DAATH

A félelem legerősebb és többnyire leghatásosabb ellenszere a közvetlen cselekvés.

William Burnham

 
KöszöntőGyarapodásAnyagokKönyvtárFórumKeresésKapcsolatok


Kategória:

Beszámolók / Daath


Kiadó:

Daath


Kiadás éve:

2003 / 2003



Beküldő:

Vegha


Szerkesztő:

Minstrel



Nyomtatható változat

Kapcsolódó témakör:

Salvia Divinorum


Felkerülés ideje:

2003. július 8.


Utolsó módosítás:

2003. július 8.



Érdeklődés:

14043 letöltés
50 szavazat


Súlyozott pontszám:

4.39 pont


Szavazatok aránya:

52% kiváló
38% jó
8% átlagos
2% rossz
0% borzasztó



Értékelés:

kiváló

átlagos
rossz
borzasztó




Felmérés: Online teszt az iskolai drogmegelőzésről (magyar)
Felmérés: DMT entity encounter study (angol)
Felmérés: Personality, Substance Use, and Microdosing (angol)
Felmérés: Global Ayahuasca Project (angol)


Vegha:

Száraz trip

Az élmény ideje: 2003. június 13.
A dózis: kb. fél gramm Salvia divinorum.

Amikor a második slukknál tüdőzgettem, éppen csapódtak a kocsiajtók (földszinti lakás), és hazajöttek a szomszédok, ezért kénytelen voltam megszakítani a föld körüli pályára állást.

A pipa (és benne az útvezető) vonalában lévő erő eldöntött, alig bírtam felkelni. Az emberek tompa zaja egy igazi utazás készülődését jelentette, az erő pedig folyamatosan fél oldalasan tartott. Bár lépkedni már tudtam pár perc eltelte után, azért néhány dolgot (pl. kilincs) nehezen találtam el. Nagyon erős az energia. Mint egy igazi forgószél, éppen csak a közelébe húzott, de máris megizzadtam, és olyan igazán megtépázottnak éreztem magam (pszichikailag), akár egy 7 éves kissrác, aki a várva várt balatoni utazás előtti utolsó pillanatok lázában zagyvaságokat beszél. :)

Hát ezt aztán megcsináltam magamnak: most hogy fogok újra útra kelni? Viszont ha sikerülne, akkor a belecsavarodás centrumában én éppen 0 éves, 0 hónapos és 0 napos leszek. Vagy talán magzat?

A második nekirugaszkodás már sokkal érdekesebb volt. A vízipipa és közöttem lévő űrben továbbra is éreztem az irdatlan erősségű felfelé húzó energiát, ami az idő múlásával egyenesen arányosan egyre koncentrikusabb volt, és ezáltal húzott magába. A 2. slukknál már kevés volt a pipában, és én csak óvatosan mertem szívás közben utántölteni, de valahogy ez az erő azt a szimbolikus helyzetet írta le nekem, mintha én most az érettségi előtti ballagásomon lennék, és tulajdonképpen pont az a nagy csokor virág hiányzik még a kezemből, amennyi a tasakban maradt és el tudnám még füstölni. Ahogy ez kronológiai párhuzamban tudatosult bennem, úgy borítottam bele öntudatlanul az összes maradék Salviát a pipa edénykéjébe. Aztán a következő slukknál már komoly nehézséget okozott pusztán törökülésben ülni: ahogy kidőltem, a centrifugális erőtől is messzebb kerültem, mégis szerves része maradtam.

Behunyt szemmel először néhány méteres távolságból láttam a testem sziluettjét – alulról. Majd – mint egy föld alatti ösvényen keresztül – hirtelen az utca másik végén lévő álmodozásaim házának szomszédságának gyönyörű kaktuszkertjében játszottam azokkal a kis manócskákkal, akik akkor szoktak kapcsolatba kerülni ezekkel a szép, egyébként igen koros és termetes kaktuszokkal, mikor ők már unják egymás társaságát. Ez az unják egymás társaságát konkrétan abban nyilvánult meg, hogy a manócskák mint „személyzet” voltak jelen, és jelenlétükre azért volt szükség, mert a kaktuszoknak kollektív problémájuk akadt (vészesen kevés a csapadék!).

Meglepően a néhány kis manó hasonlított a mamámék kertjében található klasszikus kertitörpére azzal az apró különbséggel, hogy piros kalapjukon egészen „sajátos” fehér pöttyök voltak. Nagyon kellemes érzés volt köztük lenni; ahogy a teremtés három különböző tudatfoszlánya együtt érezték egymást: ember, növény, szellem. Mégis zavart, hogy nem tudtam elszakadni a testemtől és tudtam: fizikailag itthon vagyok. Aztán mikor kezdtem kényelmetlenül érezni magam [akár egy néma vendég, aki nem igazán tud érdemben hozzászólni a témához (mégis, mintha vaj lenne a füle mögött)] eszembe jutott mi lehet itthon.

Kinyitottam a szemem és éreztem, hogy kivert a víz tisztességesen. Fel akartam kelni, de az erő újra földhöz vágott. Leginkább a nyakamtól felfelé, mégis olyan érzés volt, mintha egy végtelen hosszú tengelyre lennék múmiaként fáslizva, ahol megengedett az ilyen kis kilengés, de amint próbáltam felkelni, a tengely csak egy picit billentett magán, és én újra a földön voltam. Később ezt a tengelyt el tudtam úgy képzelni, mint egy cső alakú átjárót, amelyen akkor tudok optimálisan végigmenni, ha spirálisan koncentrikus alakban felfelé egyre szűkebb és szűkebb keresztmetszetben lényegülök át, majd elérem azt a bizonyos nulladik pontot, ahol tulajdonképpen mindennel együtt kilépek a földi valóság minden korlátai közül.

Végül csak nyitott szemmel tűnődtem, most vajon hogy fogok innen felkelni: nyaktól felfelé odanőttem a talajhoz és ha elengedtem a gondolataimat, ott voltam a kaktuszok és manók között, várva velük együtt a megváltó nyári zápor közelgő illatát. Ugyanakkor a kezeimmel és a lábaimmal folyamatosan próbáltam valami súlypontot keresni, fel és le kalimpáltak, hátha végül egészében sikerül elrugaszkodnom a talajtól, de ez csak részlegesen sikerült. Minél többet próbálkoztam, annál gyengébbnek éreztem az erőt, mégsem tudtam felkelni, és bepánikoltam, hogy így fogok ott maradni (fejjel a padlószőnyegben). Amikor végső visszavonulást fújtak odafentről, és rohamosan távozni éreztem az erőt, azt hiszem kiabáltam:

„De mi lesz velem? Én így maradok itt?? Nekem csak ennyi marad???”

Maradtam volna még, csak nem ezzel a testtel. Én is vágytam valami evolúciós tekintetben kezdetleges növényi létformához, akinek van gyökere, és azon keresztül közvetlen kapcsolatban áll Gaia-val. Szimpatikus volt a vegetatív létforma; nagy kínok gyötrik őket a nedvesség-elégtelenség miatt, és ez korántsem kisebb bármelyikünk anyagi problémájánál, mégis misztikusan vonzott az a néhány cseppnyi archetípus, melyet alkalmam volt megízlelni az evolúció létrájának nagyon alsó fokán.

Végül teljes elkeseredettségemben felmértem, hogy mi marad nekem: egy egyszerű emberi test. Akár 7 évesen, mikor megint csak 1 gombócot kaptam a régóta vágyott 4 gombóc + édes tölcsér helyett. Megint kimaradt...

Az utolsó másodpercekben is éreztem az „odakötődést”: mintha az agyam fizikai elhelyezkedésénél egy nyitott, folyékony kapu volna a talaj felé, és azon keresztül ki az egész univerzumba.

Tulajdonképpen, utólag felidézve az élményt, azt hiszem, ott hibáztam el az egészet, hogy túl korán adtam meg magam. Hiányzott volna még az a slukk, amikor nem én magam döntök úgy, hogy nekem ennyi elég, hanem Ő terít ki. Ezért van szükség valóban egy józan vigyázóra. A totális eszméletveszteségig kell szívni, amikor már nem érzi az ember a testét. Ezt nem könnyű, de nem is nehéz elérni. Én pl. ahogy süllyedtem magamba, a szemeim egyre lejjebb csukódtak, mintha a Salvia folyamatosan padlóra kényszerítette volna őket (egyfajta alázat?). Amikor a teljes vakságot értem volna el, akkor lett volna a katapult.

Mindenesetre nagyon nagy koncentrációt igényel szerintem a Salvia szervezetbe juttatása: mindig tudni kell, hogy hova-mire kell összpontosítani. Gyakorlat teszi a mestert!

A set-setting is érvényes a Salvia-tripre. Én egész héten azon siránkoztam, hogy mekkora kánikula volt. Hát meg is kaptam a tanítást érte. Másodkézből ízleltem meg a növények fájdalmát, melyet az ember környezetpusztító tevékenysége okoz.

Tanulság: mentsd meg a Földet, ne hagyd kiégni!

© Copyright 2003, 2003 Daath.


Ecstasy tabletta adatbázis

Pszichonauták

DÁT2 Psy Help

RIASZTÁSOK

DAATH - A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Alapítás éve: 2001 | Alapító: Minstrel | Dizájn: Dose | Kód: Minstrel
Rendszer: Cellux | Szerkesztő: Gén

 

A személyi adatok védelmének érdekében a DAATH nem hoz létre saját csoportoldalakat a közösségi hálókon.