 |
Legfrissebb hozzászólások (125341 - 125350)
 | |  | | | | |  | |  | | | | Én azt hittem, hogy az a normális, vagy természetes, vagy általános, hogy eleinte gyakrabban, idővel meg ritkábban. |
| |  | |  |
| | | | | | | | | | | | "Minden ami jó, az szabad és vad."
Henry David Thoreau
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | | Mantis: teljesen igazad van ezzel kapcsolatban, tekinthető ez túlzásnak, hedonizmusnak stb, de én egyszerűen ezt a megközelítést érzem magamhoz legközelebbinek. Egyetlen trippemet sem bántam meg, sőt semmit az életemben, legfeljebb mikor türelmetlen és agresszív voltam a környezetemel szemben. Biztos vagyok benne (legalább is nagyon valószínű:), hogy majd később az életemben le fogok higgadni, de egyenlőre én igy szeretem ezt csinálni, nem tudom milyen egyéb magyarázatot adhatnék. Egyszerűen nekem a tudatmódosítás így jó, így szeretem, hogy fejestugrok a közepébe. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | "És ha ilyen érzékenyen reagálsz a fűre, akkor hogyan reagálsz az lsd-re?"
Szerintem ha mi élnénk át azt, amit Nomad él meg a tripjei alatt, akkor szénné parázódva, sikítva rohannánk a nemtudomhova.
"egyszerűen megtanultam kezelni, hogy apró lények kaparásszák az ajtómat, és dübörögnek a folyosón."
brr. :-)
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Lehet, hogy előző életében sámán volt.
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Én ezzel úgy vagyok, hogy egész életemben bennem volt egy összefogottság, egy felvigyázz, valami, ami tartotta az egészet, és figyelt. A figyelő.
Én úgy képzelem, hogy akkor világosodom meg, ha ez a figyelő elengedődik, lebomlik. Akkor kioldódodom az eredeti természetembe.
Eddig azt gondoltam (első tripes tapasztalat), hogy ez a figyelő csak akkor fog lebomlani, ha belátja, hogy nincs rá többé szükség. Akkor viszont nem úgy dönt, hogy lebomlik, hanem magától feloszlik, lévén, hogy szükségtelenné válik a létezése. Azt gondoltam, hogy a megszabaduláshoz el kell jutni a figyelő szerepének teljes átlátásáig.
És ez nem elméleti megfontolás. Úgy látom, számomra addig lehetetlen a megszabadulás, amíg a figyelő le nem lepleződik. És a figyelő olyan mély szinten működik, ami módszerekkel, eszközökkel megfoghatatlan. A saját létalapomat kéne lebontanom.
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Szóval Nomad, nekem az egésszel kapcsolatban azért vannak ellenérzéseim, mert ha jól emlékszel te viszonylag nem olyan régen kezdtél el tripezgetni és ahhoz képest nagyon sokat és nagyon gyakran bélyegezel. (Ne értsed félre, ha régebb óta csinálnád, akkor sem érezném úgy, hogy ez szükségszerű.)
Tehát rövid idő alatt eljutottál az Lsd fogyasztásnak egy igen markáns szintjére, ami számomra kicsit érthetetlen, hogy miért.
A másik ez a bungee-s dolog. Önmagában jó a daruról ugrálás és jó a tripezés is. Nem értem miért kell a kettőt keverni? Ez nekem teljesen öncélú hedonizmusnak tűnik. Olyan mint szex közben cigizni. Az ilyen jellegű történeteid azt az érzést fokozzák bennem, hogy te minél jobban el akarod vetni a súlykot és kifejezetten a durvulást keresed.
A fűhöz való viszonyodat sem értettem igazán soha. Pár személyes találkozásunkkor szóba kerültek a füves élményeid, amiken én mindig meglepődtem. Olyan szélsőséges tudatmódosulásról és élményekről beszéltél ilyenkor, aminek én a közelébe sem jártam soha. Számomra a fű ad egy kellemes bizsergő érzést az agyban és ennyi. Már nem leszek éhes tőle, nem leszek álmos stb. Semmi különös.
Ezzel szemben te szilánkokra robbanásról beszéltél meg hasonlókról, ami azt jelenti, hogy vagy nagyon érzékenyen reagálsz a fűre vagy nem tudom. És ha ilyen érzékenyen reagálsz a fűre, akkor hogyan reagálsz az lsd-re?
Na jó, tudnám még a kétségeimet sorolni a magas és gyakori dózisaiddal kapcsolatban, de közben elgondolkoztam hogy miért is tenném. Ezt vedd úgy, mint egy belső monológot, de végülis nem akarlak semmiről meggyőzni.
Csináld amit jónak látsz, csak közben hagyjál magadnak időt elgondolkozni azon, hogy mit miért teszel. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | | Cellux, nem tudom. Előfordulhat, hogy az ember éppen jó úton jár, és az rontja el a dolgot, hogy eszébe jut, hogy el kell engedni a dolgokat. Közben már nem lehet okosnak lenni. A feljövésben kell betáplálni a bizodalmas önfeladást. Meg az egész rákészülésben. Szerintem. De ez nagyon gyakorlati kérdés, és gondolom embere válogatja. Valahogy szentségessé kell tenni a feljövést, gondolom... |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | | Jelenleg bármit találok ki, vagy képzelek el, nagyon jól beleillik a szemléleteimbe. Egyébként énnekem gyakran eszembe jut, hogy rendszeresen fel kell kavarnom ezt a leülepedett hierarchikus szemléletemet, csak hát most éppen nekem az van, hogy a különböző rétegek hierarchikus kapcsolatát nagyon nagy jelentőségűnek látom, és amit itt magyaráztam, hogy a alapvetőség természetének valódi felismerésében megjelenhet az éppen-végső közeg alázatosságának egészsége, ez egy olyan dolog, amit meg is szeretnék valósítani. Teljesen megvalósítani. Azt már tudom, hogy lehetetlen, csak még azt nem tudom, hogy hogyan lehet megvalósítani. Bevallom, néha kissé ideges leszek attól a felismeréstől, hogy mennyire "kénytelen" vagyok eliűfogadni ebben a keresztény tanítást, és mennyire lehetetlen a mindenkori én saját szándékolt tevékenységéből megvalósítani ezt a visszakapcsolódást. Kegyelem, alázat, önfeladás, elengedés. Ismerem ezeket a szavakat, és használom is, azt is tudom, hogy mit jelentenek, de azt is látom, hogy nem azt jelentik, amit jelentenek. Na ja. Az a bizonyos visszakapcsolódási mozdulat nem értelmezhető a fogalmak közegében. Úgy tűnik, mintha értelmezhető lenne, de ez csak azért van, mert annyira nagyon értelmezhetőnek akarom látni. Az illető legelső közegben megjelenik az, hogy az alapvető lényeg az, hogy e közegben ne legyen benne az alapvető lényeg ismerésének igénye. Az önhittség saját magára támaszkodva próbál kirugaszkodni a jelenvalóságból. Majd elmúlik, ha kifáradt? ;) Neem... Hanem meg kell tanulnia valóban bízni a láthatatlan és nem-jelenvaló alapvetőben. Visszafókuszálni az alapvető irányában való végtelenbe saját jelenlétét. Ez tényleg és valóban lehetetlen. Nincsen benne abban a körben, amit lehetségesként értelmezhetünk. De tényleg. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | | Soha nem adta fel önmagát? A dackorszak vége nem egy önfeladás? Mikor kell feladni magát, mikor az aminek magát az ember tekinti akadályozó tényezővé válik. Az énben, egóban nem az a rossz, hogy van, hanem, hogy hajlamosak vagyunk abszolútnak tekinteni, örök érvényűnek, és legalább is a hibák felett állónak, pedig csak egy váz. |
| | | | |
|
