DAATH

Aki gyors sikert remél, nem lehet elég alapos, aki kis előnyöket vár, elszalasztja a nagyot.

Konfuciusz

 
KöszöntőGyarapodásAnyagokKönyvtárFórumKeresésKapcsolatok


Kategória:

Esszé


Kiadó:

Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermédia


Kiadás éve:

1975 / 1994



Beküldő:

Tam_ash


Szerkesztő:

Minstrel



Nyomtatható változat


Felkerülés ideje:

2003. június 18.


Utolsó módosítás:

2003. június 18.



Érdeklődés:

11931 letöltés
22 szavazat


Súlyozott pontszám:

4.28 pont


Szavazatok aránya:

41% kiváló
55% jó
0% átlagos
0% rossz
5% borzasztó



Értékelés:

kiváló

átlagos
rossz
borzasztó




Felmérés: Online teszt az iskolai drogmegelőzésről (magyar)
Felmérés: DMT entity encounter study (angol)
Felmérés: Personality, Substance Use, and Microdosing (angol)
Felmérés: Global Ayahuasca Project (angol)


Beke László:

Nouvel Art Nouveau Psychédelique

A 60-as években feltámadó szecesszió vagy Jugendstil volt századunk első igazi nosztalgikus áramlata. A század a saját gyermekét fedezte fel újra, miután egyszer már kitagadta. Századunk embere, aki a technikai civilizáció és a tudomány hősének tartja magát, most vallotta be először, hogy időnként megunja a mérnöki rendszerességet, és vonzódik az érzelmeshez, kétes értékűhöz, giccseshez, erotikushoz is. Az ellentmondást azzal próbálta leplezni, hogy a szecesszióban fedezte fel a funkcionalizmus gyökereit. A szecesszió a régi fényképtől a nagymama fürdőtrikóján át az üzletportálok feliratáig, mint divathullám, ma már kifutotta magát (felváltotta az art deco). Bár még így sem lenne érdektelen – egy vonatkozásában azonban egyenesen túlélte önmagát, azzal, hogy mindeddig rejtett pszichedelikus kvalitásai felszínre jutottak.

Nem minden pszichedelikus, ami szecessziós, és nemcsak a szecessziós (nem is csak művészet) lehet pszichedelikus. Ez a jelző vonatkozik mindenre, ami a tudat „kitágulásával” kapcsolatos, ezt az élményt rekonstruálja vagy próbálja kiváltani, illetve fokozni. Mindenekelőtt a különböző szintetikus vagy organikus eredetű szerek – LSD, marihuána, meszkalin, hasis stb. – keltik ezt az élményt: fantasztikus víziók és hallucinációk mellett a külvilág érzékelésének és megismerésének felfokozott módját, az Én, sőt a tudatalatti felszabadulását, és a Világmindenséggel együtt lüktetés megnyugtató tudatát. Pszichedelikus lehet egy ruha, egy plakát, egy könyvillusztráció, egy kifestett autó, egy hanglemez, egy fényeffektusokkal kísért koncert, egy film, egy vizionárius festő vagy egy (keleti vagy nyugati) misztikus látomás. Ha tanulmányozzuk Alan Watts, Allen Ginsberg, Ken Kesey írásait, a Beatles számok szövegeit és főleg az LSD köré vallási rendszert építő pszichológus, Timothy Leary ideológiáját vagy a hippik történetét, könnyen beláthatjuk: a pszichedelizmusnak a 60-as években minden esélye megvolt arra, hogy messze túl a divaton, általános ízléssé, filozófiává és életstílussá váljék.

Ha a pszichedelizmus stílus, akkor jellemzője a legeklektikusabb eklektika. Képes annyira távol eső stíluselemeket, grafikai „patterneket” elegyíteni, mint egy középkori miniatúra, egy indián tolldísz és egy Lichtenstein-modorban rajzolt fagylaltos tölcsér. Ugyanakkor a legfantasztikusabb formakavalkádról is egyetlen pillantással eldönthető, hogy pszichedelikus-e vagy sem. A pszichedelizmus biztos kézzel emeli ki mindenből a számára szükséges elemet, a szecesszióban is azonnal felismerte önmagát. George Melly angol popzenész és kritikus ugyancsak elcsodálkozott a Victoria and Albert Museum 1966-os Beardsley-kiállítása óriási látogatottságán, és még inkább a fiatal látogatók – akkor – meghatározhatatlannak vélt szellemi közösségén. „Hónapokon át képtelen voltam rájönni, de most már azt hiszem, hogy először botlottam bele a felbukkanó Underground jelenlétébe. Ugyancsak visszatekintve tartom jelentősnek, hogy ez a találkozás egy kiállításon történhetett meg. Az Underground az első olyan pop-robbanás, mely egy specifikus grafikai kifejezési eszközt fejlesztett ki, és Beardsley, ha nem is a legfontosabb eleme, de a legkorábbi formáló hatása volt ennek a nyíltan eklektikus folyamatnak.” Beardsley mellé forrásként pedig hamar felsorakozott Alphonse Mucha, Will H. Breadley, Toulouse-Lautrec és – sajátos eklektikáról lévén szó – régebbi vagy újabb művészek is: Bosch, Blake, Arcimboldo, Redon, Moreau, Magritte, Ernst, Dalf, Klee, Escher, Fuchs, Hausner...

Hogyan történt a szecesszió pszichedelikus újjászületése? Az iskolapélda Wes Wilson. Wilson a San Franciscó-i Fillmore Auditorium számára tervezett plakátokat, ahol Bill Graham a 60-as évek közepén életre hívta a „pszichedelikus fény-show” műfaját. „Összművészeti” igényében maga a vállalkozás is hasonlít a szecesszióra: a Byrds, a Jefferson Airplane, a Grateful Dead, a Quicksilver Messenger vagy Country Joe zenéjét a táncolókra és a falakra vetített lüktető fények, egymásba folyó színek és képek orgiája kísérte, tehát a show minden érzékszervet egyszerre célba vett. Wilson plakátjai alig különböztethetők meg szecessziós elődeiktől, a betűk például azonosak azzal a típussal, amit Alfred Roller a Ver Sacrum plakátján fölhasznált.

Azonban a századfordulóval szemben, mely többnyire tiszteletben tartotta még a síkot, Wilson a központi motívum kontúrjaiból indítva, látszólagos hullámzó drapériát teremt a plakát mezőjéből, és azt az utolsó szegletig kitölti vibráló és egymásba folyó betűkkel. (Akárcsak a New York-i Art Directors Show híres pszichedelikus plakátjának felirata, melyek a bőrre festve, egy élő női test hullámzó formáit követik.) Wilson cseppet sem törődik azzal, hogy a szöveg gyakran olvashatatlan: ettől a momentumtól válik a plakát kereskedelmi érdekű hirdetésből „öncélúvá”, a szó szoros értelmében „meditációs” szobadísszé. Az utcáról a szoba felé forduló poster a pszichedelikus underground egyik legjellegzetesebb terméke, funkciója – akár az atmoszféra-teremtő keleti füstölőé.

A Fillmore Auditorium londoni megfelelője az UFO-klub, melynek neve a „repülő csészealj” mellett többek között „Unlimited Freak Out”-ot (szabadon fordítva: korlátlan őrületet) is jelent. Két posztertervezője „Hapshash és a Színes Kabát”, vagyis Nigel Waymouth és Michael English, maguk is popzenészek. A szecesszióhoz erősen kötődnek ők is, de plakátjaik lényegesen „áramvonalasabbak”, mint Wilson munkái; a színeket átható ibolyántúli sugárzás bűvöletében alkotnak.

Jól kitapintható az az ív, ami a virágzó pszichedelikus stílus hullámzását a rockzene lüktetéséhez köti. A jól ismert együttesek sztárjai maguk is posztermotívumokká válnak. A Mothers of Invention vezetője, Frank Zappa letolt nadrágos, vécékagylón trónoló fényképe, hullámzó szecessziós indákkal körítve, az egyik világhírűvé vált pszichedelikus plakát. A Beatles-tagok (különösen Lennon) számtalan grafikai feldolgozás hősei, gyakori utalásokkal LSD-utazásaikra, a Sárga tengeralattjáró című animációs filmtől Alan Aldridge híres könyvéig. Aldridge maga jóval kommerszebb és édeskésebb, mint azok a rajzolók, akiket könyvében felvonultat.

A pszichedelikus poszter „numero 1” sztárja az erotikus rockzenét játszó, csodálatos virágokkal, indákkal, csillagokkal hímzett és festett ruhás, felékszerezett, lapított orrú, vastag ajkú, vékony bajszos, extázist és halált tükröző szemű, afrofrizurás félvér gitáros, Jimi Hendrix. Hol vörös-kék fényekben, hol földöntúli sugárnyaláboktól körülvéve kerül elénk; máskor lángnyelvek közt méregzöld arccal, lila hajkoronával vagy elektronikus gorgófejként, a koponyájából kígyózó színes műanyag csövekkel. Egyik remek ábrázolása az ausztrál származású Martin Sharptól jelent meg az OZ című underground lapban. (A „földalatti” sajtó, többszínnyomású oldalaival, a pszichedelikus művészet termékeny táptalaja és hatékony médiuma.)

A stílus hajszálcsöves terjedési elve folytán Jimi Hendrix és a többi popénekes után azonnal megjelentek a Nouveau Art Nouveau földöntúli sugárkévéjében a politikai élet művészettől egyébként távol álló „sztárjai” is: Lenin, Marx, Fekete Párduc Eldridge Cleaver, Ernesto Che Guevara vagy Mao.

Három további tényező „bűnös” abban, hogy ez megtörténhetett: a fotó, a pop art és a sajátos színek.

A fényképezés már régóta ismeri a szolarizácíó jelenségét: a kép pozitív-negatív viszonyainak részleges felcserélésével éles, de szeszélyes kontúrok jelennek meg az azonos tónusú foltok peremén, ha pedig a fénykép túlságosan gazdag különböző tónusértékekben (vagy az eljárást többször megismételjük), az egész felület teljesen szétroncsolódik. Különösen hatásos ez az effektus színes fotón. Egy-egy arc vagy egy női akt úgy jelenik meg előttünk, mintha fantasztikus színes térkép szabdalta volna, fjordokkal és keskeny öblökkel, eltakarva az anatómiai összefüggéseket; mintha a sűrű festék lecsurgott és megdermedt volna rajta, ugyanúgy, ahogy Hokusainál szétfröccsen, és cseppenként megmerevedik a hullámok taraja. (A japán fametszetet rokonaként üdvözölte már az eredeti szecesszió is!)

Miért a pop art? Ezt a fajta szürreális színbontást alkalmazta már az angol Richard Hamilton is, vagy Andy Warhol – nem véletlen, hogy mindketten fotóval termékenyítették meg a pop artot; Warhol pedig szitanyomatain egyenesen pszichedelikus színvilágban fürdette meg Marilyn Monroe vagy Mao vagy a virágok fényképeit. Már nála tapasztalható az a rejtélyes Összefüggés, mely egy irracionális álomvilágot szupertechnikai alapokra (szerigráfia) illeszt, és mely a pszichedelizmus legkifürkészhetetlenebb lényege.

Innen érthető az is, hogy miért lehet pszichedelikus motívum egy indusztrializált-banalizált Lichtenstein-komix: alapja, a felnagyított raszterháló ugyanannyira irreális (és lüktető) bontást alkalmaz a látványon, mint a fénykép szolarizáció. Sőt, a két eljárás nyomdai kombinációja a szolarizált folt raszterezését is megengedi: ha a felnagyított raszterpontokat egymásba folyatjuk, máris létrejön a hullámzó szecessziós pszichedelikus kontúr! Ugyanis amiben a századforduló és a pszichedelizmus grafikája egymásra talál, annak Gestalt-elvű magyarázata a legtöbb esetben a vonalakkal jól elhatárolt és megkülönböztetett részecskék egészként áttekinthetetlen, tehát tarkán lüktető egysége.

Ezért lehet minden pszichedelikus, ami lényegét tekintve a szecessziós vonalorgiákhoz közelálló, ami grafikailag, két dimenzión teremt tér-illúziót, kétértelműséget és a szem számára virtuális mozgásélményt. Furcsa kölcsönösséget figyelhetünk meg a pszichedelizmuson belül: a light-show-k vetítésein nincs éles kontúr (csak éles ritmusú, sztroboszkopikus lüktetés), minden változik, és állandóan egymásba tűnik, mert a kiindulás a tényleges mozgás.

Ezzel szemben, ahol a változatlan két dimenzió adott – plakátnál, grafikánál –, az élmény irányulása virtuális formában mutat a mozgás felé. Bridget Riley, Vasarely és a „hideg” tudományos-technikai op art így keveredhet minduntalan a pszichedelizmus hírébe. És ezért találkozunk lépten-nyomon az op-art előfutár (mindenben előfutár!) Marcel Duchamp ravaszul forgó akonikus korongjaival az underground lapokban.

De nemcsak ezért a vonzódás Duchamp-hoz. Pszichedelikus színvilág nélkül nincs pszichedelikus művészet, de újszecesszió sem. Ez az, ami teljességgel hiányzott még a századfordulón, de amely megjelent a pop artban is, a fotóművészetben is, és amelynek egyik előfutára – Duchamp. 1936-ban Duchamp címlapot tervezett a Cahiers d'Art-nak – a Rebbenőszíveket. A szívek éles körvonalúak, koncentrikusan, de rafináltan elcsúsztatva helyezkednek; színük vakítóan kék és vörös, így szemünket az éles kontúrok mentén azonnal kegyetlen lüktetésre készteti. Ugyanígy „robbannak” a popművész Robert Indiana tiszta színű LOVE feliratai, vagy Vasarely körei és négyzetei.

De ez csak egyetlen fogás a pszichedelizmus színhasználatából. A 60-as évek közepén merőben új színtartomány jelent meg vizuális környezetünkben, melynek bázisa a rózsaszín, ibolya, lila, püspöklila, a bíbor. Ha mellettük kevés komplementer, vagy hideg árnyalat feltűnik (főleg élénkzöld és türkiz), ez már elég ahhoz, hogy létrejöjjön a térhatású vibráció – különösen, ha a festék „világít”, foszforeszkál. De óriási feszültséget okozhat két, csaknem azonos szín is: rózsaszín melletti vörös vagy narancs melletti citromsárga.

A színek tekintetében érdemes megjegyezni, hogy a magyar művészetben is kialakulófélben volt egy áramlat, mely a szecesszió mellett – igen bátortalanul és öntudatlanul – ezt a püspöklilás, anilines-rikító színvilágot is felfedezte. Népművészetre – mézeskalácsokra, de még inkább viseletekre és szőttesekre hivatkozott. Nem meglepő, ha meggondoljuk, hogy a pszichedelikus művészet világszerte megtalálta magának a keleti szőnyeg ornamentikáját, az indián szőttest, és általában minden olyan folklorikus és primitív díszítőművészetet, mely a sokszínű és bonyolultan részletgazdag felületkitöltés logikáját követi. Az azonban valóságos csoda, hogy azt a fajta „magyaros szecessziót” ilyen szempontból még senki sem fedezte fel, mely – elsősorban stukkóban, kő- és fafaragásban – szögletesre stilizált növényfonadékokkal töltötte ki a falfelületeket, és a maga korában szintén a népművészetben keresett önigazolást.

Az az ellentmondás, ami ebben a „szögletes szecesszióban” jelentkezett (vö. még Klimt, Loos stb.), teljesedett ki a pszichedelizmus pompás és orgiasztikus eklektikájában. Legjobb példa rá a neves amerikai plakáttervező, Peter Max. Pszichedelizmusában – akárcsak a 20-as évek bűvöletében nemrégen felfedezett Richard Lindner – egyszerre tud kontúrok közé szorítottan buja-lágy-hullámzó szecessziós és érzelgős-erotikusan geometrizált-indusztrializált art decós lenni. Emblémája lehetne az art nouveau-deco-pop-underground raszterpont.

A 20. században még senkinek, semmilyen irányzatnak nem sikerül olyan lenyűgöző szabadossággal egyeztetni az ellentéteket, mint a pszichedelizmusnak. A geometrikus szigort használja fel a lüktető életerő kifejezésére.

Az élettelen, rideg, matematikai pontosságú kristályszerkezetet a molekuláris, celluláris, organikus formák fluktuáló energiájával tölti fel. A 60-as évek előtt azt hittük, hogy ami élesen különválasztható, az összeegyeztethetetlen a vizionáriussal. A pszichedelizmus kiderítette, hogy nemcsak Gulácsy vizionárius, hanem a keményen kontúrozó Mackmurdo is; Van Gogh, Csontváry, Seurat és Pollock viszont azért lehetnek kozmikus festők, mert festékpöttyeik vagy ecsetvonásaik logikus mozaikszerkezetet alkotnak, mely egy nagy organizmus lüktető sejtrendszereként működik. A piszchedelizmus magába olvasztja a sci-fí szupertechnicizált világát; a tudatalatti melegházában termelt kozmikus virágainak szirmait (Isaac Abrams képein) villamos áram borzongatja; ipari-szuper műanyagfestéket használ arra, hogy civilizáció előtti lüktetésben részesítse az érzékeket; szuperszintetikus vegyipari terméket használ arra, hogy az Ego legmélyebb tartományait elérje. Jelszava az „elektronikus Tibet”: az elektromos gitárt, a televízió katódsugár-villanásait és a kompjúter lineáris áramköreit alkalmazza egy olyan szellemi terület meghódítására, amiről eddig csak a misztikusok tudtak. A wölfflini „grafikus” elvét ma a lézerfény rajza képviseli – ez a grafikai racionalitással megvalósított racionalitáson túli vibráció. Az underground tévé képernyőjén az elektronikusan szolarizált szecesszió formái pulzálnak. LaMonte Young szintetizátorral gerjesztett „örök zenéjét” olyan vetítés kíséri, melynek ornamentikájában a hindu vallás szimbólumait kelti életre az elektromos áram. A pszichedelizmus a szívdobogás, véráramlás és a vezetékekben táncoló elektronok mozgása között keresi a ritmusáttételt. A keleti gondolkodás már régen rájött arra, hogy a geometrikus tudomány és az élet teljessége végső soron egy: a mandala, a kör és a négyzet kombinációja is ezt szimbolizálja. Allen Atwell pszichedelikus szentélyének középpontjában mandala irányítja a színek gomolygását a falakon. Jacques Kaszemacher vonagló geometrikus op art rajzai nem látáspszichológiai kísérletekhez készültek, hanem az arab számmisztikával vannak rokonságban. Hugo Mujica mandalái a kaleidoszkóp képi világába vezetnek, ez a csodavilág azonban nem más, mint geometria, ugyanúgy, mint a sokszögű kristály, mely Borges Alefjében először megjelenik – abban a pontban, melyben egyszerre van jelen a Világmindenség teljessége. Ha a kristály lapját ablaknak fogjuk fel, megérezzük, mi a pszichedelikus Magritte szürreális kivágásaiban, és miért nyit a pszichedelizmus olyan tereket a síkban, melyekben, mint részben, megjelenik az egész – irreálisan megsokszorozva. Matti Klarwein „szerelemtemplomának”, az Alfa-szentélynek freskóin pedig a teljesség igézetében kristálygömb csillogásává, kaleidoszkopikus nyüzsgéssé válnak maguk az emberek is – a virágok, a fák, állatok, felhőkarcolók, aktok, rakéták, varázslók, autók, jin-jangok, yantrák, vulkánok valóban szecessziósnak nevezhető forgatagában.

Mindennek a fantasztikusan eklektikus világnak irányító elve a lüktetés, hullámzás, vonaglás, pulzálás: a vibráció. Segítségével lehet most már összegezni a szecesszió és a pszichedelizmus összefüggését, és azt is, miben lehet életképesebb a pszichedelizmus a többi izmusnál. Mert természetesen a pszichedelizmusnak is állandó veszélye, hogy megállapodik a merő eklektikánál vagy az érzéki ingerkeltésnél; ahogy volt sekélyes pszichedelikus divat is, nem több értelemmel, mint az áramvonal a lámpaernyőn (= jobban el lehetett adni), ugyanúgy van „rossz vibráció” is (képletesen szólva, a futószalag, a golyószóró és a manipulált tévé vibrációja). A szecessziós vibrálás még többé-kevésbé öntudatlan, előjel nélküli, formai-esztétikai vibrációt hozott ennyiben építhetett rá a pszichedelizinus. A vibráció azonban ma többet jelent. „Minden emberi tapasztalat alapját különböző hullámhosszú, egymást metsző vibrációk hálózat alkotja... Az extázis útjai: megérteni, majd befogadni mindenfajta vibrációt...” (Alan Watts). A hangsúly a „minden”-re tolódik. A pszichedelizmus eklektikája mindent elektromágneses terébe vonz.

Veszélyes taktika, mert a jövő emberének vibrációjához ugyanazokat a szupercivilizációs technikai eszközöket vonja be, melyek elidegenedésétől és elidegenítésétől minden pillanatban retteg. Az eklektikát abban a pillanatban hajtja uralma alá, amikor a kompjútergrafikát átbillenti misztikába. Próbálja, hogy a mechanikusan ismétlődő tapétamintának vissza tudja-e adni azt a szimbolikus jelentést, amitől már régen elszakadt; és az ornamentika átértelmezésén túl tudja-e új módon láttatni a művészetet, tud-e új megismerési formát, világlátást, „örömteli kozmológiát” teremteni.

Forrás: Beke László – MŰVÉSZET/ELMÉLET, Tanulmányok 1970-1991, Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermédia, Budapest, 1994.

© Copyright 1975, 1994 Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermédia.


Ecstasy tabletta adatbázis

Pszichonauták

DÁT2 Psy Help

RIASZTÁSOK

DAATH - A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Alapítás éve: 2001 | Alapító: Minstrel | Dizájn: Dose | Kód: Minstrel
Rendszer: Cellux | Szerkesztő: Gén

 

A személyi adatok védelmének érdekében a DAATH nem hoz létre saját csoportoldalakat a közösségi hálókon.