Bsyagl Dmaa:

Felzuhanás

Minden vajazva volt. Tudtuk azt, hogy merre tartunk, miért, hogyan. Mick erősködött, hogy ő ebben a partyban igenis három blottert fog a nyelve alá tenni. Ismertem már rég óta, így tudtam, hogy ha elhatároz valamit, akkor a Jóisten sem állítja meg. Én megmaradtam a jól bevált egész papír, plusz némi amfetamin kombómnál. Sosem éreztem, hogy ennél többre van szükségem, annak ellenére, hogy nem ma kerített hatalmába a partyszféra varázslatos oltára.

Amíg a helyszínre igyekeztünk, egyikünk se szólt egy árva szót sem. Nem volt rá szükségünk. Ezen rövid idő alatt készítettük fel magunkat a tripre. Mikor a bejárathoz értünk megálltunk szemtől szembe, majd mosollyal az arcunkon átöleltük egymást, ezzel kívánva jó utat. Megváltottunk jegyünket a – természetesen unszimpatikus – jegyszedő-kidobónál, majd egyenest a tánctér felé vettük az irányt. Még korán volt, valami ráhangoló goa minimale szólt, a közönség lassan mozgolódott a teremben. Sokan még asztaloknál ültek, és itták bemelegítő italaikat. Mi is vettünk magunknak egy-egy ásványvizet, majd a szoba szélén leültünk bevenni a savakat. Nyelvem alá helyezve a lapocskát, rögtön érezni is kezdtem azt a jellegzetes kesernyés ízt. Mick is betolta a három darabját.

Vagy egy órán keresztül csak lézengtünk ismerősöket kutatva, de nem találtunk senkit. Szépen lassan elkezdtem érezni, hogy elképesztő energia kezd kibontakozni bennem. Egyelőre semmi vizuál, csupán az a leírhatatlan telítettségérzet, amely párosult az izgatott várakozással. Ekkor szóltam cimborámnak, hogy megpróbálhatnánk ráállni a mozgásra. A zene is kezdett gyorsulni, a fények játéka már-már szellemképeket alkotott szerte a teremben. Kellemesen átvettük a goa lüktetését, átélve a minden porcikánkon végigáramló erőket. Ekkorra már jöttek az illúziók. A környezetem teljesen hullámozni kezdett, az arcok mosódtak bele az éjszaka homályába, az olykor-olykor megcsapó édes marihuána illatától teljes gyönyör töltött el, miközben lábaim átvették a négynegyedes ritmust. A hang és a kép összemosódott, tökéletes szinesztéziát keringetve a levegő, és színes füst egyvelegében. Otthon voltam. Harmónia, egység, rituális sámántánc. Miközben elvarázsolva, átszellemülve, mindent megértve táncoltam a tömeg ölén, éreztem, hogy megérintik a vállam. Odafordultam, és láttam, ahogy Mick egyhelyben áll, óriási pupilláit rám mereszti, valamiféle értetlenséget sugározva tekintetéből. Odahajoltam hozzá, és megkérdeztem tőle, hogy mi a baj. Közel hajolva a fülembe kiabált:

– Nem hat ez a szar!

Koncentrációs problémáim ellenére, egyből felfogtam mit mond. Elég nehezen tudtam gondolkodni, de erősen próbálkoztam vele. Az lehetetlen, hogy én egyet vettem be, és teljes katarzist élek meg, ő pedig hármat, és nem érez semmit. Lehetetlen. Egyszerűen lehetetlen.

– Nyugodj meg, koncentrálj, táncolj!

Ennyi volt, amit képes voltam kinyögni. Ő egyik szemöldökét felhúzva hátat fordított, és az embermasszán keresztül a ’pihiszoba’ felé vette az irányt. Egy darabig csak álltam, és figyeltem, ahogy eltűnik a tömegben, majd pár perc csúszással utána indultam. Nem jó ötlet most őt egyedül hagyni, akármennyire is – állítólag - nem hat neki az LSD. Régi motorosnak számított már a fickó, szinte minden drogot kipróbált, és mindegyikkel képes is volt okosan bánni. Mértékletes, tudatos hedonizmus volt, amit képviselt már évek óta. Érdekes fickó, mindig történik vele valami. Emlékszem egyszer kitalálta, szembesíti az embereket önmagukkal, és heteken keresztül, minden délután egy közepes méretű tükörrel rótta Budapest utcáit, és amikor meglátott egy – elmélete szerint – arra érdemes személyt, odaugrott, elé tartotta a tükröt, és halkan így szólt: „Tudod ki ez?”. Elvarázsolt zseni. Persze a legtöbben szó nélkül otthagyták, elfutottak; de volt olyan is akivel hosszas beszélgetésbe elegyedett.

Ahogy próbáltam átfolyni a fiatalok között, úgy éreztem magam, mint aki egy présgépbe szorult. Valószínűleg egy-két perc alatt kijutottam, nekem ez mégis óráknak tűnt. Ahogy körülnézem – próbálván kerülni a szemkontaktust-, úgy éreztem, hogy mindenki engem néz. Testem minden pontján érzékeltem a több száz ember szurkáló tekintetét. Nem ijedtem meg. Nem először éreztem ilyet, és pontosan tudtam, hogy ez csak a drog által előidézett paranoia. Mi sem természetesebb.

Micket viszonylag hamar megtaláltam, egy babzsákban ült, egyedül. Átfutott a fejemen, hogy bizonyára a kollektív savtudat vezetett el hozzá ilyen könnyedén. Lassan leültem mellé.

– Ezt nem hiszem el, bazdmeg! Hármat ettem. Érted? Hármat! Olyan nincs, hogy három ilyen bivaly papír nem vág meg! Ezt nem hiszem el! Legutóbb amikor ettem ugyanebből, egytől teljesen kivoltam… az meg még veled volt vagy fél éve, emlékszel?

Értettem, amit mond, válaszoltam is volna, de éppen széthullani készült körülöttem az univerzum. Koncentrálj! Koncentrálj! Te vagy a főnök!

– Emlékszem! – nyögtem ki komoly nehézségek árán.

Néztem az arcát, sugárzott belőle a szánalom. Szánalom a világgal szemben, az emberekkel szemben, a drogokkal szemben. Ült törökülésben, és bámult maga elé. Olyan volt, mint valami romantikus festményen egy szegény paraszt, aki korgó gyomorral várja a vacsorát. Rettenetes volt őt így látni.

Lassan felült, és mélyen a szemembe nézett. Sokkolódtam. Megláttam valamit a szemében. A csillogásában. Mindent megértettem. Mick annyira durván a szer hatása alatt áll, hogy azt hallucinálja, hogy teljesen józan. Egyértelmű volt, kétség sem fért hozzá. Agyam rögtön beindult, elkezdtem kattogni ezen. Ilyen létezik? Ha igen akkor miért? Hogyan? Mi zajlik le ilyenkor a szerotoninháztartásában? Megfordult a fejemben, hogy ez a magyarázat csak a rajtam eluralkodó fantázia, az agyam randomitása, a szabad asszociációk beteg játéka, nem több. Igyekeztem annyi józanságot vinni az elméletembe, amennyit csak a körülmények engednek. Éreztem, hogy most képtelen vagyok irányítani gondolataimat, melyek a kérdésre keresték megállás nélkül a választ. Gondolati hurokba kerültem. Felismertem a helyzetet, tudtam, hogy ha valahogy nem tudom kontrollálni magam, akkor elszabadulhat a pokol. Figyelmemet igyekeztem a teremben halkan szóló dallamos ambientre fordítani. Nem segített, csak annyit értem el, hogy ritmusra kattogott az agyam. Már abban sem voltam biztos, hogy a kérdés létezik. Hol vagyok? Mi történik velem? Miért van itt ennyi ember körülöttem? Most születtem meg? Vagy éppen meghaltam? Igen! Ezek azért vannak itt, hogy engem eltemessenek… Badarság!

Addig fajult a továbbgondolás, hogy már az is megfordult a fejemben: mi van, ha Mick nem is létezik? Mint valami képzeletbeli barát. Az lehetetlen. Ismerem a srácot gyerekkorom óta. Mindent tudok róla. Életének minden fontos pillanatában ott voltam. Én szereztem neki az első csaját. Én írtam meg ötösre a kurva zéháját, amikor nem tanult.

Hirtelen éles fájdalom nyilallt tarkómba, ami azonnal végigáramlott egész fejemen, és átalakult valami lüktető tompa, ugyanakkor egyre erősödő elviselhetetlen fájdalommá. Vicsorogva fejemhez kaptam, ekkor már fülsiketítő fehér zaj jellegű hang préselte mikrobákra zaklatott tudatomat. Úgy éreztem menten szétrobban a fejem. A kép lassan tejesen elfehéredett.

Mikor magamhoz tértem, csak egy árnyat láttam magam felett, majd egy halovány női hang így szólt:

– Mick, jól vagy?

© Copyright 2010, 2010 GonzoPress Magazin.