DAATH

Csupán azért fogunk valamibe, mert valamit mégiscsak kell tennünk.

Thomas Stearns Eliot

 
KöszöntőGyarapodásAnyagokKönyvtárFórumKeresésKapcsolatok


Kategória:

Beszámolók / Daath


Kiadó:

Daath


Kiadás éve:

2003 / 2003



Beküldő:

Shin


Szerkesztő:

Minstrel



Nyomtatható változat

Kapcsolódó témakör:

LSD, út az igazi tisztasághoz?


Felkerülés ideje:

2003. július 31.


Utolsó módosítás:

2003. július 31.



Érdeklődés:

10836 letöltés
35 szavazat


Súlyozott pontszám:

4.17 pont


Szavazatok aránya:

57% kiváló
14% jó
17% átlagos
9% rossz
3% borzasztó



Értékelés:

kiváló

átlagos
rossz
borzasztó




Felmérés: Online teszt az iskolai drogmegelőzésről (magyar)
Felmérés: DMT entity encounter study (angol)
Felmérés: Personality, Substance Use, and Microdosing (angol)
Felmérés: Global Ayahuasca Project (angol)


Shin:

A falak békésen hullámoznak

Először is a szokásos testsúly/adag kombináció, ahogy illik:

Az élmény éve: 2003.
Testsúly: 56 kg.
Adag: fél LSD bélyeg. (Francba! Ezen semmilyen minta nincsen, csak unalmas egyszínű – ezt az elszúrt PR-stratégiát, ez az első csalódás. :))

Társammal elég régóta, több, mint fél éve tervezgettük már, hogy megismerkedünk a pszichedelikumok világával. Személyes indokaim elég sokrétűek voltak: hajtott a felfedező szellem, nem hittem el, hogy a dolog annyira veszélyes, mint a médiában nap mint nap hangoztatják, egy kicsit Isten megtalálásának vágya is hajtott (amit Isten alatt értek, azt talán a világ rejtett rendezőelveként lehetne meghatározni), bennem volt a tűzzel való játék izgalma és nem utolsó sorban szerettem volna valami érdekeset látni. :)

Tudatmódosító szerek közül az alkohollal volt sok, a marihuánával nagyon kevés (egyszer-kétszer kipróbáltam) tapasztalatom, ezért hát nem felejtettem el megcsinálni a házi feladatot: elolvasni az LSD-ről mindent, amit a hálón találni lehet. (Ebbe beletartozott a Daath gyakorlatilag összes anyaga is.) Ezután úgy éreztem, hogy nem lehet probléma. Kerestünk egy vezetőt, egy olyan havert, akinek ugyan szintén ismeretlen az a másik világ, viszont mindketten megbízunk benne annyira, hogy nem szégyellnénk neki akármit elmondani... A közvetlen felkészülés során kerestünk egy nyugis szobát a kollégiumban, válogattunk össze megfelelő zenét, majd a megfelelően nyugis szobába elcipeltünk egy számítógépet zenedoboznak. Szereztünk némi kaját az útra (mert 12 óra mégis csak 12 óra, és azt éhen nem lehet bírni...). Arra is figyeltünk, hogy a kaja minél viccesebb legyen, hátha jól el lehet majd vele játszogatni útközben. Elmondtam a vezetőnek, hogy baj esetén kit hívjon, mert úgy gondoltam, hogy a telefonon való beszélgetés biztos megnyugtatja az embert. Utólag úgy gondolom, hogy esélytelen, hogy trip közben mobiltelefont tudjon valaki kezelni...

Rájöttem, hogy az izgatottságtól annyira remeg a kezem, hogy csak nehezen tudom szétvágni a bélyeget kettőbe... Úgy éreztem magam, mint mikor egy hosszú túra első lépését teszem meg. Némi szertartásos bélyeggelkoccintás és utána bélyegszopogatás után rájöttem (az utazás kezdete: 19:40), hogy semmilyen íze nincsen. Arra gondoltam, hogy PR célokból milyen jó lenne, ha mondjuk citromízű lenne, hogy ne úgy érezzem, hogy egy papírfecnivel játszadozom a számon belül. Izgatottan vártuk a hatást, nem megfeledkezve arról, hogy egymás pupilláit nézegessük, mint a szer hatásának egyetlen látható jelét. Hogy elüssük az időt, társasjátékoztunk és beszélgettünk.

Nehéz pontosan megmondani, hogy mi volt az első „érdekes” dolog, amit észrevettem: annyira felfokozottan vártam a hatásra, hogy minden apró villanást, minden foltot a szemem sarkában jól megnéztem, de egy darabig állandóan csalódnom kellett, mert nem görbült a téridő sehogy sem... Kb. 40-50 percnél rájöttem, hogy a vezetőm által magyarázott társasjáték szabályait (bár mégoly egyszerűek) nehéz felfogni... vagy inkább nem is akarom felfogni... Ez idáig lehetett volna a rendes gondolkodni lustaságom is, ezért aztán elkezdtem játszani. Egy darabig ez ment is, aztán már nem bírtam koncentrálni arra, hogy betartsam a szabályokat, annyira szétszórt lettem.

Társam észrevett valami furcsát a függönyön: azt magyarázta hogy mozog, és a vezetőnket kérdezte, hogy ő is látja-e. Ő hosszas vizsgálgatás után közölte, hogy nem. Ennek társam nagyon megörült, és kérte, hogy vizsgáljam meg. Eddigre viszont más dolgom akadt: a plafon érdekes fodrozódását kezdtem bámulni. Biztos voltam benne, hogy ez már nem lehet igaz, és ennek megörültem. A háttérben szólt Jean-Michael Jarre és Sandra. Egy darabig csukott szemmel élveztem a zenét, de nem éreztem annyira komoly élménynek, hogy érdemes legyen rá hosszabb ideig koncentrálni, majd ki akartam nyitni a szemem: rájöttem, hogy egy kicsit félek attól, hogy milyen lett a világ, míg a szemem be volt csukva... Kiderült, hogy semmi rémületes: csak a falak hullámoznak egy kicsit. Ettem egy kis fagyasztott szedret egy dobozból, majd az jutott eszembe, hogy ha ez egy bad trip lenne, akkor biztos félnék belenyúlni a dobozba, mert egy szörny szájának látnám. Odaadtam társamnak, aki eléggé hezitált mielőtt belenyúlt a dobozba... aztán másodszorra már én is. Elhagytam ezeket a negatív gondolatokat, mert úgy gondoltam, hogy most vigyázni kell azzal, hogy mit képzelek el, mert könnyen túl valószerű lehet ilyen „élénk” fantáziával...

Elhatároztam, hogy kimegyek vécére. Ellenőrizve az órát (és megkérdezve a vezetőt – ki tudja, mit látok az óra helyén, mondjuk az is lehet, hogy pont ugyanazt a hibás értéket hallucinálom az órán, mint a vezető szavaiban – elég bonyolult ez a gondolatsor...), 3 óránál jártam, az álmoskönyv szerint csúcs kezdeténél. A folyosó kicsit mintha megnyúlt és elkeskenyedett volna, a piszoár ellenben gömbölyűbb lett. Annyi baj legyen, gondoltam, morpholódó piszoárba úgysem vizeltem még... közben gyanakodva méregettem a lefolyót. Aztán nem jött ki belőle semmi, így gond nélkül visszaértem. Annak örültem, hogy a társam mennyire jól szórakozik egy hosszú, hajlékony műanyaghab rúddal. Fene se gondolta volna, hogy ilyen izgalmas lehet... Elkezdtünk beszélgetni, hanyatt fekve. Konstatáltuk, hogy a plafon még mindig ugyanúgy hullámzik (aztán elgondolkoztunk az mondat abszurditásán: „a plafon a szokásos módon hullámzik”). A falak a zenének megfelelően szintén békésen hullámoztak. Mivel a Nevergreentől alapból is el tudok szállni, elhatároztuk, hogy meghallgatjuk az egyik albumukat. Csalódást okozott: semmi különös, megint csak... ekkor járhattunk négy óránál. Társam sétálni akart menni a városba, amitől én eléggé tartottam: úgy éreztem, hogy ez a meleg szoba biztonságos és jó és odakinn csak a gonoszság és a hideg van... rövid idő múlva sikerült rábeszélniük.

Most már látom: kár lett volna kihagyni a dolgot... a szabad ég alá kiérve rájöttem, hogy az égen felhőből mintázott női arcok vannak. Szépek... vezetőnk elindult, nekünk pedig hirtelen ezer jobb dolgunk akadt, mint hogy kövessük: nem találtunk semmit, ami ne tudott volna lekötni minket, olyan új és izgalmas volt minden. Közben arra gondoltam, hogy olyanok vagyunk mint két négyéves gyerek, akik mindig elkószálnak, pedig az apuci már szeretne odaérni... illett ebbe képbe, hogy ennek ellenére (szerintem nagyon helyesen) féltem egyedül maradni: vezető nélkül veszélyes lett volna kimerészkedni az utcára: veszélyesnek éreztem az úttesten átkelést, minden járókelőről eszembe jutott, hátha tudják, mi velem a helyzet... aztán eszembe jutott az is, hogy állítólag nem olyan egyszerű rájönni kívülről, hogy az emberben tombol valamilyen vegyi anyag (áldom az eszemet, hogy elolvastam azt az ismertetőt!). Elindultunk egy parkba. Gyönyörű volt... úgy piszkáltam egy fiatal fenyőfának a tobozait meg a tűit, mintha akkor láttam volna először ilyet, és rájöttem, hogy ha filmet készítenék a keresztény teremtésről, akkor Ádám első pillanatait valahogy így vinném vászonra – nem hittem el, hogy egy fenyőfa ilyen csodálatos lehet, és azt sem, hogy idáig ezt nem vettem észre. Az érzés még csak fokozódott, amikor egy kis tavacskához értünk. Benőtte a nád egy részét, és én (megint csak!) rácsodálkoztam – a nád bujaságára, üde zöldségére. Mintha ez a hely a Természet Temploma lenne... egy kicsit poénkodtunk, hogy a békakuruttyolás valóban valódi-e. Társam megemlítette, hogy az is lehet, hogy a tóban békagépek vannak, amiknek az a dolguk, hogy a feeling kedvéért kuruttyoljanak.

Továbbmentünk (fájt, hogy magam mögött kellett hagyni ezt a zöld és gyönyörű helyet), egy szobor felé. Arra gondoltunk (egymás gondolatait kiegészítve), hogy milyen jó út az, amin járunk, hogy elvisz az úticélunkra, és biztos tök örül nekünk, hogy rajta járunk, és ezzel értelmet adunk létezésének. Eszünkbe jutott, hogy a mérnök, aki azt oda tervezte, milyen boldog utat teremtett, és ezzel a mérnök megismerhette a teremtés örömét... Odaértünk a kis dombon álló szoborhoz, majd odaszaladtam, hogy játsszak vele. Tök jó volt, csak bántották a szememet a reflektorok. Ezen egy darabig csodálkoztam, aztán rájöttem, hogy a pupilláim nem állnak a helyzet magaslatán :), ezért féltve a szememet inkább lejöttem. Társamat nem zavarta a fény, boldogan játszott a szoborral. Majd visszafele csodálkoztunk egy kicsit azon, hogy milyen nagyok és erőteljesek a környező épületek, és azon, hogy tök jól a tudatában vagyunk a „háromdimenziósságuknak”, tök érezzük, hogy hol helyezkednek el a térben, mintha egy koordinátarendszer lenne a „világ” mögött, aminek segítségével le lehet olvasni mindennek a koordinátáit. Itt érintett meg a Teremtés csodálatossága, amit iszonyú nehéz szavakba foglalni, pedig nagyon-nagyon szeretném: az érzés, hogy a világ forog és működik, és az ilyen hatalmas épületek mellett milyen kicsi vagyok, és hogy mennyire beleillek a világba, és hogy mennyire nem is lehetne ez másként és hogy milyen jó ez így... elképzeltem, hogy milyen kicsi pont vagyok egy mekkora nagy parkban, ami egy milyen kicsi pont egy mekkora nagy bolygón, ami egy milyen kicsi pont... Stanislaw Lem Magafia Majmásza sétálhatott ehhez hasonló életérzéssel. ennek örülve néztem felfelé az égre, majd megállapítottam, hogy az ég a legtetején a legrészletesebb, és a horizont felé egyre elmosódottabb... amatőr betripezett csillagász feeling. :) Vezetőm elmagyarázta, hogy ha a Föld lapos lenne, akkor is ugyanígy nézne ki az ég, amin elszomorodtam... elindultunk hazafelé. Társamtól egy kicsit tartottam, mikor rozsdás, hegyes vasdarabokkal kezdett játszani (féltem, hogy megvadul, ami elég gáz lenne), ezért ekkor egy kicsit tartottam tőle a távolságot. Találkoztunk két ismerős lánnyal, akik NAGYON kedvesen mosolyogtak, és örültem neki, hogy a mosolyunk ilyen széppé teszi őket. Rájuk mosolyogtam (nem is tudtam volna más arcot vágni :)), üdvözöltem őket, és mentünk tovább.

Hazaérve (úristen, de nehéz átkelni az úton!), elhatároztuk, hogy a zuhanyzás biztos jó lesz. Nem is csalódtam: annak örültem, hogy a mellkasom ki meg be mozog, mikor lélegzem, meg annak, hogy a két tekerővel milyen egyszerűen lehet állítani a víz hőmérsékletét. Ezzel eljátszogattam egy darabig (közben felfedezve a fürdőnaciban lesülés mintáját a testemen, és örülve neki, hogy milyen jó is az emberi test, hogy tud barnulni), majd azzal vicceltem, hogy letörlöm a párát a tükörröl, és úgy vigyorgok bele, mintha meglepődnék a saját arcomon. Felöltöztem (szobatársamtól tartottam egy kicsit – nem szerettem volna, ha észreveszi, hogy mi a helyzet), majd visszatértünk az eredeti színhelyre. Rájöttem, hogy lekapcsolt lámpával sokkal kellemesebb, és EKKORA pupillával tökéletesen látok a sötétben is. Ez már nagyon a lejövés volt (6 óránál járhattunk akkor), elkezdtünk hát filozofálni az Élet Nagy Dolgain. Jó volt. Rájöttem, hogy a sötétben elég félelmetes dolgokat tudok képzelni, és örültem neki, hogy már normális a világ újra és nem kell vigyázni a gondolataimra. Sokáig dumáltunk, hajnali ötig talán, közben elgondolkodtunk azon, hogy mennyire szeretnénk ezt megpróbálni még egyszer, és hogy ez mennyire az első lépés-e a drogfüggőség felé vezető úton. Végülis az összes ismerősőm, aki LSD-t tol rendszeresen (szám szerint kettő), annyira elszúrta az agyát, hogy az valami félelmetes. Megállapítottunk, hogy a továbbiakban jó lesz vigyázni, de ugyanakkor azt is, hogy most jó darabig nem szeretnénk ilyen intenzív élményt átélni... még lementem az éjjel-nappaliba venni kaját (valahogy elfelejtettem kajálni időközben...), majd némi agymozizás után elaludtam.

Most másnap reggel van, és 4 óra alvás után elég fáradtan, de határozottan jó hangulatban gépelem ezt a beszámolót, és arra gondolok, hogy a dolog minden kockázatával és idáig tapasztalt negatívumával együtt megérte. Ez majd akkor lesz biztos, ha majd egy hónap múlva még mindig nem trippeltem még egyszer és nem is forog majd minden gondolatom akörül... :) Ha firsttimereknek kellene tanácsot adnom, azt mondanám, hogy arra kell vigyázni, hogy eléggé ismerd önmagadat, a félelmeidet, és utóbbiakról tudd, hogy nem kell pánikolni, mert azok is csak te vagy... Utazás előtt jól meg kell pakolni az agyad kellemes dolgokkal, és akkor nem lesz semmi gáz. Azért a vezetőt ne felejtsétek el, mert jól jött, hogy volt valaki, aki megmondta, hogy nem alakulok át éppen semmivé. :)

© Copyright 2003, 2003 Daath.


Ecstasy tabletta adatbázis

Pszichonauták

DÁT2 Psy Help

RIASZTÁSOK

DAATH - A Magyar Pszichedelikus Közösség Honlapja

Alapítás éve: 2001 | Alapító: Minstrel | Dizájn: Dose | Kód: Minstrel
Rendszer: Cellux | Szerkesztő: Gén

 

A személyi adatok védelmének érdekében a DAATH nem hoz létre saját csoportoldalakat a közösségi hálókon.