DAATH

Az élet olyan, mint a szánhúzó kutyafalka. Ha nem te vagy a vezérkutya, mindig ugyanazt látod.

Lewis Grizzard

 
KöszöntőGyarapodásAnyagokKönyvtárFórumKeresésKapcsolatok


Kategória:

Beszámolók / Daath


Kiadó:

Daath


Kiadás éve:

2021 /



Beküldő:

Tomi94


Szerkesztő:

Én+te+ö=gén



Nyomtatható változat

Kapcsolódó témakör:

Magic Mushroom


Felkerülés ideje:

2021. június 22.


Utolsó módosítás:

2021. június 22.



Érdeklődés:

824 letöltés
2 szavazat


Súlyozott pontszám:

4.53 pont


Szavazatok aránya:

100% kiváló
0% jó
0% átlagos
0% rossz
0% borzasztó



Értékelés:

kiváló

átlagos
rossz
borzasztó




Felmérés: ELTE kannabiszhasználat önkontrollja
Felmérés: MOKE országos orvosi kannabisz felmérés
Felmérés: Global Drug Survey 2021
Tiltás: (jan. 1.) szigorúbb ÚPA büntetési tételek
Tiltás: (szept. 24.) 207 anyag lett C-listás
Könyv: Ayahuasca – A Lélek Indája


Tomi94:

First Rebirth

Az élmény éve: 2020
Fogyasztott szerek:
kb. 1.7 - 2 gramm gomba (pszilocibin)

First Rebirth
Avagy első utazásom története gombával. Tulajdonképp elég nehéz lenne megfognom, mi is ennek a történetnek a kezdőpontja. Hosszú évek óta többé-kevésbé komolyan vett tervként létezett a fejemben, de különböző okokból sosem jutott a valóra váltás közelébe sem. Olvastam róla, hallgattam (vélhetően) általa ihletett zenéket, de valójában mindig megvoltak azok az okaim is, amiért „még ne most”.

De talán a legelső lökést Woodstock (mind a fesztivál, mind a zenéi) felfedezése adta, még 18 évesen. Egy új világ nyílt ki vele azok után, hogy addig jobbára csak mainstream-közeli pop-rock zenét hallgattam, még ha abból az igényesebbet is. Maga a fesztivál (és a ’68-69-es évek) fellépői-felvételei, majd a következő kb. egy évben Crosby, Still, Nash and Young, Sly & the Family Stone, Janis Joplin, Jefferson Airplane, Jimi Hendrix, Doors, Rascals, és a Beatles koncept-albumai. Kifejezetten megszerettem a progresszív és pszichedelikus rockzenét és társműfajait, józan életem mindennapi eseményeihez is nagyon szép aláfestésnek bizonyultak.

Nagyjából ekkoriban találhattam meg először a daath.hu-t is, amit most, már beavatva is egy nagyon jó oldalnak tartok, szerintem bárki kezdje itt a témával ismerkedést, ha semmi fogalma nincs róla. (Én személy szerint azt már nem tudom, hogyan-miért találtam rá. De talán 2013 nyarán volt. Valószínűleg a zenéből tovább gondolva, talán egy gyakorikerdesek.hu-s válaszból. Mindenesetre hálás vagyok érte, hogy megtaláltam.) Az általános alapok (várható hatások, set-setting, társaság, ajánlott kezdő-programok) innen vannak, és jó, hogy ezeket követve váltottam valóra az álmot végül. Persze ugyanezek miatt vártam vele közel 8 évet, de az a 8 év is fontos volt. Ennek az alkalomnak most kellett lennie, nem 2-5-7 évvel ezelőtt.

Tehát mindig megvolt az, hogy ki kéne próbálni, de ne most, mert vagy a stabil lelkiállapot, vagy a társ, akiben igazán megbízom, esetleg mind a kettő is hiányzott. Illetve – és ezt ma, ezen a napon inkább szerencsének gondolom – amikor még a témával ismerkedés kezdetén talán bele is mertem volna vágni ismeretek nélkül, fogalmam sem volt, honnan lehetne szerezni, így aztán nem is gondoltam túl komolyan, hogy ez valaha meg fog történni. Inkább csak olyan álomszerűség volt, mint mondjuk lottót nyerni. Jó lenne, jó lenne, de egyelőre az álmok kategóriája.

Sok év szünettel – ez mondjuk a megfelelő zenék felfedezésére nem volt igaz – egy mém volt a következő lépés tavaly tavasszal. Meg nem tudnám mondani, tulajdonképp miért tetszett meg annyira, hogy elsüssem egy másnapos városnézés közepette, osztatlan sikert aratva. Ez volt az, csak akkor épp egy freskón szereplő emberrel a középpontban. Alig bírtuk ki, hogy ne kezdjünk el visítva röhögni.

[kösz nem, rendkívül be vagyok gombázva]

Mindenesetre annyira megtetszett a bandának, hogy a „kösz nem, rendkívül be vagyok gombázva” afféle szállóigévé vált, noha közülünk senki se próbálta még. No de a szállóige aztán terjedt más társaságok felé, köztük E. barátom felé is – egyszer meg is jegyezte, hogy nagyon rá vagyok pörögve erre mostanság. De akkor még mindig csak egy „hát igen, évek óta terv, de sose érzem alkalmasnak” volt a válaszom. Majd kiderült, hogy ő egyébként tudna szerezni, van is tapasztalata vele, és időközben NAGYON jóban lettünk (nem, nem főleg ezért). Még valamivel később az is kiderült, hogy záros határidővel maga mögött hagyja az országot, tehát ha ezt meg akarjuk tenni, akkor évekig halogatni már nem lehet. Ez volt kb. idén február-március környékén.

Itt kiemelnék még két dolgot, ami szerintem jó előkészítője volt az utazásnak. Ezeken kívül is a változások, új idők kezdete volt 2019-2020 fordulója, de ez a kettő szerintem kifejezetten közelebb vitt a nagy naphoz. Az egyik, hogy május vége óta határozatlan időre eltiltottam magam az alkoholfogyasztástól. Túl sokszor sikerült nagyon túlzásba vinni, a rossz értelemben vett kontrollvesztés miatt – és eljött az a pont, amikor azt mondtam magamnak, hogy eddig és ne tovább, mert nem kéne megvárni egy komoly fizikai sérülést figyelmeztetésként. De erről talán majd egy másik írásban részletesebben. Érdekes téma, de a jelen események szempontjából csak annyi a jelentősége, hogy elindultam általa egy tudatosabban odafigyelő, az árral sodródni nem hajlandó úton, és már ezáltal is sokat tanultam magamról. A másik pedig, ahogyan szintén március körül felfedeztem magamnak a nem-mainstream (és többségében régi, tehát 2000 előtti) elektronikus zenét. „Munkába valami dallamos, de figyelmet nem lekötő háttérzene” céllal indult, és az lett belőle, hogy a karantén végére éltem-haltam volna egy igazi klasszikus illegal rave party-ért. Pedig még azelőtt két évvel is úgy voltam vele, hogy én csak olyan zenét tudok igazán megszeretni, ami vagy hangszeresen figyelemre méltó és érdekes, vagy szövegében mond olyat, amivel azonosulni tudok, át tudom érezni. Aztán ez az alteros / pszichedelikus rocker énem picit engedett műfaji korlátaiból, és felfedezte, hogy a monoton elektronikus zenében is legalább annyira lehet magával ragadó dallamokat írni, szöveg nélkül is érzést közvetíteni. És, hogy a monotonsága nem baj, ha egyszer átéled azt a monoton ritmust, sőt. Onnantól nagyon is jól esik. Bizonyos körülmények és tevékenységek mellett persze.

Ezzel párhuzamosan havi 1-2 alkalmi füvezés is megesett E. társaságában (ez korábban, 4-5 éve is előfordult párszor másokkal, aztán abbamaradt), és egyik ilyen alkalommal hoztuk meg a döntést, hogy meg kell tartanunk a beavatást még az októberi költözése előtt. És mi már csak úgy vagyunk, hogy az efféle közös terveinket nem szokásunk be nem váltani.

Szóval végül kijelöltük a nagy napot. Az előismereteim alapján szombatra és egy olyan hétvégére akartam belőni, mikor semmi más kihagyhatatlan teendőm / munkám nincs, hogy még véletlenül se kialvatlanul, valahonnan rohanva, lestresszelve vágjak neki az útnak (lásd még: set). Helyszínnek pedig E. „kertészének” (B.) lakását választottuk (setting – nyugodt hely, ahol van mit látni, de senki nem fogja váratlanul megzavarni az eseményeket). Így lett a döntés eredménye végül 2020. év szeptember hónapjának 26. napja, szombat délután.

A megelőző hét olyan félig-meddig alakult jól. Voltam két koncerten is (az egyiken pénteken, de nem tartott soká, és ugyebár nem iszom, így csak pozitív hatása volt a másnapra), viszont majdnem végig általános gyengeséggel, fáradtsággal és fejfájással küzdöttem. Nagyjából semmihez nem volt kedvem munka után, sőt közben se nagyon. Hogy most az érkező ősz, vagy esetleg az épp zajló koronavírus-járvány hírei tettek ilyen hatást? Utólag mindegy is – szombaton a vártnál korábban ugyan, de magamtól és kipihentem ébredtem. Nem siettem semmivel, mert nem is terveztem semmit aznapra. Még az ágyban fekve meghallgattam egy kazetta-oldalt (talán furcsa szokásom, de régi zenéket lehetőleg analóg forrásból hallgatok), csináltam egy reggeli tornát, majd bevásároltam és vettem két szelet vega pizzát. (Másik jótanács, amit a daath.hu Facebook-oldalán olvastam: éhgyomorra, és a 4-5 órával korábbi étkezés is lehetőleg minimális hús- és tejtermék-tartalmú legyen.) Újabb másfél óra zenehallgatás után E. előkerült, és írt, hogy mehetek. Fél 3-ra ott is voltam nála.

Egy welcome-joint kezdetére megjött „az emberünk”, B. is, majd mindhárman átmentünk az onnan pár perces távolságra levő lakásához. Mielőtt felmentünk, a sarki boltban vettünk fejenként egy doboz narancslét is – B. útmutatása alapján segíti a felszívódását. (Én hasonló céllal hoztam egy tábla étcsokit, ezt szintén a FB-csoportban olvastam. Ennek később inkább más szerepe lett.) Felértünk, körülnézés, második, lightosabb cigi. Majd az eligazítás, osztozkodás, és az első falatok. Nekem kb. 1,7..2 grammot osztottak ki a srácok, ami jó termésnél már inkább a közepes, mint a kezdő adag. (De a kapott gombák közül kettő – több csomagból volt – már legalább egy hónapja pihent elcsomagolva, szóval ki tudja..) Talán minimális tartás volt bennem az ízével kapcsolatban, de szerintem, egyes beszámolókkal ellentétben, semmi rossz nincsen benne. Sőt, inkább nincs is semmi jellegzetes íze. Minimálisan savanykás-kesernyés, meg állagában fura, hogy annyira össze kell rágni. De nem mondanám még kellemetlennek se, nem hogy undorító ízűnek (olvastam ilyet is). Végén leöblítettem egy nagy pohár rostos narancslével. Ez volt úgy 3 óra 20 körül.

Várunk-várunk, ők ketten már kezdenek másképp beszélni és nézni egymásra – nem elképzelhetetlen, hiszen nagyobb adagot (kb. 3,5 g/fő) ettek. Kérdezgetik, van-e már valami, de akárhogy próbálok figyelni, nem tűnik fel semmi. Vagy ami esetleg van, azt betudhatom a két jointnak is. Jó 20-25 perc elteltével picit sárgásabb, tábortűz-szerű érzést kelt a lámpák fénye a falon, a szekrények színe talán élénkebb, de igazából még mindig semmi. (Ez gyakorlatilag egy kellemes betépés is lehetne eddig.) No persze, itt még bőven az előzetes elképzeléseim irányítanak – és ha annak nem felel meg az eredmény, a más eredményt esetleg észre sem veszi az ember. (Ezt az alkohol – fű keverésnél nagyon jól kitapasztaltam már korábban. Azt hittem, hogy az a cigi semmit nem is csinált.. közben dehogy nem, csak az alkohol húzása mellett nem tűnik úgy fel.)

Végre valami! Egy, a konyhapult sarkán levő, üres boros üveg alján megcsillanó fényekből egy-két perc alatt „fejben kirakok” egy képet. Egy országút (felezővonallal, oldalán növényzettel) éjszakai jellegű fényben, közepén egy nem pontosan beazonosítható állattal. Jó, hát azért hasonlót tiszta fejjel is lehet csinálni, mondjuk ha felhőkbe próbálsz állatfigurákat belelátni. Szóval még mindig nem egyértelmű, hogy útnak indultunk-e már. E.-ék kivonulnak a harmadik adag zölddel az erkélyre, én némileg késve követem őket. A járás mintha kissé bizonytalannak tűnne, sok nem fog már kelleni abból a cigiből – nem is szívtam mélyre már talán belőle. Közben kezdenek érdekessé válni a felhők, főleg a szélükön megcsillanó, pislogásra színes körvonalat hagyó napfény. A szemközti ház egyik ablakában a függöny mögött mozgás, találgatjuk, irodai konferencia-e vagy családi ebédlőasztal. Ők már alakokat látnak a homlokzat köveiben, majd B. megforgat egy fémszalagokból és üvegprizmából álló, lógó díszt. Leírhatatlanul szép, ahogy forog, a nap fényében mindig máshol csillan meg, a prizmában pedig fejjel lefelé, kockásan, de látszik a mögöttünk levő háztömb. Perceket szórakozunk vele, már nem kétkedem, hogy ez hatásos lesz. E.-vel átalakítjuk oda-vissza forgóra (kiiktatva egy szabadon forgó elemet, hogy a madzagot csavarja oda-vissza), közben olyan koncentrációt megélve, mintha az életünket biztosító karabinert próbálnánk becsatolni. Jót röhögünk magunkon, majd másodszorra összehozzuk, és elégedetten hátradőlünk – most még gyönyörűbb!

Vissza a szobába, mert ott van zene és meleg. Visszaülünk az asztalhoz, ketten beszélgetni kezdenek.. már nem igazán tudok becsatlakozni, túlzottan az az érzésem, hogy nem ismerem az előzményeket, nem tudom, igazából miről is van szó. Eljátszom a szoba tárgyaival – még mindig nem akarnak hullámzani, vagy bármi ilyesmit produkálni. E. kér egy dalt, ami régi közös emlékünk. Hohó, valami történik! Hát ebben olyan hangszerek is megszólalnak, amit eddig észre sem vettem ebben a számban. Nagyon jó a citerát hallgatni, és közben ugyanolyan átéléssel együtt énekelni is, mint ahogy egy bizonyos tavaly szeptemberi napon a Tátrában tettük.

Egyszer csak elindulnak az erkély felé, de a szőnyegnél megállnak és lefekszenek rá. Egy fél percig (bár ez akkor és ott bármennyit is jelenthetett valójában) maradok, majd felkelek a székből és közéjük fekszem. Na, MOST MEGJÖTT. Szinte rögtön kiszúrom a falon a színes festményt, és beindul a fantázia. Szinte minden pillanatban felfedezek egy újabb részletet benne, ami köré egy teljesen másik jelentésű képet tudok alkotni. Oldalra döntve, egyenesen nézve, utak, növények, emberi alakok, fények jelennek meg a képen. Közben ketten tovább beszélgetnek, de már nem is próbálok becsatlakozni. Annyi jelentési rétege lehet annak a képnek, hogy nem lehet egy élet alatt sem feltérképezni és megérteni mindet. Közben észreveszem, hogy azért ezek a rétegek idővel egymásba mennek át, vagyis egy gondolati szálon elindulva, nagyon más képet is kihozhatok, de valahogy mégis újra ugyanaz a részlet ragadja meg leginkább a tekintetet. Elidőzök ezen. Női arcnak tűnik, ami elkezd átváltani lány ismerősök, majd idős emberek arcába. Utóbbiakat nem ismerem fel, így valamiért arra jutok, ezek a most velem egykorú lány ismerősök lesznek, ha majd megöregedtek. A nő tart egy fénycsóvát, vagy talán sárgás színű anyagdarabot, amivel óvja a körülötte levő dolgokat – talán a gyerekeit? – az alatta folyó sárba hullástól. De ha megfordítom, akkor meg pont, hogy rájuk húzza és nem engedi az útjukat járni. Hogy is van ez, mi is a valódi érték, mi a helyes út? Mindkettő és egyik sem kizárólag. (Esetleg ez az életkorral még változik is?) Gondolkodom, hogy meg kéne osztani az élményt a srácokkal, ugyanakkor nem tudnám szavakba önteni az élményt. Így inkább nézem tovább csendben. És eszembe jut, hogy ez most irigység-e (nem megosztani velük), vagy az élmény igazi megélése? A megosztás, beszélés mellett most az öntudatom érvel (mert így illene a való életben), vagy ez tényleg belső sugallat? Ha nehéz lenne, hagyni kell és élvezni tovább a pillanatot, vagy csakazértis belemenni a nehezebb verzióba, hiszen azáltal fejlődöm? Kell-e feltétlen fejlődni mindig, vagy ez is csak egy jellemző külső elvárás?

Aztán rájövök, hogy közben ők már nincsenek is mellettem. (Az élet megoldja a kérdéseket!) Hallom B. hangját a konyha felől, „hagyd csak, hadd dolgozzon most magában, nincs semmi baja”. Igazat adok neki, és hálát érzek, amiért hagyja ezt átélni nekem. Nemsoká átfordulok a másik oldalra, és... Hoppá, itt ezernyi újabb alapanyag van még a falon! Kinyomtatott fényképek ízlésesen felragasztva, kb. 4-5 sorban, soronként 5-6 kép. Egyik a másik után ragadja meg a fantáziámat, de másképp, mint a festmény. Itt a többségéről azért hamar beazonosítom, mit ábrázol (más kérdés, hogy aztán ez a valóságban is igaz-e.. de nem változik meg fél percenként), és inkább az köt le, hogy mi alapján csoportosulnak, felismerhetők-e kötődések köztük, szimbolizálnak-e valami közöset. Bal és jobb oldalra felosztva a politikai értelmű bal- és jobboldali jellegeket próbálok keresni rajtuk, vagy épp a színes / fekete-fehér dologban, esetleg az élő/élettelen tárgyban próbálok különbséget tenni, és közben rendszert is találni bennük. Hogy mitől különböznek, és ennek ellenére miért tartoznak mégis össze. Nagyjából középen-fent van egy kép, ami különösen megfogja a figyelmem. Először közeledő nagy hajónak (óceánjárónak?) nézem, majd egyre inkább átalakul egy két oldalán árkokkal, ill. színes tornyokkal körülvett úttá. Ami azonban nem lapos, hanem háromszög alakban kiemelkedik a közepén. Meglátom benne a szimbolikát, amivel bemutatja a képek csoportosítása körül forgó gondolatokat. Ott van az „arany középút”, de az keskeny, nehéz rajta maradni, annál könnyebb valamelyik irányba a lejtőn elindulni, és ha nem vigyázol, akkor az árok fog meg. Mögötte a nem elérhető – hiszen az árok felfog – de látványos és vágyott cél. A képek is ilyenek. Igazából csak vannak ott a falon, de ha a két oldalra kategorizálni akarom, akkor könnyen tévútra jutok. Illetőleg rájövök arra is, hogy ez a választás dolga alapvetően benne van az egész hétköznapi életünkben. Mindenről el akarjuk dönteni, hogy vagy ilyen, vagy olyan. Jó-rossz, követendő-kerülendő? Közben pedig ez is annyira nézőpont kérdése. (Sok esetben – teszi hozzá a tudatos énem most.) Ha hagyom felosztódni a képeket, és a két szélre koncentrálok, még azt is észreveszem, hogy valójában annyira nem is különböznek. A lényegi különbség tehát nem az ilyen és az olyan között (a „jó” és a „rossz” között) van, hanem az egyensúlyi és a valamilyen oldalra elborult állapot között? Érdekes következtetés. Ebben az időszakban többször ugyanoda tér vissza a gondolatmenetem, az „utas” képet nézve mindig arra jövök rá, hogy mennyire lényeges szerepe van az életben az ellentéteknek, szemben álló dolgoknak, a köztük való választásnak, vagy az egyensúly megtalálásának. Mérleg vagyok, ez nekem a való életben is gyakran kihívás. Szóval biztos nem véletlenül kaptam rá pont erre a témakörre.

Átáll a fókusz, a képekről a hangokra. Elkezdek figyelni a zenére, amit a többiek az asztalnál hallgatnak. Csak egy kis hordozható JBL hangszóró (nem rossz hangzású, de mégis csak egy helyhez kötött kicsi eszköz), mégis, soha életemben, az otthoni lemezjátszós rendszeremről, de még élőben sem hallottam ennyire jól, térből szólni a zenét. Teljesen meghatározhatatlan, honnan jön a hang, mert körülvesz, a szoba összes sarkából jön, körbevesz és belülről is szól, átjár. Valami magyaros folk zene szól, basszusfurulyával és rengeteg más hangszerrel, de abban a helyzetben egy igazi törzsi-sámáni jellegű spirituális mű. Megjelenik felettem B.. int és kérdezi, jól vagyok-e? Azt válaszolom neki: „igen, abszolút.. hogy ne lennék jól, ha egyszer körülöttem áll és játszik a zenekar?”. Talán elmosolyodik.. biztosan érti, mire gondolok.

Odajön E. is, kérdezi, fel bírok-e kelni. Némi kapaszkodóval igen. Közben sötétebb lett, de pár pislogás után a szoba falai visszatérnek, be tudom azonosítani, merre van az erkély, meg a konyha. Elindulunk az erkélyre.. most már a szemközti falon is felfedezhetők formák, az előbb tuningolt dísz pedig még az eddiginél is látványosabb. Teljesen megszűnnek a körvonalai, ha megforgatom, egy fénykör mozog kívülről befelé, majd belülről kifelé benne, miközben a prizma csillog. Percekig (persze ki tudja azt) bámuljuk gyakorlatilag kommentár nélkül.

Valakiről (közös ismerősükről) beszélnek, én inkább csak némán nézelődöm és fedezem fel az új világot. Gondolkodom megint, hogy baj-e a hallgatásom. Nem keltek-e olyan benyomást, mint aki kirekeszti őket az élményből? Vagy mint aki kívülálló, és nem képes bekapcsolódni a beszélgetésükbe? De baj-e, ha nem kapcsolódom be? Az a jó, ha azt teszem, amihez leginkább kedvem van – s ez per pillanat a nézelődés -, vagy az, hogyha igenis beszélek hozzájuk, és kapcsolódni próbálok? Utóbbi a fejlődés útja, ha belemegyek a nehezebb kihívásba.. vagy ezt csak a tudatos énem mondja? Aki fejlődni akar, mert úgy hiszi, akkor fogják elismerni? És aki esetleg pont ezért nem meri önmagát adni? Akkor lehet, hogy mégis ez a nehezebb, nem is a változtatás?

Megfordul a fejemben az is, hogy a gond annyi, hogy igazából csak E.-t ismerem jól. Majd rögtön közbeszól a tudatom, hogy de hát ez a fejlődésed tárgya, idegenek előtt is megnyílni! Jó, hogy így alakult, mert ez tanít! Megint annyiban hagyom, a lényeg, hogy végsősoron hárman vagyunk. Szerencsére a társaságuk mégis inkább megnyugtat, és felold ahelyett, hogy ezektől a gondolatoktól befordulnék vagy megijednék. Inkább úgy szemlélem magam belső vitáit közben, mintha narrátorként kéne kommentálnom valamit. Sőt, kicsit még ki is nevetem ezt a dilemmát.

Még kint állunk az erkélyen, mikor rájövök, hogy simán lehet, ők is pont ugyanezt érzik. És pont ugyanannyira nem érzik szükségét annak, hogy szavakba öntsék, amiről egyszerűen TUDJÁK, hogy a másik is azt érzi. Ismét a forgó díszt nézem, illetve most már nézzük. Eszembe jut valami (érdekes módon a szót nem jegyeztem meg), de megint csak nem mondom ki.. megteszi E. két másodperc múlva. Köszönöm a megerősítést. Elkezdünk röhögni, további kommentár nélkül. Biztos ő is tudja. Közben szinte látom szimbolikusan, ahogy a gondolat a teret megkerülve átjut egyik embertől a másikig. Egy hajlított lapnak nem a felületén, hanem egyenes vonalban, átszúrva, a legrövidebb úton.

Bemegyünk a konyhába, töltök magamnak, kissé bizonytalan kézzel, egy pohár narancslét. Ők belefognak valamiféle vitaszerűségbe, persze csak barátságosan, poénkodva. (Emlékszem én is, azt hogyan kell, de úgy döntök, nem kezdem el, mert az a tudatos énem terméke, nem a jelen helyzetre adott őszinte reakció. Csak azért csinálnám, hogy végre azt érezhessem, én is részt veszek a beszélgetésükben.) És közben úgy érzem, mintha egy színdarabot néznék testközelből. A díszlet része az asztal, amit az előbb használtam én is. Ők ketten pedig nem is játszanak egy színpadon, hanem vezetnek engem a felfedező utamon. Ők az idegenvezetőim. Ezért nagyon hálás leszek nekik. És őket, a vitájukat nézve megint beugrik a két oldal, a szembenállás, az ellentétek, a középút kontra szélsőségek. Kezdem felfedezni, hogy az út gyakorlatilag minden állomása erről szólt eddig. Vagyis ez valószínűleg a mindennapokban is sokat foglalkoztat. (Így is van.)

Bemegyek a WC-re, és ott is ragadok percekre. A tükör, a kád elé húzható függöny, a törölközők, a csempe, a forgó vízóra.. Alice Csodaországban. Valószínűleg jó sokat el tudtam volna tölteni itt is, de kiránt a valóságba, ahogy hallom kintről, „mit csinál már ennyi ideig ott bent?”. Kijövök, semmi para srácok, jól vagyok.

Leülünk a fotelre, ill. én egy hozzá tartozó ülőkére. Időközben kb. besötétedett, függöny elhúzva. A szoba berendezése újra megélénkül, ahogy a zene megszólal. Még mindig eszméletlen jól szól, és a szoba a zene hangulatát követi, átváltozik, vagy legalábbis más emelődik ki belőle. Amikor hatvanas évekbeli zene szól, a régi bútordarabot veszem észre. Aztán jön egy modern, akkor a mellette álló újat. A függöny néha megszűnik létezni, egy country-szerű dalnál vadnyugati tájat látok terasz-szerű kilátással, majd egy törzsi beütésű számnál úgy érzem, egy dzsungelben ülök a tábortűz mellett. Goára kedvem támad becsukni a szemem, mire ember alakú fények között táncolni érzem magam. Jön egy metálosabb, de az sem ijesztő, érdekesnek fogom fel azt, amit akár agresszívnak is érezhetnék. A Sound of Silence-re teljes közös katarzis. Mi ezzel kapcsolatban az igazság? (Már megint választani akarok! Van egyáltalán abszolút igazság?) A zene magában hordozza ezeket az érzéseket, és egy ennyire jó, egységes lekódolása annak, amit a zeneszerző átélt? Vagy ezek csak tudatos asszociációk, hiszen tudom, hogy ez a zene milyen tájon, milyen közegben (volt) népszerű, tehát olyat képzelek magam köré? Megfejtésre nem jutok, de nem is zavar. Határtalanul boldog vagyok, és csak élvezem a zenét, meg a helyeket, ahová repít. A hatvanas évek Amerikájában érzem magam, motoron a menetszélben, háttérben egy elszállós gitárszólóval.

Újabb erkélyes levegőzés (cigit tekerni már senki nem képes). Megint ülnek az ablak mögött az asztalnál, most már határozottabban vacsorázó családnak tűnik. De hát mennyi ideje vacsoráznak? Lehet nincsenek is ott, csak látomás az egész? Szinte felismerni vélem benne a saját családom. Csak épp 10-15 évvel ezelőtti állapotában, hiszen négyen vannak. Egyelőre nem tudom tovább gondolni, de a kép alapvetően pozitív. MERT, nem látok tv-t villogni mellé az ablakban. Tehát lehet, hogy beszélgetnek közben a híradó bámulása helyett?

B. átvonul a szőnyegre, befoglalom a helyét a fotelen. Szemben ülök a fényképes fallal, a képek alatt feltűnik a szekrénysor is. Megszólal a Youtube-on zeneváltáskor egy filmreklám, mire azonnal mozi első sorában érzem magam. A képek vannak a vásznon, a szekrény teteje a korlát. Ebből a reklám elkapcsolásával ismét kirántanak. Többet nem tudom előhozni ezt a képet.

Rákapok a csukott szemű látomásokra. Ez kevésbé érthető. Nincsenek olyan hétköznapi fogódzkodók, mint hogy „ez alapvetően egy festmény, csak most másképp látod”. Gondolkodom megint a választáson, hogy ezt most csak élvezni kéne és átadni magamat, vagy mindenképp mélyebb jelentést, értelmet keresni bennük. A jelenetek ismétlődnek, közben ismét nem tudom, beszélgetnek-e körülöttem, és már a zene stílusával sem foglalkozom. Két dolog hangsúlyos. Az egyik egy gyökérzet, vagy a mérnök szememmel vezeték-sínrendszer, amely színes árnyakban pompázik, és ahogy ránézek (csukott szemmel? Na mindegy.), érzem, hogy információ áramlik benne. Ez az internet volna? Vagy az idegrendszer? Esetleg valami magasabb rendű, ami minket, embereket, és igazából minden élőt összekapcsol? Ezt használva tudta E. kitalálni, amit gondoltam? Az életfa ugrik be, pedig pontosan nem is tudom, mit is jelent. Mindenesetre, nagyon szép, és megnyugtató ránézni.

Máskor egyetlen szem jelenik meg előttem, amit úgy érzek, hogy ismerek, mégsem tudom beazonosítani. Édesapám szemére gondolok, de nem tudom eldönteni, egyezhet-e. Aztán ez a szem elkezd mindenfélévé átalakulni. Néha egy Sony VHS kijelzőjéről származó számok, ábrák folyamává, máskor régi Duna TV emblémává (ez bizony megint a gyerekkorral lesz kapcsolatos!) Megint máskor egy furcsa, magyar népi motívumoknak tűnő formává, ami egy fehér ruhadarabon, vagy ágyneműn van felvarrva. Ezt valamiért úgy érzem, felmenőim tárgyi tulajdona lehetett. Itt többnyire visszatért az eredeti szem látomáshoz, ami megerősít abban, hogy ez valamelyik rokonom szeme lehetett. További jelentésén még dolgozom.

A harmadik látomás mindkettőből beugrott egyszer-kétszer, én valamiféle emberek közti egység szimbólumának gondolnám. A goára már előjövő fény-pálcikaemberek, de most kezükkel összekapaszkodva, és gyors forgásban. Jó érzés rájuk nézni. Érzem, hogy boldogok, mert számíthatnak egymásra. Van mibe kapaszkodniuk.

Eszembe jut, hogy vajon rajtam van-e még a szemüveg. Nem tudom csak a fejemre koncentrálva eldönteni. Megkeresem a kezemmel a fejemet.. kitapogatom.. ott van. Nyitott szemmel nem látom a keret körvonalait. Ahogy leveszem, a kép szétesik. De le akarom venni, mert azt akarom látni, ami nyersen bejön. Nem egy megszűrt, leszűkített részletét a valóságnak. Egy-két perc múlva a kép kitisztul, és: szélesebb látószögű lesz. Mégis csak volt holttere annak a szemüvegnek. Leteszem a kezemből, most már nélküle is megvagyok, nem kapaszkodom belé tovább.

Lassan kezdünk megérkezni, a zene még mindig jó (és nagyon érdekes a változás, mikor csak pár centivel arrébb kerül a hangszóró), de már nem alakul a szoba hozzá. Órák óta először érdekel, és ezért először nézek rá az órára. 20:10, tehát kb. 4 és fél óra volt az intenzív szakasz. Egyszerre éreztem többnek, és így visszagondolva kevesebbnek. Felvetül a kérdés, hogy menjünk-e ki a szabadba. Most már tudok reagálni a beszédtémára, és megtámogatom E. ezen ötletét. Előtúrom az étcsokit a táskából.. mert az állítólag kicsit visszaránt még a tripbe.. kibontom a papírdobozból.. és percekre leragadok a csillogó, feliratos-márkajelzéses alufóliánál. Csak forgatom a fény felé és nézem, mint egy kisgyerek, aki most lát először ilyet. Nagyon szép látvány, emlékeztet az erkély díszére. Átveszem a zene kezelését, de a bluetooth-ra csatlakozni nem sikerül. Nem is igazán érdekel. Gépelni már lassan tudok, az is elég eredmény. Megszólal a telefon belső kis hangszóróján a zene, és vékonyabb ugyan, de még mindig térből hallom. Újabb percekig forgatom a telefont, keresem, merről jön a hang. Nem sikerül beazonosítani. De a „Fly like an Eagle” elvisz mindannyiunkat. Ismét érzem a kapcsolódást, mikor összenézek velük az egyik effektnél, és egyszerre mosolyodunk el.

Elindulunk az utcára. Úgy érzem, mintha fordult volna a helyzet, és most már nem ők vezetnek, mint idegent az új világban, hanem én vigyázok rájuk kint az utcán. Pedig senki nem viselkedik vállalhatatlanul, mégis azt érzem, szemmel kell tartanunk egymást. (Itt valószínűleg engem a kisebb adagom picit hamarabb tett vissza a valóságba.) Bemegyünk a gyros-oshoz egy üdítőért, majd tovább a Duna-partra. Némi sétálgatás után úgy döntünk, inkább menjünk vissza, nézzünk Family Guy-t, csináljunk még egy cigit hozzá. Aztán a hazaúton most már betévedünk egy tortillára is ahhoz a gyros-oshoz. Jól esik már, hiszen délelőtt ettem utoljára.

Az utcai rész legérdekesebb része számomra az volt, hogy minden új értelmet nyert. Csak magamat ismételni tudom, mint a gyerek, aki még csak most fedezi fel a világot. Minden érdekes és látványos volt, a fák lombja és törzse, az utcai lámpák, a villamos, a nyomógombos jelző a zebránál. Tulajdonképp ugyanolyanok voltak, mint eddig, hiszen csak pár óra telt el azóta, hogy legutóbb láttam őket. És mégis olyan új részletek, összefüggések kerültek elő rajtuk, amik eddig fel nem tűntek volna. Meg sem tudom mondani pontosan, mik ezek az új részletek. De egész biztos, hogy eddig nem tűntek ennyire érdekesnek.

Pár rész a sorozatból, egy cigi, és E.-vel elindultunk haza. Összepakolás, hangszóró az övre, telefont órák óta először a kezembe veszem. (Még az esetleges zavaró tényezők kizárásához, az elején repülő módba tettem inkább.) Olyan érzés volt ránézni, mintha a szöveg kicsit előbb helyezkedne el, mint a képernyő síkja. De itt már olvasható és kezelhető volt minden. Zene alkalmazás indít, hangerő gombja elcsavar, Jones & Stephenson: The First Rebirth elindítása, és felülünk a biciklikre. Már az utat látom a maga érdekes valójában, de még kicsit leköt a bicikli hajtásából jövő mechanikus rezgés. Érzem a pedálon és az ülésen keresztül, ahogy egyik láncszem a másik után kapcsolódik és fordítja tovább a kereket. Úgy döntünk, hogy teszünk egy kört a Margit-sziget felé. A kis utcából kihajtva, a sebességváltás egy külön élmény. Érzem, ahogy a váltó átkattintása után megugrik a haladási sebesség, habár a gyorsítást egyikünk sem erőlteti különösebben. Csak békében, ahogy kényelmes. Közben a zenében teljes elszállás, élvezem az épületek közt verődő visszhangokat.

Eljutunk a szigethez, jön az infó, vannak még ott ismerősök. Már kezdek visszatérni a valóságba, most örülnék a több embernek, főleg hogy olyanok, akik szintén átélték már ezt, és tudnék beszélni velük. De nem találjuk meg őket, inkább haza indulunk E.-hez. A zenét átváltjuk elszállós-pörgős trance-ről hippikorszakos gitárzenére. És béke van, haladunk lefelé a pesti rakparton.

Megjövünk, készítünk egy csésze török teát. Felespoharanként, meghűtve isszuk, közben segítek elmosogatni E. holnapi vendégére felkészülve. Ennyi legalább jár a közbenjárásért. Még picit hallgatom a fotelban a zenét, majd elindulok haza. Már kb. tiszta fejjel tekerek hazafelé, bent hagyva a hippi-zenét. Ráflashelek a biciklilámpa fényfoltjára az úton, és elképzelem, hogy ez egy számítógépes játék, amiben ezzel a fényes űrhajóval kell kikerülgetni a csatornafedeleket. Békésen, nem sietve haladok hazafelé. Nem „pörgetem” a váltások előtt, mint ahogy hétköznap szoktam.

Kicsit szaggatottan aludtam úgy reggel 7 körülig. (Tehát az első két-két és fél órában.) Utána sikerült bealudni fél 1-ig, de még ekkor is maradtam zenét hallgatni inkább. Közben, bár már a normál módon láttam a tárgyakat, még mindig nagyon más és érdekes volt minden. A zene szintén. Ha akartam, még rá tudtam koncentrálni, hogy úgy térből halljam a hangszereket. Aztán jött egy szám a kazettán, ami sercegős lemezről lett átvéve. Ez szinte visszarántott a tripbe, gondolkodásilag. Elképzeltem, ahogy óriási nagyításban a tű halad a barázdában, tőle jobbra-balra a zenészek, minden egyes pillanatban. Na de, a tű jelzés nekik, hogy amikor hozzájuk ér, akkor kell megfújni azt a hangot? (Rezes hangzású szám volt.) Vagy mindenki folyamatosan azt az egy hangot játssza, és a tű, mikor közel ér hozzá, akkor épp az ő hangját veszi fel és továbbítja? Na de akkor a „mindenki” azt jelenti, hogy minden zenészből végtelen sok van a barázda mentén, minden időpillanathoz egy külön példányuk. (Vagy, ha a tűre ráképzelem az összes zenészt, akkor mindegyiküknek csak egy folyamatosan előre haladó kotta a barázda, amiben halad a tű. Bármelyik lehet, vagy valami teljesen más is.) És akkor nagyon jól látszik, hogy minden viszonylagos: a tű szempontjából a zenészek mozognak a lemezzel, viszont a zenészek adott időbeli példányai meg a tűt látják elhaladni maguk előtt. Igaza van tulajdonképp bármelyiküknek? A lényeg igazából csak az, hogy a zenész előadása, sőt, visszább menve, a zeneszerző érzésvilága eljut hozzám. Lehet, hogy sok tíz év alatt, lehet, hogy sok lépésben, de eljut. Amit ő lejátszott vagy beleénekelt anno egy mikrofonba, azt lemezre vágták, a lemezt esetleg évtizedekig tárolták valahol (kisebb-nagyobb megbecsülésben), majd egy lejátszótű újra megszólaltatta valakinél, aki digitális adatfolyamot csinált belőle, elérhetővé tette, én pedig hozzáfértem és hangszóróval újra zenét, újra a zeneszerző élményét hoztam létre belőle. És így az a zenész egyszeri pár perc játékával sok száz órányi örömet okozhatott már emberekben.

Délután egy másik ismerőssel találkoztam. Nagyon szép és érdekes volt kint még minden. A falevelek a szélben, a felhők, a napfény, az emberek, a madarak, a víz a Duna-parton. Minden. Meséltem neki elég sokat a dologról, miközben ott a parton ültünk. Tetszett neki, de nem tudom, mennyire értette meg. Még mindig megfigyeltem mindent, de az volt az érzésem, az kezd visszahozni a valóságba, hogy valakivel hétköznapi nyelven, már összeszedett mondatokban beszélek. Hazafelé, miközben előztem (nagyon komótosan) egy biciklist, még érezni véltem azt a kapcsolódás érzést. S mikor bejöttem az udvarba, felfedeztem, hogy a házunk fala igazából nem egy színű, hanem csíkos emeletenként. Igaz ugyan, hogy földszinten lakom, de mégis csak egy éve lakom itt. Eddig soha nem tűnt fel, most viszont sokkal jobban tetszett, mint eddig bármikor.

Összességében, nagy hála és boldogság van bennem, hogy bevállaltam és végigcsináltam. A lejövetel folyamán talán sajnáltam, hogy nem maradhatok még benne (annyi, de annyi mindent kipróbáltam, megnéztem, végiggondoltam volna még), de most mégis úgy vagyok, hajrá a való élethez ismét! De igen nagy az esélye, hogy fogok még utazni életem során. És talán egyszer majd én is beavatok valakit, hogy így teljesüljön be az „élmény megosztása”, amit annyiszor átgondoltam közben.

© Copyright 2021, Daath.


Ecstasy tabletta adatbázis

Pszichonauták

DÁT2 Psy Help

RIASZTÁSOK

DAATH - A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Alapítás éve: 2001 | Alapító: Minstrel | Dizájn: Dose | Kód: Minstrel
Rendszer: Cellux | Szerkesztő: Gén

 

A személyi adatok védelmének érdekében a DAATH óvatosságra int a Facebook-csoportoldalon saját névvel megosztott, mások számára is látható információiddal kapcsolatban!