelke. Bűntudatos állapotban ezt soha nem lehet átélni. Vannak olyan dzsesszénekesek, akiket hallgatva érezni lehet, hogy amikor énekelnek, akkor semmilyen bűntudatuk nincs. Nem tudna úgy énekelni, ha valami elvonná a figyelmét arról, amit csinál. Tehát teljesen, 100%-ig odaadja magát annak, amit tesz. Az, akinek bűntudata van, aki szorong, aki szégyelli magát valamiért, soha nem tudja átadni a teljes figyelmét semminek sem, amit tesz. Nem tud belekerülni ebbe a „flow”-ba. Most ez nem azt jelenti, hogy „jaj, milyen szegények vagyunk”, szerintem ez inkább arra utal, hogy úgy kell élnünk hogy, ne legyen bűntudat érzésünk, ne kelljen senki előtt sem szégyellni magunkat, úgy éljünk, hogy oda tudjuk adni magunkat azoknak a dolgoknak, amelyeket fontos megtennünk.

Nem tudom, hogy a gyermekkorból származik-e az ember szorongása. Én általában úgy érzem, hogy nem az az érdekes, hogy az a valami, amivel birkózom, honnan származik, hanem az, hogy mindig velem van, hiszen ez azt jelenti, hogy akkor valamilyen oknál fogva állandóan viszem magammal. Az érdekes az, hogy miért cipelem még mindig magammal? Hiszen, ha a gyermekkorom már nincs itt velem, akkor miért viszem még mindig magammal a szorongásomat, amit a gyermekkoromban tanultam? Mi is a szorongás? Ha rájövünk arra, hogy a szorongás tulajdonképpen lámpaláz, tehát ha nem pszichologizáljuk az egészet, hanem megpróbáljuk a szorongás fenomenológiáját megérteni, akkor megvizsgálhatjuk, mi az a lámpaláz. Ki érez lámpalázat? Egy színész érez lámpalázat azelőtt, mielőtt színpadra lépne. És mitől fél, miért szorong? Mi a legrosszabb dolog, ami történhet egy színésszel? Az, hogy elfelejti a szövegét vagy elfelejti, hogy mit kell tenni a színpadon, és így kilóg majd a lóláb. Akkor ugyanis a nézők nem az ábrázolni kívánt jellemet, tehát pl. nem Hamletet fogják látni, hanem egy színészt, egy embert, egy férfit, aki küszködik azért, hogy egy Hamlet illúziót teremtsen a nézőkben, de ez nem sikerül, mert nem tudja a szövegét. Ebbe belegondolva megértitek, mi a szorongás. Szerintem soha senki nem szorong akkor, ha nem játszik színházasdit. Ha szoronganék itt, most, a katedrán, akkor csak azért szoronganék, mert nem lennék önmagam, akkor nem volnék Feldmár András, aki itt beszél nektek, hanem valamilyen szerepet játszanék. Akkor lennék például „a pszichológus”, vagy „a tanár” lennék, s attól félnék, hogy valahogy nyilvánvaló lesz számotokra, hogy nem vagyok az, akit szeretnék, hogy lássatok bennem. Tehát abban a pillanatban, amikor látszik, hogy nem tudom azt az illúziót kelteni bennetek, amit valóban akarok, akkor szorongani fogok. Ha egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondoltok rólam, ha nem vágyom arra, hogy valamilyen illúziót keltsek bennetek, akkor nem fogok szorongani. Tehát nem érdekes, hogy hol kezdődött a szorongás, nem érdekes, hogy gyermekkoromban kezdődött-e, az érdekes az, hogy ha most szorongok, akkor hogyan kell most megváltoztatni az életemet azért, hogy tovább ne szorongjak. Egy színész nem fog szorongani, ha föladja azt, hogy színész legyen. Ha az ember színész akar lenni, akkor szorong. Azt hiszem, Sir John Gilgoud mondta hetvenöt éves korában, több mint negyven vagy ötven színházi karrier után, hogy kivétel nélkül, minden alkalommal lámpaláza volt, mielőtt színpadra lépett volna. Ezt tehát nem lehet kiküszöbölni, ha az ember színész, mert ez valódi félelem. Az ebből fakadó adrenalin segítségével lehetett játszani, sőt azt is mondta, hogy ha véletlenül kevesebbet szorongott, akkor nem volt olyan jó estéje, mint akkor, amikor sokat szorongott. Ezt csak azért mondom, mert ez is megváltozott tudatállapot, de a változás attól függ, hogy az ember mit játszik. Ha tehát nem tetszik a szorongás, akkor játsszunk valami mást, olyat, ahol nincs szorongás!

Hallgató: És mit lehet kezdeni a bűntudattal?

Kétféle bűntudat van. A neurotikus és az egzisztenciális. A neurotikus az, amikor bűntudatot érzek akkor, amikor valójában semmilyen bűnt nem követtem el. Ilyenkor azért érzem a bűntudatot, mert a szüleim kineveztek bűnösnek, én pedig ahelyett, hogy a saját lábamra állnék, és szembenéznék velük, s azt mondanám nekik, hogy „menjetek a fenébe”, inkább bűntudatot érzek. Ez a kapaszkodási ösztön. Vigyázok, nehogy egyedül maradjak. Inkább fenntartom a szüleimmel a kapcsolatomat, annak ellenére, hogy minden alkalommal, mikor velük vagyok, bűntudatom van, mert ha azt mondanám nekik, hogy „menjetek a fenébe, soha többé nem fogok hozzátok eljönni”, akkor még nagyobb bűntudatom lenne. Az egzisztenciális bűntudat az, amikor valamilyen bűnt valóban elkövettem, s azért van bűntudatom, mert rá akarok jönni arra, hogy mit követtem el. Például elárultam önmagam, Már évek óta nem vagyok önmagam. Akkor bűntudattal járok-kelek, mert végeredményben megöltem magam. Az, hogy már évek óta szolga vagyok, rettenetes bűntudattal jár, egzisztenciális bűntudattal, amiatt, hogy bűnös vagyok, amiért nem vagyok önmagam.

A kétféle bűntudatot teljesen másképp kell kezelni. Ha a bűntudatom egzisztenciális, akkor le kell állnom, nem szabad tovább bűnöznöm, s valahogy vezekelnem kell. Kidolgoztak például a leszokni kívánó alkoholisták részére egy tizenkét lépéses programot, Ennek az egyik lépése az, hogy az embernek meg kell keresnie mindazokat, akiket akkor bántott meg, amikor részeg volt, bocsánatot kell kérnie tőlük, s meg kell kérdeznie, tehet-e valamit annak érdekében, hogy enyhítse az általa okozott fájdalmat vagy jóvátegye azt a kárt, amit nekik okozott. Ha az ember jóváteszi ezeket vagy megpróbál valamit rendbehozni az életéből, akkor kisebb lesz a bűntudata.

A neurotikus bűntudatra van egy nagyon jó kis formula. Például, ha arról van szó, hogy bűntudatom van, ha nem megyek haza a szüleimhez látogatóba a hétvégén, tehát elmegyek csak azért, hogy ne legyen bűntudatom. Akkor mi is ez a bűntudat valójában? Nem egyszerű érzés, nagyon komplex, és tulajdonképpen neheztelés. Tehát a bűntudat lehet neheztelés, egy olyan kötelezettség miatt, egy olyan vállalás miatt, amit tulajdonképpen nem akartam elvállalni. Tehát, ha tulajdonképpen a szívem mélyén nem akarok hazamenni, és neheztelek a szüleimre, mert azt éreztetik, hogy nekem haza kell mennem, azt éreztetik, tartozom azzal nekik, hogy hazamegyek, akkor tulajdonképpen nem bűntudatom van, hanem utálom a szüleimet, neheztelek rájuk, és magamra is azért, mert elfogadtam ezt a kötelezettséget. Ha erre rájövök, elkezdhetem két kupacba rakni azokat a kötelezettségeimet, amelyeket valóban akarok, s azokat, amelyeket nem akarok elvállalni, Tehát kitakarítom az életemet, s akkor elmúlik a bűntudatom is. Csak olyan dolgokat szabad elvállalnom, amilyeneket valóban el akarok vállalni.

A fentiekből látszik, hogy például a szeretet milyen közel áll a szolgasághoz. Ha valakit szeretek, akkor jót akarok tenni neki, és olyankor nagyon oda kell figyelni arra, hogy mi lenne jó annak az illetőnek azok közül a dolgok közül, amiket még tudok számára nyújtani. Egy jó szerető tehát nagyon jó szolga. De az ilyen szolga lehet azért is szolga, mert fél. Fél attól, hogy elveszíti a partnert. Félelemből szolgál. Ha azonban valódi szeretőről van szó, akkor az azért szolga, mert szabad akaratából akar valami jót tenni, nem pedig félelemből. Ez a kettő azonban nagyon közel áll egymáshoz, s az egyik nagyon könnyen átfolyik a másikba. Főleg akkor, amikor nem tudjuk, hogy hol vannak a határaink. Egy bizonyos határig szabadon szolgálom azt, akit szeretek. Ha csak egy picit túllépek ezen a határon azért, mert megijedek attól, hogy mi lesz akkor, ha nem fog szeretni a partnerem, akkor már szolga vagyok. Akkor már beleestem ebbe a csapdába.

A bűntudat persze e határ mindkét oldalán megtalálható. Ha nem lépek túl a határon, akkor neurotikus bűntudatom van, hiszen azt gondolom, bűnös vagyok, mert a másik többet akar tőlem annál, mint amennyit adni akarok, s félek, hogy mérges lesz rám. Ha túllépek, akkor azért van bűntudatom, mert saját magamat árultam el. E határ fontosságát a következő példával lehetne illusztrálni, Egy anyának van egy nagyon éhes csecsemője. Akármilyen éhes a csecsemő, nem lenne jó se a csecsemőnek, s az anyának, ha többet adna magából annál, mint amennyit könnyen pótolni tud. Tehát ha az anya a két mellében lévő összes tejet odaadja a csecsemőnek, az odáig rendben van, azt lehet szeretettel csinálni, hiszen pár óra múlva ismét tele lesznek a mellei tejjel. De mi történne, ha – tegyük fel – ez a gyerek többet akarna, mondjuk meg akarná enni az anya egyik mellét? Az olyan anyával, aki megengedné, hogy a gyerek lerágja a mellét, rettenetes kapcsolat alakulna ki. A gyereknek sem lenne jó, az anyának sem, A szoptatás azon pillanata, amikor a gyereknek már van foga, és először harapja meg az anyját, nagyon fontos pillanat, Mert ha ilyenkor az anya úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, akkor ezzel teljesen összezavarja a gyereket. Ha az anya azt mondja, hogy mostantól kezdve vége a szoptatásnak, az is teljesen összezavarja a gyereket. Tehát erre a normális reakció, egy spontán kiáltás lenne, egy jajszó! Ebből a gyerek rájön arra, hogy mi történt, de ezután nem kell annyira megbüntetni ezért a cselekedetéért, hogy többé ne legyen több kapcsolata az anya mellével s az anya szájával. Rettenetesen súlyos büntetés az, ha az anya ilyenkor úgy dönt, hogy vége a szoptatásnak, Képzeljétek el, mit gondol ez a gyerek! S nem csak gondol, hanem egész lelkével el is fogadja. Azt mondja, ha valamit szeretnék, és egy kicsit is erőszakos vagyok, akkor azzal fognak megbüntetni, hogy vége mindennek, tehát nem szabad agresszívnak lennem. Innen fakadnak azok az álmok, amelyekben az ember fogai kihullanak. Ekkor azt tanulja meg a gyerek, hogy nem szabad agresszívnak lenni, inkább oktalannak kell lenni, különben egyedül leszünk.

Kicsit többet szólok erről a témáról. Az ezzel kapcsolatos egyik legfontosabb kísérletet Stanley Milgrarn végezte el. Nem tudom, elgondolkoztatok e már azon, hogy mit csináltatok volna abban a helyzetben, amikor valaki, egy fehér köpenyes tudós, azt mondja, hogy egy tanulási kísérletben kell részt vennetek, és ha egy másik szobában lévő személy – akit ti nem láttok – hibát vét a válaszadásban, akkor ti – gombnyomással – mindig egy kicsivel több áramot kapcsoljatok rá. Ilyenkor a kísérleti személyt egyre nagyobb áramütés éri. Az történt, hogy nagyon-nagyon sokan gondolkozás nélkül nyomták a gombot, még akkor is, amikor már jelezték számukra, hogy ez életveszélyes. Ilyenkor ránéztek a kísérletvezető tudósra, s ha a tudós azt mondta: „Na, csak nyomja meg, nyomja meg!”, akkor megnyomták a gombot. Ez rettenetesen félelmetes felfedezés. S ezek a gombnyomogatók nemcsak németek voltak, amerikaiak is. Talán mindegyikünk így cselekedne. Ha van egy úr, akkor megszabadulok a saját felelősségemtől, Mintha nem lennék felelős akkor, ha megölök valakit, csak azért, mert valaki más mondta azt nekem. És mi az ok? Szerintem megint az, hogy ne legyek egyedül. Ha azt mondanánk, hogy nem csináljuk, akkor mi történne? Amerikában például a koreai háború alatt voltak olyanok, akik azt mondták: „Miért? Én nem megyek a koreaiak ellen harcolni!” Mi lenne akkor, ha itt senki nem vonulna be a katonasághoz? Behívnak benneteket katonának, és bevonultok. Hát miért? Milyen szófogadóak vagytok! Mi jó van abban? Ha csak egyetlen dolgot tudtok nekem mondani, hogy mi a jó abban, hogy bevonultok katonának, az engem nagyon érdekelne. Mi a jó abban?

Hallgató: A katonák például nincsenek egyedül.

Nincsenek egyedül, és megmenekülnek a nőktől is. Szóval szerintem, hogy az LSD-t valószínűleg azért tartják olyan rettenetes orvosságnak, és azért tiltják mindenáron, mert az, aki használja, rájön arra, hogy soha többé nem akar engedelmeskedni senkinek, csak az Istennek, Még akkor is, ha nem hisz Istenben, mert Isten alatt nem azt az öreg szakállast értem, hanem azt, akinek mindannyian részei vagyunk. Annak az egésznek mi is a részei vagyunk, valahogy úgy, ahogy vannak sejtek a kezemben is. Minden sejtnek van saját élete, de azért gondolkozás nélkül engedelmeskednek annak, aki én vagyok. Én vagyok az ő istenük. És ha én csinálok valamit, akkor ők nem mondják, hogy nem. Boldogan csinálják azt, amit akarok velük csinálni. Ilyen szempontból én is boldogan teszem azt, amit az emberiség teste akar velem csinálni. Az emberiség, a bioszféra, Isten, mindegy, hogy minek hívjuk. Az a nagyobb intelligencia, ahonnan származunk. Ha meg tudom érteni, hogy az mi, akkor vezessen az engem. Az nem egyfajta úr-szolga kapcsolat. De másnak, más embernek miért hagynám, hogy vezessen? Miért engedelmeskednénk valakinek az emberek közül, amikor esetleg úgy vagyunk összekapcsolva, hogy mindannyian engedelmeskednünk kell valakinek, aki fölöttünk van, de az nem ember? Valahogy úgy hipnotizáltak bennünket, hogy el lettünk vágva attól, ami föntről jön. És ilyenkor, ha az egyik okos ember fölmászik egy létrára, és elkezd onnan kiabálni, akkor majd boldogan engedelmeskedünk neki. Mert nem halljuk az igazi hangot, arra süketek vagyunk, hát engedelmeskedünk akármelyik hangnak, amelyik a létra tetejéről szól. Rettenetes dolog, hogy ilyen hülyék vagyunk. Aki LSD-t vesz be, az nem akar katona lenni. Most már értitek, hogy miért nem legális LSD-t venni, s miért tiltja be a kormány.

Hallgató: Mit tegyek akkor, ha már rájöttem arra, hogy milyen szerepekre tanítottak, s nem akarom játszani azokat?

Ha le tudtam vetkőzni az összes maszkot, amit rám kényszeríttettek, s megtaláltam a saját arcomat, akkor tudom, hogy ha valamit el akarok érni, akkor bizonyos ruhát s bizonyos arcot kell magamra vennem, másképpen kell megfésülni a hajamat stb. Ilyenkor én ezeket megteszem. Nem akarom a fejemet beverni a falba azért, hogy véres legyen a fejem. Tehát például akkor, amikor a skizofrének emberibb kezelésére akarom rávenni egy kórház orvosait, szívesen fölveszek egy nyakkendőt és zakót is, hogy eljátsszam a szerepem, hogy úgy nézzek ki, mint valaki, akiben ők hinni tudnak, valaki, akire hallgatni tudnak. A fontos az, hogy önmagamban ne játsszak szerepet, Önmagam ellen ne játsszak szerepet. Persze a mai társadalomban feltétlenül szükséges, hogy néha kiadjam magam valakinek, különben bezárnak, különben nem engedik meg, hogy itt beszéljek nektek. Akkor inkább bezárnának egy kórházba. Tehát nem lehet minden szerepet levetkőzni, de lehet válogatni azok között a szerepek között, amiket az embernek feltétlenül meg kell tartania azért, hogy társadalomban éljen. De ilyenkor már szabadon választja azokat a szerepeket az ember s nem félelemből.

Érdemes beszélni egy keveset a mester és a tanítvány kapcsolatáról is, arról, hogy milyen egy demagóg, és milyen egy valódi mester. Arról, hogy, ki a mester és ki az úr. Arról, hogy amikor valakinek a tanítványa leszek, akkor elárulom-e magam vagy pedig valóban a saját utamon haladok előre a mesterem segítségével, Arról, hogy ezt hogyan lehet megtudni.

Az egyik legnagyobb olyan mester, akit nagyon sokan demagógnak gondolnak, egy indiai guru, akit Bhagwan Rajnees-nak hívnak. Ő azt mondta, hogy amikor olyasvalaki közelében vagyunk, aki mesternek adja ki magát, akkor nagyon oda kell figyelnünk a saját szívünkre, s azt kell megkérdeznünk magunktól, hogy amikor ennek az embernek a közelében vagyok, akkor távolodom-e önmagamtól, vagy közeledek önmagamhoz. Tehát azt, hogy ez az ember, s ennek az embernek a tanításai, elvisznek-e önmagamtól valahová hozzá, tehát kihasznál-e engem, vagy inkább azt érzem, hogy ennek az embernek a közelében egyre közelebb kerülök a saját középpontomhoz. Nem arról van szó, hogy az ember nem tudja megtéveszteni magát, hogy nem lehet hibát véteni, de szerintem nincs jobb mutató, mint ez annak megállapítására, hogy ki lehet valaki számára valódi mester, s ki hamis mester. De ha az ember talál önmagának egy valódi mestert, akkor egy háromszög alakul ki. Ilyenkor a mester, a tanítvány és az Isten – vagy nevezzük nagyobb intelligenciának – eggyé válik. Az ember tanulása közben a legizgalmasabb pontokon nyilvánvaló, hogy ez a három csak része egy nagy valaminek. S ilyenkor már persze megtörténik az, hogy a tanítványból is mester lesz, s a mesterből tanítvány, vagy mind a kettő mester lesz, s akkor az egyik megy tovább. Ez pontosan az ellenkezője annak, amiről korábban beszéltem, szóval korábban az úrról s nem a mesterről beszéltem.

Még néhány szót szólok az ideálról. Mondjuk, az élet az olyan, hogy én itt állok, és millió labda jön felém. Vannak kék labdák, piros labdák, fehér labdák, fekete labdák, mindenféle színű labdák repülnek felém, Ha van egy ideálom, akkor az olyan, mintha azt mondanám, hogy nekem fekete labdák kellenek. S akkor hiába jön felém mindenféle labda, egyik sem kell, várom a fekete labdákat, és káromkodom, hogy olyan kevés fekete labda van, sohasem jön fekete labda, De már egy piros elment, amit elkaphattam volna, vagy tizenöt sárga, meg rózsaszín, meg mindenféle, nekem azonban nem kellenek, mert én olyan ember vagyok, aki feketére vágyik. Tehát, ha az embernek van egy ideálja, akkor rengeteg dolog történhet meg, de ő elsétál mellettük. Észre sem veszi az ilyen kegyeket, mert van egy ötlete, van egy elképzelése arról, hogy neki mi kell, s ki ő, s közben elveszíti azt, amije éppen van, mert valami másért küszködik. Szerintem ez rettenetes dolog. Mikor pedig végre kap egy feketét, akkor rájön egy év múlva, hogy a fekete nem is jó.

Melanie Klein beszélt először arról, hogy a paranoid állapotot depressziós állapot követi. Ez arról szól, hogy addig, ameddig illúzióink vannak, paranoidok vagyunk. Egy kisgyerek is az, mert illúziói vannak. Azonban minden alkalommal, amikor elvesztjük az illúzióinkat, minden alkalommal, amikor valamit megtudunk, minden alkalommal, amikor észreveszünk valamit, veszteséget szenvedünk. Ilyenkor depressziósok leszünk. Tehát nem lehet megtanulni valamit, nem lehet elveszteni ezt az ideált, anélkül, hogy meg ne sirassuk. Tulajdonképpen nem siratunk meg semmit, csak illúziót vesztünk, de mégis vesztünk valamit. Ha valamilyen oknál fogva félünk attól, hogy nagyon szomorúak legyünk, s félünk a depressziótól, akkor nem engedhetjük meg magunknak, hogy valamit is megtudjunk, hogy bármit is tanuljunk. Ha nem voltatok még depressziósok, akkor nem tanultatok semmit. Minél inkább depressziósok vagytok, annál biztosabb, hogy akkor éppen tanultok valamit.

Ez hasonlít a fájdalomhoz. Kétféle fájdalom van. Van olyan fájdalom, ami az élet fájdalma, s van olyan fájdalom, ami értelmetlen. Az ember rengeteg olyan fájdalmat tud átélni, aminek értelme van. Az illúziók elvesztése olyan fájdalom, aminek sok értelme van. Gyereket szülni szintén olyan fájdalom, aminek sok értelme van. De akkor amikor egy részeg autós elüt három gyereket, aki játszanak az utcán, annak a fájdalomnak nincs sok értelme. Nagyon nehéz abból értelmet kihámozni. Az másfajta fájdalom, mint a szülés fájdalma, vagy az illúziók elvesztése miatt érzett fájdalom.

Az ideált szerintem meg lehet tervezni. Az ideál alatt én azt értem, mintha létezne egy tervrajz, amely alapján megállapítható, hogy milyen például egy jó Feldmár András. Megmutatja, hogy milyenné kell lennem. Egy állat, vagy egy növény nem kérdezi meg magát arról, hogy milyennek kell lennie, csak belenő abba, aki. Miért nem tudunk mi belenőni abba, akik vagyunk?

A múlt héten beszéltem arról, hogy hogyan szentesítsük magunkat a figyelmünkön keresztül. Miért ne azonosuljunk azzal, amiről észrevesszük, hogy ráfigyelünk akkor, amikor nem szabályozzuk a figyelmünket? Ha komolyan vennénk azt, amit ilyenkor észreveszünk, és nem félünk attól, hogy észrevegyük, akkor azok lehetünk, akkor azzá tehetjük magunkat, amit a legérdekesebbnek találunk. A saját fiamat és lányomat is arra bíztatom, hogy vegyék magukat komolyan, s azt tegyék, ami a legizgalmasabb a számukra. Nem tudnám megmondani nekik, hogy az mi, mert arról halvány gőzöm sincs arról. Azt csak ők tudják. Ezt senki nem mondhatja meg a másiknak, ezt mindenkinek magának kell fölfedeznie. Számomra az a legizgalmasabb, amikor egy másik emberrel együtt vagyok, és arra törekszünk, hogy olyan közel kerüljünk egymáshoz, amennyire közel csak lehet anélkül, hogy valakinek is fájdalmat okoznánk. De soha nem tűzném ezt ki célul valaki másnak. Nekem legalább 35 évembe került, mire erre rájöttem.

Jó kérdés, s megkérdezhetnétek a Pszichológia Intézetet az egyetemen, hogy miért nem tanítják minden egyetemen azt, hogy az ember hogy tud kijönni a hipnózisból? Miért csak azt tanítják, hogy hogyan kell hipnózisba menni? Ha fontos az, hogy hogyan lehet kijönni belőle, akkor miért nem tanítják? Miért van az, hogy még az egyetemen is hipnotizálnak minket, hiszen azt hiszem a legnagyobb hipnózis – nemcsak Magyarországon és Észak-Amerikában – hogy az ész és az értelem, az fontosabb, mint az érzelem? Mintha az értelem intelligensebb volna, mint az érzelem! El tudok képzelni egy olyan egyetemet, ahol az embereket az érzelmekre tanítják. Vagy segítenék azt, hogy az érzelmükre figyeljenek, és úgy éljék az életüket, hogy az érzelmükre hallgatnak, nem pedig az értelmükre. Szerintem semmilyen érv sem szól amellett, hogy az ember az értelmét vagy az eszét használja ahelyett, hogy az érzelmeit használná. Úgy gondolom, hogy ha egy ember hülyén gondolkodik, az hülye az érzelmeiben is. Néha pedig az érzelem sokkal mélyebb intelligenciától származik, mint az értelem. Ha megnézitek, hogy honnan származnak az érzelmek, akkor láthatjátok, hogy az agy egy öregebb rétegéből, az értelem azonban egy újabb rétegből. Tehát lehetséges, hogy valamilyen nagyon öreg, ókori bölcsesség lakozik az érzelmeinkben. Számomra nagyon furcsa az, hogy majdnem mindenütt azt tanuljuk, hogyan szabályozzuk az érzelmeinket, és hogyan használjuk az értelmünket és az eszünket arra, hogy uralkodjon az érzelmeink fölött. Miért nem fordítva? Nem tudom, hogy ez nyilvánvaló-e, de szerintem, ha most, ebben a pillanatban egy kis polaroid képet csinálnánk a világmindenségről, számomra teljesen nyilvánvaló, hogy az, amit az eszünk segítségével csináltunk, megöl minket. Ide vitt el bennünket a tudomány. Valami nagyonnagyon rossz történt a tudománnyal. Nem lennénk egy ilyen hatalmas szakadék szélén, ha valóban olyan sokat tudna az eszünk. Nem tudom, hogy ezt miért olyan nehéz észrevenni? A racionális tudomány hívei azt mondják, hogy igen-igen nehéz helyzetben vagyunk, de nagyon hamar meg fogjuk találni a megoldást. Nemsokára minden jó lesz. Azt mondják, hogy most ugyan ennyi problémánk van, de egy kicsit több tudomány az majd megoldja azokat. A megoldások azonban sokkal több problémát okoznak; Mindig is így volt. Soha nem történt másként. A technológia egyre több technológiát követel, s egyre több problémát kelt az életben, bennünk, az állatokban, a növényekben, a bioszférában. S akkor azt mondják, hogy most már csak napok kérdése, s akkor megoldjuk ezeket a kis problémákat. Ehelyett pedig itt tartunk. S ez egyre rosszabb. Tehát nem értem, miért nem veszi észre valaki, hogy valami rettenetes hiba történt valahol, amikor elhatároztuk, hogy a tudomány nagyon jó dolog. S mi a tudomány alapja? A tudomány ott kezdődött, amikor valaki azt mondta, hogy nézzük a világmindenséget úgy, mintha mi itt sem lennénk. Tehát nézzünk dolgokat objektíven. Amikor Newton, Kepler és a többiek elkezdtek úgy gondolkozni, hogy nézzük úgy a világot, mintha mi itt sem lennénk. Iktassuk ki önmagunkat! Hát ez ide vezetett. Erre van megoldás, mégpedig az, hogy gyorsan iktassuk be magunkat! És úgy tudjuk beiktatni magunkat, hogy az érzelmeinket komolyan vesszük.

Budapesten beszélgettem egy barátommal, aki 15 évig dolgozott azon, hogy a Dunát ne tereljék el, és éppen szombaton találkoztam vele. Azt mondta, ez az élete legrosszabb napja, és arról beszélgettünk, hogy úgy néz ki, ezt a folyamatot nem lehet megállítani. Akik egyre több ilyen dolgot akarnak építeni, azok azzal magyarázzák ezt, hogy ki kell javítani azokat a hibákat, amiket ez az építmény csinál. Ebből persze meg lehet gazdagodni. Tehát miről beszélünk itt? Az ambícióról. Mindig megáll az eszem, amikor azt hallom, hogy az emberek még mindig félnek attól, hogy az LSD-re rá lehet szokni, miközben mindannyian arra szoktunk rá, hogy az energia szolgái legyünk. Rászoktunk az energiára, s abszolút nem akarunk leszokni róla. Olyanok vagyunk, mint az alkoholisták, akik azt mondják, hogy egyre több alkoholra van szükségük. Mi azt mondogatjuk, hogy egyre több energiára van szükségünk. Nem törődünk azzal, hogy honnan vesszük. Ha belegondolunk abba, hogy általában hogy szokik le egy alkoholista az alkoholról, akkor látjuk, hogy többnyire valamilyen tragédia készteti arra. Részegen vezet, elüt valakit, befordul az árokba, de még él. Ha abban a pillanatban rájön arra, hogy ez azért történt, mert rászokott az alkoholra, akkor lehet, hogy le tud szokni az alkoholról. Ha nem, akkor tovább iszik, s akkor majd történik egy nagyobb tragédia, ami vagy megöli, vagy ráébreszti arra, hogy ez az alkohol miatt volt, s leszokik. Szerintem az emberiség csak egy módon fogja föladni az energiaéhségét, úgy, hogy valami rettenetes tragédia fog történni, például olyan, mint a csernobili. Az azonban nem volt elég, mert most már megint működik az erőmű, hiszen több és több energia kell, és a Dunát is el kell terelni, mert még több energiára van szükségünk, még több elektromosságra, még több ez, még több az, így hát a csernobilinál nagyobb tragédiának kell történnie, Akkor majd vagy leszokunk az energiaéhségünkről, vagy egy még nagyobb tragédia fog bekövetkezni és meghalunk.

Szerintem az ember azért iszik, hogy ne érezze magát egyedül, és azért kell az embernek olyan sok energia, hogy ne érezze magát egyedül. Ha mindenki boldog lenne, egy kis barlangban, akkor nem lenne szükség olyan sok energiára. Nem kell mindent nélkülözni, csak fel kell adni azt a hitet, azt a hipnózist, hogy „a több, az jobb”. Mert erre vagyunk hipnotizálva. Most, hogy a Nyugat bejött Magyarországra, s egyre több reklám van – csak nézzétek a reklámokat – általában az van mögöttük, hogy a több az jobb. Tehát megint hipnózis alatt állunk, de arra kellene rájönnünk, hogy a több az nem biztos, hogy jobb, Sokkal érdekesebb lenne, ha valaki azt reklámozná – de ezt soha senki nem reklámozza – hogy az optimális nagyon jó. Azért nem reklámozzák, mert akkor meg kellene tudni, hogy mi az optimális. Az optimális nem sok, nem kevés, hát akkor mi? Szerintem az történt, hogy abban a pillanatban, amikor a pénzt kitalálták, meg lett fúrva az egész biológiai rendszer. Mert az életben biológiailag, minden optimális. Abban a pillanatban, amikor a pénzforgalom elkezdődött, többé senki nem tudta megmondani, hogy mi az optimális gazdagság. Mennyi pénzednek kellene lenni optimálisan? A pénz olyan dolog, amit mindenki maximalizálni akar, senki nem akarja optimalizálni. A pénz ezért nem egy biológiai dolog, nem olyan, mint a vércukor vagy az adrenalin vagy bármilyen más biológiai dolog, amit meg tudunk mérni. Azokat mind optimális határok között akarjuk tartani, De a pénz valahogy bekerült közénk, s mindenki maximalizálni akarja. Nem tudom, hogy ezt hogyan lehetne megoldani, szerintem, ha az a bizonyos eljövendő tragédia elég nagy lesz, akkor azt hiszem, akik túlélik, össze fogják dugni a fejüket, és kitalálnak valamit. De addig, nem hiszem.

Hallgató: De mi romlott el, miért történt törés akkor, amikor a pénzt valaki föltalálta, ha addig minden optimálisan ment?

Nem tudom. Ezzel a barátommal nagyon elgondolkoztunk azon, hogy tulajdonképpen mi történt Európában. Hiszen Kína és India nem követte el ezt a hibát. Mi történt az európai történelemben, ami nem történt meg az indiaiban és a kínaiban? A kapitalizmus éppen olyan, mint a rák. A rákkal éppen az a baj, hogy a ráksejtek meghülyülnek. Buták. Nem állnak meg ott, ahol a határaik vannak. A kapitalista növekedés nem áll meg a határoknál. Több szennyezést engednek a tengerekbe és a folyókba, mint amennyit a tengerek és folyók elbírnak, Ezt mindenki tudja, de nem állnak meg, mert több profitot akarnak. A kapitalizmus olyan dolog, ami csak azért akar növekedni, hogy egyre nagyobb legyen. Minden határt megszegnek. Az esztétikai határ megszegésekor például olyan épületeket építenek, amik rondák, és nem illeszkednek a környezetbe. Persze nemcsak esztétikai, hanem minden határt megszegnek csak azért, hogy több profitot szerezzenek. A kérdés az, hogy fiziológiás rendszer-e még a kapitalizmus, vagy már patológiás, működnek-e még a szabályozórendszerei?

Még egy témáról szeretnék beszélni, arról, ami velem történt. Olvastátok Castaneda könyveit? Ő antropológus, aki egy Don Juan nevezetű varázsló tanítványa lett. Csak arról akarok beszélni, hogy hogyan lesz valaki varázsló. Ebben a könyvben ez nyilvánvaló. Csak úgy lehet valaki varázsló, hogy megtanul egy ilyen „tisztáson” élni – ahogy mindannyian megtanultunk – s akkor valakitől meg kell tanulni egy másik „tisztáson” élni. Tehát valahol, egy másik tudatállapotban is otthon kell lenni. Don Juan arra tanította Castanedát, hogy egészen más formában lássa a világot. Ehhez használtak mindenféle növényeket, LSD-szerű dolgokat, de Don Juan azt is megtanította neki, hogy hogyan éljen ebben a másik világban. Ha valaki tud élni egy – a normálistól teljesen eltérő világban, ahol sokkal kevesebb ember él, akkor még mindig nem egy varázsló. A varázsló az, aki két világ közé tud csúszni. Tehát aki így is tudja látni a világot, meg úgy, és amikor mind a kettőben otthon van, akkor valahogy kicsúszik mindkettőből úgy, hogy sehol sincs. Kicsúszik valahova, ahol nincsenek definíciók, ahol nincsen hipnózis. Mert ez a világ is hipnózis, meg az a világ is hipnózis, de amikor az ember nagyon jól tud két világban élni, akkor valami történik velünk, átcsúszunk mind a kettőn oda, ahol nincs hipnózis. S azt, aki így megmenekül a hipnózistól, varázslónak hívják.

Hogy miért érdekel ez engem? Mert ez az életemben nagyon korán megtörtént velem. Ahogy mondtam, három és fél éves koromban eltűnt a családom és egy másik családba csöppentem. Az én családomban volt egy ilyen „tisztás”. A másikban ez egész más volt, s ezt nagyon hamar meg kellett tanulnom. Aztán `56-ben, amikor elmentem innen, kicsúsztam a magyarok arkangyalának szárnyai alól, s egy angol-saxon arkangyal szárnyai alá csúsztam be. Amikor az ember megtanul egy másik nyelvet, nemcsak úgy, hogy olvasni tudjon, hanem úgy, hogy élni tudjon egy más nyelvvel, az egy más idő is, mert a nyelv földarabolja a világot érzelmileg és értelmileg. Minden nyelv másképpen. Tehát itt is megtanultam élni két világban. S amikor sajnos egyik világban sem érzem egészen otthon magam, akkor néha át lehet csúszni egy olyan helyre, ahol olyan dolgok történnek, amelyektől az ember vagy nagyon megijed vagy észreveszi, hogy azok nagyon fontos dolgok. Ilyenkor ebből az ember vagy betegséget készít, s rengeteg fájdalmat okoz magának, vagy valahogy használja ezt az energiát, hogy a dolgok fölé kerekedjen, Tehát vagy megfullad, vagy úszik. Én próbálok úszni. Ezt azért mondom mert Owen, egy kiváló angol költő azt mondta, hogy nem vagyunk teljesen emberek, ha legalább három nyelvet nem beszélünk, s legalább két kultúrában nem érezzük otthon magunkat. Ezt mindannyian megtehetjük. Szerintem ő azért mondja ezt, mert egy költőnek nagyon fontos, hogy átcsússzék a világok között, s ne a hipnotizált nyelvet beszélje, mert különben nem költő. Egy költő éppen azért költő, mert megszabadul a nyelv tradicionális hipnózisától. Tehát a jó költők is varázslók.

VIII. tétel

1992. november 12.

Marslakók és a kereszt. Freud és a fájdalom. LSD és fájdalom. Férfiak közössége. Kiközösítés és gondolatok. A fájdalom 10 axiómája. Alice és az evolúció. A pók pechje.

Szeretnék egy kicsit beszélni a fájdalomról, Talán azzal a szimbólummal kezdeném, amit fölrajzoltam. Ha mondjuk a Marsról jöttem volna, és körülnézek a Földön, akárhová mennék, mindenütt látnék ilyen fakeresztet, amelyre egy férfi van felszegezve. Vajon mit gondolnék erről a kultúráról, nem tudván, hogy ez mit jelent? Ti gondoltatok már erre? Ha belecsöppennétek egy ilyen kultúrába, s nem tudnátok semmit, nem tudnátok, ki az a Jézus, nem tudnátok, hogy mi a kereszténység, mi az, hogy katolikus, semmit sem tudnátok, csak látnátok ezt a képet. Vajon mit gondolnátok? Képzeljétek el, hogy a Marsról jöttetek, éppen csak elkezdtetek magyarul tanulni, Vajon mi jutna eszetekbe? Arra valószínűleg nagyon hamar rájönnétek, hogy ezt a szimbólumot gyerekkoruk óta rengeteg embernek mutogatják. Mintha ez lenne a legfontosabb. Fontosabb, mint az ötágú vörös csillag, fontosabb, mint bármi más, s már évszázadok óta mutogatják egymásnak az emberek. Hát vagy hülyék vagyunk? Miért mutogatnak a gyerekeknek egy férfit, aki egy kereszten kínlódik? Nem elgondolkodtató? Ezek okos emberek, ez nagyon szép világ, akkor ennek valami értelme van. Mi az? Mit jelent ez? Szenvedést, valamit mond a szenvedésről, hiszen ez az ember egész biztosan szenved. Fájdalmat is jelent, mert biztos fáj neki az, hogy felszegezték, A marslakó is tudná azt, hogy ha valakit keresztre szögeznek, s lóg rajta, az fáj neki. Kínzást is jelent. Azt, hogy ezen a bolygón van kínzás. Szóval nemcsak arról van szó, hogy dolgok fájnak, hanem ezek a lények – akiket embereknek hívnak – kínozzák is egymást. Ez az ember valószínűleg nem önmaga ment föl a keresztre. Hiszen, ha csak a lába s az egyik keze lenne fölszögezve, akkor ő maga is fölszögezhette volna magát, de így nem, Tehát logikus, hogy más emberek szögezték fel erre a fára. Mindez tehát jelentheti azt is, hogy vigyázat, ezen a planétán ember-embert kínoz.

Hallgató: Ha marslakó lennék, s idejönnék, akkor először a közlekedési jelzőtáblákat fejteném meg, s azt gondolnám, hogy azok is valamilyen figyelmeztetést tartalmaznak.

Az biztos! A kereszt is egy közlekedési jelzőtábla. Teljes mértékben. Azt szeretném kihámozni, hogy mire figyelmeztet. Talán ilyesmire: „Vigyázz, félj a másik embertől!” Mi vagyunk az egyetlen olyan faj, amelynek tagjai egymást kínozzák. Oroszlánok nem kínoznak oroszlánokat, teknősbékák nem kínoznak teknősbékákat, de vigyázat, emberek kínoznak embereket! Erre vigyázni kell.

Másik gondolat – a kiközösítés, elkülönítés. Nagyon fontos, hogy a fájdalom körül megtalálható a kiközösítés is. Akinek valami fáj, aki fájdalommal küszködik, az nem érzi, hogy együtt lenne azokkal, akiknek éppen nem fáj semmijük. Ez persze mindkét irányban igaz, Nagyon fáj, ha valakit kiközösítenek, és akinek nagyon fáj valamije, az kiközösítve érzi magát. A fájdalom és a szeparáció nagyon szoros kapcsolatban áll. Ez is benne van a kereszt szimbólumában.

Miért férfi? Miért nem nő van ezen a kereszten? A marslakó észreveszi, hogy két különböző emberfajta van, és ez a „közlekedési jelzőtábla” a férfiakra vonatkozik, nem pedig a nőkre. Hány olyan keresztet láttatok, amire nő van feszítve? Egy-két festő festett ilyen képet, de nem nagyon régen, csak mostanában. Ez férfi, s ez valahol az apa-fiú dologról szól, mert ő nem azt mondta, hogy „Mama miért hagytál el?”, hanem azt, hogy „Atyám, miért hagytál el engem?” Azonnal tudná az, aki a Marsról jött, hogy ez afféle férfias világ. Itt valami aszimmetria van a férfiak s a nők között. De a marslakó arra is gondolhat, hogy a nőket nem kell inteni. Ők tudnak valamit a fájdalomról, amit a férfiak nem. Így is lehet gondolkozni. Talán egy nő szögezte föl a férfit? De nincs nő mellette, sőt eredetileg két férfi van ott, a tolvajok. Lehet, hogy a nők feszítik keresztre a férfiakat? Szóval azt nem tudjuk, hogy ki csinálta, de azt tudjuk, hogy a nők valahogy hiányoznak ebből a képből, Ha álmodunk, s valami feltűnően hiányzik az álomból, akkor lehet, hogy az a valami a legfontosabb. Innen egy nő hiányzik.

A fiamnak volt egyszer egy álma, ami nagyon megijesztette. Azt álmodta, hogy látott egy keresztre feszített embert, akinek a kezében a szög helyén injekciós tű volt, ami egy másik kereszt volt, s arra föl volt feszítve egy másik ember, Ennek a másik embernek a kezébe is egy kereszt alakú injekciós tű volt beleszúrva, s ez addig ment így, amíg a fiam föl nem ébredt. Nagyon megijesztette ez az álom, s azóta is, ha egy injekciós tűt hoz egy orvos, a fiam abban a pillanatban elájul.

Szóval a kereszt arról is szól, hogy a testet fémmel ki lehet lyukasztani, így engem is ki lehet lyukasztani. Ha a Marsról jöttem, akkor ez azt jelenti számomra, hogy ezeket az embereket ki lehet lyukasztani. Persze nem minden élőlényt szabad kilyukasztani, Szóval a teljes kiszolgáltatottság is benne van a szimbólumban. Azt az üzenetet is tartalmazza, hogy ha ezen a planétán fogsz élni, akkor ez történhet veled is, hiszen ha még Jézussal is megtették, akkor bármely pillanatban akármelyikünket csak úgy odaszegezhetnek a fára. Mindannyian kiszolgáltatottak vagyunk.

Benne van a halál is. A szenvedés, a fájdalom, az, hogy ezek valahogy összeköttetésben állnak a halállal. Erről jut eszembe, hogy amikor a gyereknek fáj valamije, akkor rettenetesen fél – ezt nagyon megtanultam a saját gyerekeimtől, de dolgoztam egy darabig egy gyermekkórházban, gyerekekkel, akik szintén rettenetesen féltek, ha fájt valamijük. Nagyon fontos egy egész fiatal gyerek esetében is, hogy ha mondjuk megvágja a kezét és sír, s fáj neki a seb, akkor a felnőtt, akik megnézi, nagyon komolyan tanulmányozza, hogy mi történt. Van, aki csak annyit mond, hogy „Áh, ez semmi!” Ilyenkor a seb hosszabb ideig, és erősebben fog fájni a gyereknek, mint akkor, ha valaki valóban megvizsgálja, tüzetesen megnézi, kitisztítja a sebet és kezeli, még akkor is, ha valójában nem kellene, de komolyan veszi. Erre azért van szükség, mert minden fájdalomban van egy olyan komponens, ami miatt abban a pillanatban, amikor valami fáj – mélyen, talán tudat alatt attól félünk, hogy meghalunk. Ilyenkor valahol tudjuk, hogy annyira kiszolgáltatottak vagyunk, hogy most bármi megtörténhet velünk. A gyerek nagyon megnyugszik, ha az ember azt mondja neki, hogy „ez nem komoly, egy picit fájni fog, de aztán meg fog gyógyulni”. Abban a pillanatban, amikor a gyerek megnyugszik, mert elhiszi, hogy ettől nem fog meghalni, ez nem lesz rettenetes, abban a pillanatban a fájdalom szubjektív élménye lelohad.

A lányomnak egyszer rettenetesen fájt a hasa, annyira, hogy azt hittük, vakbélgyulladása van. Éjjel volt, és bevittem a kórházba. Először egy fiatal orvos vizsgálta meg, aki nem értett semmihez. Tudta ugyan, hogy mi a vakbélgyulladás, csak éppen arról nem tudott, hogy egy gyerekkel mit kell csinálni. Megvizsgálta, nyomkodta, s azt mondta a lányomnak, hogy „itt tartunk ma éjjel, s a legrosszabb esetben holnap majd megoperálunk”. Amikor kiment a szobából a lányom azt mondta, hogy most jobban fáj a hasa, mint valaha. Ekkor szerencsére bejött egy főorvos, aki azért jött, hogy megnézze, jól végezte-e a fiatal orvos a dolgát, s ez az idős orvos leült, kicsit beszélgetett a lányommal, egy-két kérdést feltett neki, én pedig rájöttem, hogy a válaszokból azt akarta megtudni, hogy általában mennyire érzékeny a lányom. Később beszélgettem vele, s azt mondta, vannak olyan gyerekek, akik nagyon erős fájdalmat éreznek olyankor, amikor mások a fájdalmat észre sem veszik. Vannak olyanok, akik nem veszik észre a fájdalmat még abban az esetben sem, amikor más már ordítana. Tehát óriási a fájdalom szubjektív érzésének eltérése. Szerintem két kérdés után tudta, hogy a lányom olyan, hogy ha valami, akár a legkisebb dolog nincs rendben, akkor ordít. Nem mártír. Egy kicsit megvizsgálta, megnézte, s azt mondta – de nem nekem, hanem belenézett a lányom szemébe s neki mondta – hogy szerinte semmi baja nincs, nem vakbélgyulladás, nem kell operálni, azonnal hazamehet. Nagyon okosan azt mondta, hogy ez most nem vakbél, de holnapután, ki tudja, talán az is lehet, most azonban nem az. Most csak megfázott, s vannak olyan területek az emberben, amelyek begyulladnak, ha megfázik valaki, s némelyik gyereknek ez egyáltalán nem fáj, némelyiknek pedig nagyon. Ez most egyáltalán nem veszélyes, egy-két napon belül biztos el fog tűnni. Fölírt valami fájdalomcsillapítót, s azt mondta, vigyük csak haza a gyereket. Tíz másodperccel azután, hogy ez az orvos kiment, a lányom rám nézett, s azt mondta: „Most már nem fáj!” Rettenetesen fontos tehát az, hogy tudjuk, minden fájdalom fölveti a halál, a kiszolgáltatottság kérdését. A legkisebb fájdalom is.

Na, jutott még valami eszetekbe arról, hogy miféle lények vagyunk mi, hogy a keresztet mutogatjuk egymásnak, ideg a gyerekeinknek?

Hallgató: Köztes lények vagyunk, két állapot között, ha úgy tetszik, az élet és a halál között, mert a kereszten lévő férfi már nem él úgy, ahogy élni szoktak, de még nem is halt meg úgy, ahogy meghalni szokás. Meg térben is az ég és a föld között van.

Igen, köztes lények vagyunk, de a kereszt helyett lehetne mondjuk egy lebegő ágyon egy férfi és egy nő szerelmeskedő pozícióban, úgy, mint ahogy például az indiaiaknál Shiva és Shakti, akik örökké szeretkeznek. (Indiában ezt mutogatják a gyerekeiknek. A keresztet nem az egész világon mutogatják. Shiva és a szeretkezés közben szintén föld és ég között vannak, és ők is köztes lények, de ők örülnek egymásnak. Itt pedig lóg egy ember az ég és a föld között, és szenved. Ez egy szenvedés képe. A nagy kérdés az, hogy miért mutatunk egy szenvedő embert. Ha gyerek lennék, s ránézek erre a keresztre, akkor azt mondom, „hogy köszönöm, én innen elmegyek”.

Hát ki a fene akar fölnőni, ha ezt csinálják velem? Ez rettenetesen ijesztő kép, ha az ember átéli. Szerintem nagyon kevesen élik át. Nagyon kevesen néznek rá valóban. Jézus a szeretet jelképe, úgy, ahogy a Buddha is. Jézus nem szeret, Jézus maga a szeretet. A kereszt ezt is jelenti számunkra, ha már olyan marslakók vagyunk, akik Jézus történetét is ismerik egy kicsit. A szeretetet tehát kínozzuk. Nem hagyjuk élni, ahelyett fára szögezzük. Ki szögezte őt oda? A hatalom. Ez azt is jelenti, hogy valamilyen kapcsolat van a hatalom és a szeretet között, de az nem barátság. Ez nem barátságos kép. A hatalom keresztre feszíti a szeretetet. Ezt is jelenti. Még jelent ezer dolgot, csak egy-kettőt mondtam el, azokat, amik éppen eszembe jutottak.

Ha az ember elolvassa Jézus történetét, akkor azt úgy is el lehet értelmezni, hogy Jézus egész életében azon gondolkozott, van-e értelme annak, hogy az egyik embernek hatalma legyen egy másik ember fölött. Ő egyértelműen arra a konklúzióra jutott, hogy nincs. Nem kell. Ő soha nem akarta, hogy hatalma legyen egy másik ember fölött. A hatalom is teljesen elvetette őt. Kivetette magából, mert kívülről jött, s fölszögezte a fára. Hát ez mi?

Azt hiszem azt, hogy ezt nők csinálták, hamar el lehet vetni. Ezt csak férfiak csinálhatták. Sok nő itt sír a kereszt mellett. A nőknek egyáltalán nem tetszett a keresztre feszítés. A nőknek van egy olyan fájdalomélményük, amely a férfiaknak nincs. Ezért nekik nem kell a fájdalom. Ez az élmény a szülés. Amikor egy nő szül, az fáj neki. De az érdekes dolog az – ezt sok nő elmondta nekem, én magamtól nem tudnám, de elhiszem nekik, mert egymástól függetlenül mondták, – hogy ha a férfi orvosok megengedték – tehát megint a férfiaktól függ a dolog – és otthon szültek, a férfiak elől elbújva, akkor amikor elértek egy pontot a fájdalomban, amikor már annyira fájt a szülés, s annyira kiszolgáltatottnak érezték magukat, akkor valami átkapcsolt bennük, és a tudatállapotuk megváltozott. Azóta már azt is tudjuk, hogy abban a pillanatban LSD-25 van az asszonyok vérében, de a gyerekek vérében is, mert ilyenkor az természetesen módon termelődik a szervezetben. Ez megnyitja az asszonyok tudatállapotát, s ebben a pillanatban megvan ugyan a fájdalomérzésük, de nem azt érzik az asszonyok, hogy ki vannak közösítve és el vannak szeparálva, hanem épp ellenkezőleg, az egyesülést élik meg. Ilyenkor a szülő asszony egynek érzi magát az összes anyával, aki valaha szült, aki valaha szülni fog, s úgy érzi, hogy ő is a természet része. Tehát egyfajta kozmikus egység érzését éli meg, amelyben a fájdalom már nem fáj. Felülkerekedik a fájdalmon, egy olyan tudatállapotba kerül, ahol már nem baj, hogy van fájdalom, mert amíg csak fájt, fájt, fájt, addig úgy érezte, hogy egyedül van. De ebből az egyedüllétből valahogy áttört egy eggyé válásba, s abban a pillanatban már minden rendben volt. Ezt a szülés végén tapasztalják a nők, ezután pedig minden rendben lesz.

A férfiaknak nincs meg ez az élményük. A férfiak semmi olyat nem tudnak csinálni, ami ezt az élményt megközelíti. Szerintem nem a nők irigylik a férfiak péniszét, hanem a férfiak irigylik a nőktől ezt a kozmikus élményt. Valószínűleg azért fontos sok kultúrában az, hogy a férfiak ne legyenek ott a szülésnél, nehogy irigykedjenek, s elrontsák a nők azon élményét, amit ők nem tudnak átélni. Amikor egy férfinak nagyon fáj valamije, és amikor teljesen kiszolgáltatottnak érzi magát a fájdalma miatt, akkor, ha a fájdalma fokozódik, és szerencsés, átugrik a tudatállapota és a fájdalmon keresztül eggyé tud válni mindazokkal a férfiakkal, akik valaha is szenvedtek, szenvednek, s szenvedni fognak.

A kereszt szimbóluma tehát egyesíti mindazokat, akik elkülönülten élnek, s ez hasonlít a megváltás érzéséhez. Azon emberek számára, akik a fájdalomból át tudnak jutni, ebbe az együttlétbe, a fájdalom tulajdonképpen egy ajtó, amin átjutva rájönnek arra, hogy egyek vagyunk. Rájönnek arra, hogy csak egy fájdalom van, s abban vagyunk egyek. Aki ezt meg tudja tenni, az úgy érzi, mintha átélt volna egy halált és egy újjászületést, ami persze mind benne van a kereszt szimbólumában, hiszen – ha elolvassuk a történetet, tudhatjuk, hogy – állítólag Jézus is meghalt s újraszületett.

Arról is beszélni fogok, hogy ez metafora vagy valóság. Azt már biztosan észleltétek, hogy ha valamitek fáj, akkor beszűkül a tudatállapototok, nem tudtok másra odafigyelni. Az ember narcisztikus lesz, mert semmi másra nem tud figyelni, csak a saját fájdalmára. Nagyon kevés az olyan ember, aki a fájdalmát át tudja vinni mondjuk zenébe, festménybe vagy filozófiába. Nagyon sokan – a legkiválóbb művészek, zenészek, filozófusok – mind rettenetesen fájdalmakat éltek át. A fájdalmukból keletkezett az a virág, amiért még emlékezünk rájuk. Nem lehet tudni, hogy ha több fájdalmat éltek volna át, akkor többet írtak volna-e, vagy többet festettek volna-e. Ők úgy gondolják, hogy nem. Senki sem ismeri egy másik ember fájdalmát. Ezért is érezzük elkülönítve magunkat egymástól. Ha csak a fogam fáj, már akkor is úgy érzem, hogy a világon senki nem tudja átérezni azt, hogy mi történik velem. Valaki mondhatja nekem azt, hogy – „Áh, nekem is fájt már a fogam, ne csinálj nagy ügyet belőle!”, de ez hazugság, mert halvány gőze sincs arról, hogy az én fogam hogyan fáj. A fájdalom azért nagyon ijesztő, mert az embert emlékezteti arra, hogy teljesen el vagyunk egymástól szigetelve. Nem lehet ismerni egy másik ember fájdalmát. A fájdalmat nem lehet összeadni, kivonni, szorozni, vagy osztani. Például mi lenne, ha összeadnánk a fájdalmat ebben a szobában? Ennek nem lenne semmi értelme, mert csak egy egyéni fájdalom van. Nem lehet összehasonlítani, Amikor rájövök arra, hogy egyedül vagyok a fájdalmammal, akkor hálás leszek minden olyan dologért, ami a figyelmemet el tudja mozdítani a fájdalmamról valami másra. Ha állandóan krónikus fájdalmaim vannak, akkor valami olyat kell találnom, amire figyelni tudok, és ami annyira érdekel, hogy miatta otthagyom a fájdalmamat csak azért, hogy arra figyeljek, ami nagyon érdekel. Az embernek nagyon mély érdeklődésűnek kell lenni ahhoz, hogy mondjuk írjon a fájdalomtól akkor, amikor neki fáj. Freudnak például, amikor már a rák befészkelte magát az álkapcsába, rettenetes fájdalmai voltak, s mivel rákja volt, ez a halálfélelemmel is járt. Óriási halálfélelme lehetett, hiszen abban a pillanatban, amikor az orvos azt mondja, hogy rákod van, az olyan, mintha azt mondanák, aláírták a halálos ítéletedet. Megnéztem, hogy abban az időben, amikor Freud élt, ilyen diagnózis mellett hány évet jósoltak az embernek. Mondjuk, kb. három évet. Freud ötször ennyit élt ezután. Lehet persze, hogy a számok nem pontosak, de hogy ötször anynyit élt, mint egy átlagember ilyen diagnózissal, az biztos. Szerintem azért, mert akkor kezdett el írni a halálról, a Thanatoszról, amikor megbetegedett. Tehát ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy „erre a félelemre nem fogok odafigyelni, úgy teszek, mintha ez nem lenne”, pontosan arra figyelt arról írt. Úgy vonta el a figyelmét a fájdalmáról, hogy éppen a saját halálfélelméről írt. Az volt olyan érdekes számára, mintha mást sem csinált volna, mint föl alá járkál, s azt mondja „jaj de fáj, jaj de fáj!” Amikor a jajgatás helyett valaki énekel, az már művészet, abban már van valami, ami megvált a fájdalomtól. Freud inkább, arra figyelt, hogy milyen a meghalás folyamata, miről szól, mi ez a Thanatosz. S szerintem ez ötszörözte meg az életét.

Hallgató: Végül is a műalkotás elkészítése is egyfajta szülés.

Igen. Híres festők között például alig van nő. A feministák nagyon sokszor megkérdezték, hogy miért van ez. Nagyon sokan azt mondták, hogy a férfiak nem engedték a nőket érvényesülni, ellopták a nők művészetét, szolgasorban tartották a nőket, s a nőknek nem volt annyi szabad idejük, mint a férfiaknak. S ez mind igaz; De szerintem az is az egyik ok, hogy a nők számára a kreativitásnál fontosabb volt a gyerekszülés és gyereknevelés. Akinek kisgyermeke van, az tudja, hogy nem lehet anya és festő egyszerre. Közben persze a férfiak is frusztrálódtak, amikor úgy érezték, hogy semmi közük sincs a gyerekszüléshez. Már Freud is beszélt arról, hogy ez a frusztráció volt a kultúra kezdete.

Mi ez a kegyetlenség, ez a kínzás? Mit gondoltok, hogy ha már van fájdalom, akkor miért találunk majdnem minden korban olyan embereket, akik majdnem művészetté fejlesztették a kínzást?

Hallgató: Ez egy kicsit olyan, mint Istennek lenni. Büntetlenül lehet élet-halál kérdésében dönteni.

Igen, ha már teremteni nem tud, akkor legalább a teremtményt lehet rombolni. Volt egy tanárom, aki azt mondta nekem, hogy a fájdalom Isten mérnöki hibája. Nem volt elég ambíciója Istennek. Ha több ambíciója lett volna, akkor jobban szerkesztette volna az embereket, mert – a tanáromnak legalábbis ez volt a véleménye – a fájdalomra nincs szükség. Szerinte információt nem ad, főleg a krónikus fájdalom nem, és ő maga is ki tudna találni olyan dolgokat, amelyek fájdalom nélkül jeleznek. Például az embernek a körme kigyulladna egy kicsit. De minek a fájdalom, például a fogfájás?

Hallgató: Ha nem fájna, nem mennénk orvoshoz.

Ilyen hülyék vagyunk? Akkor beszéljünk erről! Szerintem nagyon sok hülye ember van, még itt, közöttünk is, mert nagyon sokunknak fáj krónikusan valamije. Mit gondoltok, mi a fejfájás normális gyakorisága? Hányszor kell egy héten, vagy egy hónapban fájni a fejünknek? Szerintem a normális az, ha soha nem fáj az ember feje. Úgy gondolom, nem igaz, hogy a fájdalomban nincs információ.

Nagyon érdekes megfigyelni azt, hogy az emberek miről gondolják, hogy van benne információ, s miről, hogy nincs. Crick, egy Nobel díjas kutató írt arról, hogy az álmoknak nincs értelmük, az álmok nem kommunikálnak, s rossz az embernek az, ha az álmain gondolkodik. Ő egy számítógépes metaforára gondolt, amiben azt mondja, hogy az idegrendszerben mindenféle szemét gyűlik föl napközben. Az idegrendszer az álom segítségével tisztítja magát. Az idegrendszer ürüléke az álom, s az, aki az álmaival foglalkozik, olyan, mintha a kakában turkálna, olyan, mintha újra megenné azt, amit kikakált, s ez rettenetes – mondja Crick – mert akkor éppen azt vesszük vissza, amitől egyszer már megszabadultunk. Szerinte az a legjobb, ha az ember néni emlékszik az álmaira, és ha emlékszik, akkor gyorsan felejtse el, mert ha leírjuk, akkor is visszajuttatjuk magunkba az álmot. Valakinek elmondani vagy hogy gondolkozni róla, az rettenetes. Egyszóval itt egy Nobel díjas tudós, aki azt mondja, hogy káros az egészségedre, ha az álmaidról gondolkozol. De vannak mások – mint például én is – akik azt mondják, hogy ha nem érted meg az álmaidat, akkor nagy baj van. Kinek hiszel? Van egy tanítóm, aki azt mondja, hogy a fájdalomban nincs információ, s itt vagyok én, aki azt mondja, hogy ha valakinek fáj a feje, akkor jól teszi, ha leül, s figyel a fájdalmára. Ne vegyen be fájdalomcsillapítót, hanem üljön le, koncentráljon a fájdalmára, s engedje, hogy a fájdalma vigye oda, ahol megkérdezheti a fájdalom szellemétől, hogy mit kell tennie azért, hogy ne kínozza őt ez a szellem! Szerintem minden fájdalomnak van értelme, s addig fog fájni, amíg az ember meg nem tudja, hogy mi az az értelem, s nem tesz valamit az életével a probléma megoldása érdekében. Hiszen a fájdalom attól van, mert valamit csinálunk, amit jobb lenne nem megtenni, vagy valamit nem teszünk, amit jobb lenne megtenni. Szerintem akkor nagyon hülyék vagyunk, ha inkább fájunk, mintsem hogy megtegyük azt, amit kell, vagy ne tegyük azt, amit nem kell.

Az első pszichoszomatikai szabály, ami eszembe jut, az az, hogy ha valaki nem akarja érezni az érzéseit, akkor a testét fogja érezni. Ha nem akarom érezni azt, hogy mérges vagyok, akkor valamim fájni fog. Ha nem akarom érezni, hogy szomorú vagyok, ha nem akarok sírni, akkor valamim fájni fog vagy beteg leszek. Tehát rengeteg betegség s fájdalom azért keletkezik, mert nem akarjuk érezni az érzéseinket. Ha van egy pont a pszichénkben, ahol valami baj van, akkor megbolondulhatunk a testünkben vagy megbolondulhatunk a lelkünkben. Nagyon sokan inkább a testünkben bolondulunk meg, mint a lelkünkben. Ebben a környezetben, a mi társadalmunkban kevésbé szégyenítik meg az embereket, ha valami baj van a testükkel, mint akkor, ha valami baj van a lelkükkel. Tehát, ha az embernek fizikai fájdalmai vannak, vagy beteg, akkor érdemes inkább azzal törődnie, mert ha azzal foglalkozik, hogy rettenetes emóciói vannak, sír vagy ordít vagy nevet, akkor megszégyenítik.

Szerintem más kultúrában ez másképpen lenne. Például Samuel Buttler írt egy könyvet, aminek a címe „Erehwon”, ami a „nowhere”, azaz a „sehol” szó visszafelé írva. Ez egy utópia, ahol az egyik dolog, ami történik, az az, hogy aki fizikailag beteg volt, akinek fájdalmai voltak, azokat börtönbe zárták. Illegális volt betegnek lenni. Tehát azok, akik betegek voltak, azok bujdostak. Nem voltak orvosok, csak rendőrök. Ez nagyon „egészséges” társadalom volt. Viszont szélsőséges érzéseik voltak. Ott érdemesebb volt az embernek érezni az érzéseit inkább, minthogy elfojtsa őket, s így a testén keresztül érezze azokat.

Akik közel vannak a halálhoz, és rettenetes fájdalmakat éreznek, néha egy 8-10 órás LSD kirándulás után többé nem kérnek fájdalomcsillapítót. Ez megint a szüléshez, meg a keresztre feszítéshez vezethető vissza, ahol az ember szimbólumon keresztül áthidalja az egyedüllétét. Mert az LSD hatása alatt az ember meghal és újraszületik. És mi a haláltól való félelem? Legtöbben nem emlékszünk arra, hogy mit jeleni meghalni. Nem arról van szó, hogy nem haltunk meg már többször, egyszerűen emlékszünk rá, de azt hisszük, hogy a halál alkalmával mindent elvesztünk. A halál alkalmával mindenkinek mindent ott kell hagyni. Abszolút mindent. Tehát ez az elválás, az elszakadás maximuma. A psziché számár az elszeparálás abszolút maximuma a halál. Tehát a testi fájdalom, amit az ember a halála előtt érez, azért is jelentkezik nagyon sok haldokló esetében, mert nem merik érezni az elszakadás szomorúságát. Ha valaki ott tudna lenni, aki át tudja fogni a haldoklót, mint egy gyereket, és zokogna, s a haldokló valóban meg tudná gyászolni mindazt amit elveszít, mert most el kell mennie, tehát ha valóban el tudna köszönni, az élettől, a fáktól a fűtől az égtől, a szeretteitől, a kedvenc olvasmányaitól, mindentől, ha mindezt meg tudná tenni, és át tudná érezni, akkor nem lenne fizikai fájdalma. Az LSD hatása alatt az ember átéli ezt az elszakadást. Átéli azt, hogy mindenkitől elszakad, és éppen abban a pillanatban, amikor azt hiszi, hogy egyedül lesz, akkor érti meg, hogy nincs elszakadás. Hogy mindannyian egyek vagyunk, s egyek vagyunk abban, hogy mindannyian elszakadunk. Így, szavakban talán ez nem is jelent semmit. De amikor az ember átéli, akkor ez olyan megnyugvás számára, hogy utána nem érez többé fájdalmat.

Tehát a fájdalom valahogy mindig együtt jár az elkülönüléssel, s csak egyetlen egy dolog van, ami a fájdalmat gyógyítja, ez pedig az együttlét. Sokkal inkább csillapodik a fájdalom akkor, ha valaki megfogja az ember kezét, s valóban ott van vele, mint akkor, ha bevesz egy fájdalomcsillapítót. Szubjektíve a fájdalom jobban fáj, amikor az ember egyedül érzi magát, mint akkor, amikor nem érzi magát egyedül. Vannak kérdések?

Hallgató: Más kultúrákban a férfiaknak nem kell megoldaniuk a közösségbe való beolvadást, vagy ők másképp csinálják?

Nagyon sok kultúrában a férfiaknak van egy rituális közösségük, ahol valóban együtt érzik magukat. Elkülönítik magukat a nőktől. Irian Jaya egy nagyon kis sziget. Nemrég egy barátom ott járt, hozott haza egy csomó fényképet és elmesélte, hogy ott a férfiak semmi mást nem viselnek, csak egy pénisztokot, amit soha nem vesznek le. Ő három hétig volt ott, és soha egyetlen férfit nem látott enélkül a tok nélkül. Még amikor alszanak, akkor is rajtuk van a tok. El lehet képzelni, milyen lehet ekkora tokkal aludni. A férfiak soha nem alszanak a feleségükkel, van egy nagy házuk, ami a város közepén van, és a családi házak a férfiak háza körül vannak. A nők a családi házakban élnek a gyerekekkel, a férfiak pedig a férfiak házában laknak. Körülbelül egy életben összesen háromszor szeretkeznek. Sem a nők sem a férfiak nem szeretnek szeretkezni. A nők és a gyerekek szeretnek egymással lenni, a férfiak is szeretnek egymással lenni, a férfiak utálják a nőket, a nők utálják a férfiakat, s ez így jó mindenkinek. Még a szeretkezések után is visszamennek a férfiak házába, hogy a férfiakkal aludjanak, Soha nem alszanak a nőkkel. Így alszanak, hogy egymás mögött a pénisz-fokuk egymáson van, s ha az egyikük megfordul, akkor mindnyájuknak meg kell fordulnia. Rengeteget dohányoznak. Azért keli dohányozniuk, mert rengetek szúnyog van, s azok csak akkor nem csípnek, ha minden tele van füsttel. Emiatt az emberek a földön alszanak, mert csak ott lehet lélegezni, a fenti régióban minden csupa füst. Ezt a barátomat meghívták a férfiak házába, hogy aludjon velük. Ő azonban nem érezte magát olyan közel hozzájuk, hogy ott feküdjön velük, főleg azért, mert a világon ezek az egyik olyan törzs, akik fejvadászok. Így aztán egy kicsit félt is tőlük. (Az állam már megtiltotta nekik a fejvadászatot, de azért ők mégis tovább űzték az ipart. Tulajdonképpen semmi más dolguk nem volt, a nők csináltak mindent, nekik csak a fejvadászattal kellett foglalkozniuk.) Szóval ez a barátom ahelyett, hogy melléjük feküdt volna, odakuporodott a sarokba, nézte őket, és nem tudta elképzelni, hogy miért nem veszik le azt a nagy pénisztokot. Soha nem is tudta meg. Azt hitte azért, mert féltek összehasonlítani a péniszük méretét. Így mindenkinek egyforma tokja volt, és nem volt ok irigységre. Ezt azért mondtam el, mert egy ilyen kultúrában van valami a férfiak között, ami összefűzi őket. Óriási érzés lehet minden éjjel együtt mozogni egy csomó férfival. Ilyenkor az ember nem érzi magát elkülönítve, vagy kiközösítve.

Hallgató: Akkor miért vannak Krisztust követő, hívő családanyák?

Én sem értem. Nem tudom. De beszélek egy kicsit a szeretet-hatalomról, ami talán valamelyest választ ad a kérdésedre. A szeretet egy csoda. A hatalom, az természetes. Éppen olyan természetes, mint a tigris. A szeretet azért csoda, mert akkor, amikor két ember szereti egymást, s eggyé válnak, azt nem akarattal csinálják, az csak úgy megtörténik. Mikor két ember szeretkezik, s egyszerre úgy érzik, hogy az Ego-juk határa elolvad, eggyé válnak, úgy mozognak, mintha egyek lennének, s nem is maguktól mozognak együtt, hanem valami mozgatja őket, az olyan érzés, ami úgy megrázza az embert. Vannak, akik úgy megijednek ettől az érzéstől, vannak olyanok is, aki megint át akarják élni, de abban a pillanatban, amikor az ember megint akarja, akkor már nem találja. Nem lehet szándékosan ilyen tudatállapotba kerülni, ez csak úgy megtörténik. Vagy megtörténik vagy nem. Azért mondom, hogy a szeretet egy csoda. Éppen azért, mert néha ilyen csoda megtörténik, vannak olyan akaratos emberek, aki azt mondják, hogy „én ilyen csodát akarok”. Abban a pillanatban azonban, amikor az ember akarja, akkor már hatalomról van szó, s nem szeretetről. Szerintem ebből fakad a misztikus élmény. A misztikus élmény olyan, mint a szeretet.

Vannak olyan csodák, amikor az ember kinyílik a világ felé, és pontosan tudja, hogy milyen Isten, és tudja azt is, hogy milyenek az angyalok. Hogy milyen szavakat használunk erre, az kultúrafüggő, de az élmény a szavakon túl van. Ez az, amit a görögök „nyílt titoknak” neveztek. A „nyílt titok” nem azért titok, mert valaki elrejtette, hanem azért, mert nincsenek rá szavak. Angolul az „ineffable” az a szó, ami arra utal, hogy vannak olyan élmények, amikről nem lehet beszélni. Nem azért nem lehet, mert valaki megtiltotta, hanem azért, mert nincsenek rá szavak. Ezekről az élményekről szimbólumokban lehet beszélni, s azok a szimbólumok, amiket az ember választ minden kultúrában, minden időben mások, de ha az ember jobban megvizsgálja őket, akkor megsejti, hogy ugyanazokról az élményekről szólnak, s ezek a csodák. De szerintem a vallás, az egy ilyen akaratra, hatalomra épülő dolog, ami azt mondja, hogy nem lehet csak úgy várni ezekre a dolgokra, hanem a csodát elő kell idézni úgy, mintha egy automatát működtetnénk: ha itt beteszünk három imát, akkor ott kijön a csoda. Azt mondja, hogy jónak kell lenni, s akkor megkapod ezt meg azt. Gyónni kell, úgy majd magadhoz veheted az ostyát, és akkor megy a masina. Tehát mindig van valaki, aki felváltja vagy felszegezi, megöli a szeretetet, s a hatalom útjára kerül. Tehát feláldozzuk a szeretetet a hatalomért. S mivel a csoda nem elég gyakran történik, nagyon sok olyan ember van, aki éhezik az imitációra. Azt mondják, csináljunk úgy mintha lenne. Ezért kell a hit. Csak olyanok hisznek, akik nem tudnak. Aki tud, az nem hisz. Óriási hipnózist jelent, ha, az ember olyan emberek között nő fel, akik vallásos rituálékat csinálnak: templomba járnak, s ott imádkoznak és énekelnek. Ha ez valódi, akkor megvalósulhat az, mint ami nagyon sok néger templomban, nevezetesen, hogy annyira belemerülnek az éneklésbe és az együttlétbe, hogy ez a csoda megtörténik. Tehát az olyan vallás, amely megengedi az embernek azt, hogy valódi élménye legyen, szükségtelenné teszi a hitet. Ott csak követni kell őket, ha azt mondják; „No gyere, énekelj velünk!” S ahogy velük énekelsz, egyszerre történik valami, és onnantól már nem kell hinni, akkor már tudod, hogy mi történik. Egy csoda. Valami megrázó. Olyan, mintha hozzáérnél valami nagyon erős dologhoz, s azt beengednéd magadba. Most már tudod, hogy miért csinálják ezt, s miről szól.

Szóval nagyon kell vigyázni arra, hogy az ember a szeretetre való vágyát ne váltsa föl a szeretet valami hatalommal kapcsolatos imitációjára. Ezt azért mondom, mert ha a szüleink hipokriták, akkor mi is álszentekként növünk fel. Úgy teszünk, mintha így meg úgy csinálnánk, mert az olyan jó. Ha mindenki így csinál, akkor ki vagyok én, hogy azt mondjam nekik: „Nem hiszem el, hogy ez nektek jó.” Akkor lelőnek vagy fölszegeznek a keresztre.

Erről az is eszembe jut, hogy szeretnék még valami fontosat mondani a kiközösítés témájáról, azaz arról, hogy minden embercsoportban mindig akad egy-két olyan ember, aki mond valamit a többieknek vagy csinál valamit a többiekkel. Ilyenkor három dolog történhet. Az egyik az, hogy elfogadják, a közösség úgy érzi, hogy amit ez az ember mond, az nagyon jó, ők is gondoltak rá, csak még nem mondták ki. Ekkor elfogadják az illetőt, örülnek és megölelik ezt az embert. A második az, hogy valamilyen oknál fogva azt mondják: „Ez rossz, veszélyes, mi erről nem akarunk gondolkozni. Már megöltük ezt a gondolatot magunkban, s akkor mit beszél ez az ember? Inkább megöljük őt is, mert nem tűrjük el, hogy ilyeneket mondjon, amíg közöttünk van.” Ezt tették Jézussal is. Ő olyanokat mondott, amiket nem tűrtek el, amikről nem akartak gondolkozni, ezért meg kellett állítani, így hát megölték. A harmadik dolog, ami történhet az az, hogy nem is fogadják el és nem is ölik meg. Tulajdonképpen így is megölik, de úgy ölik meg, hogy azt mondják, ez nem fontos, vagy fontos, de valahol máshol de nem itt, tehát trivializálják, kívülre söprik az egész világképet, s így aztán el lehet felejteni. Ilyenkor nem is kell megölni, mert nem is fontos.

Tulajdonképpen ez a három dolog, amit lehet csinálni valakivel, aki megszólal egy közösségben. Az érdekes az – s érdemes erről gondolkozni – hogy pontosan ugyanezt csináljuk a saját gondolatainkkal is. Ez nemcsak egy közösségben történik meg, hanem a saját pszichénken belül is. Ha van egy gondolatod, akkor azt megölheted, elfogadhatod, vagy trivializálhatod. Nagyon érdemes lenne egy-két évig figyelni, hogy mit csinálsz a saját gondolataiddal.

Elmondom az egyik legérdekesebb élményemet. Amikor pszichoanalízisben voltam, s le kellett feküdnöm a díványra, néztem a mennyezetet, amíg az analitikusom mögöttem aludt, én meg nem szóltam semmit. „Miért beszélnék valakinek, aki hortyog?”; gondoltam, de ha már itt vagyok és fizetek, akkor csinálok valami érdekeset. Tulajdonképpen erre való a pszichoanalízis, mármint arra, hogy az ember figyelje a saját gondolatait. Ha ellenállás alakul ki – ezt akkor mondja egy analitikus, aki nem alszik, amikor a páciens már sokáig volt csendben – akkor a feladat az, hogy a páciens szabadon mondjon el mindent, ami a tudatában van, Válogatás nélkül mindent, ami eszébe jut. Ezt persze könnyű mondani, de borzasztóan nehéz megcsinálni. Ha valami eszébe jut az embernek, akkor azt elfogadhatja, de ez a ritkábbik eset. Általában az ember megijed vagy azt mondja magában, hogy „Ez nem fontos, miért traktáljam az analitikusomat ilyen triviális dolgokkal?” Persze éppen az a feladat, hogy az ember ne szortírozzon, csak fogjon meg mindent. Állandóan ugyanattól a három dologtól félünk: a saját dolgainktól, a saját ötleteinktől, és a saját érzelmeinktől. Néha tudat alatt szortírozzuk az érzelmeinket.

Találtam egy érdekes történetet. Beszélgettünk Spotted Eagle-ről. Van egy érdekes könyv az a címe hogy „The tongues of man and angels – Angyalok és emberek nyelve”. Ez a könyv arról szól, hogy mostanában nagyon sok ember érzi, hogy valaki beszél rajta keresztül. Elmondom az egyik leghíresebb esetet. Egy pszichológusnő, aki normális ember volt, tanított egy egyetemen. Egyszerre csak diktálni kezdett neki egy férfihang, s akkor elkezdett írni egy könyvet. Ezt a könyvet a világon mindenütt olvassák. Ez a hang eleinte nem mondta meg, hogy ki, de egy vastag könyv diktálása után elárulta, hogy ő Jézus Krisztus. Ezt a nő megrökönyödéssel fogadta, hiszen ő maga nemcsak, hogy pszichológus volt, hanem ateista és zsidó is. Vajon miért ír Jézus könyvet egy ateista, zsidó pszichológusnőn keresztül? Nagyon érdekes ez az egész dolog. Ha ő továbbra is egy ateista, zsidó pszichológusnő marad, akkor csak egy következtetésre tud jutni; arra, hogy megbolondult. Ha én lennék Jézus, akkor én is egy ateista, zsidó pszichológusnőn keresztül akarnék beszélni, mert hiszen egy katolikus papon keresztül könnyű lenne, nemde?

Még néhány szót szólok a fájdalomról. Egy barátommal egyszer csináltunk egy fájdalom-klinikát, ahol meghirdettük, hogy akinek sok fájdalma van, vagy olyan fájdalmai vannak, amiket orvosok nem tudnak kezelni, akkor csak jöjjenek hozzánk. Nem mondtuk azt, hogy meggyógyítjuk őket, csak annyit mondtunk, hogy majd beszélgetünk velük, és megtesszük, amit tudunk. Körülbelül egy évig dolgoztunk olyan emberekkel, akiknek krónikus fájdalmaik voltak, miközben beszélgettünk s beszélgettünk velük. Ez alatt az idő alatt leszűrtünk tíz axiómát az élményeinkről. A pácienseink megtanítottak bennünket arra, hogy ezekre nagyon vigyázzunk. Ezeket elmondom nektek, hátha esetleg alkalmatok van olyanokkal dolgozni, akiknek gyakori fájdalmaik vannak.

1. Az első dolog, amire rá kellett jönnünk, hogy nincs elképzelt fájdalom. A fájdalom mindig valódi. Az egyik leghülyébb dolog, amit orvosok mondhatnak a pácienseiknek az az, hogy elképzelt fájdalomról beszélnek. Ha valaki azt mondja, hogy „nekem itt fáj”, akkor hogy jön ahhoz egy orvos, hogy azt mondja, „ez nem fáj annyira”, vagy „talán nem is fáj”, vagy azt, amit egy fiatal orvos a fülünk hallatára mondott, hogy „nézze ez tulajdonképpen nem is fájdalom, olyan nincs. Csak az idegek nagyon gyorsan tüzelnek”. Rettenetes, ha valaki ezt mondja, mert a legrosszabb, amit tehetünk valakivel, akinek fájdalma van, az az, hogy nem fogadjuk el a fájdalmát úgy, ahogy ő azt nekünk elmondja. Tehát nagyon fontos, hogy ha az ember olyan emberekkel dolgozik, akiknek fájdalmaik vannak, akkor el kell fogadnunk azt, hogy amit a fájdalomról mondanak, az igaz.

2. A második pont szerint a fájdalom mindig nagyon személyes, s mindig nagyon szubjektív. Egy másik ember számára rettenetesen nehéz elmagyarázni, hogy pontosan milyen az a fájdalom. Éppen azért, mert rettenetesen szubjektív és rettenetesen személyes. Tehát, ha az ember orvos, akkor nagyon oda kell figyelni minden olyan apróságra, amit a beteg a fájdalmáról mond, arra, hogy pontosan milyen szavakat, milyen metaforákat használ. Mert ha igaz az, hogy minden fájdalomnak van információ-tartalma, akkor meg lehet fejteni, hogy pontosan mi az az információ. Ezért kell nagyon odafigyelni arra a pontra, ahová mutat, és arra, hogy milyen szavakat.

3. A harmadik dolog az, hogy a szervezet minden fájdalommal közölni akar valamit. A szervezet gyakran segítségre szorul ahhoz, hogy megértsük, mi az, amit mond. Minden fájdalom mond valamit, és a krónikus fájdalom azért ismétli állandóan, mert az ember nem érti meg. Tehát ez pontosan ugyanúgy működik, mint egy ismétlődő álom, amit az ember azért álmodik sokszor, mert nem tudja, hogy mit jelent. Abban a pillanatban, amikor az álom valódi jelentésére rájön, az álom nem jön többé vissza. A krónikus fájdalom is csak azért tér mindig vissza, mert nem tudja az ember pontosan, hogy mit jelent. Abban a pillanatban, amikor az ember rájön, hogy mi ez a fájdalom, és tesz valamit, a fájdalom megszűnik. Ezt elégszer tapasztaltam magamon és másokon ahhoz, hogy elhiggyem.

4. A negyedik dolog, amire rájöttünk az, hogy minden fájdalom azt jelenti, valami nincs rendben. Ilyenkor azt kell kitalálni, hogy mi nincs rendben. Minden fájdalom egy kérés, amely arra késztet, hogy kutassunk, keressünk, gondolkozzunk, vizsgáljuk meg az életünket is, ne csak a testünket.

5. Az ötödik megállapításunk az, hogy minden fájdalom tartalmaz információt arra nézve, hogy mi okozza a fájdalmat. A fájdalomból tehát lehet következtetni arra, hogy mi okozza.

6. A hatodik axióma az, hogy a fájdalom nemcsak sérülésekkel függ össze, nemcsak olyan dolgokkal, ahol valami elszakadt vagy valamit elvágtak vagy megütöttek, hanem a testi funkciókról is szól: arról, hogy hogyan működik a test. Például nagyon sok fejfájás onnan ered, hogy az embernek székrekedése van. Ezt nagyon sok orvos nem tudja. Mivel egy szervezet vagyunk, a fejfájás okát nemcsak a fejünkben kell keresni, hanem az egész életünkben.

7. A hetedik dolog, amire rájöttünk az, hogy a fájdalom, megállítja az ember képzelőtehetségét. Az imagináció megszűnik olyan emberekben, akiknek sok a fájdalmuk. Ha az ember segíteni akar olyan embereknek, akik sokat szenvednek a fájdalomtól, akkor azon kell dolgozni, hogy az újra megindítsa az imaginációjukat.

8. A nyolcadik megállapításunk szerint amikor az ember segíteni akar valakinek, akinek fájdalmai vannak, akkor annak ellenére, hogy az illető azt akarja, hogy azonnal állítsuk meg a fájdalmat, azon kell dolgozni, hogy hogyan segíthetjük az embert mélyebben érezni a fájdalmát. Abban kell segíteni, hogy belemenjen a fájdalom érzésébe, és ne szaladjon el a fájdalomtól.

9. A kilencedik dolog az, hogy a fájdalom köré nagyon negatív érzések gyűlnek, például szégyenérzés, bűntudat, félelem és kisebbségi érzések. Ezekkel mind dolgozni kell, mert az ember nem tudja, hogy ezek azért alakultak-e ki, mert az embernek fáj valamije, vagy azért fáj az embernek valamije, mert ezekkel az érzésekkel él.

10. A tizedik, amit megtanultunk az, hogy ne csak a testre, a fájdalomra, s a fizikai dolgokra figyeljünk, hanem az ember egész életére; a kapcsolataira, a munkájára, az életmódjára, arra, hogy milyen az élete.

Egyszer elképzeltem, hogy ha például így vagy úgy élem az életemet, akkor az életem bevisz egyfajta betegségfelhőbe, körülbelül úgy, mintha egy pilóta a gépével együtt egy viharfelhőbe kerülne. Ilyenkor csak egy hülye pilóta menne tovább ugyanabba az irányba, hiszen akkor egyre rosszabb helyzetbe jutna. Szerintem, amikor az ember észreveszi, hogy valami nagy baj van a legjobb döntés az, hogy megváltoztatja az élete irányát, s akkor valószínű, hogy kikerül abból a viharfelhőből, amibe belement. Aztán repülhet tovább, egészen addig, amíg egy másikba nem kerül. Szerintem minden betegség, minden fájdalom arra kér minket, hogy változtassuk meg az életünket. A kérdés az, hogy hogyan. Néha akkor is változtatni kell, ha nem is tudjuk, hogy hogyan, mert elég volt úgy ahogy van.

Elmondok nektek még egy történetet. Nagyon tetszik az a rész az „Alice Tükörországban” című könyvben, amelyben egy szúnyog egy vonat kocsijában elmagyarázza, hogy ott, ahol ő él, nem lepkék vannak, amiket angolul butterfly-nak hívnak. Náluk „bread and butterfly” van. A „bread and butter” magyarul vajaskenyér, a „fly” pedig légy. Tehát vajaskenyér legyek vannak, s ezek úgy néznek ki, hogy a szárnyaikat a fölső oldalukon megvajazott, vékony szelet kenyerek alkotják, szóval ezek amolyan repülő vajaskenyerek. A fejük viszont kockacukor. Alice megkérdezi, hogy min él ez a bread and butterfly. A szúnyog azt mondja, gyenge tejes teán. Alice azonnal látja a problémát, s megkérdezi, hogy mi történik, ha megtalálja az életéhez szükséges tejes teát. Akkor meghal – válaszol a szúnyog. Alice azt mondja, hogy ez valószínűleg nagyon gyakran megtörténik. Ez mindig megtörténik – válaszolja a szúnyog. Szerintem ez a gondolat igen jelentős mértékben járult hozzá az evolúció teóriájához a XIX. században. Nagyon tisztán megvilágítja, hogy a természetes kiválasztódás nem a legerősebb túléléséről szól. Nem olyan szelekciót jelent, amelyben a legjobb és a legerősebb él tovább, hanem éppen fordítva: a természetes kiválasztódás arról szól, hogy azok a élőlények pusztulnak ki, amelyeknek nem csak egy hibájuk van, hanem kettő, s ez a két hiba olyan összefüggésben áll egymással, hogy ha „A” nem dől meg, akkor „B” fog megdőlni és fordítva. Tehát ha hozzászoksz az „A” -hoz, akkor a véged a „B” miatt fog bekövetkezni, ha pedig hozzászoksz a „B”-hez, akkor az „A”-miatt. Ez tulajdonképpen az első „double-bind”. Ha így teszel az sem jó, ha úgy teszel, az sem jó. A dinoszauruszok nem azért haltak ki, mert túl nagyra nőttek, hiszen ha kisebbek lettek volna, akkor kiirtották volna őket. Tehát ha kisebbek lettek volna, akkor sem tudtak volna élni. De nagyobbak lettek, és úgy sem tudtak élni. Mindegyik kihalt állatfaj azért pusztult ki, mert olyan volt, mint a „bread and butterfly”, ami éhen halt volna, ha nem talált volna teát, de feloldódott a feje, amikor talált.

Érdemes elgondolkozni azon, hogy talán mi, emberek is pont ilyenek vagyunk, Arthur Koestler azt hitte, hogy az ember egy biológiai hiba. Úgy gondolta, azért fogjuk kiirtani a világot, és magunkat, mert olyanok vagyunk, mint a dinoszauruszok. Vagy a pókok. A pók halálra ítélt állat. A pókok olyanok, mint a „bread and butterfly”. Az agyuk olyan fánkszerű, és a nyelőcsatornájuk körül helyezkedik el. Ha okosabbak lesznek, mint amilyenek most – de már most is nagyon okosak akkor vékonyabb lesz a nyelőcsatornájuk. Már így is csak folyékony dolgokat tudnak enni; azért kell megölniük állatokat, hogy kiszívják a nedveiket, mert semmi szilárdat nem tudnak enni. Ha butábbak lesznek, akkor nem lesznek elég okosak ahhoz, hogy vadásszanak. Tehát nem sokáig lesznek már pókok a Földön. Szóval nagyon szeressétek a pókokat, mert eltelik egy-két évezred, s már nem lesznek pókok. Vagy azért fognak kipusztulni, mert hülyék, vagy azért, mert már nem tudnak nyelni. Mindez annak a hibának a következménye, ami miatt az agyuk a nyakuk körül helyezkedik el.

A könyv ugyan nem az LSD-ről szól, mindazonáltal az előadó gyakran említi a szert. A műnek nem célja az, hogy rászoktassa az embereket egy illegális drogra, de úgy érezzük hasznos, ha az emberek képet kapnak az LSD hatásairól. Véleményünk az, hogy aki nem tud semmit a drogról, az sokkal inkább veszélyeztetettebb, mint az, aki már olvasott róla. Mindezek mellett – tekintettel arra, hogy az LSD Magyarországon illegális kábítószernek minősül – úgy érezzük, kötelességűnk felhívni az olvasó figyelmét a kábítószerekkel kapcsolatos hatályos magyar jogszabályokra, a büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényre, valamint az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvényre és ezek végrehajtásáról kiadott rendelkezésekre. (A kiadó)

© Copyright 1992, 1992 Gigant Bt..


Ecstasy tabletta adatbázis

Pszichonauták

DÁT2 Psy Help

RIASZTÁSOK

DAATH - A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Alapítás éve: 2001 | Alapító: Minstrel | Dizájn: Dose | Kód: Minstrel
Rendszer: Cellux | Szerkesztő: Gén

 

A személyi adatok védelmének érdekében a DAATH nem hoz létre saját csoportoldalakat a közösségi hálókon.