 |
A Semmi érzeteneutrino, 2003. november 1.  | |  | | | | 170. cellux | 2003. december 17. 11:00 |
| |  | |  | | | Hozzátenném Siphershez, hogy az "alázat" szó kicsit félrevezető lehet: saját tapasztalatom szerint az embernek könnyen negatív asszociációi támadnak, azt gondolhatja, hogy ez (az alázat) rosszabb, mint önmagamat végsőnek, teljesnek és mindent magában foglalónak érezni/gondolni/tudni/tapasztalni.
Pedig nem.
|
| |  | |  |
| | | | | | 169. cellux | 2003. december 17. 10:44 |
| | | | | | | Siphersh, vágsz, mint a borotva.
De a Csögyam Trungpához képest még mindig semmi vagy. :-)
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Kompatibilitási probléma az akármilyen lét vagy valóság önhittsége és alázatossága között van. Ha úgy jelenik meg egy akármilyen megélés vagy lét vagy valóság vagy valóságközeg vagy képzet vagy tudat vagy érzet vagy akármi, hogy "na, ez a legelső, érzem, benne vagyok a végsőben, egy vagyok a legelsővel", akkor ez önhitt valóság. Ez az önhittség mutatkozik az ego önmagába rögzültségében is. Bármely szinten megvalósulhat ez az önhittség. Az alázat pedig az élet, az egészség: mert beengedi magába a mindenkori láthatatlan jelen-nem-lévő alapvető teremtő erejét és teremtő akaratát, és annak megvalósulásává válik. Ez a visszakapcsolódás az Élet Fájának szervezetébe.
És szerintem totál igaza van a Celluxnak. A mindenkori legalapvetőbb-jelenvalónál alapvetőbb dolgokra vonatkozó tudás vagy állítás csak illúzió. A végsőség igényének feladása, az alázat, a megvalósulássá válás: ezek valósak. |
| | | | |
| | | | | | 167. cellux | 2003. december 17. 10:41 |
| | | | | | | "igen, de az EGY Emberen túl ez a kérdéskör értelmét is veszti."
ja, de egyáltalán nem mindegy, hogy merre áll az ember szellemi iránytűje abban a pillanatban, amikor átlépjük azt a határvonalat, ahol az értelem (az elme) abbahagyja a dobozolást és hagy mindent magától megnyilvánulni.
a tantra szerint az embert kezdetben a tudat tigrise vonszolja maga után, aztán a kibontakozás során az ember erőt gyűjt és végül felugrik a tigris hátára. na ezután dől el a sorsa: ha hagyja, hogy a tigris menjen, amerre akar, akkor nyílegyenesen a pokolba jut, míg ha megvan az a tiszta motivációja, ami a tigrist az elme közbenjárása nélkül is "koordinálja", akkor sikerülhet neki átjutni a túlsó partra.
persze ha te már a másik partról beszélsz, akkor mindegy. ;-)
|
| | | | |
| | | | | | | | | | | | Nomad, persze, hogy "értelmét" veszti. De nem veszíti jelentőségét. Az ember legvégső mag-önmagából való lét is akkor egészséges és teljes, ha teljes alázattal megvalósulása láthatatlan alapvetőjének. Persze: nem kell azt mondani, hogy Isten (Atya, Teremtő) létezik, hanem azt mondom, hogy jó keresztény szokás szerint az 'Isten' szót őrizzük meg a 'legvégsőre' való analogikus, allegorikus utalásnak. És ne használjuk az Első Ember vagy Egy Ember megnevezésére, mert az még az emberi megélés része lehet, ami ha végsőnek érzi önmagát, az nem egészséges. Persze, hogy isteni természetű, hiszen az EgyEmber nem más, mint a Teremtő irányában alázatos és megvalódulássá vált Ember. A Krisztusban lévő ember, ahol Krisztus lényegében Isten egy aspektusa: az ember teremtettségében megmutatkozó aspektusa. _Bizonyos éertelemben_ Krisztus ugyanúgy bennünk van, mint ahogyan az igaz ember Krisztusban van, de ez már a bent és kint fogalmainak misztikus értelme.
Vagy az is egy nagyon jó megoldás, ha igyekszünk minél óvatosabban és kevésbé használni azt a szót, ami az emberi létélménynél lapvetőbb dologra próbál utalni. Mint ahogy a buddhisták teszik.
Persze ezt a szóhasználatot én nem úgy tekintem, hogy 'így felel meg a valóságnak', hanem egy elég fontossá válható gyakorlati kérdésnek tekintem: a szóhasználat és a fogalmi tudatosság ugyanis éppúgy szerves része az ember lelki magatartásának, mint bármi más. |
| | | | |
| | | | | | 165. cellux | 2003. december 17. 10:29 |
| | | | | | | az én esetemben nem volt bűntudatom (inkább az alázat, hála, beteljesülés-érzés, megnyugvás, megérkezés dominált), de olvastam másoknál, hogy nekik volt, és megértettem, hogy ez ugyanaz, csak a másik, kapaszkodós oldalról. azt is megértettem, hogy ez az istenfélelem teljesen jogos és érthető, és meghaladhatatlan.
egy bizonyos megértési/tudatosulási szint alatt az isten szeretete az isten haragjának látszik.
|
| | | | |
| | | | | | 164. Nomad | 2003. december 17. 10:25 |
| | | | | | | ja és nincs kompatibilitási probléma két ugyanaz között:) ha szerinted van, akkor még nem ugyanaz
"Két hozzászólás vagy témakörnyitás közt több időnek kell eltelnie."
Ez a legviccesdebb daath idézet |
| | | | |
| | | | | | 163. Nomad | 2003. december 17. 10:23 |
| | | | | | | Siphersh: igen, de az EGY Emberen túl ez a kérdéskör értelmét is veszti.
Cellux: Vagy megtapasztalod vagy nem köztes út nincs.:( Ha a megtapasztalásod közben nem jöttél rá, hogy a bűntudat és félelem az egód tulajdonságai, és emiatt nem bűntudatot és fléelmet kell érezned, hanem még inkább szeretetet, akkor próbálkozz tovább. Előbb utóbb bármi sikerül. |
| | | | |
| | | | | | | | | | | | | Lehet, hogy van, aki az Egy Embert Istennek nevezi, de minek szaporítani egy szó jelentéseit. Ráadásul ha az Egy Ember végsőként viselkedik, az csak látszatra jobb, mintha az ego mutatkozik végsőnek. Sőt! Az Egy Ember, vagyis a Krisztus nem is lenne az, ami, ha végsőnek mutatkozna. Szerintem csak a tudat tekinti végsőnek. Mert ugye szívesen látja azt végsőnek, amiről "tapasztalati" emléke van. Ez is csak az ego önhittségének játéka. |
| | | | |
| | | | | | 161. cellux | 2003. december 17. 10:06 |
| | | | | | | Nomad: igaznak tűnik, amit írtál, de azért én emlékszem arra, hogy amikor bennem egyszer felsejlett az Isten (Egy Ember), akkor bizony nagyon durva volt a kontraszt a kis-ego és a teljesség között (átmeneti fázis: az egyik még nem bomlott le, a másik még nem teljesült ki).
Ilyenkor olyan, mintha savat öntöttek volna a kis-egóra, vagy felgyújtották volna: mállik szét, és ez a szétmállás sok esetben úgy tapasztalódik, mint iszonyatos bűntudat, félelem, semmiség érzése ahhoz a teljességhez képest, ami az Isten. (Érzésem szerint ebből a tapasztalatból jön az istenfélelem kifejezés is.)
Egy kicsit prózaibb megközelítésből azt lehetne mondani, hogy ilyenkor kompatibilitási problémák lépnek fel: mintha a test rákapcsolódott volna egy 100000000 wattos reaktorra, és "kicsit" kényelmetlenül érzi magát, mert a 100 watthoz volt hozzászokva. (A hatha jóga értelme, hogy felkészíti a testet a magas energiák vezetésére.)
|
| | | | |
| | | | | | 160. Nomad | 2003. december 17. 09:52 |
| | | | | | | A racionális elme legalapvetőbb hibája, hogy bár megpróbál következetes és logikus maradni, arra a kérdésre, hogy az elme teremti e a világot, vagy a világ van és az elme megtapasztalja rögtön rávágja, hogy én csak tapasztalok, a világ mindenképpen van. Pedig ez egy értelmetlen dolog, hiszen semmilyen módon nem BIZONYÍTHATÓ, ez túl van azon a határon, hogy értelme legyen bizonyításról beszélni. Innentől kezdve nincs értelme arról beszélni, hogy mi objektív, vagy szubjektív. Nem az objektív VALÓSÁG érinti meg az embert, mert odakint nincs is semmi, illetve nincs olyan dolog, amit lehetne valaminek nevezni. Ha Valaminek nevezed, vagy megtapasztalod, azáltal szubjektívvé teszed, és már nem "odakint" van. Hiába valaki megtapasztalja az Egy Embert (amit sokan szeretnek Istennek nevezni, mert azt hiszik, hogy ők kevesebbek), csak a szeretetet fogja érezni, és a sodródást, de nem az az igazibb. Nincs különbség kint és bent között, mert különbség csak az elmében van. Mért lenne az Egész értékesebb, mint a részek, amik alkotják? Ha valaki olyan széles látókörű (szent:), hogy belátja az egész csodálatos jellegét, akkor ennyi erővel már a részleteknek is örülhet, és az összesre rávághatja, hogy csoda, hiszen semmivel nem kevésbé az, mint az egész. Ha valaki egyszer látta az egész fraktált, utána már minden részletéből képes látni az egészet.
Gén te keresed a fraktál képletét? A fraktál képlete: TE:)
A külső megismerés ugyan az, mint a belső. |
| | | | |
| | | | | | 159. cellux | 2003. december 17. 09:46 |
| | | | | | | Elképzelek egy körszimmetrikus alakzatot (napot), a középpontból szétmenő sugarakkal. A sugarak az egyénileg megélt valóságok, az a pont, ahol a sugarak találkoznak, az objektív valóság. Ugyanez elképzelhető tortával is: az egyes tortaszeletek az egyéni valóságok, a torta közepe az objektív valóság.
A kapcsolódó koan-kérdés: van-e ennek a tortának közepe?
Isten nem létezik olyan értelemben, ahogy a jelenségeket létezőnek tekintjük. Ugyanakkor csakis és kizárólag ő van.
A megvilágosodás azt jelenti, hogy az emberben tudatosul az origó, a nemlétező középpont, és ez a nemlétező, abszolút origó a teljes tapasztalati teret (ami addig szétszórt, különféle, egymástól függetlennek látott/tartott központok köré szerveződött) egyetlen "hierarchiába" szervezi, hasonlóan ahhoz, ahogyan az elektromágnest bekapcsolva a vasreszelékek mind automatikusan elrendeződnek az erővonal-mintázat mentén.
Az isteni hierarchiában való tájékozódás már nem az elme dolga (milyen balgák voltunk, hogy azt hittük, az elme erre képes lehet!).
Az elme dolga a csodálkozás, a léleké az öröm és a hála, az emberé pedig a szolgálat.
|
| | | | |
|
