DAATH

A szabadság az, ha vágyaink szerint cselekedhetünk.

John Stuart Mill

 
KöszöntőGyarapodásAnyagokKönyvtárFórumKeresésKapcsolatok


Kategória:

Beszámolók / Daath


Kiadó:

Daath


Kiadás éve:

2023 /



Beküldő:

Mia


Szerkesztő:

Én+te+ö=gén



Nyomtatható változat

Kapcsolódó témakör:

Ayahuasca


Felkerülés ideje:

2023. augusztus 10.


Utolsó módosítás:

2023. augusztus 10.



Érdeklődés:

2107 letöltés
3 szavazat


Súlyozott pontszám:

4.32 pont


Szavazatok aránya:

67% kiváló
0% jó
33% átlagos
0% rossz
0% borzasztó



Értékelés:

kiváló

átlagos
rossz
borzasztó




Felmérés: ELTE kannabiszhasználat önkontrollja
Felmérés: MOKE országos orvosi kannabisz felmérés
Felmérés: Global Drug Survey 2021
Tiltás: (jan. 1.) szigorúbb ÚPA büntetési tételek
Tiltás: (szept. 24.) 207 anyag lett C-listás
Könyv: Ayahuasca – A Lélek Indája


Mia:

Beginnings

Az élmény éve: 2023
Fogyasztott szerek:
Első nap: 3 kör ayahuasca + rapé
Második nap: 2 kör ayahuasca + rapé

Beginnings*

Már mindenki megtalálta a helyét a jurta körében, a tizenhét kicsi indián, a három segítő és kicsit beljebb a két sámán. Magyar, angol és spanyol nyelv mosódik össze. Megszeppenve figyelem a jövés-menést, már érkezéskor kiderült, csak hárman vagyunk elsőbálozók, rajtunk kívül már mindenkinek van tapasztalata, mégsem izgulnak jónéhányan nálunk kevésbé.

A segítők mindenkinek adnak egy ötliteres vödröt, akiről, mint jó barátunkról kell gondoskodnunk és még a wc-re is vinni magunkkal, mert a pillanat tört része alatt manifesztálódhat puszta létezésünk sugárhányásban. E barátság megpecsételésének tekinthetjük a purgálást, még a szertartás előtt. Durván egy deci főtt dohánylét lehúzunk, majd elkezdünk addig vizet inni, míg ki nem hányunk mindent. Nice, de ha nekem egy szertartáson azt mondják, hogy öntsem magamba a vizet, akkor én önteni fogom magamba a vizet. Igen, másfél liternél megállapítom, hogy ez határozottan nem esik már jól, sőt már ülni sem esik jól, térdelés, igen, legyen hely a víztől egyre dagadó gyomromnak. Két pohár múlva kezdi megközelíteni a tűréshatáromat a gyomrom feszülése, “Segíts magadon, Isten is megsegít” szlogennel dugom le két ujjamat a torkomba és a várva várt megkönnyebbülés helyett úgy másfél deci víz köszön vissza. Akkor igyunk még! Már az egész testem remeg a fájdalomtól, fázok. Némi víz után újabb próbálkozás, sikerült vagy egy decivel megfejelni az első kört. Az egyik segítőnk, W, aggódva szemlél és megkérdi jól vagyok-e, mintha nem lehetne józan paraszti ésszel arra a következtetésre jutni, hogy ha valaki egy vödör felett remeg, egyik kezében egy pohár vízzel, torkában egy másik kézzel, amin taknya-nyála mosódik lassan könnyei által a padlóra, az nem a nemzetközileg elfogadott jele a jóllétnek. Fejrázással jelzem, hogy szar van a palacsintában, látom, lassan közelebb lép, érzem, hogy most fogja átadni élete bölcsességét, egymás szemébe nézünk, ajkait megfontoltan hagyják el szavai:
– Próbálj meg inni még egy kis vizet!
Ó baszd meg, köszönöm, hogy ez eddig nem jutott eszembe?! A hasam nagyjából egy 7 hónapos kismamáéval vetekszik az elmúlt negyed órában elfogyasztott több liter víztől és nekem nem jut eszembe egy ilyen evidencia, hogy majd egy pohár víz biztos segít rajtam. Igyekszem megnyugodni, számhoz emelem a poharat és iszok még egy pohár vizet. És semmi. Oké, ez így nem lesz jó, ha most ez nem jön ki, simán itt maradok. De amúgy minek nekem az a víz? Suhan át az agyamon. Akkor most jöjjön az utolsó pohár víz, amennyire tudok, felemelkedek, lehúzom és pontosan érzem a pillanatot, amikor sikerül elengedni, a könnyeim folynak és semmi, mégsem aggódom, egy szolid vállrándítás kíséretében dugom le az ujjamat, a csap kinyílik és villámgyorsan egy centi híján telepakolom az öt literes vödröt. Kibaszott büszke vagyok magamra. W elismerését fejezi ki, mikor legközelebb arra jár. A vízzel együtt hánytam ki a fájdalmat, remegést, fázást, émelygést. Tényleg jobb lesz így Mamával találkozni.

Van egy kis üresjárat még a szertartás előtt, mindenki kitakarítja a kis pajtiját, páran még rágyújtanak, aztán lassan mindenki a helyére kerül és elhalkul. Nem hagyhatjuk el a gyógyító teret, nem vehetjük fel a segítőkön és sámánokon kívül senkivel a kapcsolatot, mégha nagyon segítenénk is, vödör nélkül sehova, sorolják a szabályokat. N, az egyik Dél-amerikai sámán elővesz egy hatalmas kagylót és megfújja levegővel, de mennydörgő kürtszó távozik a másik oldalon. Imádom a hangját, most vált számomra valóssággá, hogy ez nem csak egy filmes trükk, hogy kagylókat meg lehet így szólaltatni. K, a másik sámán mindenkit megkér, hogy álljunk körbe a jurtában, bal-vesz, elől, jobb-ad, hátul, elmond egy imát és ezzel megnyitja a szertartást.

Egy gyors kör, ahol mindenki lényegre törően elmondja a célját a meditációval.

Az evésproblémáimon szeretnék dolgozni. Addig már eljutottam, hogy a biztonságot keresem a kajában, amit nem kaptam meg gyerekkoromban a környezetemtől, viszont ha valakinek a környezete által prezentált biztonságra van szüksége, akkor bizony nincs magabiztossága, hisz ha meglenne az az apró, de rendkívül elemi darab, újrarajzolná az egész életemet. Abszurd teória, mégsem tudok nem hinni benne, biztos van valami túl egyszerű megoldás, amit popnt ezért nem vettem észre. Szóval végső soron magabiztosságért jöttem, csókolom!

Már akkor se tudtam volna néhány óránál pontosabban behatárolni hány óra van, amikor purgálás után begyűjtötték a telefonokat és slusszkulcsokat, de most már a napot illetően is vannak kételyeim. A sámánok felváltva mesélnek a Medicine-ről, érdekességekről, rapéról, amit ki is próbálunk. Olvastam már róla, egyszer még egy sufni tuningolt halvány próbálkozás is volt rá, de azt nem nevezném rapézásnak, most pedig igazán boldog vagyok, hogy először egy sámántól kapom, szertartásos keretek között. Óramutató járásával egy irányba indulunk K-tól, kíváncsian figyelem mi történik, hogy reagálnak, próbálom felmérni mi várhat rám. Mikor ott állok K-val szemben, mélyen a szemébe nézek, ő ráteszi a kezét a vállamra, én meg oda vagyok, hogy rátette a kezét a vállamra. Tőlem valamivel alacsonyabb, köpcös “öreg”, annyi jósággal, ami eddig elképzelhetetlen volt. Mintha egy rajzolt mesehős lenne, rám mosolyog, megtölti a tepi pipát, először a szívemhez, majd két szemöldököm között a homlokomhoz érinti a növénnyel töltött felét, nagy levegő, orromhoz emeli és belefúj. Mit fúj? Lehel. A hintőporrá őrölt dohány és hamu keveréke lassan indul fel, molekuláról molekulára tapad meg a nyálkahártyámon, a szemem behunyom, egy pillanatig mintha az Univerzumot szelném ketté fényként, majd szerte is foszlik, ahogy a megegyező oldalon könnyeim átverekszik magukat lehunyt szemhéjamon. Jöhet a másik! Visszaandalgok a helyemre és hanyatt fekve kiterülök a hálózsákomon. Érzem a növényt, ahogy egyre több sejtje kerül sejtjeim közé és tölti ki a teret halvány fénnyel. Ahogy kezd alább hagyni az intenzitás, felülök, figyelem őket, ahogy mesélnek, hogy készítés közben K belerakja a szeretetét, áldását, védelmét a Főzetbe és megkéri őt, hogy legyen láthatatlan a határokon. És működik. Gyönyörű ez az este.

Eljött a pillanat, elindítják a kört, amikor végre közvetlenül járulhatok a Mama színe elé. Nem tudom, hogy féltem vagy vártam-e jobban. Ahogy igyekszem kifelé, mikor végre rám kerül a sor, K látványosan végigmér, majd tölt. Már előtte térdelek, pufi ujjaival finoman adja át kezembe a kis porcelán csészécskét. Zavartan üdvözlöm Mamát, megköszönöm, hogy itt lehetek és elismétlem az intenciómat, majd elkezdem számba önteni. Azt a kurva! Ez aztán a finomság! Mintha homokkal kevert erjesztett vér folyna végig a nyelőcsövemen Az erőteljes, leginkább talán a perzseléshez hasonlatos hatása pillanatok alatt illan el és mutatja meg ezáltal igazi aromáját. Képtelen vagyok bármihez is hasonlítani, valamivel párhuzamba helyezni, soha nem éreztem még csak hasonlót se. Az örök összekeverhetetlen. Valószínüleg egy elég szerencsétlenre sikerült mosoly kíséretében hajtom meg a fejem K előtt, megköszönve a Főzetet, majd felállok, ami nem tesz jót a frissen elfogyasztott Medicinnek, míg visszaérek bázisomra, csak arra koncentrálok, hogy ezt most nem hányhatom ki. Mire utolsóként K is megissza az övét, már kezd egészen jó lenni a gyomrom. Elővesznek néhány hangszert és igazi örömzenélésbe fognak. Meglep, hogy egyből vidámkodunk, de nagyon jól tudom, hogy sokunk fog még nyekkenni az éjszaka. Elképesztő módon tudják mire van szükségem, felváltva zenélnek és hagynak csendben, vagy épp mesélnek a kultúrájukról, a sámánságról, minden idegszálammal, tisztán figyelek rájuk. Semmit nem érzek, valaki meg már vagy a fél vödröt telehányta. Kicsit eldőlök, majd vissza ülök, nem bírok magammal. A figyelmem mintha nem mindig ugyanúgy révedne el, de semmi extra. Csodálattal nézem, ahogy a többiek fetrengenek, nevetnek, hánynak, sírnak. Olyan szép így egyben az egész.

Megnyitják a második kört, a hálózsák végén guggolva várom, hogy mehessek én is. Egy Medicine, aminek már határozottan jobbnak érzem az ízét, de finom nem hinném, hogy lesz valaha. Mire mindenki kap, aki szeretne, már indulok is vissza N-hez egy rapéért. Az első csodás élmény után már elvárásokkal érkeztem N-hez amiket bőven felülmúlt. Két kezem arcom két oldalára emelve próbálom felfogni, hogy ez most tényleg megtörtént, amit ő csak egy huncut mosollyal nyugtáz. Visszalibbenek a helyemre, bebújok a hálózsákba, és próbálok behunyt szemekkel ellazulni. Nagyon finoman, fizikai érzékszerveimmel felfoghatatlan módon kezd változni körülöttem a tér, lehunyt szemhéjaim sötétjében halványan, a távolban különböző színes, azték mintákhoz hasonló geometriai alakzatok jelennek meg, hol csak egy helyben állnak, hol fraktálként kezdenek tekeredni, vagy méretüket változtatva pulzálnak, néha elhalványodnak, majd felerősödnek, de mindig nagyon finomak. A térben rövidebb-hosszabb fényes árnyékot vetve haladnak felém, de csak olyan sebességgel, amivel fogadni tudom őket. Nincs kényszer, nem ránt le a föld alá az arcomnál fogva, mint Changa unoka öcsi, kivárja, hogy minden az én tempómban történjen. Mint nő a nőt karol át és kezd el lefelé kísérni, közben eddig nem tapasztalt minőségben élem meg nőiségemet, a színes minták már egész testemet kitöltik, de csak több és több lesz, mikor már nem férnek el bennem, hátamon kilépve elhagyják testemet, hezitálás nélkül fúródnak gyökerekként lassan a földbe és kapcsolna össze Föld Anyával. Csak hagyom, hogy történjenek a dolgok. A testem visszajár a földnek, ha én már nem használom, hisz ha valamit kiveszünk, annak más valamivel kell pótolni a megüresedett helyét.

Mintha a jurta egy hatalmas anyaméh lenne, mi pedig apró magzatburkokban fekszünk körös körül benne, köldökzsinórjaink a jurta közepében kapcsolódnak egymásba és kötnek össze a fentiekkel.

Még ámulok a DMT tér csodáján, de finoman jelzik, hogy ideje lenne tovább állnom, kedvtelenül hát, de megindulok. De hogy jönnek ide a magzatok? Villan be előbbi vízióm. Mire felülök tudatom egész tisztának tűnik, imádom ezt az egészet. Kell még belőle!

A harmadik kört én indítom, már egész kellemesnek hat az íze, mintha megjelent volna egy kevés selymes édesség benne. Próbálok koppra pontosan úgy feküdni a hálózsákban mint eddig, hisz ez már bevált, de most rohadt melegem van, hálózsákból ki, nyilván fázok, pulcsi, pokróc, hálózsák szentháromszögben breakelek, mire valami köztes megoldással, sikerül egy helyben maradnom.

Megint, mint magzatok jelenünk meg. Még az éppen hányó-zokogó magzatok is tökéletesen illenek ebbe az idilli képbe. Halvány hányinger, el is múlik. Fókuszom elhagyva a többi útitársat, saját magamon koncentrálódik. Leheletnyi változások mennek végbe testkezdeményemen, de valami nem stimmel. Az ujjaim kezdenek összemosódni, mintha felhúztam volna egy kétujjas kesztyűt. Baszki, nem visszafelé kéne fejlődnöm, bár egészen gyönyörű így nézve is a folyamat. Visszaérek egészen a fogantatásomig, ami mint egy örömünnep harsogja közeledtem. Most tudatosul bennem, hogy soha nem tudtam pozitív pillanatként tekinteni a fogantatásomra, inkább mint egy “a meteor belépett a Föld légkörébe” sziréna szólt, ha valahogy eszembe jutott. Most viszont olyan lenyűgöző ünnepség van, hogy nem is értem, hogy nem vettem ezt észre, hisz az űrből is látszik.

Az idő visszakanyarodik eredeti medrébe, én lélegzetelállító fejlődésnek indulok, magzathoz képest, már egészen nagy vagyok. Körvonalaim lassan simulnak bele a DMT térbe, magzatból turista leszek a szakrális geometriák szivacsos földjén. Lassan kapok betekintést a jurta, testem által érzékelhetetlen dimenzióban, a sámánok által, precizitással, gondoskodással, alázattal centiről centire tűpontosan felépített terébe. Pisilni kell. Kicsit fájó szívvel konstatálom, hogy most búcsút kell vegyek ettől a különleges közegtől ebben az érzékelési formában. A plédemet a hátamra terítem, mégis csak tél van, ha be vagyok nyomva, ha nem, pajtásomat felkarolva magas térdemeléssel hagyom el a teret. Észre se vettem, hogy mennyire hiányzik a az oxigén a jurta telefüstölt, állott légteréből. Testemet átmozgatva töltődöm a mínuszokba mardosó friss levegővel. Mikor kész, már megyek is a mellékhelyiség-jurtába, üres vödrömet lóbálva magam mellett.

Pisi, kézmosás helyett csak a tükörben bámulom magam, örülök, hogy ilyen szép vagyok, egy mosoly és már megyek is vissza. Felveszem a szokásos vigyázban, hanyattfekvő pózt, de visszaülök. Nem bírok már kimenni a sámánokhoz rapéért, ezért megkérem W-t amikor épp elhalad mellettem, hogy szeretnék rapét. Meg is kérdezi a sámánokat, rábólintanak, már érzem a lágy porfelhőként szétterülő porított fókuszt az agyamban, közben W letérdel velem szemben. Ó, baszki, én nem tőled akartam, de mégiscsak ő a segítő, biztos tudja jól mit csinál. Megköszönöm neki, ő pedig tű élesen elköp mindkét füle mellett egy nyállal szórt levegőnyalábot, amik nyílvesszőként suhannak el mellettem. Semmi jóra nem számítok. A pipát a bal orrlyukamhoz emeli, vesz egy mély levegőt és mintha egy fegyver lőtte léggolyó robbantja szét fejemben a finom port, minimális lyukat hagyva hasítja szét az agyamat, majd egy véresen tátongó lyukat hagyva maga után, távozik a tarkómon. Jó, a második fele kicsit túlzó, állapítom meg, ahogy bal kezemet a tarkómhoz emelve csak száraz hajat, alatta kemény koponyát tapintok, zárt rendszerben. Nincs azonban idő ocsúdni, a pipa már jobb orrlyukam alatt adja le a kegyelem lövést. Kösz, vagy valami ilyesmit dünnyögök és el is dőlök, igen, hanyatt fekve. Ha tudom, hogy ilyen lesz megélni ezt a rapét, inkább nem kérek, pedig mennyire kellet ez most nekem. Hála. Magamba mélyedve hallgatom, ahogy valaki öklendezik, hangja bársonyosan simít végig rajtam.

Kezdem kényelmetlenül érezni magamat, a tér a legtávolabbi pontjaiban kezd besűrűsödni. Lassan, de határozottan közelít felém a levegő új matériája, ami szemmel láthatóan nem fog körbe ölelni és ringatni. Félelmetesen közelítenek a falak felém, nehezen átfordulok az oldalamra, a tér pedig kicsit visszább vesz, az egész kezd visszalazulni. Ennyi volt a titok? Magzatpóz. Miközben saját leleményességemben gyönyörködöm, a szemem sarkából észreveszem, hogy újra kezd megfeszülni a jurta, még közelebb jutnak hozzám a kontúrok és erőteljesebbek mint az előbb, ami idézőjelbe teszi a kibaszott zsenialitásomat, meg a nagy trükköt. Még jó hogy valaki öklendezik, néha hány egy kicsit. Nem is tudom, hogy bírnám nélküle. Furcsa hányingert érzek. Soha nem éreztem még ilyet, mégis pontosan tudom, hogy mi ez. Anya hányingere, mintha rakná valaki fejembe a gondolatot. Percről percre érzek megkönnyebbülést és hálát valaki öklendezésétől. Az előbb magzat voltam, aztán anya hányása, közben már elviselhetetlenül kényelmetlen a magzatpóz is, a falak már annyira közel vannak hozzám, hogy az nyomásuk hatására már saját izmaim is velük együtt feszülnek meg, az egész testem egy görcs, mikor egy kicsit enged, valahogy sikerül feltérdelnem, de így se jó. Már magamban sírok egy ideje, hogy ne zavarjak senkit, de muszáj sírnom, rohadtul félek. Azt se tudom mi készülődik. Mi, baszd meg, csap homlokára belső istennőm, most születek éppen meg. Hogy is gondolhattam, hogy a Mama befejezés nélkül hagyna egy ilyen sztorit. Térdelésből előre hajlok, ja, hogy ezek méhösszehúzódások és itt a következő, testem gúzsba tekeredve, megfeszülve és kitör belőlem a hangos zokogás. Ez nagyon nehéz, zokogom bele karjaimba. Életemben először nem érzem magam kiszolgáltatva azáltal, hogy épp egy komoly megpróbáltatáson megyek keresztül, ami problémát okoz, amit mások is látnak. Büszke vagyok rá, milyen nehéz dologban vagyok és igen, rettenetesen nehéz. Könnyeimmel együtt szabadul ki az agyamat borító köd egy része, végre tudok kicsit gondolkozni. Az eddigi taktika nem jött be, de szerintem abban lehet a kulcs, hogy lazának kell lennem. Mondjuk ez, a combjaimon hasalva, azokat erősen magamhoz szorítva, nem hinném, hogy megfelelő minőségben valósulna meg. Oké, a szűk helytől nehezítve, de ki tudok nyújtózni, kezeimet fejem felé, lábaimat kiegyenesítem, testem mégis megfeszül, épp hogy elmúlt az előző, így nem tudok felkészülni, a szorítás fojtja belém a szót. Valahogy kibírom, majd hirtelen, a szokásosnál hamarabb lazul el körülöttem a tér. Hitetlenkedve engedem ki izmaimból a fókuszt, most minden pillanat számít, hogy kitaláljam még a következő előtt, hogyan szabadulhatok ki innen. Remélem már nem sok erőfeszítés kell, annyira elfáradtam, hogy a fekvés is csak tovább fáraszt. Légüres nyugalom vesz körül. De nem kalandozhatok el, nagyjából most kell jönni, ahogy jön, kifújom a levegőt, teljesen kinyújtózok, aztán csak lesz valami. Feltűnően régóta gondolkozom azon, milyen lesz majd a következő összehúzódás, de csak várat magára. Nem baj, legalább töltődök ebből a csodás állomásból. Az izmaimból már a készenlét feszültsége is kezd oldódni, sírásom már szipogássá könnyebbül, mire felsejlik bennem annak a lehetősége, hogy megszülettem. Belső istennőm feje felett integetve, ugrálva rikoltja, hogy igen, vedd már észre, megszülettél. Megcsináltad. Megcsináltam. Azt a kurva. Váratlanul buggyannak ki újra könnycseppjeim, patakokban folynak, torkomból pedig egy földön túli örömsírás szakad fel. Megcsináltam. Meg tudtam születni, ami ’89-ben nem adatott meg egy életmentő császár miatt, az most, röpke harminchárom év után sikerült. Ha ezt megcsináltam, akkor bármire képes vagyok. A hiányzó elemi önbizalom, villan fel agyamban az izzó. Sírva nevetek, minden erőmet összeszedve megfordulok a hálózsákon és a magzatpóz bölcsőjében landolok, melyet anya szívverése ringat mellkasán keresztül. Egészen addig éljenezem magamat, míg testem újra jelez, hogy ideje tenni egy kirándulást.

A földről felkelve kicsit megnyújtóztatom a testemet, ami az elmúlt pár órában szinte csak a magzatpóz és hanyattfekvés tengelyen mozgott. Új módon élem meg a mozgást, érzékelem az inak, izmok feszülését, munkáját, érzem mihez-mennyi energiára van szüksége a testemnek, sejtjeim tökéletesre komponált önfenntartó munkáját, ahogy a véráramlás megindul ereimben, előre hajolva, arcomat a két lábszáramba nyomom, pár lélegzet vételig tartom, majd csigolyáról csigolyára egyenesedem fel, karjaimat lógva hagyva hajolok minél hátrébb, majd karjaimmal egy nagy kört leírva, a fejem felől engedem le őket két tenyerem összeérintve, a mellkasom elé, miközben testem felegyenesedik. Köszönöm. Vidáman markolok vödröm fülére, és indulok meg az ajtó felé. Nem is értem, hogy tudok ilyen jól, felemelt térdekkel sétálni, ahogy azt se értem, miért így megyek, de máshogy nem tudok. Óvatosan, spiccben emelem egyik lábamat a másik után, minél magasabbra. A zseniális rendszer csak a kanyarra nincs felkészülve, amit persze csak miután befordultam az ajtó elé, veszek észre. Egyik lábam éppen a magasba emelve, másik lábam egy meggondolatlan manőver miatt lehetetlen ívben alattam, el se tudnom képzelni az egyensúly létezését, annyira messze vagyok tőle, nem is tűnik valóságosnak, hogy valaha egyáltalán létezett. Előre, felhúzott térdem lassan kiegyenesedik és testemet alulról megkerülve nyúlik ki mögöttem, imádom ezt az ingadozást, a bizonytalanságot, ami elől eddig úgy menekültem, ki se próbáltam milyen élvezetes tud lenni és mennyi új dolgot tanulhatok magamról, például, hogy remek egyensúlyérzékem van. Már hangosan kacagok, amikor W tigrisbukfenccel landol mellettem, hogy megtámasszon.
– Nem kell köszi, imádom ezt, jól vagyok!
Furcsán néz, de visszavonul a helyére. Na de amúgy, ki kéne veckelődni a mosdóba, jut eszembe eredeti célom. Komótosan teszem le eddig felemelt lábamat a talajra, másikat pedig már emelem is olyan magasra, amilyenre csak tudom. Amint kiérek a jurtából, hatalmába kerít a mínuszokba mardosó friss levegő. Táncolva-forogva teszem meg a mosdókig vezető pár méteres távot. Végtelenül boldog vagyok, szinte röppenek be, majd ki és indulok is vissza a szent térbe. A jurtába belépve kis híján összeütközök O-val, akivel első pillanatban, még a beiratkozásnál összevillant a tekintetünk. Suttogva hív ki egy kicsit, követem.
– Veled mi történt? Csak azt láttam, hogy valami nagyon durva és csodálatos dolgon mentél át.
Talált süllyedt, a megosztás öröme feloldja az egyik szabályt és nagy vonalakban elmesélem neki.
– Akkor te most újjá születtél?
– Nem, én most konkrétan fizikailag megszülettem, ami nem sikerült először, mert meg kellett műteni Anyát, engem meg a világra erőszakolni, na ezen lettem most túl, bővítem ki gondolatmenetét.
Tekintetében elismerés és boldogság keveredik, természetes módon öleljük meg egymást, majd megyünk tovább amerre indultunk.

A hálózsákon fekszek, a pléd véletlenszerűen fedi testem egyes részeit, a többit nem és pont így tökéletes. Mondjuk nem tudnék most olyan helyzetet elképzelni, ami ne lenne tökéletes. Fáradtan, boldogságban, felvillanyozva alélok a bázisomon és örülök magamnak. Lassan elcsendesedik a társaság, félig felülve tekintek végig párás tekintettel a jurtában. Mindenki a helyén, nyugodtan fekszik, az összes vihar elsimult, egyedül N ül középen éberen és őrzi a gyermekek álmát. Hálás vagyok. Úgy érzem mindennél nagyobb szükségem lenne egy kis alvásra, de képtelen vagyok elaludni. Halkan sírok, a hála olyan új dimenziója tölti ki testemet, amit el se tudtam képzelni, nem tudok nem, vagy másképp reagálni rá. Érzem a könnyeim helyét kitöltő felszabadulást. Előhalászom a táskámból a néhány kedvenc ásványomat, majd egy fekete obszidiánt szorongatva sikerül hagynom, hogy elmossanak az álmok.

Lassan nyitom ki a szememet, réseken keresztül próbálom felmérni a terepet és behatárolni, pontosan hol is lehetek. Minden olyan más, a teret világosság tölti be, a középső kis kupolának hála. Alatta E, a másik segítőnk a földön ül egy nagy fazék mellett, amiből poharakba, üde zöld valamit tölt. Nem tudom mi az, de nekem kell. Felkelés közben konstatálom, hogy soha nem ébredtem még ilyen csodálatosan. Odasétálok egy italért, a kezembe nyújtott pohár meglepő módon meleg, mielőtt felkelnék muszáj beleszagolnom. Valamilyen zöldség krémleves, már az illata is tölt. Lassan megyek vissza a helyemre és kezdem kortyolni, közben túláradó boldogsággal tekintek körbe.

Hamar odacsapódok a jurta előtt összeverbuválódott fiúcsapathoz, ahol mindenki egy emberként figyel rám ahogy megérkezem, mindenkit veszettül érdekel, honnan az a földöntúli mosoly az arcomon. Végre, megint elmesélhetem. Imádok róla beszélni, rágondolni, visszatekinteni, egy leheletnyit talán vissza is kerülök néha az éjszaka történéseibe, amik szirmukat bontó virágokként adnak komplexebb képet az utamról, ahogy a haladó idő által távolodom tőlük. Ahogy az utolsó ráncok is kisimulnak egy-egy szirmon, egymás után bukkannak fel az újabb és újabb gondolatok.

Tízkor van a reggeli, érkezik a tájékoztatás, addig letusolok, hogy utána már csak le kelljen feküdnöm aludni. Soha nem éreztem még ilyen kimerültnek a testem és ilyen boldognak magamat. El se hiszem, hogy ez megtörtént, ilyen nem is létezik, én mégis pillanatról pillanatra tudom felidézni. Mosolyogva baktatok le a háló jurtákig, majd onnan átmasírozok a közeli fürdőépületbe. Gyors élménymegosztás két csajjal, aztán zuhany. Egyelőre elképzelni se tudom, hogy fogok bírni még egy estét.

Ahogy terveztem, reggeli után egyből visszatérek a bázisra, egyértelmű, hogy a térben alszok, mint több útitársam is. Kettőkor van az ebéd, hallom még éppen fél füllel, jó akkor kettő előtt tíz perccel kelek, dünnyögöm magam elé. Ólomsúlyú szemhéjaim alig engedelmeskednek, mikor ki akarom nyitni őket. Gyors önvizsgálat, boldogság-jelen, fáradtság-jelen. Fasza. Átvonszolom magam az étkezőbe, a társaság hatására pedig kicsit élénkülök. Ebéd közben elmélázom, hogy vajon mit adhat még ez az este, hisz már így is többet kaptam, mint amit akár csak egy pillanatra is elmertem volna képzelni és egyáltalán, hogy fogok bármit is bírni ilyen fáradtan? Majd a kajából szerzek energiát. Enerváltan veszem egyik falat után a következőt a számba, közben pedig az jár a fejemben, hogy nekem most nem is kéne ennem, mégis eszek egy kis extra muníció reményében. Gondolataim duzzadó hullámait segítőnk szavai simítják szét óvatosan, kedves, meleg hangján ismerteti a délutáni opcionális programokat. Négyig pihenés, négykor fürdőzés a kis szabadtéri tóban N-nel, igen, egy-két fokban, utána szauna, nagyjából egy óra és találkozó a jurtánál. Nem is gondolkozom a hidegfürdőzésen, azonnal emelem a kezemet, hogy szeretnék rajta részt venni. Egy bikiniben csobbanni egy jéghideg tóba, ahelyett, hogy aludnék kicsit. Okos.

Még jó, hogy nem engedtem a lustaságnak, fut át agyamon, miközben a fejem előbukkan a tó vize alól. Majd pihenek a szaunában. Oké, ezt én se gondoltam komolyan, de valamivel frissebben érkezek meg a második szertartásra.

A kör újra rendeződik, a kupolán keresztül csak a sűrű téli éjszaka bársonyos sötétsége nyeli el az arra tévedő tekinteteket. Örülök, hogy újra egy ideig a sámánok társaságában lehetek.

– Tartsunk egy gyors, egymondatos megosztó kört, hogy lássák, kinek hogy találták el az adagot, kéri K. Az egy mondat először kettővé osztódik, majd néggyé és mire a kör feléhez érünk, B már annyira belejön a kifejtegetésbe, hogy egy ember cirka fél órát emészt fel, mi javarészt tikkadtan meredünk magunk elé, K pedig egy legyintés kíséretében ledől a matracukon és elalszik. Itt összeszedjük magunkat, a következő ember már csak húsz perces, egyébként kivételesen bölcs és hasznos, okfejtést kap N-től, majd emberről emberre csökken a rászánt idő. Kezdek aggódni, hogy fogom belepréselni pár mondatba, hisz órákat tudnék áradozni. A fogantatásom pillanatától kezdve kezdem mesélni, hisz ez a lényeg és egyből vissza is kérdez N, hogy valóban visszamentem a fogantatásom pillanatáig? Én pedig bólogatva válaszolom, hogy igen. N felébreszti K-t, magyaráz neki valamit spanyolul, mire ő gratulációját fejezi ki. Ritka, hogy valaki addig vissza tudjon menni egy-egy meditáció során, fejezik ki elismerésüket, érkezik némi hatásszünettel a magyar fordítás. Maradok ebben a magasztos pillanatban, hiába adtam tovább a szót, mikor kimondtam, hogy: Aho. Képtelen vagyok ülve maradni, hanyatt dőlve, fejemet felpolcolva figyelem az eseményeket, de a hangok javarészt csak olajszerű állaggal szivárognak át az agyamon.

Végre a végére érünk, gyors rapé kör, majd megkapjuk a második este első Medicinjét. Egymás után, először mindenki elé egy ingát tart, majd annak mozgásának függvényében dolgozik valamit az illetőn, vagy csak porciózza az adagját az érték alapján. Az inga vadul pörög előttem, ő pedig rátölt kicsit az első elképzelésére, majd nyújtja át a kis porcelánt. Abban a pár másodpercben, míg kapcsolódhatok vele a csészén keresztül, csak hálálkodom az első estéért és rábízom magamat, csináljon amit akar, biztos vagyok benne, hogy ő jobban tudja mire van szükségem.

A kiinduló pózomban figyelem az eseményeket, de minden igyekezetem ellenére szemeim összecsukódnak, mire pedig újra kinyitom őket már képtelen vagyok behatárolni, hogy nyolc perc vagy óra telt-e el az utolsó kép óta. Elfog a félelem, hogy lemaradok a saját utamról. Akarok inni még egyet, de gőzöm nincs, lehet-e már, vagy épp csak megittuk az elsőt és milyen bunkóság már azonnal repetázni, esetleg már túl késő van hozzá. Újbóli ébredés után konstatálom, hogy a fekvés nem jó taktika az alvás távoltartására. Felülök, mozizok, felidézem a tegnap estét és elgondolkozok, mit is akarhatnék még igazán. Természetesen az elsők között indulok meg, amikor lehetőséget kapunk egy újabb körre. Megiszom, visszafekszem és hagyom magam aludni. Néha egészen különleges módon érintenek meg az álmok csápjai a mélyből, ahogy lassan ereszkedek alá, de semmi különöset nem érzek, amire azért számítottam.

Mikor legközelebb magamhoz térek már egy felfokozott hangulat fogad a jurtában, igazi örömzenélés, a jel, amit említettek az elején, hogy fogjuk érezni, ha csatlakozhatunk hozzájuk tánccal, hangszerrel, énekkel, tapssal, ki mivel szeretne. Az eddig fekvő emberek felkelve, táncolva, zenélve vesznek fel egy körhöz hasonló alakzatot, majd indulnak meg az egyik irányba. Annyira csatlakoznék, mégsem merek, beérem azzal az örömmel, amit szemlélésük, rezgésük okoz. Az egyre másra belépő sámándobok erőteljes hangja kezd az összes többi hangszer felébe kerekedni, szinte már csak azt hallom. Kell egy sámándob. De még nem most, érkezik csípőből a válasz. Értem. Mámorban úszva dőlök vissza, miközben elképzelem magam jövendőbeli dobommal. Többen meséltek egy srácról, aki sámándob készítő workshopokat tart, ahol már a készítés folyamatában kapcsolódhatsz a hangszerrel és lesztek ezáltal tökéletes kiegészítői egymásnak. Éberséghez közeli vízióim szertefoszlanak és emléktelen álmok veszik át helyüket. Néha felkelek, nézelődök, kisétálok kicsit a jurta elé, vagy mosdóba, aztán vissza. Velem majdnem átlósan R-t már többedik ébredésemkor találom ugyanabban a pózban. Négykézláb áll, fejével nagy köröket ír le, néha mintha még hozzá is dörgölné valamihez, majd az innen kiinduló mozgást vezeti végig gerincén, mintha egy hal négy lábon, lassított felvételen fickándozna. Nevetek. Örökkévalóságnak tűnik, mire az éjszaka elkezd halványodni a közeledő nap előhírnökeként. Órák telnek el néhány árnylat között mire lomhaságával álomba merít a hajnal. Legközelebbi ébredésemkor már látványos a változás, a következő pedig már teljesen világosban ér.

Az emberekkel együtt kezdek mozgolódni, kint pedig beszállok az ad hoc alakult megosztó körbe. Most helyettem mindenki tekintete R-re szegeződik, aki meg van elégedve az éjszakájával, amire hiánytalanul emlékszik végre. Kérdő tekintettel várjuk továbbra is a magyarázatot fél éjszakás koreográfiájára, elkeskenyedő hangon jegyzi meg, hogy lehet akkor mégse emlékszik mindenre, miután Endre prezentálja neki, mit láttunk belőle, de abban rendíthetetlenül biztos, hogy akkor éppen sárkány volt és röhögi el magát velünk, mire ezt kimondja. Az élményeimre visszatekintve még mindig végtelen hálát és boldogságot érzek, tudom, hogy így kellett lennie, mégis ott motoszkál bennem, hogy elrontottam valamit, hogy semmit nem éreztem? Dehogy rontottam, hisz így is felbecsülhetetlen dolgot kaptam, pingpongozik gondolataimmal tudatom és lelkem.

Nem, mert ne lennék tökéletesen boldog, vagy mélységesen hálás, de tudom, hogy ennél sokkal több van ebben, ez csak rövid bevezető volt és itt a helyem a következőn, ami az étkezőben elkapott infó szerint nyárra van tervbe véve, addigra pedig legjobb tudásom szerint fogok felkészülni rá. Délelőtt még csatlakozok egy rapé körbe, ahol K megkérdezni, hogy mennyire volt nehéz az este. Vonásai önkéntelenül válnak meglepetté, mikor közlöm, hogy semmit nem éreztem. Előveszi a már ismerős ingáját, és bárhol lógatja elém, csak mélabúsan, egy helyben áll. Le vagyok blokkolva, csípőből mondja melyik héten milyen gyógynövényekkel öblítsem le magam a tusolás záróakkordjaként. Felírom. Miközben váltunk még pár szót, közben szeretettejesen simogatja vállamat. Mindenki lassan a helyére ér, itt az ideje lezárni a szertartást. A beszéd első részét mindenki a helyén ülve/fekve hallgatja, majd K pont mint az elején, megkér mindenkit, hogy álljunk egy kisebb körbe, egymás kezét a már megtanult módon fogva. Itt nincsen fordítás, mégis nagyjából tudom miről szól az egyébként külön-külön, számomra értelmezhetetlen spanyol szavak forgataga, melyek K mesebeli hangján töltik be a teret.

* kezdetek. Ez a szó szerepelt a szertartás előtt húzott kártyámon, ami állítólag bepillantást engedhet a jövőnkbe.

PS: ezt a beszámolót a második, nyári utam után írtam

© Copyright 2023, Daath.


Ecstasy tabletta adatbázis

Pszichonauták

DÁT2 Psy Help

RIASZTÁSOK

DAATH - A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Alapítás éve: 2001 | Alapító: Minstrel | Dizájn: Dose | Kód: Minstrel
Rendszer: Cellux | Szerkesztő: Gén

 

A személyi adatok védelmének érdekében a DAATH óvatosságra int a Facebook-csoportoldalon saját névvel megosztott, mások számára is látható információiddal kapcsolatban!