DAATH

Ha elsőre egy gondolat nem tűnik képtelennek, akár rögtön el is felejthetjük.

Albert Einstein

 
KöszöntőGyarapodásAnyagokKönyvtárFórumKeresésKapcsolatok


Kategória:

Beszámolók / külföldi (fordítások)


Eredeti cím:

Ego Death


Kiadó:

Erowid


Kiadás éve:

2000 / 2002



Fordító:

Siphersh


Beküldő:

Siphersh


Szerkesztő:

Siphersh



Eredeti szöveg

Nyomtatható változat

Kapcsolódó témakör:

Magic Mushroom


Felkerülés ideje:

2002. augusztus 23.


Utolsó módosítás:

2002. augusztus 23.



Érdeklődés:

14608 letöltés
44 szavazat


Súlyozott pontszám:

4.5 pont


Szavazatok aránya:

75% kiváló
16% jó
2% átlagos
0% rossz
7% borzasztó



Értékelés:

kiváló

átlagos
rossz
borzasztó




Felmérés: Online teszt az iskolai drogmegelőzésről (magyar)
Felmérés: DMT entity encounter study (angol)
Felmérés: Personality, Substance Use, and Microdosing (angol)
Felmérés: Global Ayahuasca Project (angol)


Israel Franqui:

Egohalál

Anyag: friss Psilocybe cubensis.
Dózis: 2 gramm + 1 óra 15 perccel később 2,5 gramm.
Testsúly: 80 kg.

Az ego halál élményem idején már két éve folytattam kísérleteket a pszilocibin használat terén. Ez idő alatt tartózkodtam az LSD, és minden egyéb drog használatától (a dohányt és az alkoholt is beleértve), leszámítva az alkalmankénti THC fogyasztást. Azért fogyasztottam szigorúan csak pszilocibint, mert ez egy növényi drog (nem szintetikus), és így (tudomásom szerint) minden más drognál „biztonságosabb” a használata. Nem sokat lehet tudni a pszilocibin használattal és negatív pszichés hatásaival kapcsolatban, így ismereteim nagy része saját tapasztalataimból származott.

A peyote kaktusz is érdekelt, és olvastam is a hatásairól, de nem csak hogy nem tudtam volna hozzájutni, de a hatásai is eléggé veszélyesnek tűntek, tekintetbe véve az általános hányingert és a megváltozott tudatállapot időtartamát. Így hát abban maradtam, hogy jelenleg a pszilocibin a legjobb drog a világon. Feltéve persze, hogy megfelelő módon használják; és ez az, amit át kellett volna ültetnem a gyakorlatba, mielőtt megtapasztalom az egohalált.

Eléggé megbíztam a pszilocibin használatában való jártasságomban. Mindig egyedül „utaztam”, és mindig zenére. Tiszteltem a hatását, és úgy gondoltam (még mindig úgy gondolom), hogy tudatmódosító hatásai segítségével átélhető és megismerhető az univerzum és az emberi elme spirituális természete. Valóban a természet ajándéka. A közeli családtagokat leszámítva senki nem tudott a pszilocibin használatomról és az ültetvényemről (befőttesüvegekben termesztettem). Pszilocibin használatomnak szigorúan csak az igazság keresése és a spirituális megértés volt a célja (aminek nem is szabad máshogy lennie).

1999 elején ismertem meg egy gombatermesztési eljárást az interneten, aminek segítségével 2000 októberének egy hétfőjén, mikor az egohalál élményem történt, már kb. fél kiló friss gomba gyűlt össze, szóval már eléggé belejöttem a befőttes üvegben való termesztésbe. Azelőtt még soha nem fogyasztottam el egyszerre többet, mint másfél grammot, mert viszonylag kis tenyészeteim voltak. De most, hogy először csináltam egy nagyobb tenyészetet, és láttam, hogy milyen nagy lett a termés, kedvem támadt átlépni eddigi határaimat, és már egyébként is kezdtem unni a másfél gramm megszokottan állandó hatását. Kísérletezgetni akartam a dózissal. Az, hogy ezt a kísérletet az alábbi módon hajtottam végre, a pszilocibin negatív pszichés hatásai terén való tájékozatlanságomnak tudható be. Jó pár írást olvastam a gombáról, de nem eleget. Szeretném hangsúlyozni, hogy az itt következő beszámoló nem más, mint egy szó szerinti elbeszélés, és a legkevésbé sem tekintendő másnak.

Mivel éjszakánként egy baromfitelepen dolgoztam, úgy döntöttem, hogy szokásos adagomat közvetlen a műszak vége (reggel 6 óra) előtt fogyasztom el. Elég rendes dózis volt (2 gramm; valamivel több, mint általában). (Most már tudom, hogy a pszilocibint nem igazán okos dolog közvetlenül munka vagy stresszes helyzet után fogyasztani.) Miután 6 óra 40-kor hazaértem, megittam egy pohár narancslevet, és érezni kezdtem egy izmosabb adag szokásos hatásait. Ezúttal azonban az „indulás” melengető volt és különleges, mert ekkor már több hónap is eltelt a megelőző utazásom óta.

Hétkor elkezdtem nézni a Woodstock DVD-t. A The Who zenéjével töltött rendkívüli percek után úgy döntöttem, hogy átlépem eddigi határaimat, és elfogyasztok legalább még egy rendes adagot; amiből végül is még kb. kettő és fél gramm friss gomba lett, egy pohár narancslével leöblítve. (Véleményem szerint a pszilocibinnél ez az, amit soha nem szabad csinálni.) 7.45-kor, kb. fél órával a második dózis elfogyasztása után kezdtem túllépni a szokásos hatásokon. Valamiféle értesítést kaptam erről a tudatomból, úgyhogy teljes dicsőségében szerettem volna átélni az élményt, a The Analogue Space Years-t hallgatva. Miután betettem a lemezt a cd-meghajtóba, és hallgatni kezdtem a hangtájakat, egy zavaró tudatosság jelent meg az elmémben. Ezt a tudatosságot nem igazán tudnám pontosan szavakba önteni. Alapjában véve úgy éreztem, hogy olyan mentális kapukon lépek be, amiknek meg soha nem jártam a túloldalán. Olyan volt, mint egy új valóság, egy más világ, de közben igen intenzíven éreztem, hogy milyen teljesen egyedül lépek át az érzékelés ezen új kapuin, mint ha mindent magam mögött hagynék; és az ajtókon ez állt: „Belépés csak saját felelősségre”.

Ekkor már nagyon kényelmetlenül éreztem magam ezekkel az érzékelés új kapuival kapcsolatban, amiken a gomba keresztülkényszerített. Régmúlt élményeim emlékeit „láttam, gondoltam”, és „éreztem"; legutóbbi élményeimtől kezdve egészen a gyerekkori emlékekig. Olyasmi volt, mint az egész életem lelki kiértékelése. Éreztem, hogy újdonsült tudatosságom érzése nem volt önkéntes, ezért kezdtem őszintén és igazán azt hinni, hogy amit látok, gondolok és érzek, az valódi volt, és nem csak a képzelet szüleménye. Kezdtem megbánást érezni, hogy mindenemet magam mögött hagyom. Hirtelen egy „csodálatos” gondolat jelent meg a tudatomban: „Ó, Istenem, ezek a gombák mérgezőek voltak!”. Ez volt az egyetlen „logikus” magyarázat arra, ami az érzékelés új kapuin túl történt velem, amiken a gomba átlépni kényszerített.

A gombák, amiket megettem egy olyan termésből származtak, amit fogyasztás előtt nem próbáltam be, hogy nem mérgező-e. Csak a trip után tudtam meg, hogy nem volt mérgező, de ekkor még nem lehettem benne biztos, úgyhogy azt gondolhattam, hogy megmérgeztem magamat.

Tudni kell, hogy ekkor a Tangerine Dream zene hangosan szólt, és nem tudtam megkülönböztetni a zenét a valódi eseményektől. Ez a valódi megjelenése a hangok látványának és a színek hangjának. Ekkor már szó szerint egy teljesen más világban voltam, új, felfedezésre váró látóhatárokkal és a visszatérés minden reménye nélkül. Nem tudtam irányítani a tudatom mozgását. Küszöbön álló korai halálom tudata átható megbánás, gyász és elkeseredettség érzésével töltött el. Közeledett az idő, amikor hátra hagyok mindent, ami földi életemben kedves volt nekem (a családomat, a vágyaimat, szenvedélyeimet stb.), és nem áll módomban tisztességgel búcsút venni tőlük. Ez nagyon felzaklatott. A halál birodalmába való belépés tudatában való meggyőződésemnek boston terrierem adta meg az utolsó lökést. Nagyon furcsán viselkedett. Nyüszített, és engem bámult végig az élmény első felében, ami megerősített abban az érzésben, hogy a kutyám „tudja”, hogy „meg fogok halni”. Ez egy erős köteléket hozott létre köztem, és a kutyám között. Miközben én „haldokoltam”, ő szűkölve mellém kuporodott. Ez volt az élmény legmegrázóbb része. Búcsút mondtam a világnak, és búcsút mondtam szeretteim emlékének. „Tudtam”, hogy a halálnak nevezett folyamat utolsó élményeit élem át.

Kezdtem nehezen lélegezni, és éreztem, ahogy emberi tudatosságom egyre zsugorodik, míg végül teljesen eltűnt. Teljesen életszerűen átéltem, ahogy az emberi tudatom atomi szintűre zsugorodik, és miután már csak akkora volt, mint egy atom, belerobbant az örökkévalóság birodalmába. Ekkor kezdtem megélni az univerzum végtelenségét. Úgy gondoltam, hogy ÉN vagyok a végtelen, annak törvényszerűségei által meghatározva, úgy, ahogy az embereket kötik a természet törvényei. Egy voltam MINDEN létezővel (a levegővel, a tűzzel, a földdel, a kutyámmal, mindennel, amit tudatom képes volt elképzelni). Akármi voltam, amit el tudtam képzelni (a szó minden egyes értelmében). Kezében tartott a végső irányító (Isten), de semmit nem csinált velem. Csak hagyta, hogy belefolyjak az univerzum végtelenségébe, zavarodottan és mélységes elkeseredéssel kísért megbánással, hogy megettem azokat a gombákat. Arra gondoltam, hogy „Ó, Istenem, ez a Pokol!”, „Nagy hibát követtem el!”, és Isten nevében zokogni kezdtem.

Emlékszem, hogy bevizeltem, mert azt gondoltam, hogy a vizelési inger csak öntudatom egy emléke volt. A meleg vizeletem érzete a szeretet és melegség érzésével töltött el (ne kérdezd miért, egyszerűen csak így éreztem). Arra gondoltam, hogy mivel már nem kötnek a földi szükségek, a vécébe vizelés csak egy a sok kötöttség közül, amit el kell felejtenem, de aztán eszembe jutott az is, hogy nincs is vécé, amibe vizelhetnék. Egyszerűen csak megpróbáltam beilleszkedni az új környezetbe. Néha a kutyámat is éreztem magam mellett, de azt gondoltam, hogy ez is csak egy halvány maradványa emberi tudatomnak. Ja igen, a „mennyi az idő” fogalma már a kapukon való átlépés előtt eltűnt a tudatomból, úgyhogy nem tudom megmondani, hogy mindez mikor történt.

Isten gondolata valahogy a háttérbe szorult. Ekkor már beletörődtem a sorsomba, és még mindig nem tudtam, hogy merre tartok, úgyhogy még mindig zavarodott voltam. Ennek ellenére a remény és biztonság érzése fogott el (amit a vizelet váltott ki), aztán visszatértem az elkeseredettség és megbánás állapotába. Ez az ide-oda hullámzás egész a trip végéig folytatódott. Az átmenet soha nem tudatosodott bennem, vagyis a „melengető” remény állapotában teljesen megszűnt a kétség és megbánás fogalma, és fordítva. Mindkét állapotban jelen volt viszont a zavarodottság és elveszettség érzése.

A remény fázisában a szeretet, melegség, és biztonság határozott érzése töltötte el a tudatomat. Mikor a tudatom átváltott a kétségbeesés és megbánás fázisába, a veszély, a sötét és gonosz ismeretlen, valamint a vágyak elvesztésének határozott érzése volt jelen, a remény fázisának legcsekélyebb nyomától is mentesen. Ez volt a trip leghátborzongatóbb része.

Az érzelmi hullámvasút lassan alábbhagyott, és az univerzum földöntúli birodalmával való találkozásom végéhez közeledtem. Mikor visszanyertem az uralmat öntudatom felett, még mindig zavarodott voltam és nem voltam teljesen képben. Csak akkor tudatosodott bennem, hogy valójában nem haltam meg, és az egész csak a fejemben történt, amikor gyakorlatilag már kijózanodtam. Nagyszerű érzés volt, hogy ura vagyok önmagamnak, és eufórikus lelkiállapotban voltam. Szó szerint „újjászületettnek” éreztem magamat (mint aki visszatért a halálból). A légkondicionáló nyílásának látványa indította el a felismerést, hogy nem haltam meg. „Miért emlékezne a tudatom olyasmire, mint a légkondicionáló nyílása?” És akkor rájöttem, hogy visszatértem a valós világba.

A zene még mindig szólt, mert a cd folyamatos lejátszásra volt állítva. 11.50 volt (dél előtt tíz perccel), és nagyszerűen éreztem magam, de nem tudtam szabadulni az élmény kényszeres emlékétől. Az elkövetkező hétben az agyam egy pillanatra sem szűnt meg a trippel kapcsolatos gondolatokkal foglalkozni. Ezért hát kutatásokba kezdtem a témában, elolvastam egy könyvet a pszilocibinről, és találtam benne egy cikket, ami az egovesztésről szólt, és rájöttem, hogy ami velem történt, az a nagy dózisú pszilocibin vagy LSD élmények sorában nem egyedi eset. Idővel lecsökkent a pszilocibin fogyasztásom, mert újra és újra felszínre hozta az egovesztés élményének emlékeit. Még a THC is azt az érzést hozta elő, hogy nem vagyok ura önmagamnak, és ezt az érzést én ki nem állhatom. Még a kis dózisú tripek is kontrollálhatatlan, rémisztő és sötét rossz utazásba torkolltak. A mentális egészségem érdekében arra kényszerültem, hogy felhagyjak a pszilocibin fogyasztásával. Már nem tudtam jól érezni magamat a hatása alatt. Szorongás fogott el, akárhányszor csak eszembe jutott az ego halálának élménye, ami alapvetően megváltoztatta az életemet.

Utánaolvastam a nagy dózisú psilocibin illetve LSD negatív pszichés hatásainak, és úgy gondolom, hogy a nagy dózisú pszilocibin trip során felborult a szerotonin egyensúly az agyamban. Azt hiszem, a poszt-traumatikus szindróma is szerepet játszott az egohalál élményemhez kapcsolódó zaklatottságomban. Rájöttem, hogy nem tudom helyrehozni a felelőtlen módon okozott károkat a tudatomban. Pszilocibin élményem leírása legyen figyelmeztetés mindazok számára, akiket foglalkoztat a szer használatának gondolata.

Hiszem, hogy a pszilocibin fogyasztás hasznára válhat az emberi elmének. Fontos azonban, hogy az ember mentálisan stabil legyen. Nagyon komolyan kell venni a pszilocibin fogyasztását, és csak lassan szabad növelni a dózist, ahogy egyre tapasztaltabbá válik az ember. Óvatosnak kell lenni! Ha egyszer elszúrod a dolgot, és megszeged a szabályokat, ahogyan én tettem, akkor már soha nem fogod tudni semmissé tenni a károkat, mert az egovesztéshez hasonló emlékezetes élményeket lehetetlen kitörölni az elméből. Hallani vagy olvasni róla, az egy dolog, és egészen más a maga teljes pompájában megtapasztalni azt. Egy rossz utazásom sem volt a pszilocibinnel egészen addig, amíg a szabályokat meg nem szegtem. Most már sajnos nem élvezhetem többé a pszilocibin vagy más pszichedelikus szer tudatmódosító hatását, mert az egohaláltól való félelem mindig ott lebeg a fejem fölött.

Mindenkinek, aki ki szeretné próbálni a pszilocibint, azt tudom ajánlani, hogy alaposan nézzen utána a témának, hogy megismerje a hatásokat, és a nem rendeltetésszerű használat esetén fennálló pszichés veszélyeket. A pszilocibin egy rendkívül izgalmas anyag, a nemtörődöm hozzáállás viszont egy életre kirekesztheti az embert a pozitív hatásainak élvezetéből.

© Copyright 2000, 2002 Erowid.


Ecstasy tabletta adatbázis

Pszichonauták

DÁT2 Psy Help

RIASZTÁSOK

DAATH - A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Alapítás éve: 2001 | Alapító: Minstrel | Dizájn: Dose | Kód: Minstrel
Rendszer: Cellux | Szerkesztő: Gén

 

A személyi adatok védelmének érdekében a DAATH nem hoz létre saját csoportoldalakat a közösségi hálókon.