DAATH

A nyüzsgés nem cselekvés.

Ernest Miller Hemingway

 
KöszöntőGyarapodásAnyagokKönyvtárFórumKeresésKapcsolatok


Kategória:

Beszámolók / Daath


Kiadó:

Daath


Kiadás éve:

1999 / 1999



Beküldő:

Cellux


Szerkesztő:

Cellux



Nyomtatható változat

Kapcsolódó témakör:

LSD, út az igazi tisztasághoz?


Felkerülés ideje:

2003. május 22.


Utolsó módosítás:

2003. május 22.



Érdeklődés:

14754 letöltés
61 szavazat


Súlyozott pontszám:

4.62 pont


Szavazatok aránya:

79% kiváló
16% jó
0% átlagos
0% rossz
5% borzasztó



Értékelés:

kiváló

átlagos
rossz
borzasztó




Felmérés: Online teszt az iskolai drogmegelőzésről (magyar)
Felmérés: DMT entity encounter study (angol)
Felmérés: Personality, Substance Use, and Microdosing (angol)
Felmérés: Global Ayahuasca Project (angol)


Cellux:

Beavatás

Az élmény éve: 1994.
Az adag: fél LSD bélyeg és több slukk hasis.

A sztori elég régen, kb. 1993-94 körül játszódik, másodéves egyetemista vagyok éppen. Biga nevezetű jóbarátom (valaki talán már hallott róla :-)) hónapok óta meséli színes történeteit a pszichedelia világáról, én is eléggé utánaolvastam a dolognak, és lassan megérlelődött bennem az elhatározás, hogy annyi sok sámán, varázsló, hippi után én is nekivágok az ismeretlennek. Már akkoriban rögeszmém volt a felsőbb valóságok, a létezésünk titkainak kutatása, különösen azután, hogy hozzám is eljutott Carlos Castaneda Don Juan tanításai c. munkája. Elég alaposan utánanéztem a témának az Interneten is, úgyhogy nagyjából képbe kerültem (vagy legalábbis akkor úgy éreztem).

A tervezgetést nemsokára tettek követték. Eljött a nyár, vonatra szálltunk és elutaztunk jó messzire, egy kisalföldi városkába, ahol egy másik jóbarát látott vendégül bennünket. Szülők elutaztak, tipikus apartman-tripre nyílt kilátás. A terv úgy szólt, hogy három napig maradunk ott. Én nagyon örültem ennek, mert így bőven időt hagyhattunk magunknak a hellyel való megismerkedésre (első nap), magára az utazásra (második nap), illetve a trip utáni levezetésre is (harmadik nap).

Biga barátom azonban keresztülhúzta számításaimat. Már első nap este 7 körül kitette az asztalra a két Varázslót, és láttam a szemén, hogy hajlíthatatlan. Nem volt mit tenni. A két papírdarab nemsokára négy háromszögre oszlott, egyiküket magamhoz vettem, Biga útmutatásai szerint. A többit útitársaim fogyasztották el.

Ekkor úgy éreztem, eljött az ideje, hogy én is kedveskedjek valamivel tapasztalt barátaimnak. Az utazásunkat megelőző napon látogatást tettem egy régi ismerősömnél, aki szintén gyakran vesz részt a téridőn túlra irányuló expedíciókban. Amikor hallotta, mire készülök, elővett fiókja mélyéről egy barna színű, gumószerű kockát és megkérdezte, van-e pipám. Zöldfülű lévén nemet intettem, mire ott helyben eszkábált számomra egyet – Red Bull-os doboz, valamint szögek felhasználásával –, majd részletesen elmagyarázta, hogyan működik a dolog. Lelkemre kötötte, hogy „amíg a sárkány ébredezik, használjam ki az alkalmat a zöld szellem segítségül hívására, mert ez igen hasznos lehet a későbbiekben”.

Miután fejenként több mély slukkot is elütöttünk a kiválóan üzemelő Red Bull-pipából, bementünk a szobába demókat nézni. Ha valaki nem tudná, a demók olyan programok, amelyeknek semmi más funkciójuk nincs, mint hogy elkápráztassanak mindenféle audiovizuális élménnyel. (Olyasmik, mint a videoklipek, csak a gép valós időben számolja az egészet.) Mivel én különben elég jól ismerem a demók világát, igen meglepett, hogy Biga barátom milyen szuper újdonságokat varázsol elő. Soha nem látott effektek sorjáztak a monitoron, a demók zenéje is szokatlanul jó volt, szóval ekkor már sejtettem valamit (hozzá kell tennem, hogy azelőtt soha nem szívtam se füvet, se csokit, se semmit).

Az első igazi meglepetés akkor ért, amikor egy olyan demóhoz értünk, amit már magam is jól ismertem (gondoltam én). Hát nem. Az azelőtt ártatlannak tűnő 3D-s alagút falából szigorú azték faarcok pislogtak kifelé, a színek kezdtek kimerészkedni a képernyő határain kívülre, a zene pedig körbe mászkált a szobában. Egy idő után észrevettem, hogy a gondolataim is kezdenek „elmélyülni”, azaz már nem csak annyi történik, hogy „na jó, gondoltam egyet, gyerünk tovább”, hanem az elgondolt gondolatok kezdtek önálló életre kelni, és mindegyik nekiállt kibontani a saját külön kis világát, a maga összefüggésrendszerét a tudatomban.

Ekkortájt kaphatott el bennünket az a hatalmas röhögésroham, ami végül is bevitt a „sűrűjébe”. Nem tudom, min kezdtünk el röhögni, csak azt tudom, hogy rövid idő leforgása alatt a padlóra kerültünk és ott hemperegtünk perceken át. Amikor visszajöttünk és megkíséreltem újra felvenni a kapcsolatot a környező világgal, hát bizony kicsit megijedtem. Minden földöntúli, mély és sosem látott színekben úszott, a falak és a bútorok már nem falak és bútorok voltak, szóval elkezdődött a trip. Felfigyeltem rá, hogy ha a kezemet magam előtt mozgatom ide-oda, akkor hosszú csíkot hagy maga után a levegőben. Ennek nagyon megörültem, el is kezdtem vele játszani, amikor odajött Biga és megkérdezte, hogy nem megyek-e zenét hallgatni, merthogy szerinte az a legkirályabb az egészben.

Átmentünk a másik szobába, ahol már töksötét volt és szólt a zene (Ozric Tentacles: Strangeitude). A haverok elfoglalták az összes fotelt, a kanapén is ketten ültek, így rövid tétovázás után leheveredtem a szőnyegpadlóra (kellemes meleg volt egyébként). Hanyatt feküdtem és becsuktam a szemem. Olyan hirtelen futott össze a tudati világ, hogy megijedni sem volt időm. Nem tudom, a jelenlévők közül hányan találkoztak ezzel a világgal, remélem sokan. A következőkben néhány főbb jellemzőt kiemelve megpróbálom szavakba önteni a dolgot, bár úgyis csak az fogja érteni, aki már látta, mi van odabent.

Azonnal világossá vált, hogy a zene vezérli a képeket, a tapintási észleleteket és az illatokat (általában az érzéki észlelést). Az észleleteim vagy rendkívül tiszták voltak (azaz egy normál állapotban is érezhető érzet jelentkezett, de egymagában, precízen, pontosan, jól definiáltan, a mindennapi életben megszokott keveredés, „felhígulás” nélkül), vagy olyanok, amelyek ugyan a normálisan is létező érzékleti spektrum egyes elemeiből álltak össze, de ezek az elemek meglehetősen „alien” módon voltak összekombinálva (ld. absztrakt festészet?).

A gondolkodási folyamataim a zene történéseivel párhuzamosan mentek végbe, mindig épp akkor jutottam el egy gondolatmenet végére, amikor a zenében is lezárult egy kör (ez egyébként az egész tripet jellemezte). Nemsokára észrevettem, hogy van valaki a háttérben, aki „mutogatja” nekem mindezeket a dolgokat. Már nem én alkottam a gondolatokat, hanem csak figyeltem, ahogy a gondolatok maguktól kibomlanak. Ez a háttérben munkálkodó valaki elég vicces csávó volt, és igen személyes hangvételű poénokat sütött el, amiket csak én érthettem meg (én viszont nagyon „ízesen” értettem meg ezeket, mire ő megelégedetten „csapkodta a hátamat”). Mivel magyarázataihoz szemléltetésképpen a saját élménytáramból vette az anyagot, így igen hamar összebarátkoztunk.

Lassan rájöttem, hogy itt a szó legszorosabb értelmében vett tanítás zajlik, és elkezdtem tényleg odafigyelni arra, amit mutogat(nak?) nekem. Kezdtem egyre inkább megérteni, mi zajlik. A tudatban megjelenő érzékletek mindig pontosan azt a dolgot fejezték ki, amire a varázsló utalni akart. Szimbólumokba volt besűrítve mindaz, amiről szó volt. A varázsló természetesen nem vesződött azzal, hogy szavakban fejtse ki az adott szimbólum tartalmát, hanem hagyta, hogy a trip automatikusan kibontsa bennem a megértést. Ez teljesen magától működött, a tudatban megjelent egy dolog, mire az én „megértőszervem” beletekeredett abba a dologba, és nekiállt feltérképezni a belső szerkezetét (persze ez nem ilyen szekvenciálisan ment, de itt tényleg megáll a tudomány, ezt nem tudom kifejezni).

A dolgokban rejlő összefüggések nyúlványain átjutottam más, kapcsolódó szimbólumokhoz is, így ment előre a „gondolat-vonat”. Megemlíteném, hogy mindez kb. ugyanazzal a sebességgel zajlott, mint a normális gondolkodás; a hihetetlen mélységű megértés egy pillanat alatt létrejött, semmi erőlködés nem kellett hozzá. Olyan volt, mintha gondolkodnék, csak sokkal mélyebben és tisztábban csináltam, továbbá nem voltam szétszórt, a figyelem feszültség nélkül, automatikusan koncentrálódott a fókuszban lévő jelenségre. Olyan volt, mintha milliószorosára növelték volna a tudat „mintavételezési frekvenciáját”.

Ahogy egyre mélyebbre mentem, úgy váltak az érzékleteim is egyre intenzívebbé. A vizuális része valami hihetetlen volt. Emlékszem, mennyire meglepett a tudati világ élessége. Nekem egyébként elég rossz a szemem, így óriási volt a kontraszt. Olyan pontosan láttam a belső vizuális tér minden részletét, hogy már szinte nem is láttam, hanem „tudtam”, hogy hol mi van, a figyelem segítségével pedig könnyedén bele tudtam zoomolni a részletekbe. Aztán azok a színek. Olyan színek nincsenek is. Mély smaragdzöldek, kígyózó lilák, minden tiszta és precíz.

Így játszadoztam a Földön fekve, néha kinyitottam a szemem, hogy lássam, mi újság. Láttam a Bigáékat, ahogy mosolyognak rajtam, ami nem csoda, hiszen az egész testem tekeredett a zenére, a kezemmel meg folyamatosan játszottam a sztorit magam előtt (fölött) a levegőben. Hihetetlenül jól éreztem magam, olyan volt az egész, mintha visszatértem volna az Édenbe, a totális szabadság birodalmába, ahol végre megint az lehetek, aki igazán vagyok, nem csak vágyom rá a homályos mélységekben, mint „odakint”. A varázsló miatt elég nagy biztonságban is éreztem magam, úgyhogy a bad trip gondolata még csak fel sem merült (illetve felmerült, de nevetségesnek találtam és elengedtem).

Ekkor már látszott, hogy a tudat-vonat nem cél nélkül vágtat, hanem előbb-utóbb rákanyarodunk a végállomáshoz vezető vágányra. Ezt abból gondoltam, hogy a varázsló egyre magasabb szintű magyarázatokat adott, és nyilvánvalóvá vált az is, hogy ezek a magyarázatok „logikusan” egymásra következnek, az utóbbit csak akkor tudtam felfogni, ha az előzőt már megértettem. A piros jelzés akkor villant fel, amikor a varázsló egyszer csak rátért magának a folyamatnak a bemutatására, azaz mintegy kiléptünk a történetből és ez új perspektívába helyezte nemcsak a tripet, hanem lassanként az egész életemet, majd az emberiség egész történetét és végül az egész Univerzumot is.

Talán ismeritek a világfáról (életfáról) szóló elképzeléseket. Az a lényeg, hogy van egy fa, amelynek a gyökere az Univerzum gyökere, a törzse az elsődleges létező, a törzsből elágazó ágak a másodlagos létezők, és így tovább – egészen a levelekig, ahol pl. mi is tartózkodunk. A varázsló magyarázata a továbbiakban arra irányult, hogy engem bejuttasson a levelektől egészen a világfa gyökeréig. Eddig csak a fa külső kerületén kóricáltunk ugyanis, az igazán over dolgok ezután következtek.

Nem akarlak untatni benneteket a részletekkel :), úgysem emlékszem sok mindenre, de higgyétek el, nagyon súlyos dolgok vannak a háttérben. Ha most kellene megértenem akár egyetlen morzsáját is annak, amit ott tisztán láttam, és ujjongtam a csodálatosságán, akkor őrjöngve rohangálnék teljes széthullásban, agyam nem tudna mit kezdeni az egésszel, olyan lennék, mint egy T1000-es terminátor, amint széthasogatott fémtestét próbálja újra egységbe olvasztani. Szóval nem piskóta a létezés, bár ezt bizonyára eddig is sejtettétek, kedves olvasók. Röviden felsorolom, ami megmaradt. Egyik sem újdonság, a hagyományban mind megtalálható (ahogy Weöres írja: aki a forrásvidéken jár, mind e virágokból szedi csokrát):

Van Isten és mindenkit szeret, feltétel nélkül.

Igazából nincs sok létező, csak egy van. De amikor elérkezel oda, hogy már csak egy van, akkor értelmét veszti a kettő (a kettőről nem lemondasz, hanem feleslegessé válik, ezért automatikusan megválsz tőle).

A másodlagos létezők azok az őselemek, amiket számos mitológiában meg lehet találni (keleten: föld, víz, tűz, levegő, nyugaton: a négy arkangyal). Azt, hogy ezekből az elemekből áll össze a világ (szellemi, anyagi egyaránt), azt teljesen szó szerint kell érteni.

A vallások egyike sem látta meg a teljes igazságot és ha meglátná, értelmét vesztené a létezése.

A lényeget a yin-yang szimbólum fejezi ki a legjobban.

A földi világ millió darabra törött tükör.

Azért vagyunk „sötétek”, mert különben nem létezhetne a világ. Azért van sötétség, hogy a végén felragyoghasson a fény.

Különösen Isten létezésének bizonyossága az, ami hihetetlen örömmel töltött el, és ez bizony igencsak más perspektívába helyezte az életemet. (Ezt a hitet egyébként magammal hoztam a tripből, és hiába rokonszenvezek módfelett a buddhizmussal, egyszerűen nem tudom megérteni, ők miért nem találták meg Istent – pedig voltak köztük igazi megvilágosodottak, az tuti.)

A trip sajnos nem teljesedett be a „szakirodalomban” leírt módon, mert nem voltam képes teljesen meghalni (akkor erről nem tudtam semmit). A lét gyökere nekem alagútba világító fény volt (ld. halálközeli élmények), ezzel a fénnyel (illetve azzal, akit jelképezett) maradtam végül kettesben. Ennyi maradt az egész világegyetemből: csak Ő és Én (az alapvető polaritás, ha úgy tetszik). Az lett volna a vége, hogy beleolvadok a Fénybe, de én ezt nem tettem meg, mert megéreztem, hogy ez a halál, és ez megrántotta bennem a vészcsengőt. Egy szempillantás alatt visszatértem a normális valóságba, felugrottam és hangosan elkezdtem könyörögni, hogy ne haljak meg. A többiek persze jól beparáztak, villany fel, zene ki, próbáltak nyugtatgatni, de ekkorra bennem már eléggé összekeveredtek a dolgok. A trip újra behúzott, a további órákban az életfa lombjában utazgattam az ágakon ide-oda, kutatva valamiféle megoldás után.

Reggel 4 körül járt az idő, amikor már biztosra vettem, hogy meghaltam. Az, hogy még mozgok, lélegzem, meg ilyesmi, nem nagyon zavart, ugyanis az volt a koncepcióm, hogy ez egy másik térdimenzió, és én az előzőből (az „igaziból”) a trip során átléptem ide, ahol teljesen más szabályok működnek és itt valójában én teremtem a valóságot. Érdekes módon ez annyira nem zavart, abszolút beletörődtem a dologba, mert a háttérben még mindig ott volt Isten, meg az egész hihetetlen mélység, és ilyen körülmények között ez a szituáció mondhatni természetesnek hatott. A személyiség fogalma is igen ködös volt már (még), így nem igazán foglalkoztam ezzel a témával, inkább nekiálltam, hogy módszeresen feltérképezzem az új világomat.

Úgy kezdtem, hogy lezuhanyoztam (legalább érezzem jól magam). Miután ez roppant jól esett, kimentem a kertbe körülnézni. Mezítláb sétáltam egyet a harmatos füvön, szakítottam egy körtét a kertben álló fáról és elmajszolgattam. Körbejártam a házat, örültem a fénynek meg a reggeli illatoknak. Láttam, hogy hátul van valami bodega, ezt érdekesnek ítéltem, így arrafelé vettem az irányt. Kiderült, hogy a bodega egy koszos falécekből épített, nagy, romladozó ajtó mögött áll, és nekem át kell jutnom ennek az ajtónak a másik oldalára, ha oda akarok jutni. Mivel ekkora már éreztem, hogy a bodega fenyegető, sötét világ, inkább visszafordultam és kiléptem az utcára.

Hajnali 5 körül járhatott az idő. Már világosodott, így nem keltettem túl nagy feltűnést, ahogy zokniban, melegítőben és pólóban sétáltam a szemerkélő esőben a betonút mentén. Néha elhúzott egy-két autó, én pedig elhatároztam, hogy hazamegyek Pestre, kideríteni, mi is lett igazából azzal a világgal, amit azelőtt ismertem. El is jutottam a vasútállomásra, ahol épp indulni készült egy vonat, erre felszálltam (a jegyvásárlás gondolata természetesen fel sem merült).

A vonaton egyetlen lány ült. Leültem vele szemben és ránéztem. Egyből megéreztem a lényéből áradó varázst, kedvesen rámosolyogtam, és meg akartam fogni a kezét, mire ő ijedten elhúzta azt, mire én ijedten visszakoztam, és láttam, hogy ezt nem szabad. Még egyszer rámosolyogtam, majd megkérdeztem, meddig megy ez a vonat (vagy valami hasonlót). A válaszából kiderült, hogy nem Pest felé haladunk, hanem pont az ellenkező irányba.

Kicsit elégedetlenül szemléltem a valóságnak ezt az újabb irányváltását, de azért reménykedtem, hogy a Pestre jutás még belefér az új karmámba. A következő állomáson leszálltam, és átmásztam a két vágányt elkülönítő drótkerítésen. Természetesen épp jött egy vonat a másik irányba, erre felszálltam, és egy ideig kint „lógtam” az ajtóban, élvezve, ahogy a testemet simogatja a szél (utólag belátom, hogy ez nem volt egy túl biztonságos dolog, de valahogy hiszek abban is, hogy az volt).

Egy idő után eluntam a kint lógást, és bementem leülni. Épp szembe jött két kalauz. Szemrebbenés nélkül fogadtam a karmikus folyamat újabb mozzanatát, és kezdtem sejteni, hogy valamilyen kifürkészhetetlen okból nem mehetek Pestre. A kalauzok természetesen túláradóan kedvesek voltak, szemükben pajkos cinkosság villant, ahogy a jegyem után érdeklődtek. Amikor mondtam, hogy nincs, mókásan csóválták a fejüket és karjukat széttárva jelezték, hogy bizony, le kell szállnom a következő állomáson (ami természetesen egybeesett kiindulópontommal). Ekkor már tudtam, hogy mi a helyzet, így nem tiltakoztam és leszálltam.

Következő utam a taxiállomásra vezetett. „Talán itt majd sikerül” – gondoltam és beültem az éppen ott várakozó fehér taxiba. A sofőr kedvesen rámmosolygott, szívem mélyén már tudtam is, hogy hiába. Azért megkérdeztem, elvinne-e Pestre. „Hát az bizony elég sokba kerülne...” – mondta a sofőr, mire elköszöntem és becsuktam magam után az ajtót. Utolsó lehetőségként szemügyre vettem a buszállomáson parkoló szállítójárműveket, hátha valamelyik Budapestre tart, de hiába.

Ekkor már eléggé elkeseredett voltam, de hirtelen bevillant a megoldás. Ha már egyszer én teremtem a világot, miért folyamodom ilyen nevetségesen primitív eszközökhöz? Sokkal egyszerűbb lenne repülni. Így hát megpróbáltam felszállni. Mérlegállásba helyezkedtem, és megpróbáltam ráhangolódni a repülést lehetővé tévő energiára, de akármennyit próbálkoztam, nem sikerült beizzítani a dolgot. Ez volt az első jele annak, hogy itt valami nem stimmel. (Amúgy elég érdekes látványt nyújthattam reggel 7 körül a pályaudvaron, de természetesen ezt senki nem tette szóvá, a pályaudvaron várakozó emberek még csak felém se néztek, békésen beszélgettek egymás között.)

Végül rájöttem, hogy nincs más megoldás, gyalog kell elindulnom. Épp ráfordultam a budapesti műútra, amikor szemből megérkezett kismotoron ülő házigazdám, aki örömmel üdvözölt. Visszamentünk a házba, ahol kiderült, hogy a többiek igen keményen paráztak miattam, továbbá az egyik utazótársam nem jött ki a tripből, és már hazaküldték vonattal (bár ne tették volna). Nemsokára mi is vonatra szálltunk, Bigáék fogadkoztak, hogy soha többet nem tripeznek, mert ez nagyon súlyos volt, én meg csak emésztgettem magamban a történteket, ahogy lassan újra visszataláltam a hétköznapi valóságba. Mire hazaértem, nagyjából regenerálódtam, de ennek a tripnek a hatása mindmáig, folyamatosan jelen van.

© Copyright 1999, 1999 Daath.


Ecstasy tabletta adatbázis

Pszichonauták

DÁT2 Psy Help

RIASZTÁSOK

DAATH - A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Alapítás éve: 2001 | Alapító: Minstrel | Dizájn: Dose | Kód: Minstrel
Rendszer: Cellux | Szerkesztő: Gén

 

A személyi adatok védelmének érdekében a DAATH nem hoz létre saját csoportoldalakat a közösségi hálókon.