DAATH

Minden ember akkora, amekkora dolgok feldühítik.

Sir Winston Churchill

 
KöszöntőGyarapodásAnyagokKönyvtárFórumKeresésKapcsolatok


Kategória:

Tanulmány


Eredeti cím:

Treatment of Childhood Schizophrenia Utilizing LSD and Psilocybin


Kiadó:

Multidisciplinary Association for Psychedelic Studies


Kiadás éve:

1963 / 2005



Fordító:

Bombadiltoma


Beküldő:

xerfield


Szerkesztő:

Én+te+ö=gén



Eredeti szöveg

Nyomtatható változat

Kapcsolódó témakör:

LSD, út az igazi tisztasághoz?


Felkerülés ideje:

2007. július 30.


Utolsó módosítás:

2012. június 4.



Érdeklődés:

15966 letöltés
40 szavazat


Súlyozott pontszám:

4.68 pont


Szavazatok aránya:

75% kiváló
23% jó
3% átlagos
0% rossz
0% borzasztó



Értékelés:

kiváló

átlagos
rossz
borzasztó




Felmérés: Online teszt az iskolai drogmegelőzésről (magyar)
Felmérés: DMT entity encounter study (angol)
Felmérés: Personality, Substance Use, and Microdosing (angol)
Felmérés: Global Ayahuasca Project (angol)


Gary Fisher:

Gyermekkori skizofrénia kezelése LSD és pszilocibin alkalmazásával

Forrás: Newsletter of the Multidisciplinary Association for Psychedelic Studies
MAPS - Volume 7 Number 3 Summer 1997 - pp. 18-25

Most, hogy az FDA (Szövetségi Gyógyszer Hivatal) engedélyezte az LSD-vel és pszilocibinnel kapcsolatos kutatások folytatását, fontosnak érezzük, hogy megosszuk egy jelentős kutatás példáját, amelynek eredményeit nem vették kellőképpen figyelembe, mivel ezt a kutatási irányt a 60-as évek közepén politikai megfontolások miatt idő előtt leállították. A gyermekkori skizofréniát még mindig nagyon nehéz kezelni és sok szenvedést okoz. Óriási szégyen, hogy 35 éve folytatott kutatások jelentik az utolsó szót az ilyen állapotok pszichedelikumokkal történő kezelése terén. --Szerk.

Hipotézis

Tanulmányunknak az volt a munkahipotézise, hogy a pszichózis egy erőteljes, elnyomó-elkerülő-tagadó típusú védekező rendszer, amely megvédi az egyént a korai gyermekkorban elszenvedett traumák megélésétől. Az elnyomás (represszió) olyan erős, hogy az egyén már semmilyen érvényességgel nem tapasztalja meg önmagát. Az egyén izoláltan létezik egy érzelmek nélküli világban és ez a világ értelmetlenné válik. Egyik kis betegünk azt mondta nekem, hogy a „semmilyen semmi” világában élt. Feltételeztük, hogy a pszichedelikus szerek át tudják törni ezt az erőteljes elnyomást, amelynek során a gyermek újraéli ezeket a traumatikus eseményeket és felszabadítja az ezekhez a tapasztalatokhoz kötődő fájdalmat. A gyermek tudomásul veszi saját történetét. Emellett a kutatócsoport tagjainak szerető gondoskodása és a tökéletesen elfogadó atmoszféra megtapasztalása révén a gyermek elkezdheti pozitív és valós személyiségként megtapasztalni önmagát. A kutatócsoport tagjai egy pszichiáter (aki úgy döntött, hogy nem tapasztalja meg az LSD élményt, de aki orvosilag felelt a kutatásért), négy pszichológia szakos hallgató és három pszichiátriai ápoló technikus. A szerző a csoport vezető terapeutájaként működött közre. Az üléseken általában a kutatócsoport három vagy négy tagja vett részt, akik a nap során váltották egymást, mivel az ülések nagyon intenzívek voltak, és igen aktív részvételt kívántak meg a kutatócsoport tagjaitól. A kutatócsoport összes tagja maga is megtapasztalta az LSD és a pszilocibin élményt, mivel elfogadott gyakorlat, hogy szükség van a szerekkel megtapasztalt személyes élményekre ahhoz, hogy megértsük, mi játszódik le a gyermekekben. A munka előrehaladtával úgy alakult, hogy minden egyes betegnek a kutatócsoport egy meghatározott tagja lett az elsődleges terapeutája. Minden ülésen folyamatosan rögzítettük a beteg verbális megnyilvánulásait és viselkedését. Az ülések során a betegekkel eltöltött időn túlmenően minden beteg számára egy teljes programot kellett kidolgozni, amelyről az osztályon dolgozókat is tájékoztatni kellett annak érdekében, hogy a terápiás megközelítés következetes legyen. Ügyeltünk továbbá arra is, hogy bevonjuk a betegek folyamatban lévő előmenetelébe az osztály azon dolgozóit, akik nem voltak tagjai a kutatócsoportnak és megkértük őket arra, hogy működjenek együtt a következetes hozzáállás kialakításában. Ahogy az osztályon dolgozók látni kezdték, hogy milyen jelentős változások zajlanak le a gyermekekben, támogatni kezdték és be is kapcsolódtak az egyes gyermekek folyamatban lévő ápolásába.

Az osztályon uralkodó körülmények

Az osztályon, ahol ezek a gyerekek éltek, állandó felfordulás uralkodott. Az osztályon mintegy hatvan, négy és tizenkét év közötti gyermek élt, akik egy nagyobb kórházi populáció legsúlyosabban zavart betegei voltak. Állandó volt a visítás, a verekedés és a destruktív viselkedés. Sok gyerek destruktív volt a környezetével, a többiekkel, a személyzettel vagy önmagával szemben. Az osztályon dolgozók elsőrendű feladata a károk csökkentése volt. Mindig nagy volt a zaj, mivel sok gyermek erősen hiperaktív és hangos volt. Más gyerekek visszahúzódtak, valamilyen fizikai mozgást ismételtek, és ha megzavarták őket, kirohanást intéztek a betolakodó ellen. Kevés volt az interaktív vagy párhuzamos játék, és a játékszereket vagy az osztályra behozott egyéb dolgokat igen hamar tönkretették. Állandó problémát jelentett a fekália szétkenése és a random vizelés. A legkevesebb, ami elmondható, hogy ez a környezet egyáltalán nem segítette elő a mentális egészség javulását.

Új viselkedés

A program első kilenc hónapja és ötvennyolc ülés elteltével úgy döntöttünk, hogy az eredeti tizenkét beteg közül öttel folytatjuk tovább a programot. A programot abbahagyó másik hét gyermek nem beszélt, infantilis autizmus jellemezte őket és ők reagáltak legkevésbé a kezelésre. Nagyon visszahúzódóak voltak és nem voltak képesek kapcsolatot teremteni más gyermekekkel vagy felnőttekkel. Súlyos korlátozottságuk ellenére mindegyikük mutatott kifejezett reakciókat a kezelésekre. Az ülések során alig reagáltak, bár némelyikük hiperaktívvá vált és nyilvánvalóan átélt szenzoros élményeket és nagyobb interakciót mutatott a kutatócsoport tagjaival. Az egyik lánynál tartós félelmi reakció jelentkezett. Jelentős változások következtek be az üléseket követő napokban is. A gyerekek nagyobb érdeklődést mutattak az iránt, hogy kapcsolatba kerüljenek a kutatócsoport tagjaival, elevenebbé, játékosabbá és kevésbé visszahúzódóvá váltak. Az egyik lány erős frusztrációt mutatott amiatt, hogy nem volt képes verbálisan kommunikálni, mivel nem alakult ki nála a nyelvi képesség. A legfiatalabb (négy éves) és legkevésbé fejlett gyermek folyamatosan azzal próbálkozott, hogy a személyzet tagjait az ülések helyszínéül szolgáló szobához vigye. Mindnyájan érdeklődést mutattak a kezelő személyzettel való fizikai kontaktus iránt és az egyik erősen autisztikus gyermek állandóan azt szerette volna, ha ölbe veszik. E gyermekek számára ezek mind új viselkedési formák voltak. Így tehát mindnyájuknál mutatkozott viselkedésbeli változás, de a többi beteggel összehasonlítva sokkal korlátozottabb potenciállal rendelkeztek, és nekünk is csak korlátozott idő állt rendelkezésünkre a kezelésükre.

Azok közül a gyerekek közül, akiknél abbahagytuk a kezelést, az egyik tizenkét éves kislány olyan komoly fejlődést mutatott, hogy napközben képes volt állami iskolába járni és csak estére tért vissza a kórházba. Úgy éreztük, hogy elegendő javulást mutatott, és hogy kielégítően funkcionált az iskolarendszerben, így további kezelése nem volt létfontosságú. Patty volt az egyetlen beteg, aki nem volt pszichotikus. Ő gyorsabban reagált a kezelésekre, mint a nála zavartabb betegek. A munka illusztrálása érdekében az alábbiakban röviden összefoglaljuk Patty kezelését.

Patty első ülése

Patty három hónap alatt három ülésen vett részt. Az első ülésen 100 mikrogramm LSD-t, a másodikon 100 mikrogramm LSD-t és 10 milligramm pszilocibint, a harmadikon pedig 200 mikrogramm LSD-t kapott. Azért került kórházba, mert nem tudott normálisan funkcionálni otthon, az iskolában és a közösségben. Viselkedését változóan hol a visszahúzódódás és a kommunikációhiány, hol pedig a kisebb gyermekekkel szembeni erőteljes agresszivitás és szadizmus jellemezte. Ételt és más tárgyakat lopott a kisebbektől, és amikor megakadályozták a viselkedésében, akkor heves hisztéria jelentkezett nála, ami miatt fizikailag korlátozni és izolálni kellett. Bár IQ-ja a mérések szerint 72 volt, úgy tűnt, hogy funkciózavarait súlyos személyiségproblémák okozzák és úgy becsültük, hogy képességei majdnem a normál tartományba esnek. Az első ülés során mind a hét órát azzal töltötte, hogy egy infantilis, orális állapotba regresszált. Állandóan azt ismételgette, hogy „Éhes vagyok”, és amikor megkérdeztük mire éhes, nem válaszolt, csak újra kinyilvánította, hogy éhes. Az ülés teljes időtartama alatt a ruháit vagy más dolgokat rágcsált vagy szopogatott – az ujjait, a karját, vagy bármit és bárkit, amit vagy akit el tudott érni. Adtunk neki egy üres cumisüveget, amelynek cumiját vattával kitömtük. Órákon át ezt rágcsálta és szopogatta. Nyilvánvaló volt, hogy táplálékot próbált szerezni bármiből, ami a környezetében volt. Az ülés során a kutatócsoport egyik tagja mellette ült, fogta a kezét vagy a karját és gyengéden átölelte és cirógatta őt. Folyamatos taktilis gondoskodásban részesítettük. Körülbelül két órán át agresszíven harapdálta, csavargatta és rágcsálta a cumit. Végül aztán úgy tűnt, hogy elfáradt és közel egy órán át nem kommunikált. A későbbi szakaszokban kézen fogva ült a személyzet valamelyik tagjával és verbalizáció nélkül csendesen mosolygott. Úgy tűnt valódi interperszonális kapcsolatot teremt.

A második ülés

A kezelést követő hónapban Patty sokkal szelídebb volt és nem nagyon akart beszélni az első ülésről. A második ülésen is sok időt töltött a cumisüveg szopogatásával, de most azt mondta, hogy tejet is akar bele és mi teljesítettük a kérését. Ezt követően pánikszerű állapotba került és sokat beszélt arról a félelméről, hogy a szülei elutasítják. Azt akarta, hogy azonnal hívjuk fel őket és mondjuk meg nekik, hogy jöjjenek ide és vigyék őt haza. Borzasztóan aggódott, hogy elhagyják őt és egyszer szomorúan azt mondta az anyjáról, hogy „Ő nem szeret engem”. Mintegy három órán át tartott a családi viszonyokkal kapcsolatos állandó nyugtalansága és afeletti izgalma, hogy a szülei elutasítják őt, majd ezt követően egy darabig csendes állapotba került. Ezután megint a tejet tartalmazó cumisüveget szopogatta, és amikor kivette a szájából, azt ismételgette, hogy „Szeretnek engem”. Mintegy négy óra elteltével azt mondta, hogy „Szeretem az anyukámat, az apukámat és a testvéreimet. Még sosem éreztem így. Szeretem őket.” Azt is mondta, hogy korábban sosem érezte, hogy szeretik és ez az érzés, meg az, amit éppen átélt, hogy ő is szeret, újak voltak számára. Ezt követően körülbelül két órára olyan állapotba került, amelyet leginkább mély transzállapotként lehet értékelni. Teljesen csendes és mozdulatlan volt és semmilyen verbális vagy taktilis ingerre nem reagált. Végül kijött ebből az állapotból és elkezdett mosolyogni, de még mindig nem válaszolt a kérdéseinkre. Körülbelül még egy óra elteltével felállt és ki akart menni sétálni egyet. Boldog volt és mosolygott, sőt időnként hangosan felnevetett.

A második ülést követően Patty még sokkal szelídebb lett, viselkedése jelentősen megváltozott, dühkitörési elmaradtak, nyugodt volt és elégedett. Újfajta érettséggel viszonyult a kutatócsoport tagjaihoz és az egyik pszichológushallgató fiúval igen pozitív (egyfajta kamaszos imádatnak tűnő) kapcsolatot alakított ki. Igen sok időt töltöttek együtt.

A harmadik ülés

A két hónappal később megtartott harmadik ülésen Pattyt az elején egy még orálisabb regresszív viselkedés jellemezte. Kérte a cumisüveget, meg bele a tejet és két órát töltött rágcsálással-szopogatással, miközben megpróbálta lenyelni az egész üveget. Mindazonáltal viselkedéséből hiányzott a kétségbeesettség. Úgy tűnt, inkább játszik az üveggel, élvezi azt – viselkedése csendes és elégedett volt. Hosszú időkön át szopogatta az üveget és eközben egy békés, nyugodt, teljesen relaxált állapotba került, időnként rámosolygott a kísérőkre, ha szemkontaktus alakult ki. Csendben akart maradni, így mi is csendben voltunk – megérintettük, megöleltük, megfogtuk a kezét, ha felénk nyújtotta. Örömmel és csodálkozással reagált olyan vizuális ingerekre, mint például egy rózsa. Nagyon élvezte a kísérők figyelmét és szeretetét. Az ülés után megint érettebb lett, érdekelte, hogy kapcsolatba kerüljön felnőttekkel és iskolába akart járni a magakorabeli gyerekekkel. Hisztériás rohamai és dühkitörései, valamint a lopások teljesen elmaradtak. Úgy éreztük felkészült rá, hogy megpróbáljon a kórházon kívül iskolába járni. Nagyon izgatott lett az új helyzettel kapcsolatban és nem voltak visszaesései. Úgy tűnt Patty nem fél az új helyzettől, inkább izgatta a lehetőség, hogy új környezetbe kerülhet és nagyon jól ment neki. A tanítás után a kórházba tért vissza és továbbra is támogató kapcsolatban volt a kutatócsoport tagjaival. Nagyon gyengéd és szeretetteljes gyermek lett belőle, meglehetősen szelíd és csendes személyiséggé vált.

Timmy

Egy tíz éves, súlyosan autisztikus fiú esetében tovább folytattuk a kezelést, méghozzá leginkább a kihívás miatt, mivel nagyon erősen ellenállt annak, hogy feladja a pszichotikus védekezést. Timmy tíz hónap alatt összesen tíz ülésen vett részt. A nála alkalmazott legnagyobb dózis 400 mikrogramm LSD volt. A kezelés előtt igen zárkózott volt, néhány mondatot ismételgetett és repetitív, katatóniás testhelyzetek jellemezték. Egyetlen kapcsolata az volt az emberekkel, hogy végignézett a ruhájuk ujján, mintha azt ellenőrizné, hogy a karok oda vannak-e rögzítve, és ha igen, akkor hogyan. Nem engedte meg, hogy hozzáérjenek és semmilyen kapcsolata nem volt a többiekkel azon kívül, hogy megtámadta a többi gyereket, ha azok közelítettek felé vagy megérintették. Az üléseken Timmy viselkedését nyugtalanság, félelem, pánik és szorongás jellemezte. Időnként megnyugodott és megengedte a kísérőknek, hogy ölbe vegyék, megdörzsölgessék vagy gyengéden megetessék. Hosszabb időkön át semmilyen kapcsolata nem volt a környezetével. Egy későbbi ülésen mintegy két óra telt így el, amikor is hirtelen felállt, szemei elkerekedtek a megdöbbenéstől, és azt suttogta „Láttam Istent”. Az ezt követő üléseken jóval nagyobb szókincset kezdett használni, elhagyta az echolaliát és az ismételgetést.

Timmy az első négy ülésen szinte kizárólag harapdálással, rágcsálással és agresszív orális viselkedéssel volt elfoglalva. Ezt minden betegnél megfigyeltük, ami nagyon erős orális dühre utalt. A későbbi üléseken a betegek megpróbáltak megenni minket is, illetve mindent, amit láttak, hogy betöltsék az űrt, amit éreztek. Annak ellenére, hogy az üléseken nem igazán voltunk tanúi olyasminek, amit konfliktus-feloldásként értékelhetnénk, Timmy viselkedése szemmel láthatóan megváltozott. Megszűnt a fizikai támadó viselkedés és elkezdte érdekelni a korosztályába tartozó többi fiúval, valamint a kutatócsoport tagjaival való kapcsolat. Igényelte a fizikai kontaktust, játékos lett és jól érezte magát. A viselkedésében beállt változásoknak köszönhetően szülei elkezdték hazavinni a hétvégékre, és folyton azt mondogatták, mennyire ámulatba ejti őket ez a javulás.

Jenny

Ez a kilenc éves kislány hat hónap alatt összesen nyolc ülésen vett részt. Öt éves korában nyolcvankettő volt az IQ-ja. Jó verbális képességekkel rendelkezett. Viselkedése impulzív, kapkodó és kiszámíthatatlan volt. Gyakran volt nagyon agresszív más gyerekekkel, különösen a kisebbekkel, és provokálás nélkül is gonoszul rájuk támadott. Amikor támadott, ehhez gyakran nagyon színtelen érzelmi állapot társult, amelyhez nem kapcsolódott düh vagy megtorlás. Igen orális volt, mindent megevett, amit meg tudott szerezni és ehetetlen tárgyakat is megpróbált megenni. Szexuálisan közeledett a felnőtt férfiakhoz. Szociálisan izolált volt, nem tudott másokkal megosztani semmit és kifejezetten képtelen volt arra, hogy bárkivel – legyen az gyerek vagy felnőtt – értelmes kapcsolatot alakítson ki.

Az üléseken Jenny újraélte szexuális zaklatását, és félelemmel, riadtsággal és ambivalenciával reagált a felé irányuló figyelemre. Kora gyermekkorába regresszált és újra és újra jelét adta anyja nélkülözésének és afeletti dühének, hogy nem gondoskodnak róla megfelelően (mindkét szülője alkoholista volt). Orálisan erősen agresszív volt és sokszor le kellett fogni, mivel úgy élte ki dühét, hogy harapta, karmolta, ütötte, rúgta és megtámadta a kutatócsoport tagjait. Amikor így viselkedett, az idő legnagyobb részében érzelmileg színtelen volt, más esetekben viszont sikoltozott és sok konfliktus volt a szobatisztaságra nevelés miatt, illetve hatalmi harcot is vívott ezzel kapcsolatban. A későbbi üléseken Jenny stabilabbá vált és elkezdte verbálisan kifejezni a férfiak és nők iránti gyűlöletét, és csecsemőket és gyerekeket akart ölni. Az osztályon jelentősek voltak a viselkedésbeli változások. Érzelmei megfelelőbbek lettek és pajtási viszonyt alakított ki egy másik beteggel, egy tizenkét éves kislánnyal. A kisebb gyerekkel szembeni kiszámíthatatlan és agresszív viselkedése teljesen megszűnt; jobban érdekelte, hogy közös tevékenységeket folytasson barátjával és kapcsolatba lépjen az osztályon dolgozó felnőttekkel. Felnőttebbnek kezdte látni önmagát és élvezetét lelte új identitásában. Elkezdett iskolába járni és kielégítően működött abban a környezetben. Változása figyelemre méltó volt, kellően funkcióképes lett és nem jelentett további problémát az osztályon.

Stevie

Ez a kilenc éves kisfiú tíz hónap alatt összesen tizenhárom ülésen vett részt. A kezelés előtt Stevie nagyon visszahúzódó és izolált volt és senkinek sem válaszolt. Rendkívül katatón állapotok és katatóniás dührohamok között ingadozott. Támadó és destruktív volt, és különösen a fiatalabb és magatehetetlenebb gyermekek iránt fizikai agressziót is mutatott. Ezekben az időszakokban kényszerzubbonyt (teljes zubbonyt) kellett ráadni és el kellett különíteni. Sosem beszélt senkivel, nem lehetett szemkontaktust teremteni vele és kizárólag a saját világában élt. Ennek a fiúnak a pszichedelikus élményeiben az volt az egyedülálló, hogy képes volt élvezni azokat a szenzoros élményeket, amelyek olyannyira gyakoriak az egészséges személyeknél. Az első két órában a látási és hallási élményeket élvezte, és folyamatosan kommentálta, hogy mit tapasztal.

Hamar felfedeztük, hogy Stevie jelentős szókinccsel rendelkezett, amelyet szokásos állapotában sosem használt. Olyanokat mondott például, hogy „A zene követi a mintákat”, aztán nevetett és azt mondta „Szeretlek titeket minták. Szívminták, ó, milyen gyönyörű nő, egy egész ház, tele változásokkal”. Ritmikusan és nagyon kecsesen mozgatta a testét a zenére. Rendkívül élénk lett, mosolygott, néha kuncogott és úgy tűnt, teljesen megigézik az élményei. Ezeknél a gyerekeknél igen szokatlan volt az ilyen típusú reakciók ilyen hosszú időtartama. Időnként aztán nagyon csendes és békés lett, olyan derűs arckifejezést sugárzott, amelynek akkor lehetünk tanúi, amikor valaki transzcendens állapotokat él át. Az első néhány ülést követően, amikor azt mondtuk neki, hogy jön a következő, nagyon izgatottá vált. Leszaladt a kezelőhelyiségbe és részt vett annak előkészítésében azzal, hogy elővette azokat a dolgokat, amiket általában hozni szokott – gyümölcsöt, sütiket, virágokat, képeket, hanglemezeket és így tovább. Amikor a szoba elkészült, fogott egy konyharuhát, hideg vízzel megnedvesítette, összehajtotta, majd lefeküdt az ágyra és a szemére terítette – ez egy olyan rituálé volt, amelyet gyakran alkalmaztunk annak érdekében, hogy megpróbáljuk a betegeket belső utazásra bírni. Ezt követően mindig azt akarta, hogy kapcsoljuk be a zenét. Úgy viselkedett, mint egy egészséges személy, aki ilyen ülésre készül.

A második fázisban intenzív zűrzavar, konfliktus, félelem és izgatottság jeleit láttuk rajta. A viselkedések és érzelmek teljes skálája végigvonult rajta, harapott, köpködött, erősen és sokáig verejtékezett, továbbá rendkívüli hiperaktivitást, destruktivitást és teljes katatóniás visszahúzódást produkált. Hosszú időn keresztül párbeszédet folytatott két vagy esetleg még több emberrel, ami anyja, apja és közte húzódó konfliktusokra utalt. E beszélgetések tartalmilag erősen anális és genitális jellegűek voltak: vég nélkül ismételgette, hogy „szar, pisi, pénisz, mocskos, fekete szarás, halál, feketeszív, kihány, fekete mellek, fekete hasmenés, rágd meg, félek, éget-fáj”. A párbeszédet időnként megszakítva kiment a mosdóba, megállt a WC előtt, néhányszor megfordult, majd vizelt, és amikor már nem jött több, újra kezdte a fentieket mintegy húsz-huszonkétszer. Így telt el kimerítő három vagy négy óra, ami után eléggé összetörtnek tűnt és megengedte a kutatócsoport tagjainak, hogy melléüljenek, megérintsék és megöleljék, megetessék és dajkálják.

Sokszor előfordultak megható pillanatok ezekkel a kis betegekkel. Az egyik ülés vége felé az egyik férfi kísérő Stevie mellett ült és fogta a kezét, amikor Stevie egyszer csak kinyitotta a szemét és így szólt: „Beszélnél hozzám, David?”, mire David azt felelte: „Igen, Stevie”, majd egy pillanat múlva azt mondta "Nem tudom, mit mondjak”, amire Stevie így válaszolt: „Csak beszélj hozzám a szemeiddel”. Mindez egy olyan gyerektől, aki általában vagy katatóniás volt, vagy erősen destruktív. Nagyon gyakran fogalmunk sem volt róla, hogy hogyan kommunikáljunk ezekkel a gyerekekkel, amikor nyilvánvalóan visszamentek az időben és múltjuk démonjaival birkóztak. Ilyenkor nem voltak tudatában a jelenlétünknek és gyakran a legtöbb, amit tehettünk, hogy végigültük velük. Ezzel a fiúval is jelentős változások történtek. Elkezdett kapcsolatba lépni a kezelőszemélyzettel és azt akarta, hogy érintsük meg, öleljük át. Mániákus, destruktív viselkedése eltűnt és kapcsolatokat kezdett kiépíteni a magakorabeli vagy idősebb fiúkkal, sőt kötődés alakult ki közte és egy, a programban részt vevő másik fiúval. Ők ketten jó pajtások lettek. Stevie elég jól lett ahhoz, hogy iskolába járjon és jól funkcionált az iskolai környezetben. Szülei teljesen elképedtek a változások láttán, elkezdték látogatni, majd a hétvégékre hazavinni őt. Nagyon beszédes volt, szeretett játszani a kezelő személyzettel, és úgy viselkedett, mint egy normális kisfiú.

Floyd

Ez a tízéves fiú tizenegy hónap alatt összesen tizenhat ülésen vett részt. Kórtörténetében rendkívüli nélkülözés szerepelt. Édesanyja különösen izgatott, nárcisztikus nő volt, aki semmilyen erőfeszítést nem tett azért, hogy egyáltalán kapcsolatot teremtsen vele. Élete első két évében egy gyerekágyba volt zárva bármilyen játék vagy bármilyen típusú inger nélkül. A kezelés előtt állandóan hiperaktív és izgatott volt, és nem akart kapcsolatot másokkal. Napjait az udvaron töltötte, mégpedig azzal, hogy teljesen elmélyülten kis bogarakat keresett és nézegetett. Ha nem az udvaron volt, két könyvet nézegetett, amelyek rovarokról és bogarakról szóltak. Ha a személyzet tagjai megpróbáltak kapcsolatba lépni vele, csak repetitív válaszokat adott bogaraktól és nem érdekelte senki sem, aki  a kérdéseire válaszolt. Úgy tűnt, hogy az idő legnagyobb részében aktívan hallucinál. Nem folytatott verbális kommunikációt.

Az első ülésen Floyd figyelemre méltó reakciót adott a szerre. Félórán belül nyilvánvalóvá vált, hogy szenzoros változásokat tapasztal, ellazulttá vált és elmosolyodott – őszinte emberi mosollyal. Az első szavai ezek voltak: „Mit csináltatok velem? Még nem halt meg.” A könyvében lévő képekre nézett és így szólt: „Nem én teszem valódivá, nem én.” A személyzet egyik tagja azt mondta, „Ugye életben vagy?”, amire ő azt válaszolta, hogy: „Nem, nem, nem, nem lehetek életben, ez túl jó”. Visszanézett a könyvre és azt mondta, „Na jó, ez nem lehet, kapcsold ki, kapcsold ki, aki csinálja ezt.” A személyzet egyik tagjára nézve így szólt: „Ó Judy, ne legyél valódi, ne legyél valódi”. Megérintette a személyzet egy másik tagját, a szemébe nézett és azt mondta, „Ne legyél valódi, ne legyél valódi, ki kell jutnom innen. Nem akarok életben lenni, félek magamtól, kapcsold ki. Tom, ne legyél valódi. Én már nem vagyok valódi többé. Vak vagyok. Ne, ne, ne, látok.” Akkor megnyugodott, a személyzet több tagjára is ránézett és végül így szólt: „Hogy lehet, hogy mind ugyanazok vagyunk?” Nem kérdőn mondta ezt, hanem inkább kijelentő módban. Aztán továbbsodródott, hallgatta a zenét és belső tapasztalatokba merült. Ez körülbelül öt órán át tartott. Végül kezdett tudatosulni benne saját jelen ideje, izgatott és feszült lett, sírni kezdett és szomorúan azt mondta, „Ki akarok jutni”. Ezt ismételgette, mi pedig úgy értelmeztük, hogy a kitágított tapasztalás, amiben része volt, kezdett visszahúzódni és Floyd nem akart visszamenni saját izolált világába. Ez igen fájdalmas időszak volt a személyzet számára is és nem tudtuk, hogyan segítsünk neki életben maradni. Különleges tapasztalat volt számunkra is, hogy Floyd ilyen közvetlen válaszreakciót adott, el tudta hagyni pszichotikus védekező pózolását és valódi élőlényként tudta megélni önmagát.

Egy hónappal később megtartott következő ülésén Floyd hasonló reakciót adott a szerre. Miután elkezdett szenzoros változásokat tapasztalni, megkérdezte: „Ez valódi? A zene valódi?”, majd hitetlenkedve kijelentette, „Mi valódiak vagyunk, az érzések csinálják ezt?”. Azt mondtuk neki, hogy az érzések teszik az életet valódivá. Ezt követően  többször azt kérdezgette, „Ez valódi’?”, amit mi megerősítettünk. Ezután elsodródott és cuppantgatott az ajkaival, és sokat mozgatta a nyelvét és az ajkait. Azt mondta, hogy „Anyuval vagyok, Apu is itt van, miért nem szerettek?”. Beszéde ezután összefüggéstelenné vált és körülbelül két óráig maradt ebben az állapotban. Végül kétségbeesetten sírni kezdett és azt mondta, „Ki akarok jutni. Ki akarok menni. Ki akarok jutni innen. Kérlek, kérlek, segíts kinyitni az ajtót, segíts, segíts, valódi vagyok, Floyd vagyok, és valódi vagyok. Én kicsi fiam”. Ezután a személyzetre nézett és azt mondta: „Adjatok még, kérlek, adjatok még.” Megkérdeztük még micsodát, amire így felelt: „Tablettát. Csak adjatok még egy kicsit, ki akarok jutni”. A személyzet azt mondta neki, hogy lényegében neki magának kell valódivá tennie magát, a tabletták csak tudatták vele, hogy ő valódi, de nem a tabletták teszik azzá, neki kell megtennie. Floyd végül lecsillapodott izgatottságából, nagyon töprengővé vált és nagyon-nagyon szomorúnak látszott. Odament egy ablakhoz, kinézett és csendesen azt mondta magának: „Fountain View State Kórház. Micsoda mókás helyre jöttem vissza”. Ez nyilvánvalóan hihetetlenül megindító volt és a személyzet tagjai könnyekben törtek ki. Mélyen együtt éreztünk vele, mivel mindegyikünknek ugyanez volt az érzése, amikor egy mély élményből visszajöttünk a szokásos, normatív valóságunkba.

A következő négy ülés hasonló volt egymáshoz és lényegesen különbözött a korábbi kettőtől. Ezt a négy ülést az jellemezte, hogy korábbi tapasztalataiba regresszált, amikor fizikailag bántalmazták és fenyegették. A következőket ismételgette: „Mostantól jó leszek. Sajnálom. Ígérem, ne bánts, hagyd abba, hagyd abba, segítség, segítség”. Gyakran felsikoltott: "Ó, ó, jaj, ez fáj”, és fizikailag próbált menekülni a verés elől. Voltak olyan periódusai is, amikor megpróbálta megütni a személyzet valamelyik tagját, odacsapta magát a falnak és könyörgött, hogy hagyják békén. Orálisan erősen fixált volt és adtunk neki egy cumisüveget, amit szopogathatott, rágcsálhatott majd hevesen elhajított.

A hetedik ülés nagyon más volt, mivel nem tűnt regresszáltnak, hanem sokkal inkább kapcsolatban maradt a személyzettel, de nagyon harciassá, agresszívvá és szexuálisan provokatívvá vált. Azt akarta, hogy egy nő átölelje, a fejét a mellére hajthassa, majd agresszív harapó mozdulatot tett a melle felé vagy hirtelen elkezdte ütni a mellét. Rá is mászott egy nőre, hullámzó csípőmozdulatokat tett a nő testén és megpróbálta levenni az alsónadrágját. Egy férfihoz is közeledett, érzékien viselkedett, és azt akarta, hogy tartsa a karjában és ölelgesse, majd agresszívan megragadta a férfi nemi szerveit, vagy megkarmolta vagy megharapta az arcát. Körberohangált a szobában és megpróbált mindenkit megpofozni és megverni. Morgott és torokhangokat adott ki, ordított, vaddá és agresszívvá vált.

A következő három ülés sok szempontból hasonló volt, mivel váltakozva mutatott orális agresszivitást illetve azt az igényét, hogy orálisan magához vegyen különféle jó dolgokat az univerzumból. Egy alkalommal megfogta a szerző ujját, szopogatta őket, majd olyan szélesre nyitotta a száját, amennyire csak tudta és megpróbálta bekapni a kezemet. Kezét a könyökömre tette és megnyomta, mintha megpróbálná megenni a kezemet és a karomat. Azt mondtam „Olyan üres vagy, hogy teljesen le akarsz nyelni”. Szemei nagyon tágra nyíltak és erőteljesen bólintott a fejével, helyeslően elismerve, hogy pontosan ez az, amit tenni akar. Csábító szexuális viselkedésbe is kezdett, és hol gyengéden viselkedett a személyzettel szemben, hol meg harapott és próbált megenni minket. A későbbi üléseken megszállottan az foglalkoztatta, hogy el akarta vitetni magát velünk az otthonainkba. Ezt szavakba is öntötte és pontosan azt mondta: „Nagyon boldogtalan vagyok itt, el akarok menni hozzátok. Azt akarom, hogy vigyetek haza magatokkal”. A személyzet különböző tagjai aztán elvitték őt egy-egy ülés után, és mindig nagyon nyugodt, békés és rendkívül boldog volt, hogy ott van, és nagyszerűen viselkedett. Nagyon szeretetteljes volt, jól evett, elment aludni, amikor mondták neki, és semmilyen tanújelét nem adta hiperaktív, szorongás által elnyomott viselkedésének. Emellett teljesen felhagyott a bogarakkal kapcsolatos mindennemű foglalatossággal, és abbahagyta a vég nélküli és értelmetlen kérdezgetést is.

Néhány ilyen otthoni látogatás után Floyd üléseinek nagy része azzal telt, hogy győzködte a személyzet tagjait, hogy engedjék meg neki, hogy állandóan velük éljen. Elkezdett iskolába járni és abban a környezetben is képes volt jól funkcionálni. Pozitív kapcsolatot épített ki a tanárával, intenzív kapcsolatot épített ki három emberrel a kezelőszemélyzet tagjai közül, és azt akarta, hogy minél több időt szánjanak rá. Mindemellett, ha más betegekkel voltak elfoglalva, akkor nem vált agresszívvá a többi beteggel szemben, mint korábban, hanem türelmesen kivárta, míg rákerül a sor. Nagyon fájdalmas volt a kezelőszemélyzetnek, hogy nem tudták az összes igényét kielégíteni. Elkezdett kapcsolatot teremteni más magakorabeli gyerekekkel, és jelentőségteljes kapcsolata lett egy másik magakorabeli fiúval, de mindig a kezelőszemélyzettel való együttlétet részesítette előnyben. Sosem tért vissza visszavonult, izolált viselkedéséhez. Iskolába járt és jól viselkedett az osztályon is, mindig keresve az alkalmat, hogy a személyzettel lehessen, beszélgethessen.

Nancy

Ez a tizenegy éves lány okozta a legtöbb nehézséget és kihívást azok közül, akiket kezeltünk. Mikor először bemutatták nekem, teljesen le volt kötözve, napi huszonnégy órában. Teljes kényszerzubbonyban volt, és a lábai ki voltak kötve az ágyhoz. Erre a szélsőségesen önpusztító viselkedése miatt volt szükség. Ha a kezei szabadok voltak, megpróbálta kinyomni a szemét, fejbe ütni magát, amilyen erősen csak lehet, leharapni az ujjait, kitépni a nyelvét. Teljesen le volt soványodva, duzzanatok és zúzódások borították a testét, szemei véraláfutásosak voltak a beesett szemgödrökben. Nem tudta visszatartani a vizeletét, és nem volt hajlandó enni. Intravénásan táplálták, és úgy nézett ki, mint egy összevert, kiéhezett, vadállatias, nyolcvan éves asszony. Nem teremtett szemkontaktust, nem reagált semminemű fizikai ingerlésre, megpróbált torokhangokat kiadni és köpni, de nem sikerült neki, annyira kimerült volt. Az ügyeletes orvos úgy érezte, hogy valószínűleg meg fog halni. Az összes ismert szert kipróbálták. Ijesztő volt őt LSD-vel kezelni, mivel aggódtam rendkívül gyenge fizikai állapota miatt, és hogy meghalhat egy ülés során. Nancy lett volna az első beteg, akit kezelünk, és az orvos hozzáállása lényegében az volt, hogy így is, úgy is meg fog halni, úgyhogy akár az LSD-t is megpróbálhatjuk, mivel semmi más nem állt rendelkezésre. Féltem, hogy ez lesz az első és utolsó LSD ülésünk. 200 mikrogramm LSD-t adtunk neki. Az ülés nagyon hosszú és viharos volt. Fél óra elteltével intenzív sikításba kezdett. Rövid időre abbahagyta, és halkan azt suttogta: „Sajnálom”, majd folytatta a sikítást. Megkövültnek látszott, ringatózó mozdulatokat tett, lopva körbepillantott, mintha megpróbált volna kitérni az elől, hogy megtámadják. Aztán beszélni kezdett: „Gary, tarts erősen, tarts erősen, tarts engem”. És ilyeneket visított: „Mama, áú, ó, fáj, ó”. Hol kapcsolatba lépett a környezetével, hol kilépett abból. Rendkívül izgatott és rémült maradt, felváltva hevesen sikított vagy állatiasan hörgött. Mikor már vagy hét órája folytatta ezt a heves viselkedést és a sikítozást, végső elkeseredettségemben és kimerültségemben azt mondtam neki: „Meddig fogsz még sikítani?” Abbahagyta a hadonászást, nagyon nyugodttá és mozdulatlanná vált, nagyon közvetlenül rám nézett, egyenesen a szemembe, és nagyon halkan ezt mondta: „Nagyon sokáig kell még szenvednem, úgyhogy hagyj magamra”. Aztán folytatta a hadonászást és a sikoltozást.

Az ezt követő ülésen Nancy teljesen másmilyen volt. Telhetetlen étvágya lett, nagyon beszédes volt a személyzettel, és nem volt szükséges korlátozni őt a mozgásban. Ahogy elhaladt az ebédlő mellett, megállt, benézett és csodálattal azt mondta: „Istenem, ezt nézd meg, esznek, ez tök jó.” Majd fejedelmien intett a kezével, és azt mondta: „Hadd egyenek”. A nap folyamán később azt mondta a személyzet egyik tagjának: „Elmentünk Dr. Fisherhez, Garyhez, ugye? Volt egy kényszerzubbony-tesztem. Jó volt”. A következő ülésen, egy héttel később, már alig várta az ülést, és kora reggel azt mondta nekem: „Csináljuk a tesztet most.” Sokkal verbálisabb volt, és az idő nagy részét azzal töltötte, hogy nagyapjával való konfliktusába regresszált. Nyilvánvaló volt, hogy egy szexuális traumát él újra, sírva és sikoltozva: „Ne, Nagypapa, ne, nem tudok így maradni. Nem tudom megtenni, fáj Nagypapa, fáj, viszlát Nagypapa, viszlát, nekem ezt nem muszáj.” Nyöszörgött és sírdogált. Aztán elkezdett önmagára támadni, és le kellett korlátoznunk a mozgásban.

A következő néhány ülést a – legnagyobbrészt szexuális jellegű – öröm és fájdalom feletti rendkívüli konfliktus jellemezte. Regresszióiban észrevehetően tanújelét adta érzéki/szexuális gyönyörnek, nevetgélt, kuncogott és olyanokat mondott, hogy: „Ne csináld. Ó, Édes, ez tisztességtelen. Ó, Édes, gyerünk, gyerünk. Meg fognak ölni minket. Ne tovább. Szeress, szeress”. Aztán viselkedése félelembe és gyötrődésbe váltott, izgatottá vált, majd saját maga ellen fordult. Ha a személyzet tagjai fizikailag fogták, akkor Nancy megharapta, leköpte és megkarmolta őket. Ez a váltakozás az élvezetekbe merülés és a konfliktusok között órákon át folytatódott.

Öt ülés után teljesen megváltozott Nancy viselkedése az osztályon. Sokat akart lenni a kezelőszemélyzet tagjaival, nagyon nagy lett az igénye arra, hogy odafigyeljenek rá és féltékeny volt a többi gyerekekre, amikor rájuk irányult a figyelem. Hatalmaskodóvá vált, elkezdett parancsolgatni a körülötte lévő gyerekeknek, és felvett egyfajta „Itt én vagyok a főnök” attitűdöt. Nem volt bántó velük szemben, csak egyértelművé tette, hogy ők alsóbbrendűek, és hogy ő tudja, mi a legjobb mindenkinek. Amikor egy másik gyereknek következett az ülése, megpróbált beslisszolni a kezelőszobába, és mikor eltávolították onnan, akkor mérges lett, de csak verbálisan és nem fizikailag. Amikor mondták neki egy nap, hogy nem lehet vele tesztet (az ő szava az ülésre) csinálni, ahányszor csak akarja, azt mondta: „Ó, akkor beszélgessünk. Menjünk le a vendégszobába, (ahol az üléseket tartottuk) és beszélgessünk”. Egyszer elnyújtózott a díványon, becsukta szemeit, és azt mondta, hogy legyünk csendben. Odamentem hozzá, felhúztam őt és leültettem az én szokásos székembe, majd én feküdtem le a díványra. Egészen felháborodott és azt mondta: „Neked nincs szükséged segítségre, nekem van. A tesztet akarom”. Olyan viselkedés tanújeleit kezdte mutatni, ami jelezte, hogy privilégiumnak tekinti az üléseket. Amikor mondták neki, hogy közeleg a következő ülés ideje, a legjobb viselkedését vette elő – segített más gyerekeknek, udvarias és aranyos volt, mosolygott és nagyon bájosan viselkedett. A hetedik ülést megelőzően az osztály egyik dolgozója, Van, megkérdezte őt, mit fog látni a következő „teszt” alatt, amire így válaszolt: „Istent és Vant”. Van nevetett és megkérdezte, hogyan tudja őket megkülönböztetni. Nancy nagyon komolyan válaszolt: „Majd megmutatom neked. Ott leszel, és én majd megmutatom neked”. Van megkérdezte: „Hol lesz az?”. Nancy hitetlenkedve válaszolt: „Hol máshol, mint a vendégszobában. Az az egyetlen hely, ahol látni lehet Istent”.

A következő néhány ülésen Nancy viselkedése csendessé vált, mindig fizikai kontaktusban akart lenni valakivel a személyzet tagjai közül, és különösen a férfiak egyikével. Cirógatta karját, lágyan simogatta az arcát, mosolygott, és lágyan énekelt. Azt akarta, hogy ölelgessék, és ne zavarják örömében. Az ülés lecsengő fázisában általában stresszes volt, sírt, és alkalmanként visszatért az enyhe harapdáláshoz. Mikor mondták, hogy nem szabad harapni, akkor nyaldosott és puszilgatott.

A kezelés ötödik hónapja után a fókusz önpusztító magatartására helyeződött át. Úgy érzetük, hogy nem volt többé pszichotikus, és hogy arra használta önmaga megütését, hogy manipulálja és irányítsa a személyzetet bármi felé, amit abban a pillanatban épp szeretett volna. Ez biztos módja volt annak, hogy figyelmet kapjon. Teljesen egyértelmű volt, hogy azt akarja, hogy kizárólag rá irányuljon a személyzet szeretete, figyelme és törődése. Úgy döntöttünk, hogy ahányszor megüti magát, mi megcsípjük, rálépünk a lábára, ha pedig kint vagyunk, akkor megragadjuk, és addig futtatjuk, amíg ki nem merül. Nagyon felháborodott ezen, és önpusztító viselkedésének legnagyobb részével felhagyott. Egy nap ingerültségében azt mondta: „Nos, nem tudom lóvá tenni a délelőtti személyzetet, de még mindig lóvá tudom tenni a délutáni személyzetet”. Egyenesen ránéztem, és a szája tátva maradt mintha az akarná mondani: „Ó, ó, ezt nem kellett volna elárulnom.” Azon az estén találkoztam a délutáni személyzettel, leültettem Nancyt a találkozón, és elmondtam nekik, amit mondott, majd világosan felvázoltam, hogy kell mindnyájuknak viselkedni, pontosan úgy, mint a délelőtti személyzetnek. Gyilkos pillantásokat vetett rám, de tudta, hogy megfogták. Aztán rászokott arra, hogy kis papírdarabokat rakott a kezére, és azt mondta, hogy a papír megvédi attól, hogy megüsse önmagát. Ahányszor megláttuk egy darab papírral, odamentünk hozzá és kivertük a kezéből, majd kihívó tekintettel néztünk rá, hogy kezdjen valamit a helyzettel. Gyakran azt suttogta: „A fenébe”, és vagy felvette a papírt, vagy elsétált. Aztán elhagyta a papírt, és papír zsebkendőt kezdett hordani magával mindenhová. Mikor megláttuk a papír zsebkendőt, olyanokat mondott, hogy: „Ó, csúnyán megfáztam” vagy „Folyik az orrom, és szükségem van rá”. Mi meg csak néztünk rá és azt suttogtuk: „Na persze, biztosan” és ezzel az üzenettel az arcunkon néztünk rá: „Mit gondolsz, mennyire vagyok ostoba?” Hamarosan felhagyott a papírzsebkendős szokásával.

A kezelőszemélyzet ama tagja, aki elsődlegesen Nancyvel dolgozott, az ötödik hónap végén elment, és távozása erősen megrendítette Nancyt. A reakciója lenyűgözően érett volt: depresszióssá vált, bús és gyászos lett, és sokat sírt. Nem tett semmit se maga ellen, se a többiek ellen. Egy másik, általa jól ismert férfi diák lépett a helyébe a kezelőszemélyzet soraiból, Nancy pedig nagyon hálás volt a figyelméért. Frusztrálttá vált attól, hogy nem voltak meg a megfelelő nyelvi eszközei, amivel le tudta volna írni érzelmeit a férfinek. Olykor csak belekapaszkodott, és elzokogta neki a veszteségét.

Elkezdett félnapokat iskolába járni, és képes volt alkalmazkodni ehhez a környezethez. Nehéz volt osztoznia a felnőttek figyelmén és a többi korabeli gyerek nem voltak olyan szofisztikált, mint ő. Nagyon gyors volt a felfogása, semmi sem kerülte el a figyelmét. Szeretetteljes volt és melegszívű, szerette, ha fizikailag érintik, és az idő nagy részében boldogan mosolygott. Felhagyott az önromboló viselkedésével, azonosulni akart a kezelőszemélyzettel, és részese akart lenni a felnőtt-világnak. Sajnálatos módon gyakran unatkozott, mert hatalmas hiánya volt ösztönzésből, ami számára az osztályon rendelkezésre állt.

Jeannie

Amikor eleinte láttunk, Jeannie egy olyan lány volt, aki egy teljesen bezárt világban élt. A viselkedését az alábbiak jellemezték: hiperaktív pörgés, értelmetlen „szósaláták” kiabálása, sikítás és erőszakos támadások mindenkivel szemben, aki belépett a személyes terébe. Olyan mániákus őrjöngésekbe vitte bele magát, hogy a végén a fizikai kimerültségtől összeesett. Pszichedelikus terápiája folyamán Jeannie számos transzcendens jelenséget tapasztalt, melyek megalapozták a pszichózisból való kigyógyulásának magját.

Annak ellenére, hogy vak volt, veleszületett csípő- és térdficama volt, és egy teljes mértékben pszichotikus anya nevelte, ez a lány szörnyű őrületből lábalt ki egy állami kórházi osztály borzalmasan steril és kaotikus közegében, és egyike lett a szerző által valaha ismert leggyengédebb, legszeretőbb, legegyüttérzőbb és legbátrabb személyeknek. Ha Jeannienek meg lett volna lehetősége, hogy folytassa üléseit egy jóindulatú, biztonságos és gondoskodó környezetben, egy funkcionálisan magasabbrendű emberi lénnyé válhatott volna. Az ezzel az egy lánnyal szerzett tapasztalataink jelentették az összes bizonyítékot, ami szükséges volt ahhoz, hogy igazoljuk a pszichedelikus drogok drámai mértékű használhatóságát a legmakacsabbnak tűnő pszichotikus állapotok kezelésében.

Igen figyelemreméltónak tartjuk leközölni, hogy legalább négy gyermeknek azonosíthatóan transzcendens élményei voltak, és képesek voltak beszélni ezekről a tapasztalásokról nekünk. Meglehet, hogy a többi gyereknek is voltak hasonló élményei, csak képtelenek voltak beszélni róla nekünk. Akárhogy is, a gyermekek korát és pszichopatológiájuk fokát tekintetbe véve, lenyűgözött minket, hogy ezek a spirituális élmények megtörténtek.

A munka befejeződik

Miután az LSD kikerült az utcákra, a kialakult politikai légkör hirtelen végett vetett a munkánknak. Kutatásunkat 1963 közepén nagyon gyorsan lezárták, és a kutatáshoz kapcsolódó személyzet is hamarosan távozott. A gyermekek elhagyása rendkívül fájdalmas élmény volt mindnyájunk számára. Nagyon meglepett és meghatott minket, mennyire támogatók és elfogadóak voltak a gyerekek indulásunkkor, amikor elbúcsúztunk tőlük. Tíz évvel később megpróbáltunk egy utókezelést, de hiábavalónak bizonyult. A kórház igazgatósága rendkívül izgatott lett, hogy a média megtudhatja, hogy a hatvanas évek elején LSD-terápiát végeztek náluk, mivelhogy a hetvenes évek elején még mindig nagyon ingatag volt az LSD-t övező politikai közvélemény.

A szerek hozzájárulásának különválasztása a gyermekek iránti nagyfokú, lelkes és gondos elkötelezettségünktől számunkra nem jelentett problémát, ugyanakkor más szakmabeliek gyakran felvetették ez a kérdést. A szerző előzőleg több mint négy éven át dolgozott pszichotikus gyermekekkel ugyanezek között a körülmények között szerek használata nélkül, és nagyon minimális sikerrel járt. A beosztott pszichiátriai technikusok előzőleg több éven keresztül dolgoztak ugyanezekkel a gyerekekkel, ismét csak bármilyen számottevő eredmény nélkül. Csak az ezekkel a vegyületekkel való személyes tapasztalaton keresztül érti meg és értékeli az ember azt a lehetőséget, amit kínálnak. Mindazonáltal, határozott elővigyázatosság ajánlatos. Ezek az anyagok annyira hatásosak, hogy aki használni kívánja őket, nagyon világos szándékkal kell, hogy rendelkezzen, és vezetőkre van szüksége, akik kísérik, és akik maguk is tapasztalt utazók a tudat feltáruló és megmutatkozó birodalmaiban. Azt szoktuk mondani, hogy az LSD legfontosabb összetevője a személy, aki beveszi. A második legfontosabb összetevő a vezető, aki a személlyel van.

Általában nem esik szó az irodalomban arról a sebezhetőségről, amit a pszichedelikus terapeuta érez, és amely e munka velejárója. A szert bevevő személy által elért kitágult tudatállapot gyakran bizalmas tudást tartalmaz a terapeutáról, jóindulatának szintjéről, vagy annak hiányáról. A terapeuta nem bújhat el az elől, hogy „látva legyen”. A tapasztalt terapeuták jól tudják ezt (és ennélfogva az ellenátvitel kialakulását), és az ember teljesen sebezhető, amikor egy pszichedelikus utazót kísér. Nem számítottunk arra, hogy ez a jelenség ezekkel a gyerekekkel is megtörténik, mert annyira zavartnak tűntek, annyira nem volt kapcsolatuk a „valósággal”. Meglepődtünk, amikor az üléseken utánzásunkkal ingereltek minket, jól eltalálva legsebezhetőbb és legvédettebb pontjainkat. Szerencsére, mindez részvéttel, humorral és elfogadással történt, de mindazonáltal megkaptuk az üzenetet. Emberiességünk és alázatosságunk gyakran lett próbára téve, és megdöbbentett minket a gyerekek észlelőkészsége, és az a képességük, hogy átöleljenek minket szégyenünkben – nekünk olyan sok volt, s nekik oly kevés.

Köszönetnyilvánítás

Hálásan köszönöm a kutatócsoport alábbi tagjainak értékes munkáját: Con Cowan, Dave Dion, Bob Haynes, Phyllis Mesker, Tom Parsons, Ethel Pett, Suni Strom. Köszönettel tartozom továbbá a Sandoz Pharmaceuticals-nak, amely a vizsgálatokban alkalmazott LSD-t és pszilocibint a rendelkezésünkre bocsátotta.

Hivatkozások

  • Fisher, G; The psycholytic treatment of a childhood schizophrenic girl. International J. of Social Psychiatry; 1970, 16, 112-130.
  • Fisher, G; Psychotherapy for the dying: principles and illustrations with special reference to the utilization of LSD. Omega, 1970, 1, 3-16.
  • Fisher, G and Martin, Joyce; The psychotherapeutic use of psychodysleptic drugs. Voices: The Art and Science of Psychotherapy; 1970, 5, 69-72.
  • Fisher, G; Some comments concerning dosage levels of psychedelic compounds for psychotherapeutic experiences. The Psychedelic Review, 1963, 1, 208-218.
  • Fisher, G; Psychedelic drug usage: socio-political and psychological consideration. California School Health, 1968, 4, 40-54.
  • Blewett, DB and Chwelos, N; Handbook for the therapeutic use of LSD-25: Individual and Group Procedures. Unpublished manuscript; Regina, Saskatchewan, 1959.

Gary Fisher, Ph.D.
1750 E. Ocean Blvd. #705
Long Beach CA 90802

© Copyright 1963, 2005 Multidisciplinary Association for Psychedelic Studies.


Ecstasy tabletta adatbázis

Pszichonauták

DÁT2 Psy Help

RIASZTÁSOK

DAATH - A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Alapítás éve: 2001 | Alapító: Minstrel | Dizájn: Dose | Kód: Minstrel
Rendszer: Cellux | Szerkesztő: Gén

 

A személyi adatok védelmének érdekében a DAATH nem hoz létre saját csoportoldalakat a közösségi hálókon.